[tolvaj szív]
Dienes Eszter emlékének
tolvaj szív gúnykacaj
– üres a tarisznyád –
kocsmagőz utcazaj
tört szét egy kalitkát
részeg az árokpart
ugatnak a kutyák
cigány az alkonyat
dobj le minden ruhát
szavait nem érted
– Isten kakukktojás –
szívedben eltévedt
egy cinkos suttogás
izzik a holdkaréj
átírja álmodat
ne sírj a holnapért
az is csak másolat
angyali kárhozat
üldözi gyilkosát
– mit ér az áldozat
ha nincs aki megbocsát
hanyatlástörténet
érdemes-e újraragasztani ami eltörött
időt pazarolni a darabok összeillesztésére
hisz hiánypontok mindig maradnak
és a sebeket véglegesen eltakarni úgysem lehet
folyosóink már kiüresedtek – amúgy is
csak átmenő-forgalom zajlik –
a valódi történésekből kirekesztve élünk
de erősen működik még a befogadás-ösztön
lepusztultan ásítoznak a falak
s az ajtók is komoly sérülést jeleznek
mégis próbálkozunk újra
pedig jó lenne inkább átaludni ezt az egészet
de csak a befejezetlen idő sajgó
türelmetlensége kapaszkodik belénk
ha legalább pár órára visszaköltözhetnénk
sorompók mögé zárt emlékeinkbe
amikor még loboncos-kócosan önbizalommal
telve ölelkeztünk a koncerten tomboló lányok
gyűrűjében nem sejtve mennyire veszélyes
a szerelmet holmi receptes könyvből kilopni
az ízeket vegyíteni összeérlelni
megvárni a másnapot s végül hangtalanul
kiosonni a tépett orgonabokor mellett
nyikorgás nélkül bezárni a kaput
és szavahihetővé tenni a bocsánatért esdő
másnapos félelmet… bizony nem veszélytelen…
erről a gémkapcsokkal összetűzött
osztályfőnöki jelentések tudnának árulkodni
de rajtunk kívül senki sem emlékszik rájuk
miért vagy hát ilyen hallgatag
sok hűhó semmiért – dünnyögöd fásultan
és már hiába dörömbölök az időtlenség kapuján
úgyszólván idegenek maradtunk
pedig lehettünk volna valami más is
sohasem késő
izgatottan vonagló sztetoszkóppal
dacol a szapora pulzus az elfehéredő arc
– érthetetlen: tegnap még a méregtelenítés
utolsó fázisát ünnepelted s már-már
összebútorozott benned a bizakodás
most mégis hátrálni kell visszavonulni
elcsukló szorongásba vértelen
szomjúságba kikezdhetetlen tagadásba
*
görnyedt hátunkat egyenesíteni próbáljuk
hogy daliás időket álmodhassunk magunk köré
tömény eufóriát… akklimatizálódunk
hogy aztán fellármázzalak újra
s a befelé burjánzó megalkuvások közül
kiszabadulva hirdessek új esélyt
igényt az egymásba kapaszkodásra
mert sohasem késő a kiárusított élet
számlatömbjéből kitépni egy lapot amelyre
felírtalak s amelyen még én is ott vagyok
Címke: versek
Le Julianna Phuonglinh versei
907 Á.-nak Kasztrált szavakat mantrálsz: omladozó vékony falak, vérszagú vasredőny, édesanyád méhe. Idegen nyelvek, érthetetlen imák mögé bújsz, mindig, mikor újra és újra visszaengedlek magamba. Fojtogató, szűk folyosók ismeretlen tekintetével alszol el. Fényszennyezett utcák mérgező levegője járja át a tested minden egyes szegletét. Nem hiszel Istenben, mégis a kereshetetlent keresed értelmezhetetlen testek, tárgyiasított érintések között. Keresed magad sebek, terhek alatt, melyek hegekké mélyülnek. Budafok Itt hagytad az éjszakai buszok zúgását, a kerítésen átpletykáló szomszédokat, azokat a szűk utcákat, ahol először mondtad, hogy félsz hazamenni. Kint felejtetted a nagyváros szélén lévő lakótelepek tengerét, a 47-es villamos megállóit, amiket már senki se lát. A Duna mellett zakatoló vonatokat, amik édesanyád hangjára emlékeztetnek, azokat a görbe utakat, amik sosem visznek haza. Most csak a cigarettacsikkek maradtak utánad, az otthonfelejtett ígéreteid, azok az utolsó szavak a peronon. Ránk ömlött a tegnapról megmaradt bor, betakart a sínek alatt az utolsó vonat. Kedd A konyhakövön fekszem, a párbeszédeink összes létező variációja fut végig bennem. Kétszer, háromszor, majd újra, elölről az egész. Elolvadt a vaj, szétfolyik a márványon. A sarokban találkozó fugacsíkokat bámulom, várom, hogy újra párhuzamosak legyenek. Talán kedden volt az, amikor megálltunk Veszprémben, látni akartad a viaduktot. Elmondtam, hogy szerintem nincs benne semmi különleges, és te addig nem szóltál hozzám, amíg a parthoz nem értünk. Akkor mondtad csak el, hogy a zuhanás előtt ott láttad utoljára. Vizet forralok, hagyom, hogy kifusson, így sem alszik el a tűz. Az autópályán beszéltünk utoljára, azt mondtad félsz attól, hogy te is olyanná válsz, mint ő, hogy majd egy kedden elmész Veszprémbe, megállsz a híd közepén, még egyszer rám nézel, de ezúttal nem viszel el a partig. Nem emlékszem az utolsó mondatomra, és belőled is csak a szétfolyt vaj maradt.
Csuklásgyakorlatok
Parti Nagy Lajos 70 - dumpfolatok - a hétfőt felöltöd mint egy már megint nem jól vasalt rosszul gombolt sárgult inget s nem találod hogy takard a sót lábnyomodba hinted szándékod pokolra tart nem erre indultál mindegy dúdold kicsit még a dalt kávéd keserűn felhörpinted lelked kockasajt * megúszva hogy lehet ha költőóriás kölcsön kéri tépett papírglóriám s mielőtt fönnakadnál az allegórián a vízbe dob te csöppnyi hidrofóbiás hát itt vagyok papírkám illetem távol maradj – büdös az ihletem kardvirág nincs – de gaz mi itt terem versbe ezt nem írnám – max csak twitteren * a verstákolmányom vadul kidőlt elviharlott nyúzott fellegek vámot szedtek – az elfolyt időt elforgatási parancsuk ellenem hát futottam nyomomban a foglár üvölti ne húzd sorodban dilettek lapravetni úgyse fogok már szófogadalmaim mind odalettek lemarta lábujjkáik csikorgó hideg már a köhintésük is hős hadi tett minek a firka minek mind ha dilett rongy csupán e vers – sehogy sem ady lett * már egy hete csak a vaságyra gondolok riadva lesem hogy még kedvel-e sürgölődnek véremben a hormonok vajh’ a doktor úr még rendel-e ajakszéli reményittas nyál csorog tenyeréhez szorítja a homlokom hidegrázás ha csitulna az tetszene lázmérni érkezett egy kihűlt kéz istenem ez az év leghosszabb reggele üres szemmel kutatva fürkész mint Mengele * ropink ma nincs a szájba ellazultan dőlni el a szélsodor szerint magára szertetükröződve bukkan kabátja kopottas és europink igazmondókáját meglebegteti nyálat lögybölve az affirmálgatásban üldözése ritkulóban – immár kétheti nem egy a vérünk hát hogy lehetne társam vígan hazulgat összevissza szépem cibálgat de oly kegyesen megbocsát ám célkereszt csillan rideg szemében s lepuffantja szíved medvbocsát s lám csak hazaájulás kerülget éppe’ guttacsap ha rossz a véleményed ahányszor tiltják annyiszor fűre lépve ajkadon kibuggyanó véredények igazmondókája nézd hogy libereg pedig mi minden kimondva rosszabb őszrekuszált nyurgán rángó idegek indáznak benned hát rég nem tataroztad az ősz lehajszolt pufajkás konok srác ha áramvonalba állsz biz’ nagyot ráz ország helyett csak túrkálós demokrác az ég helyén egy kék plakát ragyog rád
Cseh Katalin versei
Útravaló
Nem hozok egyebet,
csak magamat,
hosszú álmot,
mi megszakadt,
tétova hitet, remegést,
kapaszkodást, elengedést.
Hozom könnyű szív nehezékét,
viszem a magány vaktérképét.
Veszteségek
„Minden, amit birtoklunk, az csak
a minket ért felmérhetetlen veszteségek
fényében szemlélhető.” Borbély Szilárd
Talán a gyermekkorban berendezett világ
tökéletes volt itt-ott mégis átütött rajta
a szorongás a fásultság a titok
nem kaptam engedélyt önmagamra
bár hivatalos papírok igazolják létezésem
van születési anyakönyvi kivonatom
ez a legfontosabb bizonyíték földi és földön
futásomra büszkeséggel birtoklom
a veszteségeimről is vannak papírjaim
apám és anyám halotti anyakönyvi kivonata
rajtuk harsányan ezüstöző pecsét
a szemnek tetszetős látványos iratok
néha előveszem és gyönyörködöm
bennük mint valami műalkotásban
a hiányok feneketlen kútja
leengedem a vedret aztán felhúzom
naponta többször megismétlem
esténként az égre fölnézek
kutat ásnak ott is földi veszteségek
Szélyes-Pál Dániel versei
A címkére írva Az igazságot adagolni kell, kis foltocskákban, szépen, lassan, hogy beigya a bőr. Magánklinikát kell alapítani, hosszú kúrákra embereket jegyezni fel. Önműködő ajtó, mutatós recepciósok, és amikor utoljára jönnek, az utolsó kezelésre, akkor se árulni el, hogy mi van az üvegcsén a címkére írva. Osztálytalálkozó Az osztály kis-társadalom makett. Harc a befolyásosak és az átlagemberek, a szépek és csúnyák, az értékesek és az értékeltek között. Arrébb raknak, lassan mozdítanak, mintha te akarnád, mintha te lépnél így. Kedvük itt az időjárás, és közigazgatónak hívjuk a komoly embereket. És közben, mi, a töltőanyag, mint édes, kis egerek játsszuk el, hogy élünk. Hogy fontosak az emberek, hogy fontosak az órák. És úgy teszünk, mint mindenki, ki kritizál hatalom nélkül, ha befele fordítjuk arcunk, rettegünk, hogy esetleg megtörténik. Göndör Minden szép női árnyék mögött ott van egy szép nő ígérete. Még akkor is, ha utcán látom, teljesen kiábrándulva magamból. Mint egy kávéházi kaktusz, aki meglepődik a fém, műanyag és üveg sajátos használatán. Eltünedeznek az utcaképek. Egységes mitológiánk két külön istenképpé tágul. Van, aki megfeszül a vágytól. Hebeg, habog, dadog. Van, akit összehúz a vágy. Vannak vágytalannak tűnő emberek és olyanok, akik feltételezni szoktak. Vannak, akik egyedül élnek és nem hisznek feltámadást. Vannak cirmos házak, tele dorombolással és van otthon, amiben nincsenek falak. A meztelen ebéd Lassan készíti anyám, Apám tárgyakat keres, mik jól takarnak. A testvéremmel az asztal alá bújunk, és amikor már nem hívnak, csak akkor jövünk elő. Eközben házakban, mik szomszédosak egymással, ülnek vénasszonyok, írógépeket püfölnek, lejegyzik az imacsoport menetét. Rengeteg tárgy van, csak mi nem vagyunk ott, nem beszélhetünk egymással. Főzelék kerül ki az asztalra, lecsúszik a tányérról, asztallapba ivódik a táplálék. Testvérem saját kötényt varrt magának, azt mondta, ide teszi be a problémáit. Hogyha behelyezi ebbe a sötétbe, nem lesznek már. Egyszer megtaláltam őket. Verekedtünk, de talán ő már nem lát. Hamis hályogokon át képzeljük, hogy beszélgetünk.
Láng Orsolya versei
Mint már annyiszor Mögötte valaki olyan lágy akcentussal ejtette ki egy sziget fővárosának nevét, hogy közel állt ahhoz, hogy útirányt változtasson. Párára cserélni a beígért szelet, igazi sírást könnyezés helyett. Aztán mégsem: ahogy landoláskor szegecselt lemezeit görbíti a szárny, fékezte magát. Felhők fölött issza a kávét, mégsem tud eltávolodni. Benne a mondatok. A mondottak. De jó volna megérteni, mi fölös és mi érdemi. A papírpoharat akkurátus körültekintéssel szalvétába csavarták, ne égessen. Elbizakodott helyzeturalás egy lebegő vashengerben. Mellette összerándul egy alvó, talán lőttek benne, de az nem hallatszott ki. Van elmélet, amely szerint álombeli zuhanás nem érhet földet, mert az valós halállal járna. Az emberrobotok mozgása szekvenciákra hull, karjaikban szimbólummá válnak az eszközök. Tudatos rendet és egyensúlyt képviselnek a valóság bonyodalmaival szemben, de életmentő jelbeszédükre senki nem figyel. Alkalomadtán úgyis eltapossák egymást a menekülési útvonalakon, ő legalábbis biztosan alulmarad. Hacsak a peremre való kisodródással nem lesz szerencséje, mint már annyiszor. Miniatúra egy etikai kódexből Aki a vizeskancsót az asztalra tette, ismeri a száraz torok kaptatóit. Befele terel: a szomjúságérzet, amit a víz helyileg hivatott enyhíteni, nem vonja vissza követeléseit. A másik fotelban ül, és bár hallgat, onnantól fogva ismerős, hogy megmutatkozott szemtől-szemben és leplezetlenül. A maszkviselés idejéből származó időtálló emberi arc. Nem eltakarható. Bármilyen keveset mutat magából, összetétele vegytiszta: egy csepp víz ugyanúgy H2O, mint egy kancsónyi H2O. Megpróbál ráruházott felelősségéhez híven ellenállni, nyílt érzelmektől nem mozgósítva lenni, mintha a nyúl, a vadász jövőbeni érdekeit szem előtt tartva, nem ugrana ki: legalább ne miatta legyen gyilkos. Személytelenségre törekszik, az ingujja alól kivillanó sebtapaszok mégis aggodalommal töltik el azt, akit a közelségtől óv. Érdekes, ami nem érdekes. Ahogyan a sétányról letérő ösvények sem halványulnak el idővel, hanem a maguk létjogosultságát igazolva, elmélyülve mutatják a járókelők igény szerinti mozgásirányait. Kéne egy tó szöveges feladat Meleg van. Nem kéne annyiszor bocsánatot kérni. Nem kéne mindig valamilyennek lenni. Meg kéne mártózni valahol, gondolja, amikor az egyirányú utcán suhan a forgalommal szembe. Épp nem jön semmi. Jobbra néz, a rácsos ablak mögött ott tudja az üres lakást. Vasárnap van. Nem véletlenül jött éppen erre. Egy távoli kerületben lomtalanítanak. Jó ürügy arra, hogy kimozduljon. Nem mintha szüksége lenne bármire. Abban reménykedik, hogy nem talál semmit. Jó ürügy arra, hogy elhaladjon a rácsos ablak előtt. Bár a lakás most üres. És amikor nem üres, akkor sem lakás. Időpontra érkezők adják egymásnak a kilincsét. Mióta ide jár, gyakran jár erre, az előre megbeszélt időpontokon kívül is. Ahogy bekanyarodik a sarkon, és balra néz, látja, amint a férfi és a nő egymás mellett érkeznek a park felől. A nő kékben, a férfi pirosban. Valahova mennek, vagy valahonnan jönnek. A nő beszél. Nem hallja, mit, elsuhan előttük. Nem tudja, hogy észrevették-e. Illetve észrevette-e a nő, hiszen csak ő ismeri. Hátulról megvilágítja őket a nap. Délután, június közepén. Átvilágít a nő haján. A férfi lehajtott fejjel hallgat. Sokszor elképzelte már, milyen lesz, ha találkoznak, most mégis azt mondja maga elé: ezt nem hiszem el. Begyorsít, mert meg akar állni. Nem köszön, mert köszönni akar. Továbbhajt a kereszteződésig, nem néz hátra. Nem tudja, hogy kiértek-e a sarokra, és ha igen, ugyanabba az irányba tartanak-e, amerre ő. És ha mögötte jönnek, látják-e. És ha látják, felismeri-e hátból a nő. És ha felismeri, tesz-e róla említést legközelebb. És ha említést tesz, ő arra mit felel. Csak váltson már a lámpa. A sárgánál rááll a pedálra, és nyeregből kiállva hajtja magát a másik parkig. A kavicsos sétányon majdnem elcsúszik, észreveszi, hogy folyik a könnye. Ki a történet főszereplője? És kik a többiek? Hogyan határozná meg hármójuk viszonyát? (A megfejtések nem visznek közelebb a megoldáshoz.)
Varga Balázs versei
A matrjoska farkasok Matrjoska farkasok laknak bennetek. Ha kitátjátok a szátokat, s ha el bírom viselni a rothadt hús kifelé áradó szagát, egymásból kinéző éhes ordasok tátott szájával nézek szembe, mintha két egymással szembeállított tükörben néznék a másikat, és csak magukat látják, és önnön arcukon az állandó éhséget, és az éhségnek enni is adnak, feleséget, társat, gyermeket. Hát megteszem én veletek, amit magatoknak kéne. Ahogy az állatorvos gyerekkoromban, feltűrt ingujjban, vazelin kíséretében, felnyúlt a Riskának, hogy irányt tévesztett borját világra húzza, lenyúlok a százezer torok mélyére, a rohadványokon át, a szarig, a seggetek legaljára, kirángatom azt a kékre-zöldre vert gyermeket, és az Úristen elé viszem, aki anyátokkal épp rólatok beszélget. O rubor sanguinis Hallgatom Hildegard von Bingen művét és bármennyire szeretném hogy a dübörgő vér hangjáról szóljon a google translate nem azt adja Pedig már elképzeltem a gyertyafénynél ülő apácát a majdani szentet ahogy a középkori éjszaka csendjében vére zakatolását figyeli testét szétfeszíti ami öröktől fogva ezerkilencvennyolctól ezerszázhetvenkilencig csak és kizárólag az övé volt sajátja és uráé az úrjézusé Szerettem volna ha ott a csendben akkor egyszer nem jézusra gondol ha valaki másért szakad feszül szét a teste reped hosszant ketté Akkor talán számomra is lenne még remény és a nővérek a zárda falán mint vérrel festett barlangrajzot másnap azt olvassák nézik egyre amit szerettem volna ha a google lefordít azt a dübörgést azt a leírhatatlan fordíthatatlant Aztán reggel Csak még ezt, csak kicsit még, aztán felnövök, csak még egy felelőtlen hempergés, aztán reggel lemosom a húsomról a húsod szagát. Az ütközés, a csapódás, a becsapódás hangjait kiűzetem a fülemből. A paradicsom is elfogyott. Cicceg, serceg szemrehányón két tükörtojás. Néznek. A románok szemnek hívják, mi tükörnek. Akkor most melyik rosszabb nekem? És elindulok, megyek eleven hússal bőrt keresni. Hátha nem fáj majd az eső, a harmat, a köd, egy fuvallat, vagy akár egy pillantás. Elindulok, megyek megkeresni, felkutatni újra, saját hasonlatosságomat. Makacs fény Tanulhatna a napfény, csak figyelnie kéne a felejtést, hogy mi hogyan tudunk, milyen jók vagyunk benne. Láttam egy este, olyan makacs volt. Akkor már csak mosolyogtam, arra gondoltam, ó, szegény fény. Firenzében lement a Nap, forrása rég lenyugodott, de ő ott maradt a víz tükrén, a Ponte Vecchio alatt. Körülötte mind sötét, de ő nem tudott elengedni minket: téged és engem. Maradt volna reggelig, mint akkor nálad én, forrás nélkül is, semmitől a semmiben a semmiért.
Katona Ágota versei
Műholdak 1. A napon, amikor rájöttem, nagybetűs gonosz nincs, de én vagyok a holdja, inkvizítorok akartak üvegbe zárni. Az eretnekségtől sosem féltem. A pohár alján kékkövek, mérget iszom. Folyékonyan beszélik az ítéletet. A személyközi hidegfrontok hatása alatt hogyan kell kihordani az ellenkezést? Mint a démoninak hitt Lilith, nyelek és nyelek. 2. A vers az egyetlen emberi megnyilatkozás, melyet eddig nem tört kerékbe a logika, mégis forog. Bolygórendszerek mozgását idézi. Ösztönöket nem szolgálok. Hálóval borítom az ingerszegény földet, lepedővel takarom el a Hold felületét. Erőt nyerek, sérült reaktorból sugárzik, belőlem. Köztéri rózsák, mint egy Nem árulom el, kik a nagybetűs kedvenc költőim. Az egyik gótikus vízköpő, a másik göthös szökőkút, bezárkózott egy romba valaha. A szerveim között, a közzé tett szenvedélyek köztéri rózsáiban, mint egy friss ravatalon, ott vannak a kedveltjeim. Beépültek a húsba. A zenehallgatás intimitását sem tárom fel, Polyhymnia helyett poliritmika, és sátáni, kellemes hangközök. Ha elárulnám az élvezetek helyét, olyan lenne, mintha egy nyilvánosház ablakát tárogatnám, néven nevezve a hosszú orrú férjeket. Micsoda véletlen, hogy az egyik az enyém. Feleslegesen, túlvilágian nyílik a kurvák birodalma előtt a rózsa, mindet szeretem, nevezzék bár úgy, Candy, Queen Victoria vagy Crimson Joy. A lázrózsa átüt a bőrön, élvezem, mások számára tövises, nincs neve, nevenincs, N. N. – ilyen tehát az élvezetem. Hold vagy délibáb El kellene ajándékoznom mindent, ami fennkölt, versszépségű vert csipke. Nem való hozzám, úgyis szemfedőt varrok belőle. De mit tegyek a sötét fantáziámmal? Ha elképzelt költőket ölelek, akik még meg sem születtek, lekésem őket, mint aki túlszereti a kilúgozott földet. Ha elképzelt emberekkel értek csak szót, érdekeik után nem szaladókkal, elvész a jelenbeli nyelv, az egynyári virágok többsége, csipkézett levéllel, szálló virágporral, a légzéssel mint tettel, el. Egy égitest hatásai A Hold egy versben vagy pénzérme vagy őrült nő, eredetileg franciául. Angolul inkább szűz, aki hideg fénnyel áztatja el a szerencsésebb fekvésű szobákat. Az agyi erekben hajók indulnak egyre sötétebb úti célok felé. Fontos eleme az átváltozásnak a szemből kivert álom, és te tetted ez, Hold. Az üdvözlégy Márián kívül más érv nem jut eszembe, abból sem a teljes szöveg, csak a középkori visszhang, amit ősanyáim ismertek, ők, akik a nyugtalanságot fel tudták oldani egy jól időzített szertartásban. Vagy egyszerűen és szűziesen a legmélyebb vérbe menekültek. Városi patak, nincs híd Montaigne esszéitől nem száradhat ki az egyetlen cserép levendulám, más oka lehet, nem az olvasás miatt elfelejtett esti özönvíz, sem a páratlanul hagyott orchideák, a léggyökerekkel kiszolgáltatottak. Cserepes az ajkam az olvasás miatt. Elfelejtek inni. A város területén feltörő patak medrét betonozzák, vizet terelnek, erős az áramlat. Kié lehet a kéz, ami megfog? A sorok elterelnek. Szédülök. Elképzelem, ahogy odaszaladok a legközelebbi patakhoz, és végre leiszom magam. Nem fejezem be az olvasást, sivatagelme zsírpapíron, megsemmisíti feltételeit. Elterelődik, akár a vízfolyások, képzelt vízbe meríti a levenduláját, forrásra talál és lapoz, mintha nem tudná, hogy fantázia nélkül érintethetetlen a látvány.
Kukucska Szabolcs versei
03:46
a túlélés eszköze
pusztán a lélegzéssel
kisebb címletekben újratanulsz szeretni
a napéjegyenlőség váltakozó szakaszai
ahogy a szőlőskert önmagába roskad
arcrándulásaidhoz írt névtelen nekrológ
az aszcendens víz jegyű szerepszemélyisége
ő hozza majd el az őszt
öntörvényű mellkasába zárva
megvigasztalhatatlan gesztusokban
hortenzia letépett szirmai
itt ül a lelkünk
teljesen leigázva
4:35
a beton puha és olvadt
madarak kimerevített szárnyai közt
izzó nap agyagsárga sugara ébred
azt mondja maradj
éjszaka majd úgyis
levetkőzöl mindent
szélcsendben keresem
érkezésed nyomait
a levegő nem esik jól
kellene más ami életben tart
4:56
ártatlan
mint egy ezüst hamutál
nyitás előtt
az aluljáróban visszhangzó
szélbe takarózott testek
elsárgult bőr az ujjak végén
ez már lehet
hogy tényleg túl sok
gyalog hazaérni
körülbelül huszonhat perc
vörös padokról lepattogott festék
karcsú vasoszlopokon üvölt az éjszaka
01:44
a bőrre fény rakódik
lenyugvó nap töretlen gyötrelme
ahogy az évszakokat gyászolom
nem bánt, de azért nyomot hagy
ébenfekete égbolton
madárraj tart dél felé
magammal hoztam
érintésed jéghártyás lenyomatát
a tévedések viszonylagos hasonlósága
az a szempár
kisajátíthatatlan
aznap rettentem meg először
Harryette Mullen versei
Levedlett bőr – Shedding Skin Lehántani a régi, heges bőrt (régi durva cucc, nem kell már lecsupaszítom magam kicsúszom belőle elhagyom) Megválok az elhalt pikkelyektől a földre pöccintem az elszáradt bőrt Levedlem a keménységet sebezhető anyaggá hámlasztom a rétegeket Egy új látásmódért szétpislogom a régi szemhéjakat. A sziklához dörgölődzőm újra gyengéd leszek [ha katasztrofális az arcbőröd] - [if your complexion is a mess] ha katasztrofális az arcbőröd a mi elixírünk csodás bőrt igéz fellebbezésed megbabonáz, imád hechizando con crema dermoblanqueadora amit mi árulunk, az a megvilágosodás. ami nem kevesebb, mint maga a szépség mióta látni a sötétben azt, ami a koszba rejtve ragyog csokiszínű fekete vidd a négercsókot vissza Afrikába belemártottak egy tartályba a kelekótya csokoládégyárba’ színt kaptunk a feketeségben a melanin örök nüanszot ad bár a ritmus nem válasz a rákra a palacsinta sápadt a vaj megrohad [elég az érzelgősségből] - [up from slobbery] elég az érzelgősségből menő túlzásokból fekete talpak verik a ritmust a sikátorban jenki sertésszelet a késednek, a villádon adagnyi szabadságod PhilmaYork-ban ha megszakadsz sincs hercehurca, a városi tér ingadozik felértékelődik az infrastruktúra érj fel üres lapátodig se mocsár se stabil örömlány a csődör szól nincs több kanca magánhangzók elmosódott lomhalmaza dadogd, soha többé háborút Gyukics Gábor fordításai
Gyukics Gábor író, költő, műfordító (1958. Budapest). A Szépírók Társasága és a Magyar Műfordítók Egyesülete tagja, a magyarországi Open Reading (nyitott versfelolvasó) és jazzköltészeti estek meghonosítója. Tizenegy verses és egy prózakötet szerzője, tizenkilenc vers- és prózakötet fordítója.
Harryette Mullen (sz. 1953) amerikai költő, irodalomtörténész, a Los Angeles-i University of California tanára, kilenc verseskötet és nyolc esszékötet szerzője.