Második podcast-beszélgetésünk résztvevői pedagógusok: Antal Fórizs Enikő tanítónő, Ágoston Palkó Emese irodalom szakos tanár, Kocsis Kincső Hanna oktatási szakértő, akikkel közös hivatásuk helyzetéről, kihívásairól beszélgetett Szűcs László.
Szűcs László: Javaslom, kezdjük a beszélgetést egy-egy rövid bemutatkozással.
Kocsis Kincső Hanna: Kocsis Kincső Hanna vagyok, én nem dolgozom a tanügyben, de nagyon szoros kapcsolatom van a pedagógusokkal, mert pedagógus konferenciát szervezünk, illetve felnőttoktatásban veszek részt. Alapszakon szociális munka – vallástanárit végeztem a PKE-n, utána a non-formális oktatásban kezdtem el tevékenykedni élménypedagógusként. Most szupervíziót végzek a Károli Gáspár Egyetemen.
Szűcs László: Mielőtt továbbmegyünk, gyorsan rákérdezek erre a két fogalomra, áruld el, mit jelent élménypedagógusnak lenni, illetve szupervíziót tanulni?
Kocsis Kincső Hanna: Az élménypedagógia, az tapasztalati tanulás. Az a lényege, hogy a gyerekeknek az élményeit fel is dolgozzuk, és a feldolgozás által tudnak ők a saját élményeikből tanulni. Az élménypedagógia által elsősorban a szociális kompetenciáikat fejlesztjük. A szupervízió azt jelenti, akik úgy érzik, hogy valahol elakadtak a munkájuk során, vagy rá szeretnének nézni egy adott helyzetre, amiben éppen benne vannak, akkor tudják igénybe venni a szupervíziót. Akár egyénileg, akár csoportosan. Vagy vannak olyan munkaközösségek, amelyek teamként vesznek részt a szupervízióban, az egy helyen dolgozók köre. Ezt egyfajta tanácsadásnak nevezzük, de sose adunk tanácsot, hanem hagyjuk, hogy a résztvevők, akik benne vannak, ők találják meg a saját kérdéseikre a válaszokat. Ehhez adunk támogatást.
Ágoston Palkó Emese: Ágoston Palkó Emese vagyok. Az előttem szólóval ellentétben nekem nagyon rég óta van kapcsolatom a tanársággal, a pedagógiával. Tanítóképzőt végeztem középiskolásként, aztán magyar szakot. Magyar szakos tanár vagyok, középiskolásokat tanítok a Mihai Eminescu Főgimnáziumban.
Antal Fórizs Enikő: Antal-Fórizs Enikő vagyok, 33. éve vagyok a pályán. A pedagógiai líceum után elvégeztem a pszichológiát a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen, de úgy éreztem, hivatásilag itt a helyem, tehát nem tudtam váltani. Felnőttképzés ide vagy oda, nekem ez így nem működött. Húsz éve vagyok a Szacsvay Imre Általános Iskolában.
Szűcs László: Érdekes, mindketten kitartottatok az iskola mellett, ahol kezdettől dolgoztok.
Antal-Fórizs Enikő: Gyerekkoromban nagyon szerettem szerepelni és szavalni, aztán ez valahogy kiölődött belőlem. Volt egy nagyon jó példa, a tanító bácsim, aki példaértékű ember volt egy kicsi falusi iskolában, Szatmár megyében. Aztán váltanom kellett, Szatmárra bekerülve egy olyan tanító nénihez kerültem, akivel szemben már kicsi koromban olyan taszítóerőt éreztem, hogy itt valamit változtatni kell. Ennek a negatív példának köszönhetem azt, hogy csak azért is meg akartam mutatni, hogy a Lajos tanító bácsi dolgait tovább szeretném vinni.
Szűcs László: Ennek a podcast beszélgetésnek a kiindulópontja az volt, hogy a Léda-házban szerveztél egy tanári támogató csoportot. Mi a formája és a célja ennek a kezdeményezésnek?
Kocsis Kincső Hanna: A formája egy kis zárt csoport. Azért, hogy azok a pedagógusok, akik ide jönnek, egy védett térben és időben legyenek. Azt éreztük, sokat foglalkoznak maguk a pedagógusok a gyerekekkel, azzal, hogy a gyerek hogyan van az iskolában, hogyan tud fejlődni. Nagyon sokat foglalkozunk a szülőkkel, hogy ő hogyan tud a szülői szerepében megjelenni. És akkor felvetődött a kérdés, vajon a pedagógusokkal hogyan tudunk úgy foglalkozni, hogy ő úgy tudjon jelen lenni, hogy magára néz, arra az emberre, aki benne él, akit mindennap bevisz az osztályközösségbe. És azért támogató csoport, mert itt egymást támogatjuk azáltal, hogy behozunk egy-egy történetet, azt meghallgatjuk, és akkor ránézünk.
Szűcs László: Különböző szempontokból kell a pedagógus önmagával foglalkozzon?
Antal-Fórizs Enikő: Határozottan igen.
Szűcs László: Miért?
Ágoston Palkó Emese: Egyrészt, a személyiségünkkel dolgozunk, azzal hatunk a diákokra, ami persze elhasználódik idővel. Másrészt ennek a három főszereplős történetnek mégiscsak mi vagyunk a legelhanyagoltabb részei. Nagy a nyomás rajtunk, s ez egyre nagyobb, ahogy változnak a diákok és a szülők részéről az elvárások. A rendszer is sokat tesz azért, hogy ez nehezen működjön, úgyhogy ez részben kényszer, részben pedig szükséglet annak, aki a pályán akar maradni.
Szűcs László: Aki hosszabb ideje, húsz éve, harminc éve van ezen a pályán, annak nyilván több rálátása van arra, mi változott leginkább. Úgy is kérdezhetném, a közoktatás változott-e eleget ahhoz képest, amennyire a világ változott. Gondolhatunk arra, mennyit változott például a szülőkkel való kapcsolattartás. Kérdezték egy pedagógustól, mit választ szívesebben, egy foghúzást vagy egy szülői értekezletet? Az előbbit választotta… Nyilván, egy pedagógus jobban érti ennek a kérdésnek az élét. Szóval, mi változott 20 vagy 30 évre visszatekintve?
Antal-Fórizs Enikő: Mielőtt arról beszélnénk, hogy mi változott, meg kell jegyezzük, hogy aki ezen a pályán van, az nagyon hamar tudatosítja magában, hogy rendben van, van változás, de nekünk is változnunk kell, nekünk is alkalmazkodni kell. A gyermekanyag is változott, nekünk ehhez kell idomulnunk. Úgy kell felvértezzük magunkat – és erre nagyon jó a támogató csoport, – hogy mi tudjunk úgy változni, a gyerekekhez idomulni, hogy őket tudjuk valahogy építeni az elkövetkezendő időszakban. A szülői értekezletről, amit az előbb mondtál, hogy foghúzás vagy szülői értekezlet, azt tudom mondani, én nagyon szeretek a szülőkkel dolgozni. Ez nem jelenti az, hogy én fényezni szeretném most magam ezzel, szó nincs róla. Nagyon szeretek a szülőkkel dolgozni, ugyanis, ha nincs ez a hármas kapocs, szülő, gyerek és pedagógus, akkor ez eleve el van veszve. Valamikor a poroszos módszerek idején lehet, hogy működött, hogy volt az autokrata pedagógus, de ez most már nem működik. A változás folyamatosan történik, nekünk is folyamatosan kell változtatni és folyamatosan kell alkalmazkodni. Vannak bizonyos értékek, amiket igenis tovább kell adnunk, de változnunk kell. Nem takarózhatunk azzal, hogy mennyi minden zúdul ránk, mert mindig zúdult. A régi rendszerben is zúdult a pedagógusokra nagyon sok minden.
Ágoston Palkó Emese: A generációkutatók beszélnek arról, hogy egyre rövidebb ideig beszélhetünk egy adott generációról. Másképp tanulnak, másképp lehet velük dolgozni, más úton lehet ugyanahhoz a célhoz eljutni. A rendszer nagyon központosított, mamutrendszer, ami borzasztó nehezen változik, tehát arra hiába várunk. Én mindig azt mondom, igazándiból bizalmat kellene szavazni a tanároknak is, többet rájuk bízni. Egy jó tanár meg tudja ítélni, milyen módszert válasszon, hogy dolgozzon a gyerekekkel, nem kell a szájába rágni. A tanterv például irodalomból megengedő abból a szempontból, hogy milyen szöveget vigyünk be, ebből a szempontból van szabad kezünk. A hogyan a kérdés, miként veszi fel a versenyt az ember egy olyan világban, ahol nem nagyon olvasnak se diákok, se felnőttek. Ez már a kreativitáson is múlik.
Szűcs László: Számomra feltűnt, hogy míg az egy-négy osztályban kevésbé tűnik másnak a helyzet, összevetve korábbi időszakokkal, az általános iskolások és a felsősök már jóval kevésbé, kevesebben olvasnak. Ennek mi lehet az oka? Ez is a rendszerre vezethető vissza, vagy arra, hogy a világ mennyire változott körülöttünk?
Ágoston Palkó Emese: Szerintem többnyire a világ változására. Az iskola nehezen tudja csökkenteni a hatását a telefonhasználatnak vagy az internethasználatnak. Én középiskolásokkal dolgozom, tehát a diák 15 éves, mire hozzám, az én kezembe kerül, ott már nagyon nehéz bármin is változtatni. Tehát alapozni kellene, és utána kicsit ellensúlyozni azokat a folyamatokat, amelyeket megállítani nem tudunk.
Szűcs László: Kincső, te mint olyan, aki nem mindennap találkozik diákokkal, milyen képet tudsz alkotni az oktatási rendszerről?
Kocsis Kincső Hanna: Szülőként látom, illetve azokon a diákokon keresztül, akik hozzánk járnak programokra, és nálunk is úgy működik, hogy szabályozott a telefonhasználat. Amikor ők beérkeznek hozzánk, akkor megkérjük, hogy tegyék le, látható helyen. Bármikor hozzányúlhat, de a saját szabad akaratára és választására, felelősségvállalására apellálunk. Hogy ott van, bármikor előveheted, de a közös egyezség az legyen, hogy csak hazamenetelkor, tehát szünetben sem, és ebédidőben sem. Ez egy kicsit fejleszti is bennük ezt a fajta felelősségvállalást, hogy én felelősséget tudok vállalni magamért. Mi azt tapasztaljuk, van egyfajta függőségük a gyerekeknek, letehetjük a telefonjukat, de a motorikus mozgás megmarad, valamivel babrálnia kell. Nem gondolom, hogy ez a rendszer hibája. Ez egy globális jelenség, ami jelen van, amit ők behúznak magukkal nap mint nap a rendszerbe, s mi nem vagyunk felkészülve ezekre a fajta gyors változásokra. A másik, amit gondként látok, hogy a rendszer központosít. Innentől kezdve a helyi jellegzetességeknek a hogyanját kell megtalálni, hogy akkor ez most hogyan fog működni, hol találja meg a pedagógus önmagát a rendszerben. Engem ez a kérdés foglalkoztat, hogy a pedagógus mint ember, hol van ebben a rendszerben, hol van az ő története, az ő elhivatottsága. Nem fogjuk tudni a rendszert megváltoztatni, viszont arra törekszünk, hogy tudatosabban legyünk jelen, és a tudatosabb jelenlétünknek hátha lesz apró, lassú hatása. De az látszik, hogy nagyon elkülönül az, ahogyan a mai rendszer működik, attól, amik a jelenlegi igények, akár a szülő, a tanár vagy a diák részről.
Szűcs László: A rendszert is emberek működtetik, a tantervet is emberek írják, meg a tankönyveket is többnyire volt pedagógusok, vagy éppen aktív pedagógusok. Van-e olyan, hogy visszajelzést kérnek tőletek, akár tanfelügyelőségi szinten vagy szakértői szinten? Igénylik-e azt, hogy a pedagógus elmondja bárkinek is, mit szeretne másképpen csinálni, vagy min kellene változtatni.
Ágoston Palkó Emese: Minden közvitára bocsátott dologhoz hozzá lehet szólni. A középiskolai tantervek változnak, az is közvitára volt bocsájtva. Ám mindenkinek meggyőződése, hogy teljesen fölöslegesen szólunk hozzá, mert senki nem veszi figyelembe. Az a keretrendszer, amiben dolgozunk, az nagyon nehezen változik. Azon belül kellene nekünk mozgásteret hagyni, úgy jobban működnének a dolgoknak.
Szűcs László: Ha itt ülne mellettünk egy ötödik széken a tanügyminiszter, és azt mondaná, megfogadja, amit kértek, mi lenne az a pár legégetőbb gond, amin a segítségével mindenképpen változtatnátok? Nem csak pedagógiai, szakmai dolgokra gondolok, hanem sokat hallunk arról, hogy például a tanárokon sok az adminisztratív teher. Olyasmivel is kell foglalkozzanak, amivel nem biztos, hogy szívesen foglalkoznak.
Ágoston Palkó Emese: Mindenképpen kevesebb papírmunkát szeretnénk…
Szűcs László: Mondj egy példát, mi az a papírmunka, ami fölösleges?
Ágoston Palkó Emese: Igazából az a gond, hogy mivel nem egy bizalomra épülő társadalomban élünk, ezért mindenki abból a feltételezésből indul ki, hogy a tanárok nem dolgoznak. Ezért minden tevékenységünket le kell papírozzuk ahhoz, hogy bizonyítani tudjuk, mi tényleg dolgozunk.
Szűcs László: Tehát nem elég az, hogy mondjuk a diákok nagy része jól teljesít az érettségin, képességvizsgán, végül is ez lenne az egyik ilyen mérce.
Ágoston Palkó Emese: Azzal én sem értenék egyet, hogy ez legyen az egyedüli fokmérő. Azt is tudomásul kellene venni, hogy ami lényeges a mi munkánkban, az nem mérhető. Ami mérhető, az is mond valamit arról, hogy mit tesz a tanár. De ha kettesről felhozunk ötösre egy diákot, akkor az is egy előrelépés. Önmagához kell mérni a diákot. És mivel számokban, meg statisztikákban szeretünk gondolkodni, ez így nehéz. Bizalmat kell szavazni a tanároknak. Ha valamin most változtatnék, az mindenképpen a tanárképzés lenne. Már annyit toldoztuk-foldoztuk ezt a rendszert, előbb nézzük meg, hogy olyan emberek kezébe adjuk a gyerekeinket, akik tényleg oda valók, akik elhivatottak, és boldogulnak, ha rájuk bízzuk a gyerekeket.
Antal Fórizs Enikő: Én a tanügyminiszternek azt mondanám, hogy ezt a teljesítménykényszert, azt, hogy mindent kilóra mérünk, a tudást is kilóra akarják mérni, ezt valahogy egy kicsit oszlassuk el. A változáshoz visszatérve, fontos tudni, hogy a mai gyerek nagyon tájékozott. A mai gyerek sokkal tájékozottabb, mint amilyen én voltam 8-9 évesen. Tájékozott gyerekeink vannak, kreatív gyerekeink vannak, tehetséges gyerekeink vannak, és ezzel a teljesítmény-kényszerrel, ezzel a rendszerrel ezeket fogjuk kiölni belőlük. Ettől lesznek frusztráltak. Az önbecsülésük a béka feneke alá kerül. Elemi osztályban én azért tudok másként beszélni, mint Emese, mert nekünk hál Istennek vannak közös beszélgetéseink a tanfelügyelővel. Nekünk vannak olyan szabadkezeink a rendszeren belül, amikor igenis arra tudunk törekedni, hogyan tudjuk felépíteni azt a gyereket.
Szűcs László: Úgy értsem, neked, ha egy 0-4. osztályban becsukod magad mögött a tanterem ajtaját, nagyobb a szabadságod, mint egy középiskolai tanárnak?
Antal Fórizs Enikő: Igen, mert neki ott vannak azok a vizsgák, amiket teljesítenie kell. Nekem is van, de nekem negyedik osztály végéig kell ezt a gyerek teljesítse. De ha én bemegyek most egy nulladik osztályba, mert nulladikosaim vannak jelenleg, és én látom azt, mondjuk egy hétfő reggel, hogy mindenkit valahonnan összeszedtem, a családon belül rengeteg inger érte őt hétvégén, akkor biztos, hogy nem fogom megtartani azt a matematika tevékenységet, hanem inkább egy mozgásjáték óra lesz. Fel tudom cserélni, nekem ehhez van szabad kezem, hogy egy kicsit hozzam helyre a gyereket, hozzam vissza magamhoz egy kicsit, idomuljunk már, hangolódjunk egymásra. Nekem ez jó, nekem ez egy áldás. Ami viszont nagy átok a 0-4-es tanítóknak is, és minden pedagógusnak, az a rutin. A mi hivatásunk legnagyobb gyilkosa a rutin. Ha rutinszerűen bemész, rutinszerűen csinálod, előveszed a könyvet, előveszed a füzetet, a munkafüzetet, munkalapot. Sorolhatnék egy csomó olyan dolgot és eszközt, amit sutba kell vágni bizonyos helyzetekben. Lehet, ezért engem meglincselnek, de mindegy. A lényeg az, hogy egészséges, ép, kreatív gyermekeket tartsunk meg. Olyan gyerekeket, akiknek az önbecsülése a helyén van, aki stabil, akinek nincs semmiféle frusztrációja, ki mer állni, el meri mondani a véleményét. Ez nem azt jelenti, hogy nem fejleszted a memóriáját mondókákkal, versekkel, a mozgását, mindent lehet, mindent fejleszthetsz. De itt is, a teljesítménynél is megjelenhet a rutin, ami ebből a teljesítményhajszából és mókuskerékből ered. A pedagógusképzésnél, a tanítóképzésnél is ugyanezt tartanám fontosnak, hogy ne folyamatosan csak a feladatlap-szerkesztéssel foglalkozzunk, hanem azzal mondjuk, hogyan tudjuk fejleszteni azt a gyermeket, aki hiperaktív. Biztos, nem azzal, hogy leteszem elé a munkalapot. Rengeteg más módszere van ennek.
Kocsis Kincső Hanna: Nagyon sok helyről lehetne megközelíteni ezt a kívánságlistát. Ennek a támogató csoportnak is ez a lényege, hogy több perspektívából nézünk rá egy dologra. Én arra kérném a tanügyminisztert, ha itt ülne velünk szemben, hogy adjunk arra időt és teret rendszeresen, rövid időket, kis tereket, de ez legyen rendszeres, hogy a pedagógus kerülhessen a fókuszba. Mert ha ő jól van, és úgy megy be a gyerekek közé, akkor ezt, amiről álmodnak a pedagógusok, hogy hogyan tudják a diákot erősíteni, fejleszteni, nevelni, eredményesen lehet tenni. Sajnos ezt a szót ma már olyan ritkán használjuk, mintha pejoratív értelmet kapna. Pedig nagyon pozitív értéke van annak, hogy nevelünk, de nem tudok nevelni, csak a saját személyiségemmel. És ha a pedagógus a saját személyiségét tudja bevinni az osztályterembe a diákok közé, akkor úgy gondolom, ez az álom közelebb kerülne. Úgyhogy én ezt kérném a tanügyminisztertől, adjunk teret és időt a pedagógusoknak arra, hogy önmagukkal foglalkozzanak. Nagyon sok képzésre lehet beiratkozni, tudjuk, módszertanilag támogatják őket, de ne a csak módszereket, ne a feladatlapokat nézzük, ne a hogyant nézzük, hanem őt nézzük, magát a pedagógust, aki benne van, az ő szakmai személyiségét fejlesszük.
Szűcs László: Ti két olyan iskolában dolgoztok, amelyek Nagyváradon elitiskolának számítanak. A Szacsvay teljesen magyar tannyelvű, az Eminescu román és magyar tagozattal rendelkezik. Bizonyosan más kihívásokkal szembesül egy olyan vidéken dolgozó pedagógus, ahol vagy a gyermekhiánnyal küszködnek, vagy pedagógushiánnyal. Hallottam olyat, hogy a zenetanár tanítja a kémiát, a matek szakos a történelmet, s így tovább. Vagy azzal szembesülnek, hogy lehet, egyik-másik gyerek úgy ment be reggel iskolába, hogy nem volt mit egyen. Tehát mások a kihívások. Nem azt mondom ezzel, hogy a Szacsvayban, az Eminescuban, vagy az Ady Líceumban könnyű dolga lenne a pedagógusoknak. Kincső, neked van-e rálátásod, tapasztalatot a vidéken, szórványban, nehéz helyzetben dolgozó pedagógusokra, iskolákra?
Kocsis Kincső Hanna: Annyi rálátásom van, hogy tavasszal a munkám kapcsán, volt egy körutunk a Bihar megyei vidéki iskolákban is. Ez teljesen hétköznapi, amit mondasz, hogy a gyerek éhesen jön be, vagy az 5 fős osztályközösségből két gyerek jelenik meg. Vagy úgy jön be a gyerek, hogy olyan dolgok történtek a hétvégén otthon, amiből tényleg lelkileg is össze kell szednie őt a tanárnak. Az, hogy valaki itt van bent Váradon, akár egy elit iskolában, vagy kint van egy hátrányos helyzetű vidéki iskolában, vagy akár ingázik, ugyanúgy kihívások elé van állítva, csak különböző módon. Ezek a kihívások különböző történeteket hoznak, különböző érzéseket mozgatnak meg, és hát mindannyian érző emberek vagyunk. Ezeknek az érzéseknek a feldolgozásával hivatott foglalkozni ez a kis csoport, ezért úgy gondolom, van helyük akár a vidéki pedagógusoknak, akár a váradi pedagógusoknak ránézni arra, mi történik velük.
Szűcs László: Mennyire speciálisak a romániai magyar pedagógusok problémái? Van-e rálátásotok, tapasztalatotok arról, hogy a román kollégák is ugyanezekkel a dolgokkal küzdenek?
Antal Fórizs Enikő: Nekem nagyon jó barátaim vannak román tagozaton, a Pedagógiai líceumban, vagy az Eminescu step by step osztályában, akikkel közös projektet is „gyártottunk”, gyártás alatt értve a sok ezzel járó papírmunkát. Én azért akartam velük osztályszinten kapcsolatot teremteni, mert nálunk a román nyelv tanítása állandó probléma. Nekem az az álmom, hogy a gyerekek ne a román tananyagból érettségizzenek, hanem a beszélt nyelvből, mert erre nem tudjuk felkészíteni őket. Mindkét gyermekem úgy érettségizett le románul, hogy magolta a verselemzéseket. Olyan tevékenységeket gyártottunk, hogy karácsony előtt kézműveskedés, közös sportnap. Az volt a cél, hogy a román tagozatosokkal találkozzanak az enyémek. Egy kicsit féltem az első találkozástól, de ez nyolcadik éve működik, s szerintem jól. Azt vettem észre, hogy a gyerekek nagyon ügyesen tudtak egymással focizni, a sporttevékenységek közben kézzel-lábbal, fele apă fele víz – mondták a dolgokat. A lényeg, hogy elkezdtek kommunikálni. Eltelt fél óra, amíg a feszültség oldódott, jó kis kapcsolatok alakultak ki, elkezdődött a beszélgetés. Ilyenkor mi is mindig megbeszéljük a román kollégákkal, hogy na most mi a helyzet.
Szűcs László: Ők is panaszkodnak?
Antal Fórizs Enikő: Nem, nem panaszkodnak, illetve panaszkodnak, de lájtosabban. Elmondom, miért. A román kolléganőim a szülőnek megmondják, hogy ez van, és kész. Nincs olyan jellegű kommunikáció, mint amit mi állandóan próbálunk. Mi valahogy mindig próbáljuk mindenkinek a lelkét megmenteni. Szülőnek, nagyszülőnek. Én legalábbis így érzem. Próbálkozunk, hogy nekem is jó legyen, neked is jó legyen. Van ez az állandó megfelelés minden irányba. Náluk ilyen nincs. Náluk az van, hogy vége van tizenkettőkor, vége van egykor a tanításnak, s hazamegyek. Nem azt mondom, hogy ők kegyetlenebbek, hanem másként működik a kommunikáció, egyáltalán más a státusza a román tanító kollégáimnak. Ott nincs az, hogy tegeződjünk. Persze, bennem is van ilyen, hogy én igenis tegeződni szeretnék a szülőkkel.
Szűcs László: Csak ne éljen vissza ezzel?
Antal Fórizs Enikő: Én szerencsés helyzetben vagyok, Sőt, mióta nagymama vagyok, azóta a nagyszülőkkel is szoktam szülői értekezletet tartani. Nagyon jó, hogy a nagyszülők szemszögéből is látom az unokát, a gyerekeket. Ez már a második generáció, ahol a nagyszülőkkel is találkozom.
Szűcs László: Térjünk vissza még a román kollégákra, a különbségekre.
Antal Fórizs Enikő: Az is jó, hogy ők nem agyalják túl. Ebből adódóan sokkal több a szabad délutánjuk, vagy sokkal több a szabad napjuk így vakáció tájékán. Hatékonyabbak és összetartóbbak. Ezzel nem a saját pedagógus kollégáimat szeretném bírálni, egyszerűen a román tagozatos kolléga más státuszban van eleve a szülők előtt, a szülők közössége előtt. S még valami, mondjuk van egy irat, dokumentum, amit meg kell írni, le kell gyártani, ők felosztják egymás között. Én megírom ezt, te helyettesítsd be, te pedig azt csinálod. Gyere, ne töltsd az időt ezzel. Gyere, segítek neked. Én az összetartást náluk inkább tapasztalom. Az Eminescuban is, a pedagógiai liciben is az alsós tanító nénik összedolgoznak, nagyon komolyan összedolgoznak.
Ágoston Palkó Emese: Én azt tapasztalom, a román kollégák ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek, mint mi. de kicsit más a pedagógusok hozzáállása, a gyerekeké is. Középiskola lévén a diáknak alapvetően le kell érettségiznie, sokkal inkább eszközként tekintenek erre. Amíg lehet, ellötyögik a dolgot, de egy adott ponton összekapják magukat, tudják, le kell tenni az érettségit, mert az egy eszköz, egy lépcső arra, hogy én tovább menjek, a karrieremet tovább építsem. A magyar gyerekeket jobban kell noszogatni. Mintha nekünk lenne az érdekünk, hogy érettségi diplomája legyen a gyermeknek, és nem neki. Nálunk az is fontos szempont, hogy egy román tagozatosnak sokkalnehezebb bejutnia az Eminescuba, mint egy magyar tagozatosnak.
Szűcs László: Nagyobb a verseny?
Ágoston Palkó Emese: Nagyobb, jóval nagyobb.
Szűcs László: A magyar tagozat a főgimnáziumon belül egy buborék?
Ágoston Palkó Emese: Van átjárás, a diákok részéről kevésbé, pedig mondtam nekik, itt azért lehet beszélni, hallani román nyelvet. Azért vannak közös tevékenységeink is.
Szűcs László: Gyakran azt tapasztalom, hogy – akár váradi szórakozóhelyeken – a tizenéves magyar, meg a tizenéves román tud egymással beszélni, de angolul.
Ágoston Palkó Emese: Így van, hamarabb, sokkal hamarabb megtanulják az angolt, mint a románt. Van egy ilyen ellenállás is, erősödő ellenállás a diákok részéről.
Kocsis Kincső Hanna: Nekem a román pedagógusokkal nincs kapcsolatom, úgyhogy nem tudom, ők mivel küzdenek. A gyerekeket látom, mert táboroztam sokszor együtt román és magyar gyerekekkel. A digitális világ számukra is ugyanúgy kihívás, ők is ugyanúgy megszenvedték azt, amikor a telefont le kellett tenni. Illetve ez, amiről beszéltek, hogy angolul beszélnek, mert ezeket a táborokat úgy szerveztük, hogy élménypedagógia lévén fontos, hogy mindenki a saját anyanyelvén tudja megfogalmazni az érzéseit, még akkor is, ha el tudná mondani egy másik nyelven. Folyamatosan ment a fordítás, de azt vettük észre, a gyerekek szabadidőben angolul teljesen jól kommunikálnak egymással. Mi is csak azért nem léptünk, hogy megmaradjon mindenkinek a saját anyanyelve, amin ő az érzéseiről tud beszélni. Ez is egy olyan kihívás, amivel nehezen veszi fel a rendszer a lépést. Egyébként ezt érzem, nagyon gyors az, ahogyan a gyerekek ma élnek ebben a világban, ahogyan az információhoz hozzájutnak, ahogy egy közösségben működnek, vagy nem működnek, mert inkább a digitális világot választják. És az, ahogyan a tanügyi rendszer tudja az ő igényeiket kielégíteni, vagy feléjük fordulni. Van ebben egyfajta fáziskülönbség.
Szűcs László: Befejezésül arra kérném Emesét és Fruzsinát, hogy egy olyan momentumot említsetek a pályátok során, amikor úgy éreztétek, na ezért érdemes volt csinálni. Kincsőtől pedig zárszóként azt kérdezném, a támogatói csoport működésétől milyen pozitív változást remél?
Antal Fórizs Enikő: Engem nagyon sok pozitív élmény ér most, hogy ilyen kicsi szeretetgombócokkal vagyok körülvéve. Nagyon sokszor úgy megyek haza. Most kicsit el is érzékenyülök. Megélni azt, hogy tancsi lettem 30 plusz év alatt, úgy költöztem be a családokba, hogy jönnek és megölelnek idősek és gyerekek, s jön az a régi tanítvány, aki nősülni készül, bemutatja a menyasszonyát, vagy ahogy az érettségiző gyerekek osztálytalálkozót tartanak. Nekem ez nagyon…
Szűcs László: …nehéz elszakadni, amikor egy negyediket kibocsátasz?
Antal Fórizs Enikő: Igen, nekem nagyon nehéz. Vannak generációk, akiknél ez a fájdalomküszöb nagyobb. Egy volt osztályomból, akik 33 an voltak, kérdezte tőlem az egyik anyuka, hogy de tancsi, itt van három hónap, jön a vakáció és kipihened. Közben ugyanúgy zokogott. Ő is, én is zokogtam, közben mondtam, értsd meg, ez olyan, mintha most egyszerre harminchárom gyereket vesztettem volna el, és nem tudok most még erről beszélni. Nekem kell az a vakáció, amikor egy picit meggyászolod, hogy akkor most valami elmúlt, valaminek vége van. De az is nagy öröm, amikor látod, negyedikesek a gyerekek, és már benned van, ott lebeg a fejünk fölött, hogy na, lassan jön a búcsúzkodás, és ugye bejött most divatba ez az iskolakóstolgató. Én először nagyon lázadtam ellene, mikor itt vagyok még az enyémekkel, nem tudok közel engedni új gyereket magamhoz. Így éltem meg először, de mentem neki fogösszeszorítva, hogy végigcsinálom. Érdekes volt, ahogy álltam az iskola kapujában és jöttek be a kicsi hat évesek, akkor jöttem rá arra, ez mekkora csoda, hogy kitalálták. Mert enyhíti azt a fájdalmat, hogy vége kell legyen a negyediknek. Ott voltak a kicsik, végigjátszottam velük a délutánt, majd úgy mentem haza, hogy jó lesz. Az ellen persze mai napig is berzenkedek, hogy bejöjjenek az előkészítősök a negyedik osztályba, mert a negyedikeseknek az az ő osztályuk, az ő termük, az az ő világuk.
Szűcs László: A nagyobb diákoknál nyilván lehet, nincs ennek ennyire emocionális hatása.
Ágoston Palkó Emese: Pont ezt akartam mondani, hogy irigykedem, a középiskolásokhoz a korosztálybeli jellegzetességek miatt nem lehet így kapcsolódni. De van példa rá, hogy nagyon jó mester-tanítvány kapcsolat alakul ki. Én azért szoktam hálás lenni, ha kezükbe vesznek egy könyvet és elolvassák. Nagyon sokat dolgozok azon, hogy nyelvileg kicsit finomítsam őket. Ha érdekli őket egy szónak a jelentése, vagy felfigyelnek valamire. Vannak osztályok, ahol jó értelemben vett rutinok alakulnak ki. Óra elején például megtanulunk egy szót, beviszek egy-egy szót és erre kíváncsiak. És ha valamikor erről elfeledkezem, akkor kérdezik, hol a szavunk?
Kocsis Kincső Hanna: Nekem zárszóként a kapcsolódás jut az eszembe. A mostani csoportban van óvodapedagógusunk, van tanítónénink, van középiskolai tanárunk, és így, ahogy most is hallgattuk egymást, meg tudnak érinteni ezek a történetek, a hasonlóságok is, a különbségek is. Úgyhogy a kapcsolódás az, ami az én elvárásom, illetve a kapcsolódáson keresztül az is, hogy a pedagógus önmagához tudjon kapcsolódni, hogy felfedezzük itt együtt azt az értéket, amit minden pedagógus hordoz magában. Hogy ő ezzel az értéktudatossággal tudjon belépni a kollégái körébe, a szülők körébe és a diákok körébe. Hogy ő jó kapcsolatban van magával, és ezt a kapcsolódást tudja sugározni azok felé, akikkel együtt dolgozik, akikkel minden nap együtt van.
