Nincs táj Fintorogsz. Mint mikor pörköltmaradékot dobsz ki, és megcsap a szag, ízletes volt pedig a hús – szeretők főznek ilyet vacsorára. Kell az erő, de nincs. A testen szíj nyoma: nem korbácsé, melltartó pántjáé. Szűk bugyi, szandálcsat nyoma. Beszorított, kajla várakozás, elmúlik, amint levegőt kap, bár abból sincs sok, deszkázva az ablak, nincs táj. Régen a Zsivány-barlangnál akadtunk el, a térkép is jelzi, ne menj, ha a vízállás magas. Nehéz az átjárás, mi van, ha bent rekedsz. Ott még szuszogni volt mit, hegymenetben is, ki-be, nem kellett kifogás. Eladósodtunk sokfelé azóta, mások pezsdítő lakomájához hizlalnak minket is. Csapdát rakunk mi is: a rágcsálóknak, legyen kuncogni kin. Irigyeljük a fakírt, akinek kard vágja a nyelvét, nem érez, szögágyán fekszik üresen. Ami összeköt 1 Felrobbant a gázpalack. Halbőrrel kezelték a karom, a vádlim. Más családfát kutat, én a megmentőm nyomában járok. A Nílus-deltában, ahol a tilápia őshonos. Héberül anyahalnak hívják. Olvasok a rokonairól. Tetszik a szivárványos sügér. Dióízű a húsa. Citromos-kapros filét sütök, alig van benne szálka. Chardonnay-t kortyolok. Bár megcsodálhatta volna ez a hal az új, diadalmas bőrömet. 2 Kenegesd a nyálkahártyám. Percedbe siklok. Pucér a part. Ugorj utánam. Kell a folyó- vizes hűtés. Vékonyodik a hámréteg. Nyálka nélkül berepedezne húsvét, karácsony. Ütés nekem a simítás is, de amíg érzek, élek. Apagyilkos sámánfiú Csizmád torokra visz, lerúgom. Nem ragozom igéidet. Ami éghető, az már barnul, szürkül az ég is. Máshogy fésülöm, máshogy ejtem, máshogy szólítom, mást nyelek. Unokára ne számíts. Bár elfelejtenélek, hogy még ne érjek véget. Ha keresnek, azt mondom, Szocsiban vadászol.
Címke: vers
Inkubátorház
halott aligátorok nyálkás bőrébe bújva minden kinyilatkoztatás hazugság s a hazugság városaiban égig nyújtóznak a pontházak a nyakaszegett reggel sápatag mámorában minden kimondott szó a kimondatlanra hajaz és minden szavam hazugság hol a természet termetes istennője megszabadít minket a kákabélű képmutatás szólamaitól álmos leánykák szemük dörzsölik harmatfehér ruhában ez a költészet reggele és lesz-e éjfél vagy csak illúzió a viharos idő vörös madarai átröpülnek a józanság tava fölött és bepisilt múzsák üzeneteit viszik szét hetedhétország íme a becsapott polgárok íme a falánk költők harmóniacirkusza mikor félbeszakad az adás az elefántcsonttévétoronyba zárt költő kinyit egy doboz kólát belekortyol és a véres kapun engedj be anyu ha majd visszatérek a hengerek és gömbök harmóniájába magammal kell vinnem egy titkot hogy bennem bontakozhasson ki és akkor rám omlik a szürke égbolt viaszosan csüng le fülemről a bánat egy légüres bakancs pottyan le a mennyből egy kutya vonyít a mélyből piros pöttyökkel van kirakva a tabló mindjárt lejár a rím megint reggel és metró és metró éles följajdulás a szaporodás bálnatüdejében hánykolódó csónakot látok benne a bánat szalmakalapos embere és horizontot látok ami a vég pinájáig hatol életünk egy pont a tátongó messzeség színén elszaródik végül minden ambíció de hol vagyunk mi és hányszor trombitál új életet a halál az optimizmus felkelő nap és bennem kicsi rigókként kavarognak vívódó múltak mankós suttogásai mint rímek az édenből hogy végül mi is rímmé zsugorodjunk ebben a percnyi cellában piros fülű muzsikus csüng a bal fülemen az elmúlás almáját eszem rímmé zsugorodik isten és a hiány prostituáltnak áll hosszú cigit szív kell hozzá hetven esztendő és a henger végén a boldogság bugyijában újra a bánat szalmakalapos emberkéje bámul maga elé kellene egy megérkezés akármilyen hamis kezdjük mondjuk a péksráccal és most higgyük azt hogy ez tényleg egy megérkezés úgyis el fog múlni amint ez a pár röpke perc bugyit vált itt a péksrác van neki pékillatú reggele újságosbódé a háta mögött élethű díszlet ami a jelenlétről szól hájas asszonyok kúrogatásáról akik újabb borjakat ellenek a múlandóságnak de én már bele se tudom magam élni mert visszaverődik a napfény messze vagyok én már a tájtól a falnak támasztott létra vajon eldől-e és tényleg végtelen-e a fal slejm reggel pékillatrealitás a kurva életbe a kurva életbe rozália1 hát mért nem bírsz meghalni végre
1Ld. Bada Tibor: Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám
A lány, akivel még nem
Volt már dolgom nővel, kettővel, uszkve százzal! Azonban sosem volt még viszonyom a Woody Harrelson-arcú lánnyal. Nem tudom, hogyan fogok megküzdeni a hiánnyal, de rajta vagyok, hogy mielőbb együtt legyek a Woody Harrelson-arcú lánnyal. Ha kérded, fáj-e, azt mondom, inkább csak bánt, hogy ez idáig egyszer sem láthattam közelről a Woody Harrelson-arcú lányt. Tehát nem arról van szó, hogy szenvedek a kíntól, vagy – horribile dictu – pokoli tüze gyötör a csalódásnak, de azért jó volna tudni, milyen szájszaga van reggel a Woody Harrelson-arcú lánynak. Néha álmodom is. Ilyenkor az van, hogy a vászonról lelép, és megindul feléd. Ekkor kezem remeg, gyomrom görcsbe szorul; rettenetesen szarul vagyok – lehet, ez a féltékenység, másutt sokszor leírt jele. Woody Harrelson-arcú lány, inkább felém gyere! És máris álmodom tovább, hogy ő az, tényleg ő az, sőt: csakugyan! Ajkán smink, fején bugyi van, és kergetőzünk a nappaliban, amely sajátom, a Woody Harrelson-arcú lánnyal, ki rivall: van egy barátom! Frusztrált vagyok, ezt egy haverom állította váltig, igaz, ő soha, nem jutna el – a saját depresszióját vetítette ki rám! – a Woody Harrelson-arcú lányig. Mondjuk, az is lehet, hogy tényleg félek, például attól, hogy kiderül, az igazi neve: János a lánynak, kinek arca Woody Harrelson-iánus. Persze ez is mindegy, hiszen az érzelem a fontos, egyedül csak a szerelem számít, ezért, úgy hiszem, tudnék bizonyos áldozatokat hozni a Woody Harrelson-arcú lányért. Meglehet, néhányuk makacs, kibírhatatlan, konok, de megnyugtat a tudat, hogy mindig lesznek Woody Harrelsonok. Úgyhogy ezt illetően nyugodt vagyok. Mármint azt illetően, hogy lehettem ez idáig akárhány lánnyal, egyszer úgyis együtt alszom majd a Woody Harrelson-arcú lánnyal.
Egy
Ki emlékszik a partra? És ki a tengerre? Csak ez a maradék hiány táplál éhezővé. A fel nem oldódott testek amnéziák rendje. A beszéd őspillanata mindig az élőké. Virradat s alkony közt feszül a hideg katarzis. Valamikor ébredni vágytak, most a légzés – profán. Minden felnyársalt hallgatás zsákmondatba taszít, a veszetten futó nézés – semmi boltozatán. Nem volt itt még élet, és soha nem lesz már halál. Körforog morfózis, csak éppen a meta nélkül. Alul lyukas a transz, szédülve elszállhat akár, s helyére a légvár őrületbunkerből épül. Örök rabokká altatja a megadás őket. Észrevétlenül átfolynak valótlan korokon. Mégis, közülük valaki bármikor kitörhet, hogy magának megmutassa: Istennel így rokon.
Ritka események
Rejtélyes ügyek Ahányszor el akarok aludni, bekopogtat hozzám valami rejtélyes üggyel a műhelyírnok. Titokzatos jelek érkeztek a világegyetem túlsó végéből, lehet, hogy megdől az eddigi tudásunk, új anyagot fedeztek fel, csak még nem ismerik a tulajdonságait, vér szivárgott egy lakásban a parketták közül, de hiába szedték fel a parkettát, nem találtak emberi maradványokat. Most képzeljem el, csóválja ilyenkor a fejét még egy ideig az írnok, aztán fogja az újságját, és elmegy. Hát igen, úgy tűnik, rengeteg furcsa dolog van a világon. Óriási engedmény Szakadt, koszos női ruhadarabokat aggattak egy létrára, aztán a létrát egy kisebb körmenet után kivitték a házakon túlra, és az út közepére hajították. Ekkor a boltos kihirdette, hogy három napig óriási engedményt ad minden árucikknek az árából, kivéve a szurkot és a sót, mert azok után neki különadót kell fizetnie, abból veszi meg a kormány a katonák bakancsát, vagy azt akarjuk-e, hogy a fiaink mezítláb álljanak őrt a magas hegyekben vagy a hideg vízű folyók partján, és beteg tüdővel térjenek haza, ha letelt az idejük?(tovább…)
Mit tehettem volna
Mit tehetek Vártam hogy múljon az idő És az idő múlt Akár a gyertya lángja A templomot háromszor megkerülve Mint aki több helyen létezik Szinte egy időben Élek meg több állapotot Érzem a tehetetlenséget Hogy nekem kell mindent megtennem Mintha az én feladatom lenne Hogy felemeljem a kezem Hogy készen mutassam meg őket Nagyon sokszor megtörténik velem Hogy az elválasztást elhibázom És elnyúlnak a szavak Mint kéz a kenyereskosár után Érthető hogy az asztalnál egyedül ülök A barátok Fogták a hivatalos elővigyázatosságaikat És kilopóztak Megfiatalodni Egyedül vagyok és a lányommal beszélek Egy országból ami csak számunkra idegen Amikor itthon voltál Azt álmodtad hogy jó lesz minden Napsütés és melegség És nem mész többé el De nem így történt És elmentél Mert a könnyeken kívül semmi sem Kötött már ide Mert a te országod mindig ezt az utat mutatta Hogy hátra se nézz Majd gyakran fogunk látogatni Időjárástól és járványtól függetlenül És nagyon jó lesz De nem a mi országunkban Amit a vezetők még jobban elcsúfítanak Mint a kopasz vasorrú bábát Beletörődő vagyok De kicsit ideges Mert a dolgok nem úgy mennek Ahogy hiszem hogy jó lenne Sokan hazudnak Sokan dicsekszenek Sokan csak felvágnak Tisztelem azokat az embereket Akik elismerik hogy félnek a haláltól Az összes megélt állapotom közül Egyik sem kegyelmi Ez nem lenne probléma Mert marad hely a még jobbnak Azt mondom magamnak Sok ember tudja hogy ahol vagy ott megtalál Ők azok a barátok akik megkérdeznek És a megfelelő választ szeretnék hallani Amit szívesen várnak Csak a hozzád intézett kérdéseimre Nem találok kielégítő választ Mert ezen a nyáron egy éjszakát sem töltöttem A szabad ég alatt És ezt a gyakorlatot a kortárs havon Kell véghezvinnem Ha hullni fog még életünk során Egyáltalán Nem mindig ugyanaz más évekből más könyvekből Kemenes Henriette fordítása
A lény
A lény mellettem akár szép is lehetne. A WC tiszta, a zuhanytálcában téglahalom, A földön fekete zsákok Ruhák felirattal. Mikor szeretek, Fejetlen próbababa vagyok. A lény mellettem Már vagy a nyolcadik sört issza, És még mindig túl józan A csókhoz. Összeszedi a dobozokat, Mert ez azért mégse kocsma. A lény rozéval kínál, Most először nem hányok tőle. Ő fogta a fejem, mikor berúgtam. Ne félj babám, mondja, Pedig ő is fél, ahogy mindenki. Kecskesajtot eszünk málnával, Egy megfordított kuka tetején. Milyen jól élünk, mondja a lény. Mert ma van, megesszük a holnapit, És meghívjuk rá a fiút, Aki egy autóban lakik. A lény már alszik, Én sosem tudtam mással. Horkolása ütemére bólogat, Karjában a maci. Gyere anyucihoz, motyogja. Nem igaz, hogy a felnőttek Nem néznek mesét.
Gulisio Tímea (1989) író, költő, újságíró. Legutóbbi kötete Emésztőrendszer-váltás (Katapult Kortárs Alkotói Oldal, 2021). Budapesten él.
Bánáti Hanna verse
Írisz Vajon hányszor kell a félhomályban nekimenni a szekrény sarkának, megszédülni, konyhakilincsbe dőlni, kenyérszeletelés, krumplihámozás közben ügyetlenül mellé vágni, rosszul lépni és legurulni az emeletről a lépcsőházban, túl szorosra húzni a láncot, sálat, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem bírja el a test. Vajon hányszor kell szemlesütve kívánni jó napot, fal mellett osonni, mint a rémült vadak, várni és félni, hogy talán nem szólnak semmit, mentegetni, hogy ma épp rossz napja van, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem bírja el a test. Vajon hányszor kell a cinkos hallgatást, együttérző félrefordulást nem szívre venni, magunknak megfogadni, eldönteni, összecsomagolni, mégis megint ott maradni, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem bírja el a test. Vajon hányszor kell utólag sajnálkozni, lélektájt kicsit elszorulni, idővel tovább lépni és örülni, hogy mindez nem velünk, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem nézzük többé tétlenül.
vallomás
az ilyen részeg ámokfutások alkalmával rúgtam le kukákat verekedtem fotocellás ajtóval audival sövénnyel városi térképekkel fenyőfákkal szemaforral átjáró táblával utcalámpával fallal téptem le magyar zászlót és gyertyatartókat törtem össze egy ortodox templom bejáratánál cikkeztek róla bár még nem tudták – én voltam pár hétig a konfliktus két nemzet között és én sem tudtam – konfliktussá lettem feljelentettek két ámokfutás miatt és letartóztattak egy harmadik közben vallomást írtam és ujjlenyomatot vettek fényképeket készítettek rólam egy tiszt próbált megfélemlíteni és rám kenni mindent amit sikerül majd beszélgettem egy nyugodt fiatalabb rendőrrel aki teljesen el volt képedve hogy istennel szemben ekkorát vétettem részegen húztam ki magam a legtöbb balhéból és részeg voltam amikor eltörték az orrom csaltam már meg nőt és csalt már velem másé ugyanúgy részegen kértem a barátját: üssél ő megütött és együtt ittunk tovább ahogy később mi is mielőtt tárgyakat vágtál hozzám és elkezdted ütni-verni a fejem én pedig széttörtem a tükröt majd a kazánház mögött a bozótosba rejtőzve aludtam volt hogy dúdoltam részegen „régóta kérdezem magam, miért nem élek boldogan miért kell mindig mindenben csak a rosszat keresnem?” majd azt kértem üssetek de nem jött ütés dúdoltam hogy lázálom az élet majd belealudtam boldogan kurvára sajnálom hogy nem mentem el srácok kamikaze legyek a mosogatóban csorog rólam az izzadtság a mosogatógép gőze sem segít ráadásul itt hátul mindig áll a levegő a legyeknek úgy tűnik ideális tápanyag is akad bőven idén légypapírt sem vett senki rámszállnak a lábamra az izzadt tarkómra a hajamra de tűröm nem akarom bántani őket túlcsordul bennem a bűntudat pusztulnak úgy is rendesen de ez nem zavar tetemeik minden reggel szanaszét hevernek úgy tűnik öngyilkos akciókat hajtanak végre vagy nagyon hirtelen éri őket a halál a mosogatógép forró tetejére olvadt a szárnyúak testéből hamar elpárolog a víz és ott mumifikálódnak őket spaklival szoktam lekaparni a többieket lefújom az asztalokról a tányérokról dobozokról polcokról ládákról egy-két levegővétel az egész majd felseprek és minden felületet letörlök alkohol alapú fertőtlenítőszerrel amire rászállnak és rögtön elpusztulnak de ez sem zavar mások a mosogatólében úsznak mielőtt beszívja őket az örvény telhetetlenségük néha felbolygat bennem valamit sértegetem őket személyesre veszem csiklandozásaikat külön-külön szidom az anyjukat egyébként nem tartanak tőlem egészen közelről nézhetem ahogy a lábaikat dörzsölik vagy ahogy egyik-másik szájszervén folyadék apró cseppje lóg rászállnak a lábamra az izzadt tarkómra a hajamra majd aláhullnak egy csapásra nem is tudom hányan a mosogatókagylóba rájuk engedem a vizet figyelem ahogy örvénylenek a lefolyó fölött és elfog a rémület hogy itt állok a kongó üres csövek között újra de a dolgok mélyén is állok a remegő belek között megint valami megváltozott de a legyek olyanok mint azelőtt
AnnaMaria Johannának ír levelet
magaddal hurcolod mondd mivégre szakad a ruha a fa törik kalapodnak azt a gerendát hogy vonszolod reccsen az alja mikor a fogat mellé teszik ne feküdj alá engedd el engedjétek ahogy a feleségeket a fehéreket akiket dobozban kaptatok gím lovakkal nyekkent meg a kocsi hajtotta a kocsis húzta a fogatot húzta Johannát is „karmos pikkelyes tollas csimbókos” lábakat oduból kémleli a hosszú csőrű madárdoktort aki elvette a férjet az udvarembermenet feszíti a csigát nagyra minél nagyobb a bánat annál vörösebbet énekel a fuvolistának aki a siratót játssza a kilométereken át hurcolt halottnak aki siratja Johannát is harang és lehullt az ember sírba fektetett gyermeked életre kel Johanna mint a dobozban elásott madár kívántál akkor kívánj most is egyet viaszmaszk az arcon bástyanő bőrzsákba varrva harapja a levegőt a kőben a kolostor bőrében a készülő MariaMachina kötetből, 2021
