avagy rövid értekezés az (irodalmi) ízlésről
David Hume, a skót felvilágosodás élvonalbeli gondolkodója ezt állítja A jó ízlésről című írásában: „A szépség nem maguknak a dolgoknak a tulajdonsága, hanem pusztán az azokat szemlélő elmében keletkezik, s minden egyes elme más és más dolgot lát szépnek.” Ezt olvasva könnyedén lapozhatnánk, mondván, hogy ez így szép és kerek, de a filozófiai recepció nem hagyta figyelmen kívül e tétel logikai bökkenőjét.
Hume esztétikai tárgyú írásának középpontjában az az ellentmondás áll, amely a szépség szubjektív tapasztalata és az ízlésről alkotott normatív ítéletek között feszül. Nem állíthatjuk azt, hogy az „ízlések és pofonok” elve, valamint a jó ízlés és a rossz ízlés dichotómiájának – utóbbi inkább pofon, néha éppen becses kultúránknak – elképzelése egyszerre is képes érvényesülni.
Minap távolsági buszra ültem, hogy meglátogathassam budapesti kedvesemet. A nyolcórás út észrevétlenül repült el, viszont annál tartalmatlanabbul, ugyanis kezembe került a magyar közbeszéd egyik önjelölt véleményvezérének egész frissen megjelent könyve: a Közösségi irányelvek megsértése, amely önmagát szatirikus novellák, emlék- és egyéb iratok gyűjteményeként definiálja. Szemkímélő óriásbetűit olvasva inkább a kényszeres közlésvágy végtermékeként címkéztem. „Nem csak pocsék és unalmas, hanem vállalhatatlanul ízléstelen is” – horkantam fel, mutatóujjamat sokatmondóan a magasba emelve a berettyóújfalui Tesco mosdójának tükre előtt állva. Tudniillik a buszsofőr tizenöt perc szünetet adott.
Dolgom végeztével kezemet alaposan megmostam, de mikor papírtörlőért nyúltam volna, Hume mester dörgedelmes hangja kezdett visszhangozni vészjóslóan a fejemben: „A szépség nem maguknak a dolgoknak a tulajdonsága.” Nedves kezekkel kullogtam vissza a buszhoz és helyemet elfoglalva azonnal elmélyedtem gondolataimban. Hogyan és miként pozícionálhatom magamat olvasóként úgy, hogy helyesen járjak el, egyszersmind fókuszba helyezve a viharos európai eszmetörténet aligha megkerülhető gondolkodóját?
Ha a szépség egy olyan esztétikai élmény, amely a befogadó – ez esetben a felháborodott olvasó – elméjében jön létre, akkor ebből az következne, hogy a különböző individuumok szubjektíven ítélik meg a szépet, emellett minden ember ízlése egyenrangú. Hume azonban akaratlanul is rámutat tételének ellentmondására: képtelenségnek tűnik olyasmit állítani, hogy egy ismeretlen és jelentéktelen alkotó, valamint egy nagy hírű mester művészete azonos értékeket képvisel.
Nem kompetenciám megítélni, hogy a fent említett könyv szerzője melyik kategóriába tartozik, de szerencsére Hume éppen ezért (?) vezeti be az ideális kritikus fogalmát. A kritikus ebben a kontextusban megmunkált és kifinomult ízléssel rendelkező, elfogulatlan személy: igazi vérprofi. Szép gondolat – csak kissé bicegős. Hiszen, ha az efféle személy ítéletei normatív mérceként szolgálnak, akkor azok többek kell legyenek puszta szubjektív benyomásoknál: mások (alantasabb) ízlésének és megítéléseinek alapjaivá válnak. De milyen alapon?
Amennyiben a kritikus ítéletei is csupán egy elme reakciói, úgy nem válik világossá, miért kellene ezeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint bármely más személy szubjektív tapasztalatának. A (kora)modern filozófia egyik legizgalmasabb logikai következetlenségéből fel kell ismernünk tehát a tényt, hogy az esztétikai ítélet egyszerre személyes élmény és közös érvényességre törekvő állítás.
Mit kezdjünk akkor azzal a ténnyel, hogy az imént – mindenféle indoklás nélkül – lesajnáltam Pottyondy Edina könyvét? Semmit. Mivel – mint az kiderült, az esztétikai ítélet egyszerre individuális és kollektív – tulajdonképpen szívességet tettem az olvasók közösségének: objektív mércévé nemesítettem kulturális kálváriámat, hogy Önöknek ne kelljen elolvasniuk azt, amit nem érdemes.
