Kritika Park Chan-wook Nincs más választás című filmjéről
Látvalevő, hogy a keleti kultúrák közül a dél-koreai az, mely az utóbbi évtizedekben leginkább összenőtt az európai kultúrkörrel. Ezen a nyugati átszitáltságon keresztül gyűrűzött be hozzánk, magyarokhoz is, elsődlegesen a filmeken keresztül. Megvan ennek az evolúciója. Hiszen míg a mostani negyven-ötveneseknek a művészmozik és az egyetemi filmklubok Wong-Kar wai-vetítései nyitottak kaput Dél-Koreára, addig az ennél fiatalabbaknak talán épp Park Chan-wook 2003-as Oldboy című alkotása volt az első és egyben meghatározó találkozásuk az ottani kultúrával, amely, lássuk be, azóta még nagyobb hódítást vitt véghez.
Van is rá sansz, hogy egy átlagos európai médiafogyasztó többet tud a Koreai köztársaság mindennapjairól, mint a vele szomszédos népek kultúrájáról. Egy magyar vagy egy román példának okáért a szerbek kultúrájáról, a csehekéről, szlovákokéról, és persze vica versa. És akkor még nem is volt szó a K-popról, illetve a K-pop zenekarok klipjeinek vizualitásáról, az animációkról és sorozatokról, amelyek szintén hozzánk beszüremlett megmutatkozásai a dél-koreai kultúrának.
A koreai kultúra ugyanakkor generációs összekapcsolódást is hozhat. Hiszen például a Netflix sorozata, a Squid Game nem csak a mostani tizenéveseknél, hanem azok X-generációs szüleinél is nagyot ment. És ahogy az Oldboy is generációkon átívelő mű, úgy Bong Joon-ho Arany Pálma- és egyben Oscar-díjas Parazitákja is – amelyet a magyar mozikban Élősködők címmel vetítettek – kiugró érdeklődésre tartott számot.
Persze, azt se feledjük el, hogy 2024-ben a koreai írónő, Han-Kang kapta meg az irodalmi Nobelt. Ne legyenek ezzel kapcsolatban komoly illúzióink, de azt ezért meg kell említeni, hogy műveinek kikölcsönzése szinte minden könyvtárban várólistás volt az évben. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy 2025-ben kardlapoztatni kellett a tömeget, mert annyian akartak olvasni Krasznahorkait, de azért ennek van jelentősége.
A lényeg, hogy az idén sem maradtunk szurkolnivaló nélkül, hiszen Park Chan-wook legújabb filmje az idei év Oscar-várományosainak listáján is szerepelt, de sajnos nem válogatták be a legjobb ötbe, holott a mezőny igazán megkívánta volna. Talán azért nem, mert a téma és a környezet ismerős lehet annak, akiben mély benyomást hagyott Bong Joon-ho előbb említett Parazitákja. A társadalom- és kapitalizmuskritikai átszitáltság ugyanis ott is és a Nincs más választásban is lényeges.
A történet egy jól szituált család kvázi idilljével indul, ahol a jó állással bíró családfő éppen jutalmat kapott egy papíripari nagyvállalatnál. Takaros ház. Háztartásbeli feleség, aki a mindennapjait teniszezéssel üti el. Két gyerek, egy fiú és egy lány, valamint két kutya, ők is az intelligens, egyből megszerethető fajtából. A koreai álom megtestesülése ez.
A csavar, amely beindítja a történetet, az, hogy a külföldi (amerikai) nagytőke benyomul a piacra, és költséghatékonyságra hivatkozva elvágja a céget összetartó tradicionális gyökereket – hősünkkel együtt lapátra téve a feleslegesnek ítélt alkalmazottakat.
A kitűnő kilátásokkal bíró Man-su (a Squid Game-ből is ismert Lee Byung-hun alakításában) így egyrészt az erkölcsi megsemmisülés útján találja magát, másrészt családja anyagi biztonságát sem tudja garantálni. A probléma általános, legalábbis a film egy efféle koreai társadalomképet ábrázol. A főszereplőn keresztül a munkanélküli férfiak terápiás csoportjában találjuk magunkat, illetve a főszereplő helyzetével hasonló életutak bomlanak ki párhuzamosan a történetben. Man-suban pedig megérik az elhatározás: fondorlatos módon meg kell szereznie a kvalitásainak megfelelő munkát, úgy, hogy kiiktatja minden szóba jöhető riválisát.
Park Chan-wook az Agatha Christie-krimiket idéző furmányos gyilkossági terveket kombinálja az abszurdba forduló komédia eszközeivel. A gyilkosságok sokszor burleszkbe hajló módon történnek meg. Ez pedig nagyban félrevezeti az ügyekben nyomozó hatósági személyeket. Az irodalmi alapanyagot szolgáltató Donald E. Westlake persze maga is elismert mester – jelzem, ugyanebből a könyvéből már Costa Gavras is készített filmet, amit A fejsze címmel mutattak be még 2005-ben. Ezért nem is csodálkoztam, hogy a rendező fia, Alexandre Gavras lett a Nincs más választás producere.
A két film azonban kétféle világképet mutat. Park Chan-Wook finomhangolta a sztorit. Hangulati aláfestésnek sokszor cselló-szólamokat használt. Ami már csak azért is szép megoldás, mert a főszereplő autista lánya leginkább a csellójával való szimbiózisban egzisztál. A koreai környezet pedig határozottan jót tett a filmnek. Kim Woo-hyung képein összeér a dizájn-otthonok és a természet világa. Az automatizált gyárbelső magánya és a kapitalizmizmus természetben gyakorolt vandalizmusa is erős lezárást eredményeztek, még ha ez a rendezői döntés kissé szájbarágósra is sikeredett.
Park Chan-wook filmjének nagy előnye, hogy a műfaji stílusjegyeket úgy simítja egybe, hogy a néző érzelmei egyfolytában stimulálva legyenek. A vígjátéki elem, a dráma, a költőiség, meg a szürrealitás mesteri módon van adagolva a filmben. Nincs idő ennyi emberi esendőség és gyarlóság láttán elmerülni az önvizsgálat mocsarában, mert a rendező banalitások sorozatával és humorral zökkenti ki az embert. Mindent összevetve, a Nincs más választás egyedi kevercs: remek terápia, amely kellemes kikapcsolódást nyújt egyben.
Nincs más választás
dél-koreai film
rendező: Park Chan-wook
forgatókönyv: Park Chan-wook, Kyoung-mi Lee, Don McKellar, Jahye Lee
operatőr: Woo-hyung Kim
vágó: Kim Sang-beom
zeneszerző: Cho Young-wuk
