Az idén lettem ötven éves. S mivel a mi kultúrkörünkben az dívik, hogy a nők még mindig inkább titkolják a korukat, sőt, valójában öregedni sem illik nagyon, meg amúgy is, mi, errefelé élők inkább elhallgató kultúra vagyunk, arra gondoltam: hát, nem. Nem fogok úgy tenni, mintha még valami kis ötven alatti csitri lennék, és úgy sem, hogy elhallgatom, hogy öregszem. Hiszen a változó korban vagyok. Bár én amióta az eszemet tudom, változó vagyok, no, de biztosan értik, hogy most arra értem, hogy öregszem. Van perimenopauza; őszülő haj, amit hiába szeretnék valamilyen számomra elfogadható színűre festeni, nem jön össze, így ez is változó; van fájó derék, gyengülés és gravitáció. Mindenféle gömbölyded részem kezd ovális lenni. De van kerek 50 is. Ez a szám pedig nem csak egy szám. Ez egy kor. Egy eredmény. Sőt, státusz. Azt vettem észre magamon, amióta betöltöttem, másképp érzem magam. Olyan nagyon komolyan vehető nőnek, sőt, matrónának. Bár nem mindig viselkedem ehhez illően, de majd biztosan belejövök. És persze mások sem viselkednek ehhez illően velem, de majd valamikor talán fognak.
Arra gondoltam, ha már a Re-Loaded rovatommal le kellett állni, mert nem sikerült megvalósítani, amit elterveztem, akkor kezdjek valami másba. Amúgy sem voltam még félévszázados eddig soha, és emígy sem volt még az Újváradban önálló rovatom, csak társszerzős. Így adta magát a lehetőség, és a téma az utcán hevert. Pontosabban a naptárban.
Úgy tervezem, ez egy személyesebb hangvételű rovat lesz, de megtartom a tudománynépszerűsítő jellegét is, csak most az öregedéssel, az ötven feletti emberek viselkedésével, problémáival foglalkozom. Ez a rovat azt is szeretné megmutatni, milyen az élet, főleg a női része a lemez másik oldalán. Azért is kezdek bele, mert nem olyan régen hallottam – talán a tévében, de ebben a korban ki emlékszik már pontosan?! –, hogy a mi térségünkben (legyen az romániai vagy magyarországi) alulreprezentált az ötven-hatvan feletti médiamunkások aránya, de még a meghívottaké is alacsony. Talán a közszolgálati médiumok még csak-csak foglalkoztatnak vagy hívnak meg „idősödő” embereket, bár inkább férfiakat, mint nőket, de a kereskedelmi adókra ez kevésbé érvényes. Az információ megmaradt bennem, így gyorsan szét is néztem a kollégák között, és vihorászva állapítottam meg: szinte bakfisnak számítok a szakmában. Nálunk, a romániai magyar, kisebbségi médiában. Mert azért azt hozzá kell tenni, hogy a többségi oldalon – legyen az román vagy magyar –megállja a helyét a kijelentés.
A címválasztás egy kis játék. Persze, rájátszás arra a bizonyos könyvre meg főleg filmre, amelyiknek főszereplői egyáltalán nem ötvenesek és nem is színesek. Bevallom, szeretem azt a trilógiát. S azt is, hogy én végigsírtam a mozifilmet. Talán az egyetlen voltam abban a nagyváradi moziban, aki sírva jött ki a filmről. S mikor Krisztín megkérdezte, de hát miért sírok, valami olyasmit mondtam, mert szeretnék én is annyira bízni, mint Ana. Akkor még nem tudtam, hogy valójában én sokkal jobban bízom. De visszatérve a rovatcímhez, annak is a második egységéhez, a színes szó többletjelentéséhez, érdemesnek tartom már az elején tisztázni, ez a témaválasztásra utal vagy a hangnemre, esetleg valami olyasmire, ami most még nem jut eszembe, de nyitva hagyom magunk előtt az ajtót, mert ki tudja.
Sok mindenről szeretnék írni, főleg olyasmiről, amiről inkább hallgatni szoktunk, de nem feltétlenül azért, mert nem illik róla beszélni, hanem például azért, mert bár beszélnénk róla, mégis kevesen figyelnek arra a témára vagy ránk, pedig fontos lenne. Most mondjuk az jutott eszembe, hogy a csontritkulásról. Mármint nem orvosi szempontot érvényesítve, hanem például azt, mikor az ember lánya ötven lesz és elmegy a szokásos évi orvosi ellenőrzésre, hirtelen megjelenik egy csomó új vizsgálat. Ilyen ez is. Kérdeztem is az orvost, ezelőtt egy félévvel, mikor utoljára ott voltam, miért nem írta fel. Válasz: mert akkor még nem voltam ötven. Így olyan érzésem lett, hogy megvolt a szülinap este, s másnap reggeltől a csontjaim nekiálltak ritkulni. Bár erről még az is eszembe jut, hogy a fodrász meg nekiállt ritkítani a hajam, mert szerinte meg ötven felett – egy ideig – megvastagszik a hajszál. Hát, nem is tudom, mit gondoljak.
Arról is szívesen írok majd, mit jelent az öreg és az idős szó. Mert hiába mondogatják nekem, hogy öreg az öreganyám és az országút, ha az én nagyim már sok éve halott, az országút meg csupa kátyú, akkor is, ha még igen friss. Szóval ezeket a dolgokat nem értem, de azt érzem, hogy már nem tudok 14 órákat állni tűsarkúban, és egész éjjel ugrabugrálva táncolni sem. Igaz, érdekes módon az utóbbira nem is vágyom, de a gyönyörű cipellőimről nem akarok lemondani.
Mindenképpen szót fog ejteni az ötven előtti utolsó pillanatokról. Ezt azért tartom fontosnak, mert hiába gyakorlom a tanult ember magatartást, azért volt valami ijesztő érzés bennem. Már-már félelemszerűség. Ugyanakkor arról is szívesen vallok, hogy megértőnek és elfogadónak kell lennünk magunkkal szemben, mert az élet természetes velejárója ez az állapotváltozás.
Amúgy meg nagyon élvezem ezt az időszakot. A perimenopauzát is. Az orvos új vizsgálati listáját is. Mondjuk, a hajam színeváltozása inkább dühít, a becsípődött derekam meg zavar, de az oválissá váló formáimat kimondottan kedvelem. Érdekes. Tudják, kimondottan örülök, hogy megérhettem ezt a kort, és tudatom teljességében figyelhetem testem-lelkem-szellemem változásait. Valami érdekes megelégedés tölt el: minden úgy van jól, ahogyan van. Így ötvenesen és színesen.
