A matrjoska farkasok Matrjoska farkasok laknak bennetek. Ha kitátjátok a szátokat, s ha el bírom viselni a rothadt hús kifelé áradó szagát, egymásból kinéző éhes ordasok tátott szájával nézek szembe, mintha két egymással szembeállított tükörben néznék a másikat, és csak magukat látják, és önnön arcukon az állandó éhséget, és az éhségnek enni is adnak, feleséget, társat, gyermeket. Hát megteszem én veletek, amit magatoknak kéne. Ahogy az állatorvos gyerekkoromban, feltűrt ingujjban, vazelin kíséretében, felnyúlt a Riskának, hogy irányt tévesztett borját világra húzza, lenyúlok a százezer torok mélyére, a rohadványokon át, a szarig, a seggetek legaljára, kirángatom azt a kékre-zöldre vert gyermeket, és az Úristen elé viszem, aki anyátokkal épp rólatok beszélget. O rubor sanguinis Hallgatom Hildegard von Bingen művét és bármennyire szeretném hogy a dübörgő vér hangjáról szóljon a google translate nem azt adja Pedig már elképzeltem a gyertyafénynél ülő apácát a majdani szentet ahogy a középkori éjszaka csendjében vére zakatolását figyeli testét szétfeszíti ami öröktől fogva ezerkilencvennyolctól ezerszázhetvenkilencig csak és kizárólag az övé volt sajátja és uráé az úrjézusé Szerettem volna ha ott a csendben akkor egyszer nem jézusra gondol ha valaki másért szakad feszül szét a teste reped hosszant ketté Akkor talán számomra is lenne még remény és a nővérek a zárda falán mint vérrel festett barlangrajzot másnap azt olvassák nézik egyre amit szerettem volna ha a google lefordít azt a dübörgést azt a leírhatatlan fordíthatatlant Aztán reggel Csak még ezt, csak kicsit még, aztán felnövök, csak még egy felelőtlen hempergés, aztán reggel lemosom a húsomról a húsod szagát. Az ütközés, a csapódás, a becsapódás hangjait kiűzetem a fülemből. A paradicsom is elfogyott. Cicceg, serceg szemrehányón két tükörtojás. Néznek. A románok szemnek hívják, mi tükörnek. Akkor most melyik rosszabb nekem? És elindulok, megyek eleven hússal bőrt keresni. Hátha nem fáj majd az eső, a harmat, a köd, egy fuvallat, vagy akár egy pillantás. Elindulok, megyek megkeresni, felkutatni újra, saját hasonlatosságomat. Makacs fény Tanulhatna a napfény, csak figyelnie kéne a felejtést, hogy mi hogyan tudunk, milyen jók vagyunk benne. Láttam egy este, olyan makacs volt. Akkor már csak mosolyogtam, arra gondoltam, ó, szegény fény. Firenzében lement a Nap, forrása rég lenyugodott, de ő ott maradt a víz tükrén, a Ponte Vecchio alatt. Körülötte mind sötét, de ő nem tudott elengedni minket: téged és engem. Maradt volna reggelig, mint akkor nálad én, forrás nélkül is, semmitől a semmiben a semmiért.
Címke: versek
Katona Ágota versei
Műholdak 1. A napon, amikor rájöttem, nagybetűs gonosz nincs, de én vagyok a holdja, inkvizítorok akartak üvegbe zárni. Az eretnekségtől sosem féltem. A pohár alján kékkövek, mérget iszom. Folyékonyan beszélik az ítéletet. A személyközi hidegfrontok hatása alatt hogyan kell kihordani az ellenkezést? Mint a démoninak hitt Lilith, nyelek és nyelek. 2. A vers az egyetlen emberi megnyilatkozás, melyet eddig nem tört kerékbe a logika, mégis forog. Bolygórendszerek mozgását idézi. Ösztönöket nem szolgálok. Hálóval borítom az ingerszegény földet, lepedővel takarom el a Hold felületét. Erőt nyerek, sérült reaktorból sugárzik, belőlem. Köztéri rózsák, mint egy Nem árulom el, kik a nagybetűs kedvenc költőim. Az egyik gótikus vízköpő, a másik göthös szökőkút, bezárkózott egy romba valaha. A szerveim között, a közzé tett szenvedélyek köztéri rózsáiban, mint egy friss ravatalon, ott vannak a kedveltjeim. Beépültek a húsba. A zenehallgatás intimitását sem tárom fel, Polyhymnia helyett poliritmika, és sátáni, kellemes hangközök. Ha elárulnám az élvezetek helyét, olyan lenne, mintha egy nyilvánosház ablakát tárogatnám, néven nevezve a hosszú orrú férjeket. Micsoda véletlen, hogy az egyik az enyém. Feleslegesen, túlvilágian nyílik a kurvák birodalma előtt a rózsa, mindet szeretem, nevezzék bár úgy, Candy, Queen Victoria vagy Crimson Joy. A lázrózsa átüt a bőrön, élvezem, mások számára tövises, nincs neve, nevenincs, N. N. – ilyen tehát az élvezetem. Hold vagy délibáb El kellene ajándékoznom mindent, ami fennkölt, versszépségű vert csipke. Nem való hozzám, úgyis szemfedőt varrok belőle. De mit tegyek a sötét fantáziámmal? Ha elképzelt költőket ölelek, akik még meg sem születtek, lekésem őket, mint aki túlszereti a kilúgozott földet. Ha elképzelt emberekkel értek csak szót, érdekeik után nem szaladókkal, elvész a jelenbeli nyelv, az egynyári virágok többsége, csipkézett levéllel, szálló virágporral, a légzéssel mint tettel, el. Egy égitest hatásai A Hold egy versben vagy pénzérme vagy őrült nő, eredetileg franciául. Angolul inkább szűz, aki hideg fénnyel áztatja el a szerencsésebb fekvésű szobákat. Az agyi erekben hajók indulnak egyre sötétebb úti célok felé. Fontos eleme az átváltozásnak a szemből kivert álom, és te tetted ez, Hold. Az üdvözlégy Márián kívül más érv nem jut eszembe, abból sem a teljes szöveg, csak a középkori visszhang, amit ősanyáim ismertek, ők, akik a nyugtalanságot fel tudták oldani egy jól időzített szertartásban. Vagy egyszerűen és szűziesen a legmélyebb vérbe menekültek. Városi patak, nincs híd Montaigne esszéitől nem száradhat ki az egyetlen cserép levendulám, más oka lehet, nem az olvasás miatt elfelejtett esti özönvíz, sem a páratlanul hagyott orchideák, a léggyökerekkel kiszolgáltatottak. Cserepes az ajkam az olvasás miatt. Elfelejtek inni. A város területén feltörő patak medrét betonozzák, vizet terelnek, erős az áramlat. Kié lehet a kéz, ami megfog? A sorok elterelnek. Szédülök. Elképzelem, ahogy odaszaladok a legközelebbi patakhoz, és végre leiszom magam. Nem fejezem be az olvasást, sivatagelme zsírpapíron, megsemmisíti feltételeit. Elterelődik, akár a vízfolyások, képzelt vízbe meríti a levenduláját, forrásra talál és lapoz, mintha nem tudná, hogy fantázia nélkül érintethetetlen a látvány.
Kukucska Szabolcs versei
03:46
a túlélés eszköze
pusztán a lélegzéssel
kisebb címletekben újratanulsz szeretni
a napéjegyenlőség váltakozó szakaszai
ahogy a szőlőskert önmagába roskad
arcrándulásaidhoz írt névtelen nekrológ
az aszcendens víz jegyű szerepszemélyisége
ő hozza majd el az őszt
öntörvényű mellkasába zárva
megvigasztalhatatlan gesztusokban
hortenzia letépett szirmai
itt ül a lelkünk
teljesen leigázva
4:35
a beton puha és olvadt
madarak kimerevített szárnyai közt
izzó nap agyagsárga sugara ébred
azt mondja maradj
éjszaka majd úgyis
levetkőzöl mindent
szélcsendben keresem
érkezésed nyomait
a levegő nem esik jól
kellene más ami életben tart
4:56
ártatlan
mint egy ezüst hamutál
nyitás előtt
az aluljáróban visszhangzó
szélbe takarózott testek
elsárgult bőr az ujjak végén
ez már lehet
hogy tényleg túl sok
gyalog hazaérni
körülbelül huszonhat perc
vörös padokról lepattogott festék
karcsú vasoszlopokon üvölt az éjszaka
01:44
a bőrre fény rakódik
lenyugvó nap töretlen gyötrelme
ahogy az évszakokat gyászolom
nem bánt, de azért nyomot hagy
ébenfekete égbolton
madárraj tart dél felé
magammal hoztam
érintésed jéghártyás lenyomatát
a tévedések viszonylagos hasonlósága
az a szempár
kisajátíthatatlan
aznap rettentem meg először
Harryette Mullen versei
Levedlett bőr – Shedding Skin Lehántani a régi, heges bőrt (régi durva cucc, nem kell már lecsupaszítom magam kicsúszom belőle elhagyom) Megválok az elhalt pikkelyektől a földre pöccintem az elszáradt bőrt Levedlem a keménységet sebezhető anyaggá hámlasztom a rétegeket Egy új látásmódért szétpislogom a régi szemhéjakat. A sziklához dörgölődzőm újra gyengéd leszek [ha katasztrofális az arcbőröd] - [if your complexion is a mess] ha katasztrofális az arcbőröd a mi elixírünk csodás bőrt igéz fellebbezésed megbabonáz, imád hechizando con crema dermoblanqueadora amit mi árulunk, az a megvilágosodás. ami nem kevesebb, mint maga a szépség mióta látni a sötétben azt, ami a koszba rejtve ragyog csokiszínű fekete vidd a négercsókot vissza Afrikába belemártottak egy tartályba a kelekótya csokoládégyárba’ színt kaptunk a feketeségben a melanin örök nüanszot ad bár a ritmus nem válasz a rákra a palacsinta sápadt a vaj megrohad [elég az érzelgősségből] - [up from slobbery] elég az érzelgősségből menő túlzásokból fekete talpak verik a ritmust a sikátorban jenki sertésszelet a késednek, a villádon adagnyi szabadságod PhilmaYork-ban ha megszakadsz sincs hercehurca, a városi tér ingadozik felértékelődik az infrastruktúra érj fel üres lapátodig se mocsár se stabil örömlány a csődör szól nincs több kanca magánhangzók elmosódott lomhalmaza dadogd, soha többé háborút Gyukics Gábor fordításai
Gyukics Gábor író, költő, műfordító (1958. Budapest). A Szépírók Társasága és a Magyar Műfordítók Egyesülete tagja, a magyarországi Open Reading (nyitott versfelolvasó) és jazzköltészeti estek meghonosítója. Tizenegy verses és egy prózakötet szerzője, tizenkilenc vers- és prózakötet fordítója.
Harryette Mullen (sz. 1953) amerikai költő, irodalomtörténész, a Los Angeles-i University of California tanára, kilenc verseskötet és nyolc esszékötet szerzője.
Szénási Miklós versei
MISZTÉRIUMJÁTÉK imádkozz a menyéthez ha éjszaka beoson hozzád és torkon ragad ne fájjon annyira a rókát kérd hogy bocsássa meg amiért néha elfelejted hol a helyed ó tenger nézz ki az ablakon mi várunk rád hogy eljöjj és itt kavarogj a parkolóban ahol nyaranta farmerben és pólóban rúgtad a labdát és irigyelted azt aki járt a balatonnál most széles lombú fák hajladoznak már nem ülnek öreg szivarok a padon kártya sakk itt nem játszik senki csak jönnek és mennek de főleg mennek aki teheti elpályázik innen pedig nem lenne rossz hely már a hatodikról is elég messzire látni és aki a tizediken lakik biztos lehet benne hogy erkélyére nem dobnak csikket fentről a róka mászik csak fel a házfalon a menyét kopog be az ablakon TALÁLT FOTÓK ott vagy a képeken ott vagyok én is a régi szobákban micsoda zene szólt micsoda élet micsoda idők emlékszel még hányan laktak a házban hányan aludtak reggeliztek hányan nevettek néha valami semmiségen hányan tervezték hogy most már végleg elmennek innen de maradtak mert hova is mentek volna aztán mint egy annyiszor félredobott regényben végül mindenki elköltözött üres albérlet a szív fiatal és örökre alulöltözött
Czilli Aranka versei
Teljesség És a hatodik napon szétnézett, és keseríz járta át, látva az ürességet. Lehajolt és maroknyi porból templomot gyúrt, hófehér katedrálist. Tenyerébe dombok simultak, kerekedtek idomok, völgyek homorú lankáiba ült a titok: a vágy bevonta falait, mint láthatatlan máz. Gyönyörű templomot gyúrt, tökéletest, s hogy beleköltözhessen, bele lelket lehelt. A teremtett világ teljes lett. Esendő a tökély: ember, aki meztelen. Braille-idill Mint aki megvakult a megmagyarázhatatlan fényben, ujjbegyeimmel olvaslak - boldogság bőrkötésű verseskönyve. Megtanulta bőröm a bőröd költészetét - anyajegyeidből olvassa ki: az élet csodaszép, mióta öledbe hajthatom megvakult fejem. Ujjaimmal könyörgöm: soha ne engedj el! A gyöngyhalász álma Alászállni a sötét mélységekbe áramlatokon és hínárok rengetegén átvergődni és a felkavart tengerfenéken azt a kagylót – az egyetlent - megtalálni felhozni és elrejteni a világ szeme elől - benne az igazgyöngyöt – az egyetlent - megőrizni jól szeretni ez a vágyam – az egyetlen.
Gagyi Judit Eszter versei
Nincsen címe még 4 éves sem voltam, amikor cikóriát szedtem és lerajzoltam az egész családot az aszfaltra. mint valami ufókat. mert olyanok voltunk. aztán töltögettem az üres vizet egyik fazékból a másikba, nem főztem semmit, de utána loptam is. rózsaszín volt a kezem a marcipántól meg az építőkockától, mikor úgy megraktak, mint a lovat. bátyámmal sokszor egymás helyett vittük el a balhét: osztoztunk még a fakanálon is. meg a csípős fekete fenén. aztán felnőtt fejjel hallottam nagyim, azt mesélte, sosem akartam elaludni, mert amikor már kívülről tudtam az egész meséskönyvet, neki kellett kitalálni őket. öntsd ki a keserűséget, és engedd be az embereket. még csak az első rend ruhát vettük ki a szekrényből, hogy valakit felöltöztessünk, mikor huszonöt évesen még az ő ölében sírtam. Urban snowboard Nem megy olyan könnyen, ha nem tervezte az ember. Csak kergeti az álmokat kócos hajjal, foggal és letört körömmel, rágyújt egy ceruzacsonkra beesett szemmel, kinyomtatja az időjárásjelentést vonatjegy helyett, aztán csak arra tud gondolni, hogy idekint minden olyan egyszerűnek tűnt, de a mazsolaarcú nénik a mínuszban épp a kimosott nejlonszatyrot teregetik, és lám, az emberek ma kabátot adtak az elefántjaikra. Te a buszon egy szerencsenyullal is beérnéd, ahogy ismeretlen könyökök közt dülöngélsz jobbra-balra, mire magadtól is rájössz, hogy ha ezt is ilyen komolyan veszed, sok mindenre meg fogsz ám haragudni egy nap alatt. Reggeli fitnesz Megyünk a Pece-parton és a vészjósló madarak azt károgják, hogy saját magunkon fogunk átesni, ha túlsietjük a lépésünket. Egyesek a túlparton már fitneszből isszák a reggelit -- persze, tőlünk távol áll a sport, mi féltjük magunkat mindentől, mint aki allergiás. Kár lenne értünk. Inkább álmunkban sétálunk még 27 emeletet hazáig, mert ha netán megbotlunk, így mégiscsak a levegőben fogunk hasraesni. Mint a károgó madarak a reggeli égen. Bömbolő csecsemők rózsaszín traumák közt. Persze, tudom, bármit megtennél, hogy elhallgattasd: de semmi esetre se rázd. Szoktam én is vakarózni 30 emelet gyomorideg, némi zakatolással és kézremegéssel; olyan a rossz hír, mint a koffein; még tettem egy kockacukrot a kávéjába -- meg az együttérzésemre. Olyan ez, mint amikor vakarózó kutyát látsz, de nem muszáj mások bolháját a saját bőrödön hordani.
Varga Balázs versei
A Kígyó, a Tyúk, Mari és János nagyapám nagyanyám egy nádas mellet laktak a kígyókkal vesződtek folyton ők voltak a szomszédaink nem voltak jó szomszédok mindig kéretlenül jöttek vitték is a naposcsibét máskor csak úgy a semmiből rossz nyelvük Marira sziszegett lehet így hívni őket szomszédok de úgy is ahogy ők hívták az ördög maga az alvilág lényei amit Jézus sarúja eltapos igen ez volt nagyapám Jézus Sarúja János máskor csak úgy Varga miután vassvillával megölte a kígyót kitette az aszfaltra az autók elé mert csak akkor múlik ki mondta ha a Nap már lement aztán ordított a tyúkokkal repült utánuk szalmakalap szerszám kő és féltékeny volt gyűlölte a csütörtököt Mari akkor ment piacra sajnáltam a tyúkokat annál inkább a kígyókat Isten hasra kényszerített teremtményeit rájuk gondolok mindig ha hasra kényszerülök a kígyókra a tyúkokra Marira Jánosra és látom is őket egy napsütötte tornácon ülnek együtt igen ül a Kígyó a Tyúk Mari és János egy zöld padon és valami mély egyetértésben egy számomra még ismeretlen nyelven beszélgetnek ropogósat kacag Mari ahogy itt már csak én tudok Hárman egy autóban nincs miért aggódnod megéreztem a hűség felelősségét vigyél majd halászni magaddal ilyeneket hazudott a kicsi szád mert végülis hazudtál és hazudott benned ő aki benned lakik kénye kedvére oda teszi a bútorait ahová akarja asztalát az ágyadra fotelét az asztalodra székeidet ki is dobja már ülnöd sincs hova fáj is a hátad rendesen látod mindig leveszem rólad a terhet hogy ezt velem nem te hanem ő csinálja ennyire jó lennék kétlem nem akarok az lenni jó lenne lábra állni és páros lábbal kirúgni a homályt az ablakon s ha visszajön az ajtón lámpát gyújtani neki de nem jóságból hanem hogy egyáltalán ne legyen tűnjön el szívódjon fel menjen haza az anyjához a sötétséghez és diskuráljon vele a ködről vagy amiről akar és hagyjon engem békén az éjjel azt álmodtam hogy te a homály és ő a köd jól megvoltatok és nekem fájt nekem nevem sem volt azt kerestem egyedül egy sofőr nélküli autó hátsó ülésén miközben gurultunk az ölelkező homályban és ködben arról beszéltetek hogy mikor vajon mikor születik már meg a gyermeketek a bizonytalanság úristen gondoltam én leszek majd az a megszülető de aztán lenéztem és láttam hogy lóg a nyakamban egy dögcédula lefordítva nem fordítottam meg nem akartam látni a kettős- pontok utáni űrt a semmit de mégis valahogy nyugodt voltam mert volt testem veletek ellentétben és arra gondoltam hogy egy testben keringő semmiből egyszer csak lehet bármi
Varga Melinda versei
Önmaga elől Híg dél lépked a fák között, avarból sző magának barna kabátot, csipkebogyókból apró gombokat varr rá. Készül a hűvösebb napokra, jégbőröző pocsolyákba süllyed, menekül a saras ösvényeken, kutyává változik, kővel dobálják az emberek, csak fut, csak fut, lobog rózsaszín felhőhaja az égen, homloka fehér deret izzad, csak fut, csak fut, megállás nélkül önmaga elől vagy versenyt az idővel. Akklimatizáció A maszkok helye az arcokon megmaradt, mint a fürdőruha nyoma a nyári bőrön, a természet alkalmazkodik az alabástromszínű közönyhöz, és úgy gondolja, semmi szükség illatokra, a kerítésekről lecsurgó lila orgonákra. A tavasz elmarad, a fűben ciripelő tücskök ezt már tudják, szólnak a pipacsoknak és a levendulának is, hogy néhány napon belül tikkasztó nyár következik, a fény perzselni fog, ólomgolyók hullnak az égből.
Vörös István versei
MIKOR APÁD ELŐSZÖR BIZONYTALANKODNI LÁTOD Ha bizonytalan az apád, bizonytalan lesz minden, ahonnan jöttünk, és hová ő kéne elsegítsen. Nem tudja mit mond, mit csinál, és nem látja, hogy látjuk, keresve semmit nem talál csak kátyút, kátyút, kátyút, rögtön belelép s elhasal. A legnagyobb csalódás, mikor az apa nem apa, már nem érti a módját, hogy kicsit óriás legyen, úgy adjon biztonságot, uralkodjon az életen: mi áldás – és nem átok. Sajnos mindent tudnia kell, nehéz apának lenni, a végén mindig kiderül, hogy csak esendő férfi. EZT A HÁBORÚT MÁR SZAVAKKAL VÍVJÁK Kilövök egy hazugságot, a fél világ ettől tátog! Megy egy álhír-sorozat is, benne minden vessző hamis, potyog a sok rémhírbomba, egyenest a mélytudatba. Berobbantja az önzésed, jönnek a mesebeszédek, eltorzított igazságok, félig tetszik, félig átok. Nem tudod, hogy mire hallgass, amit sugall a hatalmas, az nem olyan bonyodalmas, de szétszaggat, mint a farkas, vagy inkább eltévedt bomba: ne tekints a hatalomra, csak a saját hibád firtasd, így játszik veled az ordas megtévesztés, rőt hazugság, megfogja a füled botját, az orrodnál fogva vezet. Nem látni most, nagy élvezet. Nem látni most, pedig látszik, séta haláltól halálig, sebesülés oda-vissza, vér ömlik a szavainkba. EGY KIJEVI KÜLÖNFÉLE HÍREKET HALLGAT Aranyfény, kupolák, angyalok, ámulat, Kijev ma a világ, vagy amilyen marad, ha ledől, ami áll. Beomló égfalak, rakéta, hőhalál, egyetlen pillanat, amikor Istenhez csapódik egy szilánk, lélek a lélekhez, az űrhöz a világ, Kijev lett az a hely, ahol elkezdődik, a semmi jön közel, egészen a földig, azt mondják, rossz hely ez, vad és félelmetes – nekem az otthonom, a többit nem tudom, nem hiszem magamról, hogy túl gonosz vagyok. Mindenhol harang szól, nem nagyok a nagyok. Aranyfény, kupolák, angyalok, ámulat, Kijev ma a világ, vagy amilyen marad.