MEGOSZTOM

Spontán

Most már, ahogy idősödsz, ugye előfordul veled is, hogy keresel egy szót, ott van a nyelved hegyén, ahogy azt kiskoromban oly sokszor hallottam az akkori idősödőktől, akik kétségbeesetten kerestek egy kifejezést, elképzeltem, ahogy a szájukban, az ajkuk mögött toporognak a szavak, és sehogy sem akarnak kijönni, az legalábbis semmiképpen, amelyiknek ki kéne, mások persze tolongnak, de azok tévútra viszik őket. Eszembe jutott az is a szomorú, nem egyszer kilátástalan küzdelmeket figyelve, hogy az aktuálisan keresett szavaknak valójában az agynál kellene gyülekezniük, talán éppen az a baj, hogy onnan valami módon lekerülnek a nyelvre, annak is a hegyére, ahonnan viszont agyparancs hiányában nem bökődhetnek ki.

Elért engem is az átok, mert hát mi lenne más, és elért biztos téged is már, egyre gyakrabban érzem úgy, mintha itt lenne a nyelvem hegyén a szó, kis híján megvan, ha nem készülnék külön rá, biztos nem történne megakadás, és még így is majdnem ki tudom mondani, tegnap például egy jelzőre akartam rátalálni, egy költővel kapcsolatban merült fel, nem karizmatikus, nem karakán, nem karakteres, nem krakéler, annyi volt csak biztos, hogy valami ká betűs, órákkal később jutott eszembe a megfejtés, amikor már mindegy volt, a modoros szót kerestem, semmiféle ká nincs benne, valójában egyáltalán nem toporgott tehát a nyelvem hegyén, az agyamhoz meg végképp nem volt közel.

Először a nevek nem jutottak eszébe, panaszolta egy híres kritikus a Radnóti Színház előterében, ötvenéves kora után kezdődtek a bajok, kezdetben ritkán, később súlyosbodott a helyzet. Én nézőként voltam jelen, ő viszont dolgozott, írnia kellett az előadásról. Nem tudom már, mi ment, ha megerőltetném magam, talán elő tudnám bányászni emlékeim mélyebb bugyraiból, meglepett, hogy a szünetben hozzám lépett, annyira nem voltunk jóban, igaz, rosszban sem, sehogy nem voltunk, csak köszöntünk egymásnak, egyszer azt írta rólam, pasztell darabokat írok, amiket a színház színesre fest, ez tulajdonképpen tetszett, amikor olvastam, azt gondoltam, egyszer elmondom majd neki, hogy én éppen ezt a kényszeres színesre festést nem szeretem annyira. Mesélni kezdett az utóbbi hetek friss élményeiről, évtizedek óta járta fáradhatatlanul a színházakat, nem tudom, szerette-e a munkáját, mindenesetre elkötelezett volt, ami pozitívum, viszont erősen előítéletes is, ami meg nem.

Tűnődtem, vásároljak-e egy puha, sós perecet, de tovább beszélt, ezért erre végül nem került sor. Szóba hozott egy debreceni előadást, a címe nem jutott eszébe, gondolkodott, koncentrált, egy ideig nem kért tőlem segítséget, hiszen ott volt a nyelve hegyén, egyetlen szó a cím, ebben biztos volt, apró részletekre emlékezett, konkrét képekre, hangsúlyokra, minden lényeges momentumra, orosz darab, regényből készült, Trill Zsolt játszotta a főszerepet, na, tudod, mondd már, mondta, tudtam, persze az Oblomovról beszélt, de mire kinyitottam a számat, neki is eszébe jutott, Oblomov, kiáltott fel, Goncsarov Oblomovja, oda is néztek páran.

Így, együtt szerepelt ez bennem is, a szerző és a mű összeforrva, Goncsarov: Oblomov, Lermontov: Korunk hőse, Puskin: Anyegin, egymáshoz ragadva, amiből következően nem keverednek össze az irodalom nevezetes felesleges emberei egymással, szilárdan raktározódnak el a betárazott információk, egyébként ha már felesleges ember, nekem leginkább Turgenyev figurái, meg Lermontov Pecsorinja a kedvenc antihőseim, ez szóba is került ott az előtérben, mert beszélgetést kezdtünk egymással, ő volt a kezdeményező, megállapítottuk, hogy egy szép napon majd ők is kiszállnak a fejünkből, a felesleges emberek, sőt egyszer talán minden feleslegesség, de akkor mi marad, csöngettek, indulnunk kellett vissza a nézőtérre, kezdődött a második felvonás, akkor találkoztunk utoljára, nem sokkal később meghalt.

Nem beszélhettük meg, amibe pedig belekezdtünk, hogy milyen érdekes, irodalmi felesleges ember mintha csak orosz lehetne, legalábbis prózában, mert a drámairodalom ismer azért néhány ilyen jellegű alakot, mégis, a felesleges ember-téma, a jelentéktelenség jelentőségének felismerése onnan jön, a nagy oroszoktól.

Van egy szó az ösztönösre, nem jut eszembe, biztos tudod, segíts, van ez az action painting stílus, tudod, amikor a festő nem iskolázottan dolgozik, vagyis ettől még lehet iskolázott, de szinte magától megy az ecset, vezeti a kéz már-már öntudatlanul, sármos, savas, sudár, ezek a szavak jutnak eszembe, de nem, van egy szó rá, borzasztó, hogy így körül kell írni, ötven fölött ez van, nem mindig, viszont egyre gyakrabban, még a paletta szó is ide türemkedik, nem az, biztos csak a festészet miatt jön, a szó egyáltalán nem azzal kapcsolatos, általános jelző, ezt a fajta munkamódszert írja le, ha veszem ezt a presszóasztalt például, aminél ülünk, és ha elkezdek kattintgatni a telefonommal, nem állítom be perceken át a képet, de azért figyelek, csak ösztönösen, na, látod, megint az ösztönös szó jut eszembe, olyan volt a beszélgetés is a kritikussal, mindegy, igyunk vodkát is a kávé mellé, kérj nekem, ha jön a pincér, én most a fotókra koncentrálnék, hátha közben eszembe jut a szó, be fog ugrani, vagy ha neked előbb, akkor mondd légy szíves, igyunk vodkát, fizetem, van nálam bankkártya, ilyen kis összegnél még nem kérik a PIN-kódot.


Egressy Zoltán 1967-ben született Budapesten. József Attila- és Szép Ernő díjas író, költő. Legutóbbi könyve:
Hold on (2019, Jelenkor Kiadó).