MEGOSZTOM

Márton Ágnes versei

Nincs táj

Fintorogsz.
Mint mikor pörköltmaradékot
dobsz ki, és megcsap a szag,
ízletes volt pedig a hús –
szeretők főznek ilyet vacsorára.
Kell az erő, de nincs. A testen
szíj nyoma: nem korbácsé, melltartó 
pántjáé. Szűk bugyi, szandálcsat
nyoma. Beszorított, kajla várakozás,
elmúlik, amint levegőt kap, bár
abból sincs sok, deszkázva az ablak,
nincs táj.
		Régen a Zsivány-barlangnál
akadtunk el, a térkép is jelzi,
ne menj, ha a vízállás magas.
Nehéz az átjárás, mi van, ha bent rekedsz.
Ott még szuszogni volt mit, hegymenetben
is, ki-be, nem kellett kifogás.
Eladósodtunk sokfelé azóta, mások
pezsdítő lakomájához hizlalnak minket is.
Csapdát rakunk mi is: a rágcsálóknak,
legyen kuncogni kin. Irigyeljük
a fakírt, akinek kard vágja a nyelvét,
nem érez, szögágyán fekszik üresen.



Ami összeköt

1

Felrobbant a gázpalack.
Halbőrrel kezelték
a karom, a vádlim.

Más családfát kutat,
én a megmentőm
nyomában járok.

A Nílus-deltában, 
ahol a tilápia őshonos.
Héberül anyahalnak hívják.

Olvasok a rokonairól.
Tetszik a szivárványos sügér.

Dióízű a húsa.
Citromos-kapros filét
sütök, alig van benne szálka.

Chardonnay-t kortyolok.
Bár megcsodálhatta volna ez a hal
az új, diadalmas bőrömet.


2

Kenegesd a nyálkahártyám.
Percedbe siklok. Pucér a part.
Ugorj utánam. Kell a folyó-
vizes hűtés. Vékonyodik
a hámréteg. Nyálka nélkül
berepedezne húsvét, karácsony.

Ütés nekem a simítás is, de
amíg érzek, élek.




Apagyilkos sámánfiú


Csizmád torokra visz, lerúgom.
Nem ragozom igéidet.

Ami éghető, az már
barnul, szürkül az ég is.

Máshogy fésülöm, máshogy ejtem, 
máshogy szólítom, mást nyelek.

Unokára ne számíts.

Bár elfelejtenélek,
hogy még ne érjek véget.

Ha keresnek, azt mondom,
Szocsiban vadászol.
MEGOSZTOM

Inkubátorház

halott aligátorok nyálkás bőrébe bújva minden kinyilatkoztatás hazugság s a hazugság városaiban égig nyújtóznak a pontházak a nyakaszegett reggel sápatag mámorában

minden kimondott szó a kimondatlanra hajaz és minden szavam hazugság hol a természet termetes istennője megszabadít minket a kákabélű képmutatás szólamaitól

álmos leánykák szemük dörzsölik harmatfehér ruhában
ez a költészet reggele és lesz-e éjfél vagy csak illúzió 

a viharos idő vörös madarai átröpülnek a józanság tava fölött és bepisilt múzsák üzeneteit viszik szét hetedhétország íme a becsapott polgárok íme a falánk költők harmóniacirkusza

mikor félbeszakad az adás az elefántcsonttévétoronyba zárt költő kinyit egy doboz kólát belekortyol és a véres kapun engedj be anyu ha majd visszatérek a hengerek és gömbök harmóniájába magammal kell vinnem egy titkot hogy bennem bontakozhasson ki 

és akkor rám omlik a szürke égbolt viaszosan csüng le fülemről a bánat egy légüres bakancs pottyan le a mennyből egy kutya vonyít a mélyből piros pöttyökkel van kirakva a tabló mindjárt lejár a rím megint reggel és metró és metró

éles följajdulás a szaporodás bálnatüdejében 
hánykolódó csónakot látok benne a bánat szalmakalapos embere 
és horizontot látok ami a vég pinájáig hatol

életünk egy pont a tátongó messzeség színén elszaródik végül minden ambíció
de hol vagyunk mi és hányszor trombitál új életet a halál 
az optimizmus felkelő nap
és bennem kicsi rigókként kavarognak vívódó múltak mankós suttogásai
mint rímek az édenből hogy végül mi is rímmé zsugorodjunk ebben a percnyi cellában

piros fülű muzsikus csüng a bal fülemen az elmúlás almáját eszem rímmé zsugorodik isten
és a hiány prostituáltnak áll hosszú cigit szív kell hozzá hetven esztendő és a henger
végén a boldogság bugyijában újra a bánat szalmakalapos emberkéje bámul maga elé

kellene egy megérkezés akármilyen hamis kezdjük mondjuk a péksráccal
és most higgyük azt hogy ez tényleg egy megérkezés
úgyis el fog múlni amint ez a pár röpke perc bugyit vált 

itt a péksrác van neki pékillatú reggele újságosbódé a háta mögött
élethű díszlet ami a jelenlétről szól 
hájas asszonyok kúrogatásáról akik újabb borjakat ellenek
a múlandóságnak de én már bele se tudom magam élni
mert visszaverődik a napfény messze vagyok én már a tájtól 

a falnak támasztott létra vajon eldől-e és tényleg végtelen-e a fal

slejm reggel pékillatrealitás

a kurva életbe a kurva életbe rozália1 hát mért nem bírsz meghalni végre

 1Ld. Bada Tibor: Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám

MEGOSZTOM

A lány, akivel még nem

Volt már dolgom nővel,
kettővel, uszkve százzal!
Azonban sosem
volt még viszonyom
a Woody Harrelson-arcú lánnyal.

Nem tudom, hogyan 
fogok megküzdeni a hiánnyal,
de rajta vagyok, hogy
mielőbb együtt legyek
a Woody Harrelson-arcú lánnyal.

Ha kérded, fáj-e,
azt mondom, inkább
csak bánt, hogy ez
idáig egyszer sem
láthattam közelről
a Woody Harrelson-arcú lányt.

Tehát nem arról van szó,
hogy szenvedek a kíntól,
vagy – horribile dictu –
pokoli tüze gyötör
a csalódásnak,
de azért jó volna tudni,
milyen szájszaga van reggel
a Woody Harrelson-arcú lánynak.

Néha álmodom is.
Ilyenkor az van, hogy
a vászonról lelép,
és megindul feléd.
Ekkor kezem remeg,
gyomrom görcsbe szorul;
rettenetesen szarul
vagyok –
lehet,
ez a féltékenység,
másutt sokszor leírt
jele.
Woody Harrelson-arcú lány,
inkább felém
gyere!

És máris álmodom tovább,
hogy ő az, tényleg ő az,
sőt: csakugyan!
Ajkán smink,
fején bugyi van,
és kergetőzünk
a nappaliban, 
amely sajátom,
a Woody Harrelson-arcú lánnyal,
ki rivall:
van egy barátom!

Frusztrált vagyok,
ezt egy haverom
állította váltig,
igaz, ő soha, 
nem jutna el –
a saját depresszióját
vetítette ki rám! –
a Woody Harrelson-arcú lányig.

Mondjuk, az is lehet, hogy 
tényleg félek, például
attól, hogy kiderül,
az igazi neve: János
a lánynak, kinek arca
Woody Harrelson-iánus.

Persze ez is mindegy,
hiszen az érzelem a
fontos, egyedül csak a
szerelem számít, ezért,
úgy hiszem, tudnék
bizonyos áldozatokat hozni
a Woody Harrelson-arcú lányért.

Meglehet, néhányuk
makacs, kibírhatatlan, konok,
de megnyugtat a tudat,
hogy mindig lesznek
Woody Harrelsonok.

Úgyhogy ezt illetően nyugodt vagyok.

Mármint azt illetően, hogy
lehettem ez idáig
akárhány lánnyal,
egyszer úgyis
együtt alszom majd
a Woody Harrelson-arcú lánnyal.
MEGOSZTOM

Egy

Ki emlékszik a partra? És ki a tengerre?
Csak ez a maradék hiány táplál éhezővé.
A fel nem oldódott testek amnéziák rendje.
A beszéd őspillanata mindig az élőké.

Virradat s alkony közt feszül a hideg katarzis.
Valamikor ébredni vágytak, most a légzés – profán.
Minden felnyársalt hallgatás zsákmondatba taszít,
a veszetten futó nézés – semmi boltozatán.

Nem volt itt még élet, és soha nem lesz már halál.
Körforog morfózis, csak éppen a meta nélkül.
Alul lyukas a transz, szédülve elszállhat akár,
s helyére a légvár őrületbunkerből épül.

Örök rabokká altatja a megadás őket.
Észrevétlenül átfolynak valótlan korokon.
Mégis, közülük valaki bármikor kitörhet,
hogy magának megmutassa: Istennel így rokon.
MEGOSZTOM

Ritka események

Rejtélyes ügyek

Ahányszor el akarok aludni,
bekopogtat hozzám valami rejtélyes üggyel
a műhelyírnok. Titokzatos jelek érkeztek
a világegyetem túlsó végéből, lehet,
hogy megdől az eddigi tudásunk, új anyagot
fedeztek fel, csak még nem ismerik a tulajdonságait,
vér szivárgott egy lakásban a parketták közül,
de hiába szedték fel a parkettát, nem találtak
emberi maradványokat. Most képzeljem el,
csóválja ilyenkor a fejét még egy ideig az írnok,
aztán fogja az újságját, és elmegy. Hát igen,
úgy tűnik, rengeteg furcsa dolog van a világon.


Óriási engedmény

Szakadt, koszos női ruhadarabokat
aggattak egy létrára, aztán a létrát
egy kisebb körmenet után kivitték
a házakon túlra, és az út közepére
hajították. Ekkor a boltos kihirdette,
hogy három napig óriási engedményt ad 
minden árucikknek az árából, kivéve
a szurkot és a sót, mert azok után
neki különadót kell fizetnie,
abból veszi meg a kormány
a katonák bakancsát, vagy azt akarjuk-e,
hogy a fiaink mezítláb álljanak őrt
a magas hegyekben vagy a hideg vízű
folyók partján, és beteg tüdővel
térjenek haza, ha letelt az idejük?
(tovább…)
MEGOSZTOM

Mit tehettem volna

Mit tehetek
Vártam hogy múljon az idő
És az idő múlt
Akár a gyertya lángja
A templomot háromszor megkerülve

Mint aki több helyen létezik

Szinte egy időben
Élek meg több állapotot
Érzem a tehetetlenséget
Hogy nekem kell mindent megtennem
Mintha az én feladatom lenne
Hogy felemeljem a kezem
Hogy készen mutassam meg őket
Nagyon sokszor megtörténik velem
Hogy az elválasztást elhibázom
És elnyúlnak a szavak
Mint kéz a kenyereskosár után
Érthető hogy az asztalnál egyedül ülök
A barátok
Fogták a hivatalos elővigyázatosságaikat
És kilopóztak
Megfiatalodni

Egyedül vagyok és a lányommal beszélek
Egy országból ami csak számunkra idegen
Amikor itthon voltál
Azt álmodtad hogy jó lesz minden
Napsütés és melegség
És nem mész többé el
De nem így történt
És elmentél
Mert a könnyeken kívül semmi sem
Kötött már ide
Mert a te országod mindig ezt az utat mutatta
Hogy hátra se nézz
Majd gyakran fogunk látogatni
Időjárástól és járványtól függetlenül
És nagyon jó lesz
De nem a mi országunkban
Amit a vezetők még jobban elcsúfítanak
Mint a kopasz vasorrú bábát
Beletörődő vagyok
De kicsit ideges
Mert a dolgok nem úgy mennek
Ahogy hiszem hogy jó lenne
Sokan hazudnak
Sokan dicsekszenek
Sokan csak felvágnak
Tisztelem azokat az embereket
Akik elismerik hogy félnek a haláltól
Az összes megélt állapotom közül
Egyik sem kegyelmi
Ez nem lenne probléma
Mert marad hely a még jobbnak
Azt mondom magamnak
Sok ember tudja hogy ahol vagy ott megtalál
Ők azok a barátok akik megkérdeznek
És a megfelelő választ szeretnék hallani
Amit szívesen várnak
Csak a hozzád intézett kérdéseimre
Nem találok kielégítő választ
Mert ezen a nyáron egy éjszakát sem töltöttem
A szabad ég alatt
És ezt a gyakorlatot a kortárs havon
Kell véghezvinnem
Ha hullni fog még életünk során
Egyáltalán
Nem mindig ugyanaz más évekből más könyvekből

Kemenes Henriette fordítása
MEGOSZTOM

A lény

A lény mellettem akár szép is lehetne.
A WC tiszta, a zuhanytálcában téglahalom,
A földön fekete zsákok
Ruhák felirattal.
Mikor szeretek,
Fejetlen próbababa vagyok.

A lény mellettem
Már vagy a nyolcadik sört issza,
És még mindig túl józan
A csókhoz.
Összeszedi a dobozokat,
Mert ez azért mégse kocsma.

A lény rozéval kínál,
Most először nem hányok tőle.
Ő fogta a fejem, mikor berúgtam.
Ne félj babám, mondja,
Pedig ő is fél, ahogy mindenki.

Kecskesajtot eszünk málnával,
Egy megfordított kuka tetején.
Milyen jól élünk, mondja a lény.
Mert ma van, megesszük a holnapit,
És meghívjuk rá a fiút,
Aki egy autóban lakik.

A lény már alszik,
Én sosem tudtam mással.
Horkolása ütemére bólogat,
Karjában a maci.
Gyere anyucihoz, motyogja.
Nem igaz, hogy a felnőttek
Nem néznek mesét.


Gulisio Tímea (1989) író, költő, újságíró. Legutóbbi kötete Emésztőrendszer-váltás (Katapult Kortárs Alkotói Oldal, 2021). Budapesten él.

MEGOSZTOM

Bánáti Hanna verse

Írisz

Vajon hányszor kell a félhomályban
nekimenni a szekrény sarkának,
megszédülni, konyhakilincsbe dőlni,
kenyérszeletelés, krumplihámozás
közben ügyetlenül mellé vágni,
rosszul lépni és legurulni
az emeletről a lépcsőházban,
túl szorosra húzni a láncot, sálat,
míg a szerelem vég nélkül áradó,
mindent betöltő bíborliláit
már nem bírja el a test.

Vajon hányszor kell szemlesütve
kívánni jó napot, fal mellett osonni,
mint a rémült vadak, várni és félni,
hogy talán nem szólnak semmit,
mentegetni, hogy ma épp rossz napja van,
míg a szerelem vég nélkül áradó,
mindent betöltő bíborliláit
már nem bírja el a test.

Vajon hányszor kell a cinkos hallgatást, 
együttérző félrefordulást nem szívre venni,
magunknak megfogadni, eldönteni,
összecsomagolni, mégis megint ott maradni,
míg a szerelem vég nélkül áradó,
mindent betöltő bíborliláit
már nem bírja el a test.

Vajon hányszor kell utólag sajnálkozni,
lélektájt kicsit elszorulni, 
idővel tovább lépni és örülni, 
hogy mindez nem velünk,
míg a szerelem vég nélkül áradó,
mindent betöltő bíborliláit
már nem nézzük többé tétlenül.
MEGOSZTOM

vallomás


az ilyen részeg ámokfutások alkalmával
rúgtam le kukákat verekedtem fotocellás ajtóval
audival sövénnyel városi térképekkel fenyőfákkal
szemaforral átjáró táblával utcalámpával fallal
téptem le magyar zászlót és gyertyatartókat törtem össze
egy ortodox templom bejáratánál
cikkeztek róla bár még nem tudták – én voltam
pár hétig a konfliktus két nemzet között
és én sem tudtam – konfliktussá lettem
feljelentettek két ámokfutás miatt
és letartóztattak egy harmadik közben
vallomást írtam és ujjlenyomatot vettek
fényképeket készítettek rólam
egy tiszt próbált megfélemlíteni
és rám kenni mindent amit sikerül
majd beszélgettem egy nyugodt
fiatalabb rendőrrel
aki teljesen el volt képedve
hogy istennel szemben ekkorát vétettem
részegen húztam ki magam a legtöbb balhéból
és részeg voltam amikor eltörték az orrom
csaltam már meg nőt
és csalt már velem másé
ugyanúgy részegen
kértem a barátját: üssél
ő megütött és együtt ittunk tovább
ahogy később mi is
mielőtt tárgyakat vágtál hozzám
és elkezdted ütni-verni a fejem
én pedig széttörtem a tükröt
majd a kazánház mögött
a bozótosba rejtőzve aludtam
volt hogy dúdoltam részegen
„régóta kérdezem magam,
miért nem élek boldogan
miért kell mindig mindenben
csak a rosszat keresnem?”
majd azt kértem üssetek
de nem jött ütés
dúdoltam hogy lázálom az élet
majd belealudtam boldogan
kurvára sajnálom hogy nem mentem el srácok


kamikaze legyek a mosogatóban

csorog rólam az izzadtság
a mosogatógép gőze
sem segít
ráadásul itt hátul
mindig áll a levegő
a legyeknek
úgy tűnik ideális
tápanyag is
akad bőven
idén légypapírt
sem vett senki

rámszállnak
a lábamra
az izzadt tarkómra
a hajamra de tűröm
nem akarom bántani őket 
túlcsordul bennem a bűntudat
pusztulnak úgy is rendesen
de ez nem zavar
tetemeik minden reggel
szanaszét hevernek

úgy tűnik öngyilkos
akciókat hajtanak végre
vagy nagyon hirtelen
éri őket a halál
a mosogatógép forró tetejére
olvadt a szárnyúak testéből
hamar elpárolog a víz
és ott mumifikálódnak
őket spaklival szoktam lekaparni
a többieket lefújom
az asztalokról a tányérokról
dobozokról polcokról ládákról
egy-két levegővétel az egész
majd felseprek
és minden felületet letörlök
alkohol alapú fertőtlenítőszerrel
amire rászállnak
és rögtön elpusztulnak
de ez sem zavar
mások a mosogatólében úsznak
mielőtt beszívja őket az örvény

telhetetlenségük néha
felbolygat bennem valamit
sértegetem őket személyesre
veszem csiklandozásaikat
külön-külön szidom az anyjukat
egyébként nem tartanak tőlem
egészen közelről nézhetem
ahogy a lábaikat dörzsölik
vagy ahogy egyik-másik szájszervén
folyadék apró cseppje lóg

rászállnak
a lábamra
az izzadt tarkómra
a hajamra majd aláhullnak
egy csapásra nem is tudom hányan
a mosogatókagylóba
rájuk engedem a vizet
figyelem ahogy örvénylenek
a lefolyó fölött
és elfog a rémület
hogy itt állok a kongó
üres csövek között újra
de a dolgok mélyén is állok
a remegő belek között megint
valami megváltozott
de a legyek olyanok
mint azelőtt
MEGOSZTOM

AnnaMaria Johannának ír levelet

magaddal hurcolod mondd mivégre 
szakad a ruha a fa törik kalapodnak azt
a gerendát hogy vonszolod reccsen az
alja mikor a fogat mellé teszik ne feküdj alá
engedd el engedjétek ahogy a feleségeket 
a fehéreket akiket dobozban kaptatok 
gím lovakkal nyekkent meg a kocsi hajtotta 
a kocsis húzta a fogatot húzta Johannát is
„karmos pikkelyes tollas csimbókos” lábakat 
oduból kémleli a hosszú csőrű madárdoktort 
aki elvette a férjet az udvarembermenet
feszíti a csigát nagyra minél nagyobb a bánat 
annál vörösebbet énekel a fuvolistának aki
a siratót játssza a kilométereken át hurcolt 
halottnak aki siratja Johannát is
harang és lehullt az ember sírba fektetett 
gyermeked életre kel Johanna mint a dobozban 
elásott madár kívántál akkor kívánj most is egyet
viaszmaszk az arcon bástyanő bőrzsákba varrva 
harapja a levegőt a kőben a kolostor bőrében


a készülő MariaMachina kötetből, 2021

Tóth Kinga fotója