Most már, ahogy idősödsz, ugye előfordul veled is, hogy keresel egy szót, ott van a nyelved hegyén, ahogy azt kiskoromban oly sokszor hallottam az akkori idősödőktől, akik kétségbeesetten kerestek egy kifejezést, elképzeltem, ahogy a szájukban, az ajkuk mögött toporognak a szavak, és sehogy sem akarnak kijönni, az legalábbis semmiképpen, amelyiknek ki kéne, mások persze tolongnak, de azok tévútra viszik őket. Eszembe jutott az is a szomorú, nem egyszer kilátástalan küzdelmeket figyelve, hogy az aktuálisan keresett szavaknak valójában az agynál kellene gyülekezniük, talán éppen az a baj, hogy onnan valami módon lekerülnek a nyelvre, annak is a hegyére, ahonnan viszont agyparancs hiányában nem bökődhetnek ki.

Elért engem is az átok, mert hát mi lenne más, és elért biztos téged is már, egyre gyakrabban érzem úgy, mintha itt lenne a nyelvem hegyén a szó, kis híján megvan, ha nem készülnék külön rá, biztos nem történne megakadás, és még így is majdnem ki tudom mondani, tegnap például egy jelzőre akartam rátalálni, egy költővel kapcsolatban merült fel, nem karizmatikus, nem karakán, nem karakteres, nem krakéler, annyi volt csak biztos, hogy valami ká betűs, órákkal később jutott eszembe a megfejtés, amikor már mindegy volt, a modoros szót kerestem, semmiféle ká nincs benne, valójában egyáltalán nem toporgott tehát a nyelvem hegyén, az agyamhoz meg végképp nem volt közel.