A váradi közönség hamarosan a Szigligeti Színház és a Regina Maria Színház művészeinek koprodukciójában láthatja Székely Csaba MaRó című darabját. A próbák már zajlanak, a drámát Bobi Pricop rendező állítja színpadra, és október 17-én és 18-án láthatjuk először a színház nagyszínpadán. A próbafolyamat kezdetén, egy hónappal a bemutató előtt, Kemenes Henriette beszélgetett a szerzővel.
Kemenes Henriette: 2015-ben írtad a MaRót, ami nem egy kortalan romantikus történet, hanem egy tíz jelenetből álló reális társadalmi metszet, ami egyszerre humorosan és kíméletlenül mutat rá a román-magyar ellentétekre és sztereotípiákra. A Yorick Stúdió ősbemutatója után 11 évvel milyen érzés a drámaírónak azt látni, hogy ennyi idő elteltével is játsszák a darabját? Gyakorlatilag semmit sem vesztett az aktualitásából, pedig azóta történt egy s más határon innen és túl.
Székely Csaba: Íróként természetesen nagyon jó érzés, hogy tizenegy év után is játsszák a darabot. Állampolgárként már kevésbé. Az ember azért reméli, hogy ha ír egy darabot a román-magyar együttélés hülyeségeiről, akkor tíz év múlva majd kedves kordokumentumként nézünk rá. Ha jól öregedett, arra büszke leszek, de azért jobban örültem volna, ha a társadalom öregszik jobban.
KH: Az eredeti szöveghez képest történtek változtatások a váradi változatban, bizonyos jeleneteket átírtál, illetve bekerültek új, eddig nem látott jelenetek is. Ez minek köszönhető? Ehhez köze van az utóbbi hónapok politikai, társadalmi változásainak, helyspecifikus utalásokat szerettél volna beszúrni vagy más oka van?
SzCs: A rendező, Bobi Pricop, aki látta az eredeti előadást, sőt, nemcsak látta, hanem zsűritagként díjazta is annak idején, szeretett volna néhány változtatást a darabban. Erre jöttem én, hogy jó, ha te változtatsz, akkor én is! Vagyis mondtam neki, nagyszerű, hogy változtatni szeretnél, mert én is írnék bele új dolgokat. Arra gondoltam ugyanis, hogy az ősbemutató óta kicsit változott a világ, erősebbek lettek bizonyos hangok és témák a nemzeti diskurzuson belül, és ezt is szerettem volna belecsempészni. Ezzel párhuzamosan Bobi is hoz a színészekkel együtt új ötleteket, de azokat még nem láttam. És van pár dolog, ami ebből a változatból kimarad, talán három jelenet, ilyen például a kerettörténetként szolgáló mese a Mennyország kapujában.
KH: Miért döntöttél a MaRó cím mellett? Lehetett volna akár RoMa is, ebben esetleg felfedezhető lett volna egy harmadik utalás, ami egyébként megjelenik az egyik jelenetben, a cigánysághoz való kapcsolódás révén.
SzCs: Adta magát a cím, figyelembe véve a darab témáját és stílusát. Azért nem RoMa, mert a magyar-román viszonyról szól, és nem akartam egy olyan jelentést ráhúzni a címre, ami azt ígéri, hogy a romák helyzetével is foglalkozik, hiszen akkor a cím hazudna. Ráadásul az a fél perc, mikor az eredeti darabban megjelenik egy roma szereplő, ebben az új verzióban nem lesz benne. Bobi ugyanis figyel arra, milyen a kisebbségek reprezentációja a színpadon, és nem szeretett volna egy ennyire sztereotip szerepet nem-roma színésszel előadatni, a csapatban pedig nincs roma színész. Úgyhogy azt a részt átírtam. De még nem tudom, hogy az általam átírt verziót használják-e, vagy kitalálnak helyette valami mást.
KH: A darabjaid komoly társadalmi problémákkal foglalkoznak, olyan aspektusokat taglalsz, amelyekről nem könnyű beszélni. A kisebbségi lét nehézségei, fajgyűlölet, antiszemitizmus, homoszexualitás, öngyilkosság, nacionalizmus, most pedig a színházon belüli bántalmazásról és visszaélésekről írtál egy drámát Cs.E.H.O.V. címmel, amit a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat előadásában lehet látni októbertől. Mi késztet arra, hogy ilyen témákat válassz?
SzCs: Valószínűleg az érdekel, amiről nehéz beszélni. Amiről könnyű, arról általában beszélnek elegen. A dráma ráadásul konfliktusból él, ezért hálásak azok a témák, amelyekben az emberek nem értenek egyet, szégyellnek valamit, félnek valamitől, vagy egészen mást mondanak nyilvánosan, mint amit gondolnak. Engem pedig érdekelnek azok a helyzetek, amikor egy ember valamit teljesen normálisnak gondol, de az valaki más számára rettenetes. Szerintem ebből nagyon jó színház tud születni.
Egyébként is kevésbé érdekel az a fajta színház, amely önmagát mutatja fel, hogy nézzétek, milyen ügyesen van ez az előadás megcsinálva, vagy mennyire szórakoztató, és nem beszél a társadalomról, amiben élünk. Én is imádom a jó rendezői megoldásokat, de ha nincs mögötte valami fontos, ami a jelenünkről szól, akkor elalszom. Azt szeretem, amikor egy előadásnak tétje van, és nemcsak szórakoztat vagy az esztétikával bűvészkedik, hanem kérdéseket tesz fel a világról, amiben élünk. Ezért próbálok olyan darabokat írni, amelyekből ilyen előadások tudnak születni.
KH: Több műved is kiverte már a biztosítékot nemcsak a bemutató színház részéről, de a nézők körében is alakultak ki heves viták. A Vígszínház elállt Kalandfilm című drámád bemutatásától, arra hivatkozva, hogy a szövegkönyv nem készült el határidőre, ami minden valószínűséggel egy kézenfekvő kifogást jelentett számukra. A Nem kimondottan 1918 Romániában kavart nagy port, az Öröm és boldogság miatt az erdélyi nézők egy része volt kiakadva. Az eddigiek alapján, hogy tapasztaltad, hol a határ, amit még képesek befogadni a nézők és a színházak, és mi az, ami már sok? A Bányatrilógia se gyerekeknek szóló esti mese, mégis nagy sikere van, szeretik a nézők, Váradon több éve van színpadon a Bányavakság és a Bányavirág. Szerinted miben áll a darabjaid sikere?
SzCs: Nem tudom pontosan, hol van a határ, szerintem jobb is, ha egy szerző nem tudja. Ha az írásomat meghatározná, hogy ezt vajon még elviseli-e a néző, akkor valószínűleg nagyon udvarias és unalmas darabokat írnék. A tapasztalatom inkább az, hogy a nézők sokkal többet elviselnek, mint gondolnánk. Nem feltétlenül az zavarja őket, ha valami kemény vagy kényelmetlen, hanem inkább az, ha úgy érzik, hogy kioktatják őket vagy le akarnak valamit nyomni a torkukon. Én pedig próbálok nem ítéletet mondani a szereplőim fölött, nem okoskodni, még akkor sem, ha a szereplők rettenetes dolgokat csinálnak. Megpróbálom megérteni őket. Nem felmenteni, de megérteni. Ha van valami közös a darabjaimban, akkor talán az, hogy szeretem az embereket, akkor is, ha borzalmasak. Lehet, hogy a Bányatrilógia sikerének ez is az egyik oka. Nagyon sötét dolgokról beszél, de közben lehet rajta érezni a humanizmust.
A nézői vagy igazgatói előítéletekkel, feltételezésekkel pedig nem tudok mit kezdeni, mert azokat nem lehet kivédeni. Az általad felhozott példákban az a közös, hogy mindegyiknél megjelent a vélelem és félelem, hogy az milyen előadás, vagy milyen következményei lehetnek, és az események szereplői feltételezések alapján ítélkeztek vagy hoztak döntést. Szóval soha nem maga az előadás verte ki a biztosítékot, hanem az, amit látatlanban gondoltak arról az előadásról vagy annak lehetséges következményeiről.
KH: Mennyire ismered a váradi közönséget, mit gondolsz, hogyan fogja fogadni a MaRót?
SzCs: MaRó szempontból nem hiszem, hogy más lenne a váradi, mint a vásárhelyi közönség. Várad is egy olyan hely, ahol a román és magyar kultúra nem elméletben találkoznak egymással, hanem naponta, mindenhol: az utcán, a munkahelyen, a boltban, a családokban. És ahol két kultúra ilyen közel él egymáshoz, ott azt hiszem, jó helyre kerül ez a darab. Remélem, hogy sokat fognak nevetni, hiszen ennek a darabnak eleve az volt a célja, hogy felszabadulást hozzon egy feszült légkörbe. Társadalmi terápia legyen.
