MEGOSZTOM

Ma a szavak

ma a szavak többet jelentenek

mikor gyermek voltam
míg a felnőttek basztak
egy fa lombozatán keresztül feltűnt testének aranymetszése
egy villámlás amiről tudtam
tekintetem azzal teremtette valóságossá
hogy képtelen volt ránézni
de volt úgy
hogy egy párduc hasába költöztünk be
összeforrva nemtelen növényi szerelemmel
ahonnan nem volt ébredés

ma újra látlak
és ahogyan előttem állva lefejted magadról
múltamnak ruházatát
bőröd felületén az igazság
újramondja önmagát:
nem meztelen vagy hanem kívül

vagy irtózatosan keveset
MEGOSZTOM

Emmauszi vacsora

A milánói Pinacoteca di Brera. Nemcsak
a megelevenedett múlt, hanem ami idáig
vezetett. Vagyis vissza. Meglepőek
a színek. Nagyon erősek. Valószerűtlenül
valószerűek. Van rá magyarázat. Hatalmas
üvegkalitka. Talán időgép. Az éppen
félbehagyott munka. Megy a film odabent,
mint egy végtelen reklám. Sokáig figyelem,
hogy milliméteres pontossággal. Női kézre
emlékszem inkább, de nem biztos. Parányi 
ecset és valamennyi oldószer az időutazáshoz.
Megtisztul minden. Visszanyerik eredeti
állapotukat a képek. A tárgyak. Aki meghal,
azt szokták ilyen gonddal lemosdatni.
Eltávolítják róla mindazt, amit úgy hívunk:
élet. De itt most Andrea Mantegna régóta
halott megváltójába próbálnak életet
lehelni. Vagy Caravaggio Emmauszban
vacsorázó Krisztusáról kaparják le miniatűr
eszközökkel a mennyben rátapadt barna
cukormázat, utána a pokolban rárakódott
kormot. Sötétebb így a sötét, fényesebb 
a fény. De a Bellini testvérek lenyűgöző
alexandriai festményén is fehérebb a fehér.
Szentebb a szent. Mintha csak ennyi lenne
az idő. Mocsok. Kosz. Hamu. Por. Ragacs.
A pirosat, a zöldet, a sárgát, a kéket eltakaró
fekete. Hát ezért a gyász színe. Ha leveted,
minden életre kel? Isten is csak restaurátor.
A mindig megbarnuló levelekről évről évre
letisztítja a halált. Valójában ilyen a tavasz.
Nem több, nem kevesebb. Letakarított tél. 
Időtlen idők óta. Ennél többre nem képes 
ő sem. Nem akarom tudni, hogy milyen volt
Krisztus Emmausznál. Hogy milyennek
festette Caravaggio. A bűnös a bűntelent.
Mert hát Isten fia ártatlan. Vagy mégsem?
Azt sem akarom látni, hogy te milyen voltál
valamikor régen. Csak azt, hogy most
milyen vagy. Nem az a halál, ami lesz. Csak
az a halál, ami volt. Akkor ölik meg végleg
a halottat is, amikor lemosdatják. Járkálok
még a lassan elsötétülő képek között. Ilyen
emlékeim vannak, és nem kell őket restaurálni.
Mai szerelemmel is csupán mai testedet,
mai mondataidat vagy mai hallgatásodat
szerethetem. Minden más hamisítvány.
MEGOSZTOM

A víz körforgása

Az esőről megint
egy haikut szerettem volna
de nem megy nem tudok
mert valami ott mélyen
mindegyre kavarog buzog
próbálgattam egyszavakban is
hogy grafiteső mert sercen
a dobhártyán mint a papíron
és rettentő szürke
vagy rajzszeg-eső
mert aláfekszem
az ingem kibontom
és ráhull a mellkasomra
szúr is de hűt is
és lám minden magyarázatra szorul
ezért sem lehet haiku
az eső maga már haiku
és annyira az
hogy megírni sem lehet
te magad is eső vagy 
és annyira az vagy hogy
várom már hogy felszáradj
csak félek végérvényesen része 
lettél már a körforgásnak
mert ugye most hónapokig
hatalmas szárazság volt
de ma éjszaka felhőszakadás 
a föld köpni nyelni nem tudott
ki bírja ezt a végletekben 
gondolkodó természetet
most minden rendben
de meddig persze 
most süt a nap
de a pára
elindultak fölfelé a rajzszegek
mi van ha egy szép nap
talán még most augusztusban
lapátolni kell majd a jeget
akkora lesz az udvaron
teszek majd a teába 
de aki úgy eszik és iszik 
hogy az égi jeget nem becsüli
az rajzszeget eszik és iszik önmagának
gondolom ha majd kínok közt is
de kiszarom
persze az lefele van
a rajzszeg meg pára
akar lenni ismét
és hát hol ha nem a mellkason át
kíván fölfelé törni
a legnehezebb úton
ebből tanulhatnék is
de nem fogok
timtimtimtimtimtim
dreamers they never learn
they neeeveer learn
most belülről szúr
és nem hűt 
de legalább éget 
nem sokat 
keveset
átütik a rajzszegek 
a membránt
a senyvedt rizspapírt
ahogy nagyanyám
kis kamraablakán
cikiparittyával lőttem át
sír a gyermek
hová lettek a rajzszegek
hóvá lesznek a rajzszegek
nyugtatom
MEGOSZTOM

Replay

Szoktam csak úgy az utcán sétálva 
– magamban, vagy méginkább akkor, ha öregek szemébe nézek – 
mosolyogni.
Nem tudom, miért.

A mosoly csak jön, és mint ösztön,
rántja a szám szélesebbre.
Talán azt hiszik, egy hibbant vagyok a 6-osból,
pedig nem, hanem az ottani fák,
az égig érő fák közeledtét érzem meg hazafele,
amik, mint időgépek, röpítenek vissza
gyerekkorom másfél órányi filmjébe.

Hirtelen játszani szeretnék,
meg hogy velem játsszon valaki,
vagy igazából mindegy is,
csak eregessek még sárkányt, akadjon bele a fába vagy össze a Vikiével, 
ami mindig nagyobb volt, mert ő a nagyobb.
Főzzek sárból és homokot használjak fűszernek.
Mint amilyen fűszer a gyerekkorhoz a csínytevés, az élmény.

Nélküle nincs íz a négy fal között.
Minden ebédnél pipiskedni szeretnék és széken állva kérni 
harmadjára is a repetát, úgy, hogy tudom, nem haragszanak érte.
Mert a család nem egy ilyen vézna lányt akart, mégis ezt kapta.
Egy vézna, felnőttéválástól rettegőt. Kérhettem repetát ezerszer is hiába.
Ugyanígy hiányzik, ahogyan a cukrot kiborítom,
az egészet, főzés közben mamával,
ő nem haragszik, felnevet, szól tatának,
de én sírok, süssem meg a halat,
kiborítottam a cukrot! 
Ahogyan vádlin harap a pocok,
és apu leteremt, hogy mit keresek ott,
és én megint sírok, épp látni akarok én is egy pockot, na, azt keresek itt!

Talán azért mosolygok bele az öreg szemekbe,
mert ott van bennük mama és tata.
Ezek az öregek is neveltek gyereket,
láttak sok bitang unokát, akikért sokszor hadonászni meg rohanni kellett,
mégis elégedett szemekbe nézek,
ilyen volt mamának és tatának is.
Középkorúak és tinédzserek nem érintenek igazából,
ők most sorbanállók.
Mondom, csak az öregek, ott, a fák mellett,
ballagva velem szembe.
De a piacra vánszorgókat nem szeretem,
Önzőek, a villamoson tolakodnak.
A beesett szeműek pedig még rosszabbak.

Ők friss sebeket bántanak.
Ilyenkor legszívesebben elfordítom a fejem
vagy csúnyán nézek, 
hadd higgyék, hogy hibbant vagyok, most nem érdekel.
Látni lehet rajtuk, hogy
a vérnyomásmérő már el sem indul,
a másik pedig már haza sem jöhet a kórházból, csak a sok papír érkezik utána, 
amit hamarabbra ígértek,
na meg azt mondják, vigyázunk rá, 
és addig vigyáznak rá szépen,
míg végül megölik, Isten tudja, hogy.
És én ezt megtudom egy hajnali órában.
Amikor majd okkal sirat meg 
a román egészségügy.

Így sajnálom, de nem kérek bocsánatot,


beesett szemű öregek, mert nem mosolygok.
Talán majd egyszer,
ha begyógyulnak a sebek.
Én megértést várok inkább, az unokák nevében.

Maradok saját öregségemig a másfél órás filmnél,
annyiszor újrajátszva,
ahányszor az égig érő fák mellett ballagó, hozzám hasonló öregek
szemei dédelgetik az enyémet.
És én is az övéket,
ha felismerem fájdalmaikat, félelmeiket.
Az együttérzés kölcsönös, a mosoly még tart.
Bitang unokáinkra gondolok majd.

MEGOSZTOM

Elmélkedések a Mongol Birodalom népszerű kánjáról, nyilván, versírás helyett

A vers leadási határideje pogány
hordaként lohol felém,
felperzseli a termékeny ötletek
mezejét, kardélre hányja
értelmes gondolataim,
az üres papír fenyegetően áll
előttem, mint egy monolit.

Riadtan a tollamba rejtőzik,
ott várja, hogy elvonuljon
a leadások szorongató hada.
Meggyőzőm magam – 
hatékonyan, mint mindig –,
hogy legjobb lesz fun facteket
olvasni inspirációnak.

Megtudom, hogy az ember
tusolás közben sokkal kreatívabb,
ami tetszene, de nem a kedvencem,
amikor elázik a papír, amire írok.
Olvasok a négyszögletű 
vombat-székletről, arról,
hogy Steinbeck kutyája
hogyan ette meg – kiváló
kritikai érzékenységgel –
az Egerek és emberek első
kéziratát, arról, hogy a Föld
aranytartalékával be tudnánk
vonni az egész bolygót.
Ezt sem szívesen támogatom,
mivel az arany szerintem
nem passzolna a cseresznyevirággal,
és kár lenne így lehangolni
a március végét. Ráadásul
a szurikáták hétköznapjait
is biztosan megkeserítené.

És olvasok arról, hogy
statisztikailag jó esély van rá,
hogy Dzsingisz kánnal rokonságban
álljak. Hogy talán, ha közvetve is,
de magamban hordom
legendás génjeit.

Ezzel aztán vigasztalhatom magam
esősebb délutánokon, amikor
nem hajlandó előmászni a vers
a tollamból. Kicsit ki is húzom magam,
bár az ő magasságáról nincsenek adataim.
Azért mégis, ő megszerezte mind, amit lehetett.

Ekkor megsuhint a felismerés,
a válság szájszaga csapja meg orrom:
mi van, ha Temüdzsin nem szívesen jött
volna el velem kávézni vagy levendulás
öblítőt vásárolni a szupermarketbe?

Mi van, ha nincs közöttünk kémia?
Ha nem értene egyet, hogy
a budipapírtekercset melyik
irányba kell tenni, vagy, neadjisten,
cukorral eszi a bundáskenyeret?
A leírások javarésze szuperemberként
emlegeti, aki duzzad a dicsőségtől,
mint hörcsög gyomrában a pizzatészta.

Dzsingisz kán. A példakép.
A Mongol Birodalom felvirágoztatója.
Ez a Birodalom, amire fenyegető
csodálattal vágyunk azzal a 0,05%
tatár vérrel kishitű ereinkben.

Elég rég volt, hogy azt mondjuk rá: történelem.
Elég rég, hogy lehessen vicces.
A fél Eurázsiát leuraló kisebbségi komplexus.
Lóháton masírozó mézédes maszkulinitás.

Elég rég volt, hogy méltassuk erényeit.
Adjunk hálát a Selyemútért, 
a fejlett postai szolgálatért.
Azért, hogy – analfabéta létére –
adómentességet biztosított
az orvosoknak és a tanároknak.
Most nincs írástudatlanság,
vannak adók.

Dzsingisz. Kitűnő stratéga,
vallásszabadságot propagáló hadúr.
Etnikai és nyelvi prularitást
szorgalmazó fővámos.
Mármint azoknak, akiket
nem irtott ki.

Dzsingisz. Azt hiszem, tényleg
nem lettünk volna barátok,
bár ez az én saram is.
Azért, - ha megengeded – 
volna néhány kérdésem hozzád.

Dzsingisz. Mondd csak, a többszázadik
nő után is ugyanolyan lendület hajtott?
Érdek űzött vagy élvezet? Érzékiségről
nem is merlek faggatni.
De mondd, nem égették ki a bimbóid
perzselő nemi betegségek? Hitted,
hogy a sok használattól vörös és viszketeg?

Dzsingisz. Hogyan tudtál aludni éjjel?
Hányszor riadtál föl verejtéktócsában,
görcsölő izmokkal, feszült állal?
Szemed finom mandulájában
hányan csókolták meg
a tükröződő teleholdat?

Dzsingisz. Könyörtelenséged kígyója
még mindig képes újabb bőröket
vedleni magáról itt, a XXI. század
címen futó, túlírt telenovellában.
Birodalmi génjeid még mindig
elevenen lüktetnek
a tehetetlenség gyermekeiben. 

Vajon hány évszázad távolság
tanítja meg, hogy amit felperzselsz,
az még nem a tiéd. Hogy amit
utódlasz, már nem te vagy.
Pedig hányszor meg kellett
volna tagadnunk téged!

Viperafogad képes átharapni
az időn. És mindig talál magának
bőséggel gyámoltalan prédát.
Mindegyre akad egy-egy izgága
utódod, aki tovább örökli tőled
a birodalmi kényszer izommerevségét,
nyelvén a habzó arroganciát,
szívében a cinizmus szárazjegét.

Dzsingisz. Mondd, elégedett vagy
hagyatékoddal? Éjszakáid összeszorított
állkapcsába zárva erről álmodoztál?
És megérte?

Megérte mindezért feladni a pihenést,
a megszokásba áztatott hétköznapok
nyugalmát, a bizalom illékony melegét?

Megérte szorgalmasan táplálni 
nap mint nap a paranoia bélférgeit?
Sokszorosan túlfeszíteni 
a teljesítménykényszer íját?

Vaktában kilőtt nyilaid közül
sok még csak most hullik 
vissza ránk. És ilyen szaporulat
mellett könnyen akad telitalálat.

Dzsingisz. Mostanában havonta
portyáz végig egy új apokalipszis
a világon. Ezek után, ennyi mérföld,
ennyi évszázad és ennyi emberi
embertelenség után már
nem is vagy olyan ijesztő.

Dzsingisz. Gyere, heverj ide.
Pihenj meg. Meséld el, milyen
volt a napod. Tessék,
egy csupor kumisz. 
Kortyolgasd szépen el.
Utána nyugovóra térhetsz.
Ha akarod, felolvasom neked
egy versem. Hosszú lesz,
nyugodtan belealhatsz.
De előbb mesélj. Hogy vagy? 
Csak lassan, nyugodtan. Ne kapkodj. 
Ne siess. Ráérek, van idő. 
Nem hajt a tatár. 
MEGOSZTOM

keleteurópai nő lehunyja szemét

praktikusságba öltözök ma reggel,
sűrű szövése kivédi az esőt, legfelül a lódenkabát,
alatta anyám kötött pulóvere, amit a korai megsemmisülés 
elől mentettem át a határ másik oldalára,
megérett már az elhasználódásra, amitől én mai 
napig rettegek, ezért lehunyom a szemem, 
kiszáradt torkom mellett csordogál a duna,
mosdatom nem létező emlékeimet.

ha lehunyom a szemem, egy terhes nőt 
látok magam előtt, épp a kilencvenes évek 
közepén vagyunk, nekidől egy fehér daciának, 
combközépig érő fehér ruhája visszaveri 
a napsugarakat, a kötött pulóver a hátára terítve,
nem fér már bele, mosolyog a sziromhullásnak,
nagyot nyel, most döntötte el, végleg itt marad.

ha lehunyom a szemem, a mélyben ébredek, 
hang se jön ki számon, némán sír bennem a zuhanás,
nincs mibe kapaszkodni, mitől ennyire ijesztő
az elköteleződés – szegezem a kérdést halántékodnak,
azt álmodtam terhes vagyok, reggel riadtan nyúltam
hasamhoz, de csak horpadást találtam, belefúrtam 
magam lélegzetvételedbe indulásig, mert tudom, 
nincs sokáig maradásom.
MEGOSZTOM

Ügyetlen üzenet ükjeimnek

Amiről nem lehet […], arról […] kell.
Ludwig Wittgenstein (Márkus György fordítása)


Ím, én szólok hozzátok, a ti rég halott ükapátok, drága utódaim!
Én még láttam költőket meghalni a költészetért. Bizony, hősi idők voltak azok.
És láttam belehalni költőket a költészetbe. Bizony, szomorú idők voltak.
És éhen halni a költészet miatt. Bizony, fájdalmas idők.
Most tény van és rend és jog és határ. A költészet eltűnt.
Épp, mint az Isten, ki megteremtvén a világot, embert, e félig sárkányfogat, félig veteményt, elborzadott a zordon mű felett, és bánatából űr lett.
Szerencsére a költők biztonságban vannak. Élhetnek puhán és tunyán költészet nélkül, kényelmesen és boldogan, míg meg nem halnak.
Közben szépen írnak, hogy betöltsenek minket és csodával határoljanak.
Soha könnyebben nem lehetett írni, mint ma költészet nélkül, azt mondják.
Soha az ég tisztább nem volt, mint ma költészet nélkül, azt mondják.
A költészet nem gát, nem akadály, azt mondják, nem árny, nem méreg, azt mondják, nem teher már.
Éljen a szabadság, az önkifejezés zavartalan szabadsága, éljen, azt kiáltják.
A világ könnyű és finom költészet nélkül, azt éneklik, azt táncolják.
Persze bambán beszélnek, kábán kiáltanak, érzéketlenül énekelnek, tehetetlenül táncolnak.
Hiszen csúnyul, büdösödik a világ: csupa csorduló csillogás, csupa hamis hangzavar, csupa pépes pompa, csupa híg hatalom, csupa birtokolható boldogság, csupa tompa tökéletesség.
Mi, többiek pedig eszünk, iszunk, hányunk és belefekszünk az életünkbe, ami nincs, költészet nélkül nem lehet.
Költészet nélkül a kőműves nem épít, csak egymásra rakja a téglákat, az ápoló nem ápol, csak ellátja a beteget, a tanár nem tanít, csak leadja az anyagot és én is csak ügyetlenkedem.
Bár végül is the medium is the message.
Úgyhogy mint a mesebeli legkisebb gyermek, aki átkel hetedhét országon és az Óperenciás-tengeren, hogy megtalálja az életét, ti is keressétek a költészetet.
Csak nézzetek az égre, merüljetek vízbe, gyújtsatok tüzet, feküdjetek a földre, bámuljátok a cseresznyefa virágzását, az érett almák hullását, figyeljétek a madarak röptét, a lovak vágtáját, hallgassátok a szarvasok bőgését, a libák gágogását, és forduljatok a másik emberhez, vegyétek észre szemében a tükörképeteket, és keressétek a költészetet.
Akkor is, ha ti már gépre vagy gépbe kötve, a pusztuló emberi szöveteket szintetikusra cserélve megvalósítjátok az emberiség régi vágyát, az örök életet, bizony mondom, akkor is, örökké tartó félember-félgép létetek során is keressétek, elszántan keressétek, ahol csak kereshetitek, és kövessétek, kitartón kövessétek, amikor csak követhetitek, és szeressétek, hűségesen szeressétek, ahogy csak szerethetitek, a költészetet.
MEGOSZTOM

Tamás Dénes versei

Driftelés

Végülis tehetsz bármit,
mindig középen maradsz.
Önelégült erjedésben,
saját árnyékodra vetődve.
Kezed a kormányom,
nyomod a gázt,
miközben helyedre présel a gravitáció.
Már nincs mit tudni, 
nincs mit keresni, 
nincs miről dönteni,
csupán a végsőkig jelen maradni,
az utolsó mozdulatba kapaszkodva.
Nem az idő, nem a sebesség,
csupán a stílus számít.
A sodródásban is van tartás,
az önátadás mértéktelensége
kirajzolja egyetlen utad.
Innen íve lesz a bukásnak is.
Közeledik, közeledik, 
a kanyar csúcspontja
már csak rád mutat.
Mintha zokogásból néznél ki egy pillanatra,
átfordulsz.
Mint gyilkos meleg ölelése,
fogad be a világ.
Új nyelvet tanulsz:
szelidség, türelem, jóság.
Ez még nem a halál partvonala,
csak éppen megtudtad, 
milyen elveszítve megtalálni magad.

Fájdalomharangok

egy őszi reggel kellett a teraszon,
a kerti csípős avarszag,
a dér botladozó lábnyoma a fűcsomókon,
és valami távlatos, álmatag érzés,

hogy megkonduljon fájdalomharangom

a legszemélyesebb, legerősebb érzéseim
láttam világgá indulni,
de csak a kert határáig jutottak,
a közönyös dombok
már nem vették át rezdülésüket,
a szürke, részvétlen ég
gyapotfojtásként borult rájuk,
így dolguk végezte nélkül
tértek vissza lábamhoz

kijöttél hozzám,
kezedben párálló kávé,
házunk, mint atombunker
védelmezte kudarcaink,
s míg a bokrok rőt színéről
a tomboló tűzvihart próbáltam leolvasni,
bent meg-nem-született fiunk
várat épített fakockákból

álltál mellettem,
annyira közel,
hogy érezni véltem
vállad felé induló kezem fantomfájdalmát,
mire kigyúlt fejed,
és mintha először látnálak az életben,
vettem észre,
hajad éjzuhatagába az elmúlás
már elkezdte belefonni pártáját

víz alól felszálló buborékok,
már a mélyben elbuknak a szavak,
de arcod gödreiben az atomok koccanása
érinthetetlenséged történetét meséli

a fájdalom szónikus tapasztalat

mi jön, mi távozik ilyenkor,
mi hiányzik, mi telítődik,
milyen elérhetetlen fájdalom rakja ki az égre végül
saját szivárványhídját,
együtt lenni miért örökös veszteség,
miért ez a sok néma kiáltás,

ez a sok félrevert fájdalomharang
MEGOSZTOM

Az autók elrántják a volánt, te látod apámat

Hogy az van, hogy veled beszéltem videócsetben,
mondtam, majd később hívlak, Hanna itt alszik mellettem,
hagyjuk holnapra, akkor még jött anya, az anyák nem sírnak,
sokat dörzsölik a szemüket, mondta, ne menjek Szentgyörgyre,
nem mintha opció lenne, de mert meghalt Keresztes anyukája,
szóval, ha megyek, nem úgy, miattam végképp nem kell szomorkodni,
de akkor, ha nem bánnád, elmennék apámhoz, ha épp bajom van,
akkor valahogy jobb lesz, és akkor egy ajtó nyílt és egy cigány
kutyáját el kellett riasztani, megbaszom a cigányt is, a kutyáját is,
míg valahogy egy kapun át a temetőbe értem, ahol várt apám,
nincs is széle a sírnak, semminek nincs széle,
csak benne van a világban, fiatal és hallgat.
Annyit mégis, ha azokat a telekkönyveket keresném,
már ne tegyem, itt van nála, elvihetem? Nem tudom, fiam,
nem tudom, itt hogy szokás. Akkor én most mit csináljak,
de fél cipője a sárba ragadt, utánamegyek, le,
lennebb nem lehet, asics, apámnak soha ilyen cipője nem volt,
utánamegyek, utána, egy szőlőindán le, akkor hogy legyen,
nem tudom, itt hogy szokás, magenta ruhában egy szőke nő,
halott ő is, mondja, menjek vele, nekem akkor mennem kell,
apámnak is. A kebelei kanyarban sok nyúl jön szembe,
mondja egy mosolygós arcú fiú, hogy ez nem jó, nem jó,
hogy szellemekkel járok, balesetveszélyes, nézzem:
az autók elrántják a volánt, te látod apámat,
nem jó, ha vele vagy, nem szabad szellemekkel járnod.
Apámhoz cigánnyal kell mennem.

Bartha László Zsolt (1986, Szatmár) színművész. „A közönség, amely eddig többé-kevésbé nyugodt maradt, idegeskedni kezdett, és kiáltozásokkal, éljenzéssel fejezte ki csodálatát Partre iránt, valahányszor egy szót szólt, meglehetősen megnehezítette a szöveg megértését.” Boris Vian

MEGOSZTOM

A meddő dala (szonettkoszorú)

(Mahalia Jackson-nek, többek között)

1.
Búgó békák bandája bús-bambán bámul bennem,
Ott, hol sisakos sellők súgnának sötét sásnál.
Aszályvert lelkem többnek hittem tó-fodrozásnál, 
Túl síkos vértestek sercegésén, sűrű nedven.

Csak brekegést hallani, maszatos moszat ellen
Nem véd mocsár mélye; tikkadt, fulladásos halál
Les már rám; a por is fojtogató lehet - zilál
Minden lélegzetet. Partra vetve tátog lelkem.

Élettelen-élő sejtem mind szárazság bűze,
Reményt változásra nem ad, nem érdekli, űz-e –
Vígan lubickolnék, de nincs víz, hol megmaradjak.

Unom szépségem, unom rútságom, mind hiába,
Az is csak gömbölyű emlők haszontalansága.
Aszott aszú agátsugara arcom, agg ablak.

2. 
Aszott aszú agátsugara arcom, agg ablak.
Mintha betörték volna, szilánkokban sugara,
De aztán egyszer csak fényben úszik szembogara,
Ha mellettem egy csecsemőt ölből ölbe adnak.

Zsenge zöld árnyalatát veszi a poros parlag,
Apró szemű eső illatát messzi szél hozza,
Kitárt ablak nap szikráját visszasugározza,
Két szemem bogarát nem sötétítik bús varjak.

De halkul gügyögés, távozik anya és gyermek,
Vele a zümmögés, maradnak csend-csupasz termek.
Kiürült lelkemben szikkadt keservek sorvadnak.

Tó és kert füstbe tűnik, marad a semmi váza,
Forrón fojtogat magány, ez száraz könnyek háza.
Bárki benéz: belül büröklevelen borzadnak.

3.
Bárki benéz: belül büröklevelen borzadnak,
Megannyi nehéz gondolat levegőért kapdos.
Vázában mérges ág, azon ül a vágy és csapdos.
Lelkem ajtót zár, bár rajta kevesen kongatnak.

Mókuskereket eszkabál, azon le-fel futnak:
Remény és kétségbeesés, két mostoha lakos.
Majd vitamint szedni, orvoshoz menni: sok okos
Dolog megfordul a körben, azon le-fel futnak.

Fáradtan térdepel végül és izzón könyörög:
Hiszi, hogy az Ég halálra életet csöpörög,
Ha akarja, gyümölcsöt olt termőtlen testében.

Sarokban szortyog a lélek kihűlt hűtőteste:
szerelem. Homályon hízott, úgy huhog az este;
Ásító árnyak ártó ágak átellenében.

4. 
Ásító árnyak ártó ágak átellenében
Sötét csipkét vernek a szemem köré, de mégsem
Veszti arcom a világ mosolyát, ajakrésen
Kitör az illő nevetés, vállam lekefélem.

Mert gondolni kell másra, szeretni elvetélten,
Adni-venni, adót fizetni, túl rettegésen -
Fiókolni babaplédet, (mintha lépnék késen),
Leróni hát állampolgári kötelességem.

Matat a tudat valami fontos és szép után,
Imaszínű szentséget szagol fülem szósután,
Nem bírja elhagyni a beszédet szikes lelkem.

Mikor csendben kéne lennem, dörög minden bután,
Tisztítja ige, simítja zsoltár fehér ruhám,
Túl e taplós televényen, túl e tömött testen.

5.
Túl e taplós televényen, túl e tömött testen
Mi lennék, mint szárnyaszegetten szárnyaló szellem?
Szeget vert férjem, falon sok keretben emlékem:
Hering. Szemem sarkából, zuhanórepülésben

Látom mind. Tetszik az életem, bár nem volt Éden.
Klausztrofóbiások, hát szabadon engedem…
Múltam konzervje elárasztja a szobát, nyelem
A szagát: család, barát, iskola, munka, Isten…

E kegyetlen hitem a valóság atomporát
Átszövi: hogy van, mi átdöfi idő tomporát.
Ha kihullik kezemből toll, kulcs, szempillaspirál,

Elnémítom meseszövő-gépem s a zongorát:
Van Kerettörténet, bár még nem látom fároszát.
Szurkos szenvedés szutykos szitálása száll.

6.
Szurkos szenvedés szutykos szitálása száll.
Kován pattant szikra már habzsoló lánggá fajul,
Riadt vadként a jóhiszem szomjú vízhez lapul,
Tomboló nyelvek hője apaszthatja, nem hátrál.

„Miben leled erőd, vagy tán összezavarodtál?”
Vézna, girhes állat a bizalom: ha szabadul,
Végighajt engem kínon, veszedelmen, konokul
Vágtat át az életen, s a célig tán meg sem áll.

Pedig úgy hallgat a Rejtőző Isten, kiben én
Feltétel nélkül hittem, messzire tűnt Rideg Fény.
Ő csak hibernál, míg én futótűzben vesztegzár
 
Alatt, s ki visz ki innen, hacsak nem ez a nyergén…
Őzike hátán visz engem hitem kín peremén:
Ügető, űzött ünő, (ülne úgy, mint üvegtál).

7.
Ügető, űzött ünő, (ülne úgy, mint üvegtál),
Riadt szemű vad vagyok, önmagam elől futok.
Semmi sem rettent úgy, mint tükörképem: az undok.
Bár szerelmem szerint szép vagyok, taszít e szempár.

Mi tagadás: bennem az Isten képe csirizestál.
Néha felsejlik éke, ha hálától mordulok -
A törések mentén azért szivárog a szurok.
Mi tagadás: önzésem sötétje degenerál.

Ehhez jobban ragaszkodok, mint javulásomhoz,
Kis kacsók képébe kapaszkodok, bár jót nem hoz, 
Képéhez közelebb nem vonz, bevallom csendesen.

Bár ne így lenne, hogy: rosszat szűr belőlem a rossz!
Rá szükségem ne lenne: apad belőlem a kosz…
Lelkem lám: liheg, s lopva libeg méhlakó-lesen.

8.
Lelkem lám: liheg, s lopva libeg méhlakó-lesen.
Kihalt mocsár sekélye ez… Innen hova uszít,
Ha nem magamba be? Homályom felszíne taszít,
Mélyre fúr uszonyom, hol lakik Ő – fölkeresem.

Csörtet csikóhal-csend. Itt lakik Ő? Fölkeressem? 
Mélyebbre hát, holt hínár alá! Erjedt vér borít,
Bíbor borában megtörik lidércfény, besűrít.
Lepárlik az űr, forr a kozmosz leve selymesen.

Ki hitte volna, hogy végtelenebb a Végtelen
Idebenn, hol csillagtalan a Világegyetem?
Sötét mézbe merít mellemben nádcukor-sűrű.

Vak világ halszálkái közt túrok a semmiben,
Furkálok, dúlok-fúlok a termékeny én-űrben.
Nem nádas a nő, de negédes nebula-nedű!

9.
Nem nádas a nő, de negédes nebula-nedű,
Ezen felül Homo sapiens, így alvajáró,
Kapkodó, matatón kutató, mást sem csináló…
Benne fordul a világ közepe: kozmosz-szemű.

Nő vagyok, persze, de úgy vélem, mégsem féleszű.
Láttam a Kilimandzsárót, s a Kilimandzsáró
Is látott engem. Visszanézett rám, fala málló,
S ott várt rajta Isten: vulkánon átsütő Derű.

Hová mennék Lelke, hová futnék arca elől?
A sok keresés is lehet futás, lelket megöl.
Holtak hazájában megágyazom – szenes egű.

Egyszer csak recseg-ropog a sötét padlás elöl,
Én szomjas hatökör, (iszom fényét – megáll fejtől,)
Édentől északra éhes éteri életű!

10.
Édentől északra éhes éteri életű
Minden izgő lény, habzsolja vény bennük az időt.
Telhetetlen törvény szítja őket mind, nyúlcipőt
Húznak, és futnak, míg engedi az Örökéltű.

Bár undorít ez ordas világ foga-éle, hű,
Be taszít! – de ember-voltom magamhoz húzom, sőt,
Ahogy magához öleli kis sikló az új bőrt,
Rásimítom a megváltást, bár lehet: keserű.

„Minek neked gyermek? Nem elég e hiú álom?”
Mert kitörni készül a szeretet, úgy találom:
Hinnem kell, hogy életbe szökik a meleg vetés.

A köhögő csend nem elég, ennél több kell: Shalom,
Megnyugodni kéne, való ír a vérre… Látom:
Káosz kelevényére kalmár kenőcse kevés.

11.
Káosz kelevényére kalmár kenőcse kevés.
Elfolyik az Isten vére, s minden kelő nappal
Újra kezdi: borfénye csuprom tölti malaszttal,
Így köszönt be epés lelkemben az otthon levés.

Megérkeztem vagy az otthon jött el – ilyen ellés
Is kell néha: kinyögni a békét üggyel-bajjal.
Forró kávépáraként illan szomorú-szaggal
A termeszléptű idő mián felgyűlt feszengés.

Kiszáradt kaktuszok kíméljenek! – ős mesefa 
Fészkeli főgyökerét gyomrom alá: Idea
Szökik szárba, kivirágzik, terem – örök fényű.

Még ha gyümölcsét hullatná, csilláma illanna,
Akkor sem riadnék, mélyre fúrnék: nem lehet a
Muharba maró mancs maradandó merevségű.

12.
Muharba maró mancs maradandó merevségű
Pedig – ilyen egérszemű bátorságom, szemig
Ver az aggodalom. „Ne félj, kicsinyhitű! Esik!”
Szétrepedt árkaimba hull az áldás. Hegedű

Hátán dobol a százhangú zápor. Egypetéjű
Ikrek sem érnek annyit, mint jelenléte. Egyik
Szemem még könnytelenül sír, de ha megkérdezik:
Most is állítom, hogy az Isten nagy tehetségű.

Lázárszárú hitem felszökik sebtében, ha hív.
Sötétben, rekettyében, jégben: ilyen az új szív.
Cserépedénybe rejtve, felejtve: négylevelű.

Ki lennék? Már nem is ő: valódi nő, nem fiktív.
Nővő, erős tő, elméje ág-bogas, kreatív:
Álmodik ábránd-ágyikóról, ács-képzeletű.

13.
Álmodik ábránd-ágyikóról, ács-képzeletű
A meddő-nyomor. Rá se… - én vagyok én, ezt Tőle
Örököltem, aki a Vagyok. Jelenben rőzse
Lángja melenget: ma-létem hője újsütetű. 

Hópihe a perc, úgy szemerkél, most minden könnyű;
Langyos tejben kukoricapehely minden szőke
Tévedés: le tudom nyelni. Termést érlel tőke:
 Nagyszemű szőlő a könny, pergő cseppkő-törvényű.


 epedést.

Rengő reményt rombol, rá Rend ringat rím-nevetést.

14.
Rengő reményt rombol, rá Rend ringat rím-nevetést.
Az eszem így tombol,

minden rendben.

még akkor is, ha
Búgó békák bandája bús-bambán bámul bennem.

Mesterszonett: 

Búgó békák bandája bús-bambán bámul bennem.
Aszott aszú agátsugara arcom, agg ablak.
Bárki benéz: belül büröklevelen borzadnak,
Ásító árnyak ártó ágak átellenében.

Túl e taplós televényen, túl e tömött testen
Szurkos szenvedés szutykos szitálása száll.
Ügető, űzött ünő, (ülne úgy, mint üvegtál),
Lelkem lám: liheg, s lopva libeg méhlakó-lesen.

Nem nádas a nő, de negédes nebula-nedű,
Édentől északra éhes éteri életű.
Káosz kelevényére kalmár kenőcse kevés.

Muharba maró mancs maradandó merevségű,
Álmodik ábránd-ágyikóról, ács-képzeletű,
Rengő reményt rombol, rá Rend ringat rím-nevetést.