Beszélgetés egy véletlenből lett színházigazgatóval fesztiválról, kockázatról és ösztönről
Pál D. Attila 2011 óta dolgozik a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál, 2013-tól produkciós igazgató. Korábban a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház menedzsmentjében dolgozott. Számos nemzetközi fesztivált szervezett, többek között a szarajevói Winterfest, a sepsiszentgyörgyi Reflex vagy a kolozsvári Interferenciák fesztiválokat. 2019 óta óraadó tanár a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. 2022-ben nevezték ki, négy hónapra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának. Szeptemberben lesz négy éve, hogy betölti ezt az állást. Határozott elképzelése van a színház feladatáról, ahogy a saját munkájáról is. PÁL D. ATTILÁVAL, becenevén Deszkával a marosvásárhelyi Intact színházi fesztivál napjaiban beszélgetett Simon Judit.
Azt mondtad egyszer, hogy nem szeretted becenevedet, ami végül rád ragadt.
Gyerekkoromban ragadt rám, és egész életemben elkísért. Három-négy évig tiltakoztam ellene, verekedtem is miatta. De nyolc-kilencedikes koromban kénytelen voltam elfogadni.
Azt is olvastam rólad, hogy motorozol. Mi a veszélyesebb: motorozni vagy színházat igazgatni?
Szerintem egyik sem veszélyes. A motorozásnál az a fontos, hogy egy picit félj – nem a félelem miatt, hanem az odafigyelés miatt. Ez segít abban, hogy mindent előre láss, előre vetítsd minden részletét. Érdekes, amit mondasz, mert tényleg hasonlít. Lehetne még a bungee jumpinghoz is hasonlítani.
Ugrás a semmibe?
Hát, amikor elugrottál, nincs visszaút.
Hogyan kerültél egyáltalán a színház közelébe? Azt olvastam, hogy Bocsárdi László rendező csalt be a színház világába.
Sokat nem kellett csaljon engem. Huszonévesen teherautósofőr voltam, amikor a Figura társulat keresett színészeket. Akkor megszólított Bocsárdi László, hogy lenne-e kedvem színházhoz csatlakozni. Azonnal igent mondtam. 1993-ban versenyvizsgáztam, úgy, hogy minimális közöm volt a színházhoz. Tompa Gábor, Barabás Olga és Bocsárdi Laci próbálták kiszedni, hogy mi van bennem és felvettek színésznek. Amikor 94 ben, Bocsárdi, hat színésszel átszerződött a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz, engem is vitt magával. Én ugyan a Figura alkalmazásában maradtam, de rengeteget játszottam a Tamási Áron Színháznál, sőt az Andrei Muresanu Színháznál is.
Később elvégezted az egyetemet.
A tanulmányaimat hozzárendeltem a szakmához. A Pécsi Tudományegyetemen tanultam művelődésszervezést, de akkor már rég színházmenedzsmenttel foglalkoztam. Inkább a szakvégzettség megszerzése volt a cél.
Dolgoztál Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron. Hogyan kerültél Marosvásárhelyre?
Külsősként dolgoztam a kolozsvári operának, épp a Liszt – 200-at szerveztük, az igazgatóval arról tárgyaltunk, hogy leszerződjek aligazgatónak, amikor felhívtak Marosvásárhelyről, és megkérdezték, lenne-e kedvem egy „színházi kalandhoz”?
Az akkor frissen vezérigazgatónak kinevezett Gaspárik Attila hívott fel?
Igen. Amikor felhívott, újra magázódtunk, de akkor tegezve kérdezte: van kedved egy jó csapattal, egy jó színházi kalandra? Mondtam neki, tudom, miről van szó, elutazom Váráshelyre, találkozunk. Az járt a fejemben, hogy amilyen állapotban volt akkor a vásárhelyi színház, nincs mit veszíteni. Ha sikerül, nagy nyereség. Ha nem, akkor legalább megpróbáltuk. Ez 2011-ben történt, rá egy évre csatlakozott a színházhoz Keresztes Attila rendező.
Ugorjunk egyet is időben. 2022-ben, Gáspárik lemondása után, ideiglenesen, négy hónapra kineveznek vezérigazgatónak. Eltelt négy év, ma is te vezeted az intézményt, de még mindig ideiglenesen.
Ebben az a vicc, hogy engem ez egyáltalán nem zavar. Mert így az éves jelentést, a nagy, semmitmondó anyagokat, mindenféle bohóckodásokat nem kell megírjam, nem kell leadjam. Ez alapján nem kell, hogy kollégák okosan bíráljanak. Ez pont jó, akár húsz évig is maradhatok.
Erre minden esély megvan, mert Demeter András István művelődési miniszter, amikor a vásárhelyi fesztivál idején találkozott a színészekkel, mintha azt mondta volna, hogy a versenyvizsga és a kinevezés összefüggene a színházépület teljes felújításával.
Nem. Azt mondta, hogy azután írnak ki versenyvizsgát, miután befejeződnek az ország számos más kulturális intézményben függőben levő kinevezések. A felújításnak ehhez nincs köze. Viszont tudom, az a szándék, hogy lehetőleg versenyvizsga után, már stabil igazgatóval kezdődjenek el a munkálatok.
Ha valóban elkezdődik a felújítás, hol lehet játszani?
Azt mondta egyszer Bocsárdi Laci nekem, hogy az asztalon is lehet csinálni színházat. Az igaz, hogy csak egyszer, másodszor már nincs kedvem. Nahát, ez azért fontos, hogy itt a városban, a környéken kell megtalálni a helyeket.
Alternatív terek?
Annyi helyen színházat tudunk csinálni, amennyi fantáziánk nincs. Azt se felejtsük el, hogy itt a várban van egy jó pár bástya, ezek viszonylag komoly terek, és én nagyon azon gondolkodom, hogy ideiglenesen be lehetne költözni a vár bástyáiba, ahol jelen pillanatban is létezik jellemzően kulturális tevékenység. Ott működik a Yorick Stúdió is, meg a Teatrul 74. Meg hát a 70-es, 74-es színház is. A többi bástyában is működnek intézmények, de finoman fogalmazva nulla dinamikával: kiállítás, amit senki nem néz, bizonyos egyesületek, amelyek nem csinálnak semmit. El tudom képzelni, hogy vagány színházat lehet csinálni a bástyákban. Előadásokat lehet létrehozni az indusztriális zónákban is. Szabad lesz a gazda. Szerintem az egyik legvagányabb periódus az lesz, amikor improvizálni kell, amikor ki kell találni, de rövid idő alatt a dolgokat.
Sokat lehet turnézni.
Úgy legyen, csak ahhoz kell finanszírozás.
Térjünk vissza a jelenbe. Marosvásárhelynek mindeddig nem volt fesztiválja. Nagyváradon három fesztivált szerveznek, Szatmárnémetibe költözött az Ifeszt, Temesváron rendezik a TESZT-et, Kolozsváron az Interfereciák és az UTE seregszemlét szervezik. Az Intactot állandó fesztiválnak gondoljátok?
Igen. Határozottan állandót szeretnék. A kiinduló elképzelésem az volt, hogy mindegyik tagozat az ötödik évében megszervez egy Intact fesztivált. A Tompa Miklós Társulat most 80 éves, jövőre lesz 65 a Liviu Rebreanu Társulat, és jövő novemberben szervezzük az Intact 2.-t
Ezt a Liviu Rebreanu szervezi?
Igen, igen. A mostani szervező csapatból sokan vagyunk, akik mind a két társulatban érdekeltek szakmailag. Produkciós igazgató, asszisztensek sokan vannak. Ez az a csapat, amelyik most tapasztalatot szerzett, az tovább tudja vinni, tovább tudja adni a megszerzetteket azoknak, akik idén nem vettek részt a szervezésben. Nagyon foglalkoztat, hogy mit tudnék kitalálni, hogy időben közelebb hozzam egymáshoz a fesztiválokat. Mert, ha minden ötödik évben tartjuk, mindig lesz három év szünet, borzalmasan hosszú. Ezen gondolkodom, de ehhez nekem egy Excel kell, amivel össze tudom pakolni az évfordulókat, és valamit kitaláljak félútra, aztán meglátjuk.
Az Intakt remek cím, hiszen egy változó világban valami állandó marad, ami a színház. Ez a cím nem feltételezi az öt éves ciklusokat. Nem lehetne ugyanúgy évenként megrendezni, ami társulatonként minden második évet jelenti?
Valahogy én is ebben gondolkodom, mert nem biztos, hogy ragaszkodni kell az évfordulókhoz. A Tompa Miklós 90 az biztos. Szünetet mindenképpen igényel egy fesztivál. Szerintem ahhoz, hogy jól tudd megcsinálni, ahhoz legalább egy év szünet kell, ha egymás után kettőt szervezel, akkor tarts egy év szünetet. Ebbe az irányba kezdtem gondolkodni. Minden Intakt-ciklus után egy év szünet, lássuk, melyik évre, milyen évforduló esik. Amikor arra esik, akkor ezzel ünnepeljük. Mikor nem, kitalálunk valamit.
Ehhez tényleg kell az Excel. Azonban te számos fesztivált szerveztél itthon és külföldön. Gondolom, az Intact szervezését kivetted a mellényzsebedből.
Arról szó nincs, hogy csak úgy kivettem a mellényzsebemből. Ami igaz, hogy most csak úgymond atyai szerepet kellett eljátsszak a kollégáknál, hogy irányítsam a készülődést, mert én azt szeretném, hogy az övék legyen a fesztivál. Arra kapacitálom őket, hogy ne tőlem várják a döntéseket, hanem ők határozzanak. Én jelezzem, hogy mire figyeljenek, mik a veszélyek, mik lehetnek a döntések következményei. Az összes kollégát arra biztatom, hogy ne féljenek, ha tévednek, csak jegyezzük fel azt a tévedést. Ez nagyon fontos. Beszéljük át azt a tévedést, mert akkor az nem fog többször megtörténni. Ezt nevezzük tapasztalatszerzésnek. És pontosan most ebben a helyzetben vagyunk. A fesztivál koordinátora Kacsó Kölcze Kata. Én ezeket a munkaköröket, felelősségeket töltöttem be eddig bármelyik fesztiválban. Úgy érzem, – habár a kollégák nem értenek velem egyet – mintha én semmit nem csinálnék, csak megyek, figyelek, szurkolok, néha egyet mordulok. Tartom, fogom a kezüket és bátorítom, hogy hajrá.
Valahol beszéltük, vagy olvastam, hogy az Intaktot Kárpát-medencei fesztiválnak képzeled.
Tavaly nyáron beszéltünk erről, akkor zavarba is jöttem, mert azt kérdezted, hogy csináltok-e Kárpát-medencei fesztivált, és én azt mondtam, hogy nem. Nem, mert bennem fel sem merült. Csak ahogy a jelen pillanatban meghívottakat néztük, rákerült a kommunikációra, hogy Kárpát-medencei Fesztivál. Gyakorlatilag csak a Felvidékről nem jött színház. Teljesen véletlenszerűen alakult, hogy Újvidékről, Kárpátaljáról, Magyarországról, és persze Erdélyből jöttek társulatok. A szándékunk az, hogy kilépjünk egy nemzetközi mezőnybe. A román társulat szervezte Intaktra nagy valószínűséggel egy bolgár színház is meg fog jelenni, és szeretnénk Szerbiából is hívni előadásokat. Az a célunk, hogy bátran nevezhessük magunkat nemzetközi és európai színháznak.
Ezen a Kárpát-medencei történeten nagyon fellelkesültem, mert úgy gondolom, fontos. Egy seregszemle, ahol a határon túli magyar színházak jönnek össze. Tudom, ilyenkor azt szokták rávágni, ott van Kisvárda, de Kisvárda már teljesen másról szól, mint amiről szólt eredetileg. És ezért gondolom, ez nagyon fontos volna.
Na igen, de ez más küldetés.
Nem szeretem ezt a szót.
Én sem. Azért is használtam így.
Inkább feladat. Merthogy ilyen nincs az erdélyi magyar színházi fesztiválpalettán.
Nekem az ösztöneim általában más irányból működnek: érzésekből, érzelemből, tetszésből, nemtetszésből, és nem felelősségvállalásból. Ezt azért mondom, mert valóban szükség van Kárpát-medencei magyar színházak találkozójára, seregszemléjére, nevezzük bárminek. De ez már komoly feladat. Szerintem egy színház akkor csinál fesztivált, ha már felnőtt hozzá, onnan már a saját ízlése a meghatározó, és a feladat. Ha a kultúrpolitika meghatározná, hogy legyen egy ilyen, és finanszíroznának egy vándorfesztivált, akkor megvolna a működtető rugója. Amikor mi, színházi emberek csinálunk fesztivált, akkor önző módon magunkkal és a saját ízlésünkkel, a saját mezőnyünkkel foglalkozunk.
Ez rendben van, hiszen egy színháznak meg kell legyen a saját arculata, amibe a fesztivál is beletartozik. A te ízlésvilágodba nem illeszkedne egy ilyen Kárpát-medencei történet?
Csak azért mondom, hogy nem, mert a földrajzi és a nemzeti összetartozás nem esztétikai kérdés. Én meg esztétikáról beszélek, hogy mi az, amivel a színházunk foglalkozik. Azt szeretném elérni, – különben adja az Úristen, hogy erre a kérdésedre négy év múlva ne tudjak válaszolni – mert azt szeretném elérni, hogy a művészeti igazgatók, csakis ők határozzák meg, milyen színházakat hívnak meg.
Mi az az esztétikai vonal, amiben te most meghatározod a vásárhelyi színházat.
Az, amit a művészeti igazgató jónak tart.
Akkor kénytelen leszek Berekméri Katalint is megkérdezni az esztétikai irányvonalról.
Velem veszélyes beszélni, mert én nem vagyok alkotó, csak okoskodni tudok.
Mondtad, hogy a művészeti igazgatók döntsék el a fesztiválok esztétikáját, a fesztivál tartalmát. Nekem véletlenül kikotyogtad, hogy Berekméri Katus rád bízta, és te válogattál. Mi alapján döntötted el, hogy ezek az előadások szerepeljenek az első Intact fesztiválon?
Teljesen ösztönösen. Azokat hívtam meg, amelyek hatottak rám. Például volt olyan előadás, ami után fél óráig nem tudtam megszólalni.
Akkor számodra a színház lényege a hatás?
Igen. A színháznak az a dolga, hogy hasson. Nem az aktuálpolitika, nem ideológiai szócső, nem akármi más, hanem hatás.
Akkor, ha jól értettem, mindent rábízol a művészeti igazgatókra mind a román, mind a magyar társulatnál. Bele sem szólsz abba, hogyan alakuljon a repertoár?
A műsortervbe nem szólok bele, de ha segítséget kérnek, azonnal állok rendelkezésükre. A román tagozaton többször előfordult, hogy valami okból nem tudták megvalósítani azt, amit kellett. Akkor a román igazgató, Dan Rădulescu barátom kérte, ajánljak rendezőt például. A magyar tagozaton is előfordul, hogy segítek megoldani valamiket.
Mennyire tudatos ez a szerep?
Inkább ösztönös. Én abban hiszek, hogy a művészeti döntéseket a művészeti igazgatóknak kell meghozniuk. Az én dolgom az, hogy megteremtsem a feltételeket.
Képes volnál letiltani egy darabot? Megmondani a művészeti igazgatónak, hogy ezt ne?
Beszélünk a darabokról, előadásokról, főleg a nyelvezet kapcsán. Van, amitől ők tartanak, de én nem. Például a meztelenség a színpadon. Szerintem mindennek megvan a helye. Gondoljunk bele, hogy az életünkben mi minden van. Bátorítom őket, de ha őszinte akarok lenni, akkor nincs kizárva, hogy adódhat olyan helyzet, amikor azt mondom: ezt ne. Nem tudom, mi adódhat, de biztos, hogy semmilyen szélsőséget nem támogatnék, megkérném őket, keressünk valami mást.
Mennyire vagy híve a kortárs drámáknak?
Hát, a kortársból lesz a jó klasszikus – ezt hallottam a Marosvásárhelyi rádióban. Nagyon szeretem ezeket a találkozásokat, akkor is, ha sokszor nem klasszikus értelemben vett irodalom, inkább egy előadás része. Nem igazán tartom irodalomnak azokat a szövegeket, amiket a rendezők írnak egy adott társulatra szabva. Viszont a találkozás a kortárs gondolkodással elengedhetetlen.
Egyfajta posztdramatikus színház, aminek a szöveg csak egyik eleme?
Igen, és én nagyon szeretem ezeket, noha nem biztos, hogy ezek drámák a szó szoros értelmében. Nagy barátja vagyok a klasszikusok kortárs előadásainak. Sokan haragszanak, amikor azt mondja valaki, hogy a szöveg az csak egy ok az előadás létrehozására. Az előadásról, ami csak a szöveg miatt születik, az lesz az érzésed, hogy poros. Shakespeare tapsolna örömében, ha látná a sepsiszentgyörgyiek Vihar előadását. Tamási Áron büszke lenne az Énekes madárra, amit Bocsárdi rendezett, és A csoda címmel láthatta a közönség.
Rendező esetében is előfordulhat, hogy megmondod a művészeti igazgatónak, hogy ne hívja, mert túl drága, vagy mert nagyobb a hype, mint a tartalom, vagy egyszerűen nem szereted azt a pasast vagy azt a nőt?
Nem egyszer volt, amikor azt mondtam, hogy utoljára tette be a lábát a színházba, fél év múlva megint itt volt. Nekem is vannak indulataim, keserűségeim, amikor az az érzésem, hogy na, ide többet nem, ennyit nem ér. Telik az idő, az előadás szép, az előadás él, az előadás a miénk. Szeretjük. És akkor azon vesszük észre magunkat, hogy 3-4 hónap múlva megint itt van az a rendező, akire én azt mondom, hogy ide többet a lábát be nem teszi. Tehát nincs olyan, hogy azt mondom, ne hívja ezt vagy azt a rendezőt.
A pénz se határozhatja meg.
Az igen, de nekem könnyű, mert Fülöp Lóránt kollégám, a produkciós igazgató tárgyal. Ha ő kiegyezett a meghívottal, akkor az rendben van. Ha nem egyeznek meg, akkor nincs mit csinálni. Eddig nem fordult elő.
Mindenki tűzbe meri tenni a kezét, hogy ha lejár az ideiglenesség, akkor természetes módon megnyered a pályázatot, és te leszel továbbra is a vezérigazgató. Öt éven belül hol látod a vásárhelyi színházat? Milyen színházat szeretnél?
Hogyha egy hónapra vagyok kinevezve, akkor is tíz évben gondolkodom.
Akkor hogy látod tíz év múlva?
Én úgy látom ezt a színházat, hogy van egy olyan fesztiválja, amire a város büszke. Jegyezzük meg, és nézzük meg öt, tíz év múlva, hogy mind a két tagozat már benne lesz egy nemzetközi körforgásban, de minimum kelet-európai körforgásban. A valós nemzetköziségről beszélek, nem a magyar nyelvterületekről. Régebben mondtam, hogy ha itt, az Azomures és Koronka közt szeretnek, akkor meglesz az az alapunk arra, hogy Moszkva és Párizs között járjunk. Most ezt a Moszkvát kénytelen vagyok kicserélni, akkor tovább álmodunk Peking és Párizs közötti utakról. Az a fontos, itt úgy éljünk, hogy a közönségünk büszke legyen ránk, minket szeressen. Az előadást szereti vagy nem? Nem ez a probléma. A színházat szeresse. Például az Emberek és istenek olyan megosztó előadás, hogy büszke lettem rá. A közönség fele utálja, a másik fele imádja. Hát ennél jobbat nem is lehet letenni az asztalra.
Ha a környezetünk szeret és biztat, akkor könnyű lesz magasabb porondra, magasabb mezőnybe kilépni.
Nem beszéltünk még arról, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak két tagozata van ugye, a román és a magyar. Én úgy érzem, itt semmilyen konfliktus nincs, jól tudod menedzselni a két társulatot egyszerre.
Nem nehéz egyszerre menedzselni a két társulatot, mert, mint mondtam, a célom, hogy a művészeti igazgatókon legyen a hangsúly. Azt szeretném, hogy én értük dolgozzak, megteremtsem számukra a körülményeket, hogy igényük szerint dolgozzanak, illetve időben jelezzem, ha ez valamilyen akadályba ütközik. Ha ezt képes vagyok betartani, nem okoskodom, nem ártom bele magam a színházalkotásba, akkor nem lesz nehéz mindkét társulatot, magát az intézményt vezetni. Az én feladatom irányítani, bátorítani, simogatni, hajtani és kitalálni. Erre kell vigyázzak, hogy betartsam. Az ember hajlamos, különösen az olyan, mint én, aki kultúramenedzsmenttel foglalkozik, de nem vagyok színházi alkotó, hogy megmutassa magát, ha már úgy alakult, hogy döntéseket hozhat a színházban. Én örömmel teszem, de észre kell vegyem, mi a feladatom, és mi nem az én dolgom.
Fotó: Bereczky Sándor
