MEGOSZTOM

tájban rezdülő eleven

1.
szavakat cipelek – 
közelebb hozhatnának 
közel az igazsághoz
közel a szeretethez 
közelebb hozhatnának
ha téged nem is hozzám 
legalább önmagamtól
ne legyek olyan távol  

távolabbra vethetnek 
téged is persze tőlem 
engem is önmagamtól
távol az igazságtól 
távol a szeretettől
forró mágneses pörgés 
hosszas örök vajúdás

megszülhetném azt ami
 igaz - így szerethető

2. 
rádtalálok és nem mondalak ki
jó így most nem jó így már
titkomként megőrizlek
kincsemként elveszítlek 

3.
nyár van aranyló szénaboglyákba csavarodom
tikkadt tehenekkel legelészek a lomha mezőkön
tücskökkel bújok meg lapik alatt lepkéket kergetek
a júliussal az ég vagyok meg a föld vagyok egészen egybeérek
nem nézi senki hol a határ kék meg zöld árnyalataim között
nem bánják mikor úszom az égen és mikor járok a vizen
ott dübörgök a fekete felhőkben ott zuhogok
az eső erejében ott csillogok a hőségben a tóban
tüzes pipacsban villámló bozótban poros úton
kóborló kutya vagyok nem tudom milyen nyelven szólsz
de ennem adsz megnyalom a kezed elkullogok
 beesteledik szentjánosbogár vagyok nyár van

4.
csak ezt a tájban rezdülő eleven
életet érdemes elmondanom neked
hogy talán mégsem olyan lehetetlenül törékeny
és múlandó minden ami most végtelen 
MEGOSZTOM

Jay Cole és MJ bárki lehet

Jay Cole idegen földön ébred
még szemében nyugszik az álom
indián asszonyok füst ízű bőréről
de már poharát szorongatja

Jay Cole minden reggel énekel
nem szokott borotválkozni és annak is
már vagy húsz éve hogy munkába indult
papucsot húz és leslattyog támasztani a söntést

napközben nem sok minden történhetik az emberrel
Jay Cole nyugodt tudja hogy négyig dolgozni kell
emelgeti is poharát sűrűn megállíthatatlanul
MJ-t fűzi egész nap úgymond „udvarol neki”

Jay Cole ezt nem tudja nem ért a szakzsánerhez
csak meg akarná baszni a kis szőkét de az ellenáll
így megy ez már napok óta hogy itt kezdett a csaj
és törzsvendégünk első finoman vizezett sörét lecsapolta

Jay Cole nem érti az ellenállást mert hiszen ő szép férfi
legalábbis sűrűn cseréli az ingjeit és nem hugyozza le nadrágja szárát
MJ a kis kurva csak teszi az agyát illegeti csípőjét
egy kis fekete göndör suhanc jár be hozzá folyton Jay Cole sűrűn látja őket

egyre rosszabb ez a nap Jay Cole végezni akar lehúzza a sörét
MJ ferdén figyeli a szeme sarkából mindig tudja hol van
megszokta ő már a részeg férfiakat az apja is mindig verte
vagy nem verte erre már nem emlékszik pontosan

de ismerte őket sőt kicsit vonzódott is hozzájuk 
hallott már valami ilyen komplexusról is de elfelejtette a nevét
most flegmán söpri le Jay Cole kezét hosszú combjáról
kétezerötszázhúsz a tíz sör nyögi neki kéjesen 

Jay Cole minden reggel énekel valamiért most is rákezd
hátha kidobják mielőtt fizetnie kell MJ befordul a pult mögé
a férfi keze kicsit izzadni kezd lehúzza az utolsó kevertjét
kintről nem látni be itt vannak az Akácfa utca legszélén

délután fél öt van és nagyon süt a nap viharnak nyoma sincs
Jay Cole megnyalja keserű szája szélét feláll neki odalép MJ mögé
két határozott mozdulat a lánynak nincs ideje ellenkezni
lábaival fogja le a két kapáló lábat Jay Cole szája teljesen kiszárad

MJ egy poharat ér csak el azt töri szét a férfi fején ráfröccsen 
egy csomó vér öklendezni kezd érzi hogy megrándul a bokája
tenyérrel nyúl bele a férfi nyitott szájába az szitkozódik elengedi lassan
feltápászkodik körülnéz a nyitott kocsmaajtóban egy galamb szedegeti a csikkeket

Jay Cole remegve indul haza szörnyű dolog történt mi történhetett
nem emlékszik pontosan véres az egész feje a tiszta ingje
otthon bedől az ágyba úgy ahogy van nem fizetett ez jut az eszébe
majd holnap visszamegy nehogy MJ-nek hiánya legyen holnap visszamegy
MEGOSZTOM

László Noémi versei

Agyrém

Hányan, de hányan laknak itt,
fohászkodnak, szorongnak, háborognak,
nem fogják föl, hányan laknának itt,
ahonnan valakit sikoltva visz a mentő,

hányan, de hányan törtek itt követ,
csontot, nyelvet és kenyeret, 
jártak föl-le állványzaton 
heveder nélkül,

kard, pajzs és sisak nélkül, 
szánalmas rabruhában, 
álltak épülő tornyok, 
omló házak között,

hányan, de hányan öltek itt,
átjárta őket kurta vas, süvítő 
nyílhegy, vád, kétségbeesés,

vetettek véget önnön életüknek,
eltűntek, elvesztek, eltévelyedtek,
árnyékuk sem került meg,

hányan beszéltek 
fölöslegesen,
nyűtték a szétnyűtt 
szavakat tovább, 

mert minden borzasztó 
csavart kibír a nyelv, 
gyökeret ereszt, szárba 
szökken, virágba borul,

hányan, de hányan válogattak itt,
nem volt elég a szent, a jó, a szép,
mit ér a villanásnyi, rendítő igaz,
amikor az iszonyat színre lép,

hányan, de hányan öklendeztek itt,
moccanni, szólni, különbözni féltek,
végül meséjük bárhogy alakult,
lehulltak, amikor beértek.


Narrenturm

Író költővel utazik.
Apró termetű nagyság, ő vezet.
A volt birodalom fővárosában

kacsasültet fogyaszt, s elképzeli,
kik, mik, miről beszélnek 
szomszéd asztalnál ülők,

majd derék házigazda 
tűzhelye fölött
pörköltfőzésről lesz szó.

Másnap kell megtekinteni 
a preparátumok rettentő
gyűjteményét. 

Zömök hengertorony,
a belső gyűrű ablakaiból
belső udvarra látni.

Ide zárták a volt birodalom
idején azokat, akik 
mást mondtak, hittek, éltek.

Tulajdonképpen 
jó helyen vagyok. Nem 
szakmabeli, belépőt fizettem,

hogy kétfejű kiskecskét, 
daganatos testrészek 
szép gipszöntvényeit,

gyomrok tartalmát 
vizsgáljam, üvegben
lebegő magzatot nézzek.

Ilyesmit otthon állattani
múzeumban láttam.
Végül itt sem hánytam. 

Később baloldali
vezetőm megmutat 
néhány körönddel pettyezett, 

pompás sugárutat, 
s iszonyodik 
a palotáktól.

Villanó szemű afrikai lány
leheletfinom gyöngysort 
kínál a bolhapiacon.

A gyűjteményt sosem 
felejtem el. A kedves 
ékszer gyorsan elszakad.
MEGOSZTOM

Beszédtöredékek a halálról

Játék

Mint a gyermek, mikor ijesztgetőst játszik.
Izgatja, hogy megijed valakitől, akit szeret,
és aki szereti.
Négykézlábra helyezkedem, morgok.
Gyanakodva néz, izgalom és ijedelem között.
„De apa kedves.”
Borzongató valósága és ismerős biztonság.
Csiki, csuki.

Gyanakvás vagyok már én is, ha szerelem nincs bennem.
Ott áll a túlparton.
Ijeszt és kacsint,
békejobbot nyújt, majd hirtelen visszahúzza.
Katalinka, szállj el.
Talál egy érmét a fülem mögött,
mosolyogva mutatja fel,
hogy a nyelvemre helyezze.

Gyere, próbálj meg.
Kapj el, ha tudsz.
Érzem, hogy szeretsz,
nem fogsz elhagyni.
Csak még most az egyszer hagyj nyerni.


Lélek

Miután elszáll belőlünk halhatatlan testünk,
lelkünk merevvé válik,
és idővel megindul a romlás lassú folyamata.
Bizonyos részei a halál után tovább terjednek.
Ezek lesznek az úgynevezett lélekkinövések,
amelyek veszélyeire rég felhívták a társadalom figyelmét.
Ragadósak a szálak,
nem engedik továbblépni a szabaddá váló testet.
A lélek idővel rohadásnak indul. Felpuhul,
váladzik,
zseléssé, majd cseppfolyóssá válik.
Elsőrangú táptalaja más képződményeknek.
Kósza gondolatok telepednek meg benne parazitaként,
és az erős, gazdag lélekmasszából eszmék szökkennek szárba.
Kegyes lélektetemek gyilkos ideák melegágyai lehetnek,
s talán Mark David Chapmanben fogant meg így a Szolidaritás.
Lelkünk különféle biokémiai folyamatok során végül
teljesen elbomlik, 
molekulái hasznos építőelemeivé válnak a továbbélő világnak.
Tudat és nagyravágyás nélkül.
MEGOSZTOM

szemrehányás

nem lehet könnyű dolgod, Uram,
ha azon merengsz, mennyivel boldogabb lennék,
ha csak egy pillanatig is láthatnám a jövőm változó képkockáit.
furdal a lelkiismereted, amikor jobb híján
azt nézed, ahogy késő este fáradtan kiszállok az autóból,
bezárom a kaput, és enni adok a kutyának és a macskáknak,
majd alig várom, hogy mindenki lefeküdjön,
elcsendesedjen a ház, aztán szépen belealszom
valami semmitmondó filmbe,
majd másnap ugyanúgy.

nem lehet könnyű, hiszen te azt is tudod, 
hogy mi történt volna akkor,
ha elsőre sikerül az egyetemi felvételim,
és hogy a szobatársam hatására
olyan magas szintre pörgetem irodalmi karrierem,
hogy a versesköteteim először angol nyelven jelennek meg,
és csak azután magyarul,
ami a jelenlegi életemhez mérten több mint
ötvenszázalékos minőségi javulást jelentene 
mindenféle skálán, nagy árat fizetnél érte, tudom, 
plusz egy-egy szög szeretett fiad lábfejébe, tenyerébe

de te tudod, hogy nagylelkű vagyok, 
határozottan elutasítanám ezt a lehetőséget.
láthatod, hogy a feleségemet is 
igyekszem megkímélni a napi csalódásoktól,
hadd szentelhesse teljes figyelmét, 
gondoskodását a gyerekekre
ugye, uram, te nem hasonlítanád a feleségem 
ahhoz a másik nőhöz, 
akivel az egyetemi évek után ismerkedtem meg,
fájna nekem, ha kiderülne,
hogy a vele folytatott beszélgetéseket 
sokkal többre értékelnéd
mint azokat, amikhez most szokva vagy.

arra már gondolni sem tudok, hogyan éreznéd magad,
tudva, hogy egy másik férfi, aki szintén sorba állt érte,
de valamilyen oknál fogva, talán gyávább volt, 
vagy lovagiasabb, de beelőztem,
hogy az a férfi sokkal több örömet szerezne neki, mint
amennyit én valaha is adni tudok, még a legjobb napjaimon is,
amikor igazán próbálkozom.

fogadjunk, hogy álmatlan éjszakáid vannak,
nyugtalanul forgolódsz a különféle
lehetséges életeim miatt, hogy mi lehetett volna, ha.
és lám, csak ez van, és ezen már nem változtathatsz,
mert megtörtént, úgy marad még azután is,
ha megszűnök létezni, mert előfordulhat, hogy 
a terveiddel ellentétben, megfázok,
mert vékonyabban öltözve megyek ki tüzelőért
a hajnali hidegbe,
és ezzel csak úgy eltékozlok tizenöt évet,
amit te lépésről lépésre 
gondosan megterveztél,
hogy kárpótolj a korábbiakért

tudom, ezért ültettél papírhoz,
nem akartál kényszeríteni semmire,
csak megmutattad, hogy te sem vagy sokkal bölcsebb,
és jobb se semmivel,
mint az az egyetemi barátom, 
aki a szobatársam is lehetett volna,
akivel már évek óta nem beszéltem, 
akinek most levelet írok az életről,
nyilván erről, amelyikről beszélhetek, 
amelyiknek te is tanúja vagy,
amelyről úgy tudom, 
hogy egyedül én választottam.

Dimény H. Árpád (1977, Kézdivásárhely) költő, műfordító, szerkesztő. Legutóbbi kötete: Fák Daphnénak (versek, 2022).

MEGOSZTOM

Az égtájak fölöslegessé válnak

Gyomrodban esőáztatta falombok
villámváró kedvét érzed.

Beszélnél kicsit a testről,
de minden szavad átmeneti tájjá változik.
Közeledik az óceán szennyezett hangja.

Kérgek, pikkelyek, odú,
bizalmatlan látomás. Medvebocsok osonnak
és szertehordják végtagjaidat.

Az égtájak fölöslegessé válnak,
ilyen egy jó történelmi mozdulat.

Hull a hó egy megfáradt gyárkémény mellett.
Lelassul az emlékezet. Egy távoli faluban
a húsomat őrzik.

Késik a busz,
megmoccan egy beteg felhő,
aztán a sárga fény –
kikerüli a gyomrot.
MEGOSZTOM

Halhatatlanság

Életünk egy verőfényes délutánra esett.
Míg egyformán sújtott mindent a nyár,
mi templomot építettünk a sáncba,
hogy véges tér nyelje el a nyújtózkodást.
Horizont volt az ajtaja,
benne sötét sarkokba húzódott a bizalom,
s a végtelen zöld posztó alatt pihent.
A falalakban tűz nőtt, s minden hajnalon
új zsarnok járkált a kormos cserepek között. 
Nem tudtuk, hogy fejünk felett az idő lakodalmat ült,
hogy ivóvizünk vaskádakban poshadt,
szemünk vakablak, s még ma is temetetlen
emlékek erős szaga hajlítgatja bennünk a fákat.
Mi csak öröklétbe akartunk bújni, 
helyette a ledőlt kéményhez kuporodva
tapsoltuk meg egymást, és néztük, 
ahogy a hamis meleg rákéredzkedik a világra.
MEGOSZTOM

Hiúzmagány

 Kinde Annamáriának 

Hómancsa van és rózsakvarc szeme, 
körbe-körbe jár magas ketrecbe zárva,
a félelmet kergeti, a kertről álmodik,
ahol valaha boldog volt, kölykeit nevelte,
vadakat lesett, 
a csillag meszelte éggel takarózott. 

Hónaljig ér a hó, álmodik a hiúz,
hazát keres és szeretőt, ki megszelídíti,
érti már a kövek, fák, patakok hangját,
a tengert is ismeri, a hegyek vakító fehérjét,
démonokat és fantomot, csillagot meszelő 
angyalokat. Egyedül csak az embert 
nem sikerült megfejteni.
Beleköltözik a hiúz szívébe 
a kert, rózsákkal, 
június tizenegyedike van, 
némakék az ég, 
hiúzmagány oson Buda felől, 
beleremegnek a Duna hídjai. 
MEGOSZTOM

TAPOSÓMALOM

Gyerekkorából van, amire magától
emlékszik az ember, s van, amiről csak
hiszi, hogy emlékszik rá, mert másoktól,
szüleitől, nagyszüleitől, talán
a szomszédtól hallotta, szedte össze,
hiszen a vak tyúk is talál szemet, de
a két eset legtöbbször valamilyen 
egésszé áll össze, passzol egymásba,
mint két kis legó, amit a Jézuska
hozott karácsonyra, s akkor még nem is
beszéltünk a gyermeki képzeletről,
ami ritka vadvirágot, máskor meg 
tankot, harckocsit rak össze az átlát-
szó emlékfoszlányokból, más-más színű,
egymásba fogódzó legókockákból.

Az anyám mesélte, vagy mégsem ő, ha-
nem apai nagyanyám, aki korán 
demens lett szegény, összehordott hetet-
havat, látomások, vad képzelgések
gyötörték, akivel egy házban laktunk,
de külön konyhánk volt, ő vette észre
először, hogy én, a kilenc hónapos 
unokája, milyen tökéletesen 
elbeszélgetek magammal, a székkel,
az edényekkel és a poharakkal,
kimondom a nevüket, kivéve a 
stampedlit, de ez még ma sem sikerül.

Nagyanyám attól zökkent ki igazán,
vissza a mások kis világába, hogy
a játékaimmal nem beszélgetek,
s előtte egy árva  kukkot sem mondok,
még olyat sem, hogy anyu, apu, jó, rossz.
Amikor rájöttek a titkomra, meg-
dicsértek, anyu szerint be nem állt a
szám, élveztem a kitüntetett, hálás
figyelmet, vagy másfél évig, akkor jött
világra a kisöcsém, aki viszont
már egy évesen, de később is, szinte
állandóan szaladt, nem fért a saját
bőrébe, de megállni esés nélkül
nem tudott, ma is ez a gyengéje, a
mókuskerékből nem könnyű kiszállni.

Azt hiszem, a gyerekkorom boldog volt, 
a Kis-Dunával állt szemben apámék
nádfedeles háza, felrémlik, három
éves lehettem, s a kert végében már
ott volt az új kockaházunk, a falak
külső vakolására emlékszem leg-
inkább, amint apám egy szál gerendán 
állva dolgozott a magasban, akkor
néztem fel rá először a szó szoros
értelmében, újabb meghatározó 
élményem vele kapcsolatban az volt,
hogy gyakran vitt kerékpáron a falun 
keresztül, és néha szándékosan be-
dugtam lábamat a küllők közé, az 
anyám meg lehordta apát a feke-
te földig, gyanúsítva őt, hogy ivott.

Az első disznóölésről három és
fél évesen vannak képeim, kereszt-
apám, aki nagyanyámmal lakott, azt
kérdezte tőlem a megmosott sertés
mellett, nem szeretnék-e aranygyűrűt
magamnak; mielőtt rábólintottam volna, 
elkapta a kezem, és a gyűrűsujjam
a kivérzett állat seggébe dugta.
Apám is nevetett rajtam, ez olyan
szertartásféle volt, gyerekként az ott
levő férfiemberek mindegyike 
átesett ezen a beavatáson,
meg  olyanon is, hogy sövénymagért vagy
mustármagért küldte a böllér a ház
úrnőjéhez,  kell a májas hurkába,
esetleg a disznósajtba, amit mi
burslinak hívtunk és az állat kimo-
sott vízhólyagjába töltöttük bele.

Az apám egy napon elvitt magával
biciklin az unokanővéréhez,
s amíg kimérte a felépítendő
ház alapjait, kikarózva minden
fontos pontot, én elálmosodtam, és
beleestem a meszesgödörbe, de
szerencsére azonnal kirántottak
belőle, no ettől meg nagyanyám jött
dühbe, legalább egy hétig kihagyta 
apát imádság végi fohászából,
hogy nyerjen a sportkán és a kaparós
sorsjegyen, s ne legyen gyomorfekélyes.

Ezerkilencszázhatvannyolcat írtak,
négy és fél éves voltam, összeült a 
család, azon tanakodva, apám be-
vonuljon-e Tőketerebesre, fel-
venni a tűzharcot a szövetséges
baráti államok csapataival.
Hogy mire jutottak, nem emlékszem, de
a döbbenet mély nyomot hagyott bennem,
mint én a bejárati  járda  félig 
megkötött betonján, amin úgy masí-
roztam végig, akár egy igazi hős.

A  Kis-Duna Macskás nevű szigetén 
állítólag maga Tündér Ilona
is sütkérezett, ruháit azonban
ellopta a partról egy újhelyi, vas-
kalapos vén csavargó, aki sose 
tűrte be a hosszú vászoningét a
bő gatyájába, ezt anyám mesélte,
amikor a Macskásnál cukorrépát
egyelt, majd villámlani kezdett, orkán
erejű szél kerekedett, tövestől 
kicsavarva az óriás jegenyét,
másnap visszamentem megmérni a lá-
bacskáimmal, hány lépésre van az ég.
Nagyanyám anyunak annyit mondott, hogy 
ez a garabonciás legény műve,
nem kapott eleséget, elemózsiát, 
ilyenkor forogni kezd a boszorkány
fia, jégeső, szélvész jelzi nyomát.

A Kis-Duna az ütőeremmé vált,
kétszer a szerencsének köszönhettem,
pontosabban talán inkább a saját
öcsémnek, hogy mégsem fulladtam belé,
máskor átgyalogolt rajta az apám, 
én meg a nyakában ültem, egyszer vagy
egy hordónyi döglött halat cipeltem
haza, boldog örömmel, nem sejtve, hogy
a falu határában huszonhárom
kilométeren át kacskaringózó
Kis-Dunának rendszeresen szennyezik
a vizét. Felnőttként, a part mellett
járva bozótban, fák között,  rettegve
figyeltem, a három eltűnt kisgyerek
közül valamelyiket nem vetette-
e partközelbe a víz áramlása.
MEGOSZTOM

Sall László versei

suttogás

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit 
fohászkodva az elnyomó megengedező suttogás diadalmas nyugalmában
 
láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
felbuzdulván lefolyt időket ócsárlni  
műhelyekbeli őrzőknek tekintve magukat

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
hogy kiszabhassák a munkát mesterséget s utasítást adhassanak azoknak 
kik most kezdenek tanulni
kivévén a tudásból az őrzőt a kőbálványt 
mozdulatlanul s némán állanak egymásnak hátat fordítva

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit 
hagyni egészen magára maradni 
tanakodás és kérdezősködés nekik csak üres zaj volt 
és semmi baj nem történt nem egy lélekzetre való

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit 
szabad titkot tartani mely lelketlen meggyaláz felmentő kezet 

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
babonás lelki erő s férfiúi bátorság vagy kétes vezérek közt is 
magasb lelkekre esküdni

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
önakarat vétkében könnyelmű szemrehányásba esni el 
megbocsátva a közbenjárót
a bizalmas szót egy pillantást

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
gyermekik árnya megcsalottan küzd mozdulhatlanul 
dermedt izmaik minden tagja  
idegzetem

láttam nemzedékem legjobb elméit 
cserbenhagyni gyermekeiket
láttam azt kit szeretett megölé

(tovább…)