1. szavakat cipelek – közelebb hozhatnának közel az igazsághoz közel a szeretethez közelebb hozhatnának ha téged nem is hozzám legalább önmagamtól ne legyek olyan távol távolabbra vethetnek téged is persze tőlem engem is önmagamtól távol az igazságtól távol a szeretettől forró mágneses pörgés hosszas örök vajúdás megszülhetném azt ami igaz - így szerethető 2. rádtalálok és nem mondalak ki jó így most nem jó így már titkomként megőrizlek kincsemként elveszítlek 3. nyár van aranyló szénaboglyákba csavarodom tikkadt tehenekkel legelészek a lomha mezőkön tücskökkel bújok meg lapik alatt lepkéket kergetek a júliussal az ég vagyok meg a föld vagyok egészen egybeérek nem nézi senki hol a határ kék meg zöld árnyalataim között nem bánják mikor úszom az égen és mikor járok a vizen ott dübörgök a fekete felhőkben ott zuhogok az eső erejében ott csillogok a hőségben a tóban tüzes pipacsban villámló bozótban poros úton kóborló kutya vagyok nem tudom milyen nyelven szólsz de ennem adsz megnyalom a kezed elkullogok beesteledik szentjánosbogár vagyok nyár van 4. csak ezt a tájban rezdülő eleven életet érdemes elmondanom neked hogy talán mégsem olyan lehetetlenül törékeny és múlandó minden ami most végtelen
Címke: vers
Jay Cole és MJ bárki lehet
Jay Cole idegen földön ébred még szemében nyugszik az álom indián asszonyok füst ízű bőréről de már poharát szorongatja Jay Cole minden reggel énekel nem szokott borotválkozni és annak is már vagy húsz éve hogy munkába indult papucsot húz és leslattyog támasztani a söntést napközben nem sok minden történhetik az emberrel Jay Cole nyugodt tudja hogy négyig dolgozni kell emelgeti is poharát sűrűn megállíthatatlanul MJ-t fűzi egész nap úgymond „udvarol neki” Jay Cole ezt nem tudja nem ért a szakzsánerhez csak meg akarná baszni a kis szőkét de az ellenáll így megy ez már napok óta hogy itt kezdett a csaj és törzsvendégünk első finoman vizezett sörét lecsapolta Jay Cole nem érti az ellenállást mert hiszen ő szép férfi legalábbis sűrűn cseréli az ingjeit és nem hugyozza le nadrágja szárát MJ a kis kurva csak teszi az agyát illegeti csípőjét egy kis fekete göndör suhanc jár be hozzá folyton Jay Cole sűrűn látja őket egyre rosszabb ez a nap Jay Cole végezni akar lehúzza a sörét MJ ferdén figyeli a szeme sarkából mindig tudja hol van megszokta ő már a részeg férfiakat az apja is mindig verte vagy nem verte erre már nem emlékszik pontosan de ismerte őket sőt kicsit vonzódott is hozzájuk hallott már valami ilyen komplexusról is de elfelejtette a nevét most flegmán söpri le Jay Cole kezét hosszú combjáról kétezerötszázhúsz a tíz sör nyögi neki kéjesen Jay Cole minden reggel énekel valamiért most is rákezd hátha kidobják mielőtt fizetnie kell MJ befordul a pult mögé a férfi keze kicsit izzadni kezd lehúzza az utolsó kevertjét kintről nem látni be itt vannak az Akácfa utca legszélén délután fél öt van és nagyon süt a nap viharnak nyoma sincs Jay Cole megnyalja keserű szája szélét feláll neki odalép MJ mögé két határozott mozdulat a lánynak nincs ideje ellenkezni lábaival fogja le a két kapáló lábat Jay Cole szája teljesen kiszárad MJ egy poharat ér csak el azt töri szét a férfi fején ráfröccsen egy csomó vér öklendezni kezd érzi hogy megrándul a bokája tenyérrel nyúl bele a férfi nyitott szájába az szitkozódik elengedi lassan feltápászkodik körülnéz a nyitott kocsmaajtóban egy galamb szedegeti a csikkeket Jay Cole remegve indul haza szörnyű dolog történt mi történhetett nem emlékszik pontosan véres az egész feje a tiszta ingje otthon bedől az ágyba úgy ahogy van nem fizetett ez jut az eszébe majd holnap visszamegy nehogy MJ-nek hiánya legyen holnap visszamegy
László Noémi versei
Agyrém Hányan, de hányan laknak itt, fohászkodnak, szorongnak, háborognak, nem fogják föl, hányan laknának itt, ahonnan valakit sikoltva visz a mentő, hányan, de hányan törtek itt követ, csontot, nyelvet és kenyeret, jártak föl-le állványzaton heveder nélkül, kard, pajzs és sisak nélkül, szánalmas rabruhában, álltak épülő tornyok, omló házak között, hányan, de hányan öltek itt, átjárta őket kurta vas, süvítő nyílhegy, vád, kétségbeesés, vetettek véget önnön életüknek, eltűntek, elvesztek, eltévelyedtek, árnyékuk sem került meg, hányan beszéltek fölöslegesen, nyűtték a szétnyűtt szavakat tovább, mert minden borzasztó csavart kibír a nyelv, gyökeret ereszt, szárba szökken, virágba borul, hányan, de hányan válogattak itt, nem volt elég a szent, a jó, a szép, mit ér a villanásnyi, rendítő igaz, amikor az iszonyat színre lép, hányan, de hányan öklendeztek itt, moccanni, szólni, különbözni féltek, végül meséjük bárhogy alakult, lehulltak, amikor beértek. Narrenturm Író költővel utazik. Apró termetű nagyság, ő vezet. A volt birodalom fővárosában kacsasültet fogyaszt, s elképzeli, kik, mik, miről beszélnek szomszéd asztalnál ülők, majd derék házigazda tűzhelye fölött pörköltfőzésről lesz szó. Másnap kell megtekinteni a preparátumok rettentő gyűjteményét. Zömök hengertorony, a belső gyűrű ablakaiból belső udvarra látni. Ide zárták a volt birodalom idején azokat, akik mást mondtak, hittek, éltek. Tulajdonképpen jó helyen vagyok. Nem szakmabeli, belépőt fizettem, hogy kétfejű kiskecskét, daganatos testrészek szép gipszöntvényeit, gyomrok tartalmát vizsgáljam, üvegben lebegő magzatot nézzek. Ilyesmit otthon állattani múzeumban láttam. Végül itt sem hánytam. Később baloldali vezetőm megmutat néhány körönddel pettyezett, pompás sugárutat, s iszonyodik a palotáktól. Villanó szemű afrikai lány leheletfinom gyöngysort kínál a bolhapiacon. A gyűjteményt sosem felejtem el. A kedves ékszer gyorsan elszakad.
Beszédtöredékek a halálról
Játék Mint a gyermek, mikor ijesztgetőst játszik. Izgatja, hogy megijed valakitől, akit szeret, és aki szereti. Négykézlábra helyezkedem, morgok. Gyanakodva néz, izgalom és ijedelem között. „De apa kedves.” Borzongató valósága és ismerős biztonság. Csiki, csuki. Gyanakvás vagyok már én is, ha szerelem nincs bennem. Ott áll a túlparton. Ijeszt és kacsint, békejobbot nyújt, majd hirtelen visszahúzza. Katalinka, szállj el. Talál egy érmét a fülem mögött, mosolyogva mutatja fel, hogy a nyelvemre helyezze. Gyere, próbálj meg. Kapj el, ha tudsz. Érzem, hogy szeretsz, nem fogsz elhagyni. Csak még most az egyszer hagyj nyerni. Lélek Miután elszáll belőlünk halhatatlan testünk, lelkünk merevvé válik, és idővel megindul a romlás lassú folyamata. Bizonyos részei a halál után tovább terjednek. Ezek lesznek az úgynevezett lélekkinövések, amelyek veszélyeire rég felhívták a társadalom figyelmét. Ragadósak a szálak, nem engedik továbblépni a szabaddá váló testet. A lélek idővel rohadásnak indul. Felpuhul, váladzik, zseléssé, majd cseppfolyóssá válik. Elsőrangú táptalaja más képződményeknek. Kósza gondolatok telepednek meg benne parazitaként, és az erős, gazdag lélekmasszából eszmék szökkennek szárba. Kegyes lélektetemek gyilkos ideák melegágyai lehetnek, s talán Mark David Chapmanben fogant meg így a Szolidaritás. Lelkünk különféle biokémiai folyamatok során végül teljesen elbomlik, molekulái hasznos építőelemeivé válnak a továbbélő világnak. Tudat és nagyravágyás nélkül.
szemrehányás
nem lehet könnyű dolgod, Uram, ha azon merengsz, mennyivel boldogabb lennék, ha csak egy pillanatig is láthatnám a jövőm változó képkockáit. furdal a lelkiismereted, amikor jobb híján azt nézed, ahogy késő este fáradtan kiszállok az autóból, bezárom a kaput, és enni adok a kutyának és a macskáknak, majd alig várom, hogy mindenki lefeküdjön, elcsendesedjen a ház, aztán szépen belealszom valami semmitmondó filmbe, majd másnap ugyanúgy. nem lehet könnyű, hiszen te azt is tudod, hogy mi történt volna akkor, ha elsőre sikerül az egyetemi felvételim, és hogy a szobatársam hatására olyan magas szintre pörgetem irodalmi karrierem, hogy a versesköteteim először angol nyelven jelennek meg, és csak azután magyarul, ami a jelenlegi életemhez mérten több mint ötvenszázalékos minőségi javulást jelentene mindenféle skálán, nagy árat fizetnél érte, tudom, plusz egy-egy szög szeretett fiad lábfejébe, tenyerébe de te tudod, hogy nagylelkű vagyok, határozottan elutasítanám ezt a lehetőséget. láthatod, hogy a feleségemet is igyekszem megkímélni a napi csalódásoktól, hadd szentelhesse teljes figyelmét, gondoskodását a gyerekekre ugye, uram, te nem hasonlítanád a feleségem ahhoz a másik nőhöz, akivel az egyetemi évek után ismerkedtem meg, fájna nekem, ha kiderülne, hogy a vele folytatott beszélgetéseket sokkal többre értékelnéd mint azokat, amikhez most szokva vagy. arra már gondolni sem tudok, hogyan éreznéd magad, tudva, hogy egy másik férfi, aki szintén sorba állt érte, de valamilyen oknál fogva, talán gyávább volt, vagy lovagiasabb, de beelőztem, hogy az a férfi sokkal több örömet szerezne neki, mint amennyit én valaha is adni tudok, még a legjobb napjaimon is, amikor igazán próbálkozom. fogadjunk, hogy álmatlan éjszakáid vannak, nyugtalanul forgolódsz a különféle lehetséges életeim miatt, hogy mi lehetett volna, ha. és lám, csak ez van, és ezen már nem változtathatsz, mert megtörtént, úgy marad még azután is, ha megszűnök létezni, mert előfordulhat, hogy a terveiddel ellentétben, megfázok, mert vékonyabban öltözve megyek ki tüzelőért a hajnali hidegbe, és ezzel csak úgy eltékozlok tizenöt évet, amit te lépésről lépésre gondosan megterveztél, hogy kárpótolj a korábbiakért tudom, ezért ültettél papírhoz, nem akartál kényszeríteni semmire, csak megmutattad, hogy te sem vagy sokkal bölcsebb, és jobb se semmivel, mint az az egyetemi barátom, aki a szobatársam is lehetett volna, akivel már évek óta nem beszéltem, akinek most levelet írok az életről, nyilván erről, amelyikről beszélhetek, amelyiknek te is tanúja vagy, amelyről úgy tudom, hogy egyedül én választottam.
Dimény H. Árpád (1977, Kézdivásárhely) költő, műfordító, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Fák Daphnénak (versek, 2022).
Az égtájak fölöslegessé válnak
Gyomrodban esőáztatta falombok villámváró kedvét érzed. Beszélnél kicsit a testről, de minden szavad átmeneti tájjá változik. Közeledik az óceán szennyezett hangja. Kérgek, pikkelyek, odú, bizalmatlan látomás. Medvebocsok osonnak és szertehordják végtagjaidat. Az égtájak fölöslegessé válnak, ilyen egy jó történelmi mozdulat. Hull a hó egy megfáradt gyárkémény mellett. Lelassul az emlékezet. Egy távoli faluban a húsomat őrzik. Késik a busz, megmoccan egy beteg felhő, aztán a sárga fény – kikerüli a gyomrot.
Halhatatlanság
Életünk egy verőfényes délutánra esett. Míg egyformán sújtott mindent a nyár, mi templomot építettünk a sáncba, hogy véges tér nyelje el a nyújtózkodást. Horizont volt az ajtaja, benne sötét sarkokba húzódott a bizalom, s a végtelen zöld posztó alatt pihent. A falalakban tűz nőtt, s minden hajnalon új zsarnok járkált a kormos cserepek között. Nem tudtuk, hogy fejünk felett az idő lakodalmat ült, hogy ivóvizünk vaskádakban poshadt, szemünk vakablak, s még ma is temetetlen emlékek erős szaga hajlítgatja bennünk a fákat. Mi csak öröklétbe akartunk bújni, helyette a ledőlt kéményhez kuporodva tapsoltuk meg egymást, és néztük, ahogy a hamis meleg rákéredzkedik a világra.
Hiúzmagány
Kinde Annamáriának Hómancsa van és rózsakvarc szeme, körbe-körbe jár magas ketrecbe zárva, a félelmet kergeti, a kertről álmodik, ahol valaha boldog volt, kölykeit nevelte, vadakat lesett, a csillag meszelte éggel takarózott. Hónaljig ér a hó, álmodik a hiúz, hazát keres és szeretőt, ki megszelídíti, érti már a kövek, fák, patakok hangját, a tengert is ismeri, a hegyek vakító fehérjét, démonokat és fantomot, csillagot meszelő angyalokat. Egyedül csak az embert nem sikerült megfejteni. Beleköltözik a hiúz szívébe a kert, rózsákkal, június tizenegyedike van, némakék az ég, hiúzmagány oson Buda felől, beleremegnek a Duna hídjai.
TAPOSÓMALOM
Gyerekkorából van, amire magától emlékszik az ember, s van, amiről csak hiszi, hogy emlékszik rá, mert másoktól, szüleitől, nagyszüleitől, talán a szomszédtól hallotta, szedte össze, hiszen a vak tyúk is talál szemet, de a két eset legtöbbször valamilyen egésszé áll össze, passzol egymásba, mint két kis legó, amit a Jézuska hozott karácsonyra, s akkor még nem is beszéltünk a gyermeki képzeletről, ami ritka vadvirágot, máskor meg tankot, harckocsit rak össze az átlát- szó emlékfoszlányokból, más-más színű, egymásba fogódzó legókockákból. Az anyám mesélte, vagy mégsem ő, ha- nem apai nagyanyám, aki korán demens lett szegény, összehordott hetet- havat, látomások, vad képzelgések gyötörték, akivel egy házban laktunk, de külön konyhánk volt, ő vette észre először, hogy én, a kilenc hónapos unokája, milyen tökéletesen elbeszélgetek magammal, a székkel, az edényekkel és a poharakkal, kimondom a nevüket, kivéve a stampedlit, de ez még ma sem sikerül. Nagyanyám attól zökkent ki igazán, vissza a mások kis világába, hogy a játékaimmal nem beszélgetek, s előtte egy árva kukkot sem mondok, még olyat sem, hogy anyu, apu, jó, rossz. Amikor rájöttek a titkomra, meg- dicsértek, anyu szerint be nem állt a szám, élveztem a kitüntetett, hálás figyelmet, vagy másfél évig, akkor jött világra a kisöcsém, aki viszont már egy évesen, de később is, szinte állandóan szaladt, nem fért a saját bőrébe, de megállni esés nélkül nem tudott, ma is ez a gyengéje, a mókuskerékből nem könnyű kiszállni. Azt hiszem, a gyerekkorom boldog volt, a Kis-Dunával állt szemben apámék nádfedeles háza, felrémlik, három éves lehettem, s a kert végében már ott volt az új kockaházunk, a falak külső vakolására emlékszem leg- inkább, amint apám egy szál gerendán állva dolgozott a magasban, akkor néztem fel rá először a szó szoros értelmében, újabb meghatározó élményem vele kapcsolatban az volt, hogy gyakran vitt kerékpáron a falun keresztül, és néha szándékosan be- dugtam lábamat a küllők közé, az anyám meg lehordta apát a feke- te földig, gyanúsítva őt, hogy ivott. Az első disznóölésről három és fél évesen vannak képeim, kereszt- apám, aki nagyanyámmal lakott, azt kérdezte tőlem a megmosott sertés mellett, nem szeretnék-e aranygyűrűt magamnak; mielőtt rábólintottam volna, elkapta a kezem, és a gyűrűsujjam a kivérzett állat seggébe dugta. Apám is nevetett rajtam, ez olyan szertartásféle volt, gyerekként az ott levő férfiemberek mindegyike átesett ezen a beavatáson, meg olyanon is, hogy sövénymagért vagy mustármagért küldte a böllér a ház úrnőjéhez, kell a májas hurkába, esetleg a disznósajtba, amit mi burslinak hívtunk és az állat kimo- sott vízhólyagjába töltöttük bele. Az apám egy napon elvitt magával biciklin az unokanővéréhez, s amíg kimérte a felépítendő ház alapjait, kikarózva minden fontos pontot, én elálmosodtam, és beleestem a meszesgödörbe, de szerencsére azonnal kirántottak belőle, no ettől meg nagyanyám jött dühbe, legalább egy hétig kihagyta apát imádság végi fohászából, hogy nyerjen a sportkán és a kaparós sorsjegyen, s ne legyen gyomorfekélyes. Ezerkilencszázhatvannyolcat írtak, négy és fél éves voltam, összeült a család, azon tanakodva, apám be- vonuljon-e Tőketerebesre, fel- venni a tűzharcot a szövetséges baráti államok csapataival. Hogy mire jutottak, nem emlékszem, de a döbbenet mély nyomot hagyott bennem, mint én a bejárati járda félig megkötött betonján, amin úgy masí- roztam végig, akár egy igazi hős. A Kis-Duna Macskás nevű szigetén állítólag maga Tündér Ilona is sütkérezett, ruháit azonban ellopta a partról egy újhelyi, vas- kalapos vén csavargó, aki sose tűrte be a hosszú vászoningét a bő gatyájába, ezt anyám mesélte, amikor a Macskásnál cukorrépát egyelt, majd villámlani kezdett, orkán erejű szél kerekedett, tövestől kicsavarva az óriás jegenyét, másnap visszamentem megmérni a lá- bacskáimmal, hány lépésre van az ég. Nagyanyám anyunak annyit mondott, hogy ez a garabonciás legény műve, nem kapott eleséget, elemózsiát, ilyenkor forogni kezd a boszorkány fia, jégeső, szélvész jelzi nyomát. A Kis-Duna az ütőeremmé vált, kétszer a szerencsének köszönhettem, pontosabban talán inkább a saját öcsémnek, hogy mégsem fulladtam belé, máskor átgyalogolt rajta az apám, én meg a nyakában ültem, egyszer vagy egy hordónyi döglött halat cipeltem haza, boldog örömmel, nem sejtve, hogy a falu határában huszonhárom kilométeren át kacskaringózó Kis-Dunának rendszeresen szennyezik a vizét. Felnőttként, a part mellett járva bozótban, fák között, rettegve figyeltem, a három eltűnt kisgyerek közül valamelyiket nem vetette- e partközelbe a víz áramlása.
Sall László versei
suttogás láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit fohászkodva az elnyomó megengedező suttogás diadalmas nyugalmában láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit felbuzdulván lefolyt időket ócsárlni műhelyekbeli őrzőknek tekintve magukat láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit hogy kiszabhassák a munkát mesterséget s utasítást adhassanak azoknak kik most kezdenek tanulni kivévén a tudásból az őrzőt a kőbálványt mozdulatlanul s némán állanak egymásnak hátat fordítva láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit hagyni egészen magára maradni tanakodás és kérdezősködés nekik csak üres zaj volt és semmi baj nem történt nem egy lélekzetre való láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit szabad titkot tartani mely lelketlen meggyaláz felmentő kezet láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit babonás lelki erő s férfiúi bátorság vagy kétes vezérek közt is magasb lelkekre esküdni láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit önakarat vétkében könnyelmű szemrehányásba esni el megbocsátva a közbenjárót a bizalmas szót egy pillantást láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit gyermekik árnya megcsalottan küzd mozdulhatlanul dermedt izmaik minden tagja idegzetem láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeiket láttam azt kit szeretett megölé(tovább…)