03:46
a túlélés eszköze
pusztán a lélegzéssel
kisebb címletekben újratanulsz szeretni
a napéjegyenlőség váltakozó szakaszai
ahogy a szőlőskert önmagába roskad
arcrándulásaidhoz írt névtelen nekrológ
az aszcendens víz jegyű szerepszemélyisége
ő hozza majd el az őszt
öntörvényű mellkasába zárva
megvigasztalhatatlan gesztusokban
hortenzia letépett szirmai
itt ül a lelkünk
teljesen leigázva
4:35
a beton puha és olvadt
madarak kimerevített szárnyai közt
izzó nap agyagsárga sugara ébred
azt mondja maradj
éjszaka majd úgyis
levetkőzöl mindent
szélcsendben keresem
érkezésed nyomait
a levegő nem esik jól
kellene más ami életben tart
4:56
ártatlan
mint egy ezüst hamutál
nyitás előtt
az aluljáróban visszhangzó
szélbe takarózott testek
elsárgult bőr az ujjak végén
ez már lehet
hogy tényleg túl sok
gyalog hazaérni
körülbelül huszonhat perc
vörös padokról lepattogott festék
karcsú vasoszlopokon üvölt az éjszaka
01:44
a bőrre fény rakódik
lenyugvó nap töretlen gyötrelme
ahogy az évszakokat gyászolom
nem bánt, de azért nyomot hagy
ébenfekete égbolton
madárraj tart dél felé
magammal hoztam
érintésed jéghártyás lenyomatát
a tévedések viszonylagos hasonlósága
az a szempár
kisajátíthatatlan
aznap rettentem meg először
Címke: versek
Harryette Mullen versei
Levedlett bőr – Shedding Skin Lehántani a régi, heges bőrt (régi durva cucc, nem kell már lecsupaszítom magam kicsúszom belőle elhagyom) Megválok az elhalt pikkelyektől a földre pöccintem az elszáradt bőrt Levedlem a keménységet sebezhető anyaggá hámlasztom a rétegeket Egy új látásmódért szétpislogom a régi szemhéjakat. A sziklához dörgölődzőm újra gyengéd leszek [ha katasztrofális az arcbőröd] - [if your complexion is a mess] ha katasztrofális az arcbőröd a mi elixírünk csodás bőrt igéz fellebbezésed megbabonáz, imád hechizando con crema dermoblanqueadora amit mi árulunk, az a megvilágosodás. ami nem kevesebb, mint maga a szépség mióta látni a sötétben azt, ami a koszba rejtve ragyog csokiszínű fekete vidd a négercsókot vissza Afrikába belemártottak egy tartályba a kelekótya csokoládégyárba’ színt kaptunk a feketeségben a melanin örök nüanszot ad bár a ritmus nem válasz a rákra a palacsinta sápadt a vaj megrohad [elég az érzelgősségből] - [up from slobbery] elég az érzelgősségből menő túlzásokból fekete talpak verik a ritmust a sikátorban jenki sertésszelet a késednek, a villádon adagnyi szabadságod PhilmaYork-ban ha megszakadsz sincs hercehurca, a városi tér ingadozik felértékelődik az infrastruktúra érj fel üres lapátodig se mocsár se stabil örömlány a csődör szól nincs több kanca magánhangzók elmosódott lomhalmaza dadogd, soha többé háborút Gyukics Gábor fordításai
Gyukics Gábor író, költő, műfordító (1958. Budapest). A Szépírók Társasága és a Magyar Műfordítók Egyesülete tagja, a magyarországi Open Reading (nyitott versfelolvasó) és jazzköltészeti estek meghonosítója. Tizenegy verses és egy prózakötet szerzője, tizenkilenc vers- és prózakötet fordítója.
Harryette Mullen (sz. 1953) amerikai költő, irodalomtörténész, a Los Angeles-i University of California tanára, kilenc verseskötet és nyolc esszékötet szerzője.
Szénási Miklós versei
MISZTÉRIUMJÁTÉK imádkozz a menyéthez ha éjszaka beoson hozzád és torkon ragad ne fájjon annyira a rókát kérd hogy bocsássa meg amiért néha elfelejted hol a helyed ó tenger nézz ki az ablakon mi várunk rád hogy eljöjj és itt kavarogj a parkolóban ahol nyaranta farmerben és pólóban rúgtad a labdát és irigyelted azt aki járt a balatonnál most széles lombú fák hajladoznak már nem ülnek öreg szivarok a padon kártya sakk itt nem játszik senki csak jönnek és mennek de főleg mennek aki teheti elpályázik innen pedig nem lenne rossz hely már a hatodikról is elég messzire látni és aki a tizediken lakik biztos lehet benne hogy erkélyére nem dobnak csikket fentről a róka mászik csak fel a házfalon a menyét kopog be az ablakon TALÁLT FOTÓK ott vagy a képeken ott vagyok én is a régi szobákban micsoda zene szólt micsoda élet micsoda idők emlékszel még hányan laktak a házban hányan aludtak reggeliztek hányan nevettek néha valami semmiségen hányan tervezték hogy most már végleg elmennek innen de maradtak mert hova is mentek volna aztán mint egy annyiszor félredobott regényben végül mindenki elköltözött üres albérlet a szív fiatal és örökre alulöltözött
Czilli Aranka versei
Teljesség És a hatodik napon szétnézett, és keseríz járta át, látva az ürességet. Lehajolt és maroknyi porból templomot gyúrt, hófehér katedrálist. Tenyerébe dombok simultak, kerekedtek idomok, völgyek homorú lankáiba ült a titok: a vágy bevonta falait, mint láthatatlan máz. Gyönyörű templomot gyúrt, tökéletest, s hogy beleköltözhessen, bele lelket lehelt. A teremtett világ teljes lett. Esendő a tökély: ember, aki meztelen. Braille-idill Mint aki megvakult a megmagyarázhatatlan fényben, ujjbegyeimmel olvaslak - boldogság bőrkötésű verseskönyve. Megtanulta bőröm a bőröd költészetét - anyajegyeidből olvassa ki: az élet csodaszép, mióta öledbe hajthatom megvakult fejem. Ujjaimmal könyörgöm: soha ne engedj el! A gyöngyhalász álma Alászállni a sötét mélységekbe áramlatokon és hínárok rengetegén átvergődni és a felkavart tengerfenéken azt a kagylót – az egyetlent - megtalálni felhozni és elrejteni a világ szeme elől - benne az igazgyöngyöt – az egyetlent - megőrizni jól szeretni ez a vágyam – az egyetlen.
Gagyi Judit Eszter versei
Nincsen címe még 4 éves sem voltam, amikor cikóriát szedtem és lerajzoltam az egész családot az aszfaltra. mint valami ufókat. mert olyanok voltunk. aztán töltögettem az üres vizet egyik fazékból a másikba, nem főztem semmit, de utána loptam is. rózsaszín volt a kezem a marcipántól meg az építőkockától, mikor úgy megraktak, mint a lovat. bátyámmal sokszor egymás helyett vittük el a balhét: osztoztunk még a fakanálon is. meg a csípős fekete fenén. aztán felnőtt fejjel hallottam nagyim, azt mesélte, sosem akartam elaludni, mert amikor már kívülről tudtam az egész meséskönyvet, neki kellett kitalálni őket. öntsd ki a keserűséget, és engedd be az embereket. még csak az első rend ruhát vettük ki a szekrényből, hogy valakit felöltöztessünk, mikor huszonöt évesen még az ő ölében sírtam. Urban snowboard Nem megy olyan könnyen, ha nem tervezte az ember. Csak kergeti az álmokat kócos hajjal, foggal és letört körömmel, rágyújt egy ceruzacsonkra beesett szemmel, kinyomtatja az időjárásjelentést vonatjegy helyett, aztán csak arra tud gondolni, hogy idekint minden olyan egyszerűnek tűnt, de a mazsolaarcú nénik a mínuszban épp a kimosott nejlonszatyrot teregetik, és lám, az emberek ma kabátot adtak az elefántjaikra. Te a buszon egy szerencsenyullal is beérnéd, ahogy ismeretlen könyökök közt dülöngélsz jobbra-balra, mire magadtól is rájössz, hogy ha ezt is ilyen komolyan veszed, sok mindenre meg fogsz ám haragudni egy nap alatt. Reggeli fitnesz Megyünk a Pece-parton és a vészjósló madarak azt károgják, hogy saját magunkon fogunk átesni, ha túlsietjük a lépésünket. Egyesek a túlparton már fitneszből isszák a reggelit -- persze, tőlünk távol áll a sport, mi féltjük magunkat mindentől, mint aki allergiás. Kár lenne értünk. Inkább álmunkban sétálunk még 27 emeletet hazáig, mert ha netán megbotlunk, így mégiscsak a levegőben fogunk hasraesni. Mint a károgó madarak a reggeli égen. Bömbolő csecsemők rózsaszín traumák közt. Persze, tudom, bármit megtennél, hogy elhallgattasd: de semmi esetre se rázd. Szoktam én is vakarózni 30 emelet gyomorideg, némi zakatolással és kézremegéssel; olyan a rossz hír, mint a koffein; még tettem egy kockacukrot a kávéjába -- meg az együttérzésemre. Olyan ez, mint amikor vakarózó kutyát látsz, de nem muszáj mások bolháját a saját bőrödön hordani.
Varga Balázs versei
A Kígyó, a Tyúk, Mari és János nagyapám nagyanyám egy nádas mellet laktak a kígyókkal vesződtek folyton ők voltak a szomszédaink nem voltak jó szomszédok mindig kéretlenül jöttek vitték is a naposcsibét máskor csak úgy a semmiből rossz nyelvük Marira sziszegett lehet így hívni őket szomszédok de úgy is ahogy ők hívták az ördög maga az alvilág lényei amit Jézus sarúja eltapos igen ez volt nagyapám Jézus Sarúja János máskor csak úgy Varga miután vassvillával megölte a kígyót kitette az aszfaltra az autók elé mert csak akkor múlik ki mondta ha a Nap már lement aztán ordított a tyúkokkal repült utánuk szalmakalap szerszám kő és féltékeny volt gyűlölte a csütörtököt Mari akkor ment piacra sajnáltam a tyúkokat annál inkább a kígyókat Isten hasra kényszerített teremtményeit rájuk gondolok mindig ha hasra kényszerülök a kígyókra a tyúkokra Marira Jánosra és látom is őket egy napsütötte tornácon ülnek együtt igen ül a Kígyó a Tyúk Mari és János egy zöld padon és valami mély egyetértésben egy számomra még ismeretlen nyelven beszélgetnek ropogósat kacag Mari ahogy itt már csak én tudok Hárman egy autóban nincs miért aggódnod megéreztem a hűség felelősségét vigyél majd halászni magaddal ilyeneket hazudott a kicsi szád mert végülis hazudtál és hazudott benned ő aki benned lakik kénye kedvére oda teszi a bútorait ahová akarja asztalát az ágyadra fotelét az asztalodra székeidet ki is dobja már ülnöd sincs hova fáj is a hátad rendesen látod mindig leveszem rólad a terhet hogy ezt velem nem te hanem ő csinálja ennyire jó lennék kétlem nem akarok az lenni jó lenne lábra állni és páros lábbal kirúgni a homályt az ablakon s ha visszajön az ajtón lámpát gyújtani neki de nem jóságból hanem hogy egyáltalán ne legyen tűnjön el szívódjon fel menjen haza az anyjához a sötétséghez és diskuráljon vele a ködről vagy amiről akar és hagyjon engem békén az éjjel azt álmodtam hogy te a homály és ő a köd jól megvoltatok és nekem fájt nekem nevem sem volt azt kerestem egyedül egy sofőr nélküli autó hátsó ülésén miközben gurultunk az ölelkező homályban és ködben arról beszéltetek hogy mikor vajon mikor születik már meg a gyermeketek a bizonytalanság úristen gondoltam én leszek majd az a megszülető de aztán lenéztem és láttam hogy lóg a nyakamban egy dögcédula lefordítva nem fordítottam meg nem akartam látni a kettős- pontok utáni űrt a semmit de mégis valahogy nyugodt voltam mert volt testem veletek ellentétben és arra gondoltam hogy egy testben keringő semmiből egyszer csak lehet bármi
Varga Melinda versei
Önmaga elől Híg dél lépked a fák között, avarból sző magának barna kabátot, csipkebogyókból apró gombokat varr rá. Készül a hűvösebb napokra, jégbőröző pocsolyákba süllyed, menekül a saras ösvényeken, kutyává változik, kővel dobálják az emberek, csak fut, csak fut, lobog rózsaszín felhőhaja az égen, homloka fehér deret izzad, csak fut, csak fut, megállás nélkül önmaga elől vagy versenyt az idővel. Akklimatizáció A maszkok helye az arcokon megmaradt, mint a fürdőruha nyoma a nyári bőrön, a természet alkalmazkodik az alabástromszínű közönyhöz, és úgy gondolja, semmi szükség illatokra, a kerítésekről lecsurgó lila orgonákra. A tavasz elmarad, a fűben ciripelő tücskök ezt már tudják, szólnak a pipacsoknak és a levendulának is, hogy néhány napon belül tikkasztó nyár következik, a fény perzselni fog, ólomgolyók hullnak az égből.
Vörös István versei
MIKOR APÁD ELŐSZÖR BIZONYTALANKODNI LÁTOD Ha bizonytalan az apád, bizonytalan lesz minden, ahonnan jöttünk, és hová ő kéne elsegítsen. Nem tudja mit mond, mit csinál, és nem látja, hogy látjuk, keresve semmit nem talál csak kátyút, kátyút, kátyút, rögtön belelép s elhasal. A legnagyobb csalódás, mikor az apa nem apa, már nem érti a módját, hogy kicsit óriás legyen, úgy adjon biztonságot, uralkodjon az életen: mi áldás – és nem átok. Sajnos mindent tudnia kell, nehéz apának lenni, a végén mindig kiderül, hogy csak esendő férfi. EZT A HÁBORÚT MÁR SZAVAKKAL VÍVJÁK Kilövök egy hazugságot, a fél világ ettől tátog! Megy egy álhír-sorozat is, benne minden vessző hamis, potyog a sok rémhírbomba, egyenest a mélytudatba. Berobbantja az önzésed, jönnek a mesebeszédek, eltorzított igazságok, félig tetszik, félig átok. Nem tudod, hogy mire hallgass, amit sugall a hatalmas, az nem olyan bonyodalmas, de szétszaggat, mint a farkas, vagy inkább eltévedt bomba: ne tekints a hatalomra, csak a saját hibád firtasd, így játszik veled az ordas megtévesztés, rőt hazugság, megfogja a füled botját, az orrodnál fogva vezet. Nem látni most, nagy élvezet. Nem látni most, pedig látszik, séta haláltól halálig, sebesülés oda-vissza, vér ömlik a szavainkba. EGY KIJEVI KÜLÖNFÉLE HÍREKET HALLGAT Aranyfény, kupolák, angyalok, ámulat, Kijev ma a világ, vagy amilyen marad, ha ledől, ami áll. Beomló égfalak, rakéta, hőhalál, egyetlen pillanat, amikor Istenhez csapódik egy szilánk, lélek a lélekhez, az űrhöz a világ, Kijev lett az a hely, ahol elkezdődik, a semmi jön közel, egészen a földig, azt mondják, rossz hely ez, vad és félelmetes – nekem az otthonom, a többit nem tudom, nem hiszem magamról, hogy túl gonosz vagyok. Mindenhol harang szól, nem nagyok a nagyok. Aranyfény, kupolák, angyalok, ámulat, Kijev ma a világ, vagy amilyen marad.
Mircea Cărtărescu versei
ne kiáltsd sohasem segítség nem tudom mi volt a szándékod velem (nu ştiu ce-ai vrut cu mine) nem tudom mi volt a szándékod velem de lásd nem jött össze neked rossz anyag elfuserált szabás bukás megfellebbezhetetlen gyümölcsfa amely nem termett gyümölcsöt só amely nem sóz többé vagyok mintha nem is léteznék potyára adok árnyékot a földnek lefekszem arccal fölfelé a földedre figyelek hogy lássam miként jelenik meg a csontváz az esőben a hőségben tiszta csontváz leszek a felhőid alatt lehet hogy ezt akartad lehet hogy összejött neked mégis nem szeret (nu mă iubeşte) nem szeret senki miért is tenné? én sem szeretem magam ha nem éltem volna sohasem senki nem vette volna észre ahogyan senki nem veszi majd észre amikor már nem leszek nem vagyok fontos a saját szememben másokéban miért is lennék? de akkor ha fáj miért miért vergődöm és ordítok? körülöttem senki nem érzi hogy eljött a fájdalom a világba akkor vagyok fontos a saját szememben akkor ordítok akkor vergődöm a fájdalom életet ad nekem a saját fájdalmam gyermeke vagyok semmi egyéb ő ad húst rám ő ad csontokat szeress te engem szenvedésem amikor senki nem szeret szülj a világra engem én anyám te megtörve (obidit) megtörve erőtlenül mindenki martaléka megtaposva mindannyiszor ahányszor valaki letapos másokat megkövezve mindannyiszor ahányszor valaki megkövez valaki mást megtörve lankadtan mindenki martaléka szétverve vérrel átitatott ruhában csatakos hajjal ezer évszázad vére rajtam széttörve élet (viaţa) élet halál szomorúság a tenyér vonalai a hang feküdni fogok, nem sok idő múlva (voi zace cândva, nu prea târziu) feküdni fogok, nem sok idő múlva egy fehérre festett vaságyon függöny által felügyelt műszerek magányában még mosolyogni fogok mert a test mosolya a lélek ártatlanul és tisztán fogok feküdni gonosz gondolatok nélkül öntudatlanul egy tárgy mint az ágy mint a műszerek de azért még alig látható mosolyt grimaszolva a húsommal azután a függönyt elhúzzák és egyetlen különös arc mindent be fog tölteni a maga dicsőségével és letörli a mosolyt az arcomról összeégve fogok eltűnni nyomtalanul csak az ágy csak a viaszos vászon csak a függöny csak a műszerek Visky András fordításai
Szente B. Levente versei
Miféle válság „Nem enged be mást, csak a szelet, hogy a tükörre tűzött halottjait kirepítse, és ott fenn temesse el őket, égi gödörben” (Vénus Khoury-Ghata: Nem enged be mást…) válság – miféle válság csak kapzsiság van amiben háború dúl szenvtelen követ s folyat léha papi áldás tükör nincsen ami igazat mutatna miként adjon mentőövet vajon melyik az az óra amelyik jön kong és üt és ver csönget és harangoz ha eljönne az idő aki majd a többi dobozt a mindenféle szerkezetével együtt ébreszteni fogja ki tudja angyal-e vagy ember jön ki aztán ébresztőt fúj az esztelenségnek vége legyen mindennek ami nem emberi megálljt parancsoljon eddig csak a halottakat örökölted temetted s megszenvedted a tieid lassan nem lesz talpalattnyi földed sem a másokéra – az élőkre és holtakra éppen most a tudtodon kívül előfizetsz Ne félj ember leszek majd egy bogár agyában ha a tudomány nevében egyszer gombostűre tűznél ne félj – majd azt álmodom hogy szabadon szálló lepke vagyok miképpen gyermeked is körötted a fényben ugrálva Ezredvégelőtti apokrif variációk egy címre: „A szörny a katedrális falán egy parazita” – Selmeci György furcsa képződmények lettünk az ember nem hasonlít már a lóhoz nem olyan mint egy veréb rózsához majomhoz delfinhez vagy darázshoz köze nincs sőt nem ingere semmi láthatatlan lénynek és a széna illata is valamiféle ősi füstemlék lett tán a büszkeség ezen reflexét csak gyenge akaratú költő ha idézné elviselni hogy mindannyian feltámadunk a mennyben paradicsomban valami új testben a gépekben is ismerős bűntársat keresünk mert az antik viselkedésformák alapján lesütött fejjel önigazolást keresve mindig másra mutogatunk sok ezer éve így hát hova tovább – jóhiszeműen csak kérdezem megégettük a könyveket a krisztusokat öltünk halomra dicső népeket szent nevedben jól tudod mit érdemel az ilyen hogy is mondjam – már nem vagyok olyan biztos ebben az egészben gyermekeim legalább ti ne ne építsetek hamis katedrálisokat az egyetlen ajtó mit kinyithattok az a szívetekben