Ötszáz éve, 1526. augusztus 29-én zajlott a mohácsi csata. Tíz évvel ezelőtt Nagyváradon készített hosszabb interjút Szilágyi Aladár DR. B. SZABÓ JÁNOS művészet- és hadtörténésszel a csata előzményeiről, lefolyásáról, következményeiről, továbbá a rengeteg ellentmondásról, vitáról, ami az idők folyamán az ütközet értelmezéséről szólt.
Ami a csatára vonatkozó forrásokat illeti, Brodarics István Igaz leírás… című beszámolója tűnik a leghitelesebbnek, aztán ott van Antonio Giovanni da Burgio pápai követ jelentése, és nem utolsó sorban az oszmán és egyéb források. A forrásanyag mennyire földolgozott?
1889-ig majdnem minden megjelent nyomtatásban, amit addig ismerni lehetett, de értelemszerűen nem magyarul, hanem azokon a nyelveken jelentették meg őket, amilyeneken ezek íródtak. Kivéve a török krónikákat, mert azokat Thúry Józsefék már lefordították magyarra. Ezzel páratlan dolgot alkottak: Európában sehol ilyen török korpusz nincs, sokáig maguk a törökök se tudtak ennyit olvasni otthon az eleik tetteiről. Kemál Atatürk ugyanis megváltoztatta az írást, s a modern török nyelv beszélői nem tudják elolvasni a régi, arab betűs oszmán török szövegeket. Tehát látszólag a magyar tudományosság nagyon jó helyzetben volt, amikor Moháccsal akart foglalkozni.
Fodor Pál mellett több, jól képzett fiatal turkológusunk van. Felfedeztek-e újabban valamilyen eddig ismeretlen, fontos török szöveget?
Nem találtak ilyen új török forrásokat. Ami lehetőségként fölmerült, hogy újra kellene fordítani a régebben lefordított szövegeket, de nem került elő érdemben olyan török szöveg, ami gyökeresen módosította volna a már ismert képet. Ami érdekes Mohács historiográfiájával kapcsolatban, az az, hogy 1926-ban a csata 400. évfordulójára elkészült az első magyar nyelvű forrásválogatás. S már akkor voltak olyan történészek, akik azt mondták: ennek nem lesz jó vége, mert a történész attól történész, hogy eredeti nyelven el tudja olvasni a forrásokat. Valóban az történt –nem függetlenül az 1945 utáni politikai változásoktól –, hogy bizony, alacsonyabb lett a történész szakma presztízse, tömegesebb a képzés, sok esetben rosszabb minőségű, pont a nyelvtudás és a forrásolvasás képessége szorult háttérbe. A hatvanas-hetvenes évekre a magyar történettudomány is eljutott oda, hogy amit nem tudtak elolvasni magyarul a kutatóink Moháccsal kapcsolatban, az szinte megszűnt létezni a számukra. Azért is volt izgalmas 2006-ban összeállítani egy nagy szöveggyűjteményt az Osiris Kiadó számára, mert abba már le tudtam fordíttatni olyan szövegeket, amikről száz éve lehetett tudni, hogy léteznek, de nem volt magyar fordításuk, vagy csak részleges, ezért a magyar történeti munkák gyakorlatilag nem használták őket. Kiderült, több tudósítás van a mohácsi csatáról, mint amennyit ezekbe a korábbi forrásgyűjteményekbe beválogattak.
A velencei levéltárban több korabeli anyag is van a mohácsi csatáról szemtanúk beszámolója alapján, ezek az 1800-as évek végén nyomtatásban meg is jelentettek. 1926-ban az a Gyalókay Jenő…
…aki mellesleg váradi születésű…
…igen – valóban nagyváradi születésű hadtörténész –, aki a 400. évfordulón földolgozta a csata történetét, még használta az összes rendelkezésre álló forrást, ami nyomtatott formában elérhető volt. Aztán ez a gyakorlat egyszerűen kikopott. A 70-es évek Mohács-vitája már úgy zajlott, hogy ezek a szövegek elő se kerültek. Azt gondolom, ezeknek a szövegeknek a beemelésével, magyarra fordításával sok mindent lehetett új módon megvilágítani, új megközelítést találni a problémákhoz.
Elképzelhető, hogy Nyugaton újabb forrásanyagok kerülnek elő?
Ez egészen biztos: az elmúlt években elkezdődött egy nagyszabású kutatási program a nyugat-európai levéltárakban. Csak amiről én tudok, az két, eddig ismeretlen forrás: az egyik egy bajor levéltárból került elő, egy rövid beszámoló, illetve angliai levéltárból egy olyan veszteséglista, amit korábban nem ismertünk. Ebben sok cseh név van, valószínűleg cseh volt a lajstrom forrása. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy még lesznek…
Dalmáciába a győzelem híre ment
A forrásokat felhasználó történészek örök problémája, hogy ezek az anyagok mennyire megbízhatóak, a szerzőjük milyen mértékben tárgyilagos, az értelmezésük menyire objektív. Most csak két nevet dobok be, a már említett Brodarics Istvánét, ő résztvevője is volt a csatának, és az ugyancsak kortárs Sztárai Mihály szövegét említem, aki nem a leghízelgőbb módon írt Szapolyai Jánosról. Mai szemmel, mai tudással, mennyire tekinthetőek ezek a szövegek hiteleseknek?
Elsőrangú forrás az, ami éppen akkor vagy nem sokkal később született, Brodarics szövege is ilyen, hiszen a csata után alig két évvel íródott. A Sztárai-féle szöveget már hosszabb idő választja el a Mohácson történtektől. E késői szövegekben le lehet mérni, hogyan dolgozott az akkori politikai propaganda. Ugye, Mohács után kettős királyválasztás történt, gyakorlatilag mindenki, aki megnyilvánul ezzel kapcsolatban, állást foglal valamelyik király mellett. Akik Habsburg-pártiak, azok megpróbálják Szapolyait befeketíteni. Brodarics, amikor megírja a saját históriáját, már Szapolyai-párti, így ő nagyon finoman védi János királyt és az ő pártján álló főembereket. Ez nem változtat azon, hogy Brodarics tényleg ott volt a csatában, személyes tapasztalatai voltak róla, és egy csomó olyan dologról is írt, aminek nincs politikai jelentősége a későbbiek szempontjából. Például, hogy a magyar tábor milyen messze volt Mohácstól, hogy miként állt csatarendbe a magyar sereg, mikor, mit csináltak a törökök, mit tudtak arról a magyar vezérkarban. Én azt gondolom, minél távolabbi egy szöveg, annál inkább kitapintható a politikai elfogultság. A 17. században Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér is írt a maga hadi munkáiban Moháccsal kapcsolatban, Tomori Pálról nagyon elítélően, de ő messze nem volt a birtokában olyan ismereteknek, amelyek alapján megalapozottan mondhatott volna véleményt a történet szereplőiről. Minden más esetben is a történészek úgy szoktak vélekedni, hogy a történéshez legközelebbi források tekinthetők a leghitelesebb írásoknak, ez persze, nem szünteti meg annak a lehetőségét, hogy időnként a források ellentmondóak, vagy olyan állításokat tartalmaznak, amelyeket nehéz egyeztetni.
Akár ki is zárhatják egymást…
Odáig is el lehet jutni. Van egy másik szemtanúnk is, az ő beszámolója a velencei diplomáciai iratok között maradt fönn. Ő egy dalmát fogoly, akit a törökök elhurcoltak Dalmáciából, a csata idején ott volt a török táborban, és onnan szökött meg az ütközet alkalmával. Remekül elmondja az eseményeket, hogy mi történik augusztus 29-én, de azzal folytatja a történetet, hogy augusztus 30-án megérkezik egy másik magyar sereg, és az megveri a törököket!… – Tehát ő „a győzelem” hírét vitte el Dalmáciába. Egy ilyen történetet könnyű leleplezni, mert tudjuk, hogy nem így történt, de az oral historynak már akkor is megvolt a maga bája, hogy lehetett egy kicsit tekerni a sztorikon… Ezzel együtt nehéz mindent fülön csípni.
A 20. század folyamán többen is próbálták sommázni és értelmezni az egész kérdéskört. Ilyen volt Perjés Géza, később lezajlott a „nagy balhé” Nemeskürty István és Szakály Ferenc között.
Nemeskürty meg Szakály gyökeresen ellentétes dolgot gondolt a magyar történelemről, de abban egyetértettek, hogy… a mohácsi csata nem volt egy annyira fontos dolog!… Szakály azt gondolta, azért nem volt fontos, mert mire a csatára sor került, addigra minden fontos dolog eldőlt, és a csata csak megpecsételte azt a folyamatot, aminek az eredménye a középkori magyar hatalom bukása volt, és a török hódítás bekövetkezett. Nemeskürty – pont ellenkezőleg – azt állította, hogy Mohácsnál még semmi nem dőlt el, hanem az utána következő évtizedekben zajlottak azok az események, amelyek eldöntötték az ország sorsát. E tekintetben a történész körökben teljes konszenzus van, hogy Szakálynak volt igaza. Én se mondhatok mást. Perjés Géza egy teljesen más kategória, őt érdekelte a csata hadtörténeti része is. Hiába írt erről Szakály is, meg Nemeskürty is, valódi ’csatatörténetet’ igazából egyikük sem írt. Nemeskürty egyszerűen átugorja a munkáiban, és Szakálynál is eléggé „el van kenve”, hogy mi történhetett. Ezzel szemben Perjés módszeresen hozzáfogott a feltáráshoz, hogy szerinte milyen volt a kor magyar hadserege, milyen volt a török hadsereg, hogyan mozgósították ezeket. Ő ilyen becsületes katonaember, vérbeli hadtörténész módjára járta végig a körülményeket. Mindig azt hangsúlyozta, hogy ő „a háború logikája” mentén gondolkodik erről a történetről, amiért én nagyon tisztelem. Bár nem voltunk személyes kapcsolatban, de bizonyos értelemben a szellemi mesteremnek tartom. Én is azt vallom, hogy hadtörténetet ’a háború logikája’ mentén kell írni, azzal az apró megszorítással, hogy… forrásokat is kell hozzá olvasni… Perjéssel az volt a kortársai problémája, hogy munkáiban kevés forrást használt, és szövegeiben sok volt a spekuláció. Aki az egyensúlyt meg tudta teremteni ebben a történetben, az egy középkorász volt, Kubinyi András, aki akkor a legjobban ismerte a Jagelló kori Magyarország iratanyagát. Oklevélszinten dolgozott a levéltárból, ezért aztán nagyon megalapozott kijelentéseket tudott tenni egy sor dologról, amiről korábban csak homályban tapogatóztak a történészek.
Ami rám maradt a kutatásban, az egyrészt az volt, hogy megpróbáltam visszahozni a külföldi forrásokat is, hogy a csatáról egy más jellegű, árnyaltabb képet tudjunk adni. Másrészt rá kellett jönnöm arra, hogy korábban egy dolog nem izgatott senkit: milyen volt az a magyar hadsereg, amelyik megütközött Mohácsnál a törökökkel? Úgy tűnik, mivel veszítettek, utólag „rossz volt a sajtójuk”.
A horvát „késedelem” egy mese
Lajos király egyszemélyben Csehország uralkodója is volt. A pápai pénzen toborzott cseh hadak mellett, mennyire számíthatott cseh alattvalói támogatására?
A cseh országgyűlés összeült, megígérték neki a segélyt, kivetették az adót, fölszerelték a hadsereget, és a csehek körülbelül Székesfehérvárig jutottak a csata napján. Ez a 8-10 ezer fő nagyon komoly segítség lett volna, ha időben megérkezik…
Apropó, késedelem. Beszéljük át Szapolyai János késlekedését, meg a horvátokét is!
A horvát „késedelem” egy mese, bármennyire kellemetlen ezzel szembesülni. Ugyanis… Horvátország egy másik ország volt. Bár perszonálunióban állt Magyarországgal, de nem lehetett egyetlen horvátot se arra kötelezni, hogy az országát elhagyva, messzire elkalandozzék. Bőven volt nekik maguknak a bajuk a törökökkel, a Száva innenső oldalán nem nagyon kellett nekik katonáskodniuk. Az történetesen igaz, hogy a magyar hadsereg egyik főparancsnokának egy tapasztalt horvát zsoldostisztet választottak, aki horvát gróf volt, Frangepán Kristóf, de ő nem a horvát hadakkal igyekezett Mohács felé, csak a saját katonáival. Erre is van forrás, ami majdnem feledésbe merült, pedig már az 1860-as években publikálták: ő a csata napján Zágrábban volt, ami akkor még nem Horvátországhoz tartozott, hanem Szlavóniához, így akkor még Magyar Királyság része volt.
Zágrábtól Mohácsig legalább négynapi járóföld volt az út egy lovascsapat számára…
Nem csak ez volt a baj, hanem az is, hogy csupán 450 lovas volt vele. Tehát az a segélycsapat, amelyik az ő vezetése alatt nem jutott el Mohácsig, nem a horvát hadsereg volt. Később Istvánffy Miklós azt írja történeti munkáiban, hogy „Frangepán tízenötezer horváttal jön”. De nem volt sehol a sokezer horvát, úton volt viszont körülbelül tízezer cseh, akikről senki sem szeret írni, pedig ők voltak a legfontosabb hiányzó katonák a csatából. Ha ők odaértek volna, az nagyon komoly erőt jelentett volna a magyar oldalon.
Ami Szapolyait illeti, ő körülbelül félannyi távolságra tartózkodott, Szeged alatt. Az ő szerepével kapcsolatban sok ellentmondásos szöveget olvastam, arról nem is beszélve, hogy később az osztrák politika igyekezett minél jobban befeketíteni őt…
Így van. Viszont reá vonatkozóan szerencsések a forrásadottságok, hiszen az erdélyi levéltárakban fönnmaradt több olyan parancs is, amit Szapolyai vajdaként küldött az erdélyi hadsereg mozgósítására, s ezekből látszik, hogy melyek voltak a kitűzött helyek és kitűzött időpontok. Két dolgot kell ezzel a kérdéssel kapcsolatban tudni: egyrészt az erdélyi vajda nem hagyhatta el Erdélyt, amíg nem bizonyosodott meg arról, hogy a török nem fogja megtámadni a tartományt. Ez azt jelentette, hogy a törököknek valahol másutt kellett már megtámadniuk Magyarországot, mire fölmerülhetett, hogy a vajda elhagyhatja Erdélyt.
A másik probléma az volt, hogy aratás előtt Magyarországon nem lehetett komoly hadsereget fölállítani. És ez így volt Erdélyben is, innen sem lehetett hamarabb elindulni a katonákkal, mintsem, hogy túl lettek volna az aratáson. Az világosan látszik a parancsokból, hogy kezdetben hiába is hívta a vajda táborba az erdélyi hadakat. Újabb és újabb parancslevelek vannak, egyre későbbi időpontokra. Tehát nem volt könnyű mozgósítani a hadsereget.
A harmadik kérdés, hogy ugyan óriási számokat „szokás” a Szapolyai hadához kapcsolni, valójában mekkora haderőt hozhatott volna ő Erdélyből? Az egész erdélyi hadsereget ugyanis nem lehetett kihozni! Az erdélyi rendek kiváltságai erre is vonatkoztak. A székelyeknek például fejenként kellett felkelniük, ha támadás érte a tartományt. Csakhogy Magyarország „külföldnek minősült¨ ebben az esetben. II. Ulászló alatt készült is egy kiváltságlevél, ami pontosan megszabta, mennyi székelynek kell hadba vonulni, ha a tartomány belsejében kell hadakozni, mennyi székelyt vihet magával a király, ha Havasalföldre megy háborúzni, mennyit, ha Moldvába, és mennyit akkor, ha Magyarországra. Eszerint mindössze 500 főt – azaz a székelység töredékét – lehetett Magyarországra küldeni. Ha a vajda nagyon ráparancsolt mindenkire – azért Szapolyainak volt egy habitusa, hatalma, hogy ráparancsoljon az általa kormányzott tartományra –, akkor akár több ezer embert össze tudott szedni. Így a mai napig nem lehet megmondani, hogy ötezer vagy tizenötezer ember volt vele, de hogy 40 ezer nem volt – amennyiről írtak – az biztos. Biztos, hogy neki sem lehetett nagyobb hadserege, mint a királynak.
Igaz, hogy azért is késlekedett, mert egymásnak ellentmondó, zavaros utasításokat kapott?
Hát igen… Volt egy olyan terv, amit a havasalföldi vajda vetett föl, hogy támadják hátba a fölvonuló szultáni hadat Bulgáriában. A királyi udvarban úgy ítélték meg, ez egy jó ötlet, és erre vonatkozó utasítást küldtek Szapolyainak. Csakhogy a törökök kiszimatolták a dolgot, és túszul kérték a havaselvi vajda gyerekeit, innentől kezdve „lekerült a napirendről”, hogy a havasalföldi vajda magyar oldalon harcolna a törökök ellen. Ezt Szapolyai is tudta, megírta Budára, hogy ezt már nem lehet megtenni, és parancsot kért: ha nem támadják meg Bulgáriát, mi történjen, induljon Magyarországra, vagy ne induljon? Oda-vissza jártak a futárok Erdély meg a királyi tábor között, végül valóban eljutott hozzá egy futár azzal az utasítással, hogy induljon el. Azt gondolom, a mozgósítási időpontokat látva, hogy ha korábban mondják neki, hogy menjen Magyarországra, akkor se tudott volna hamarabb elindulni. Megnéztem, hogy a korábbi években hogyan mozgott az erdélyi hadsereg. 1514-ben is kijött Erélyből, meg 1521-ben is, de szeptember közepe előtt soha nem értek el a déli hadszíntérre. Mindenki tudta a királyi udvarban: szeptember közepe előtt nem lehet akkora hadsereget összevonni, amelyikkel a biztos siker reményében meg lehetne ütközni a törökökkel. És ki lehet számolni: szeptember közepére odaérhettek volna a csehek is, megjöttek volna az erdélyiek is, megérkezik Frangepán Kristóf is, a maga horvátjaival, csak éppenséggel a törökök nem adtak ennyi időt 1526-ban.
A számok egybevágnak
Az mennyire reális adat, hogy Perényi Ferenc, a csatában elesett ifjú váradi püspök – aki, amúgy a hadba vonulás helyett szívesebben tanult volna Itáliában – háromezer emberrel ment volna Mohács alá?
Én nem találkoztam még ezzel a számmal… Neki, mint püspöknek egy négyszáz fős bandériumot kellett volna kiállítania. Hogy ki mindenki csatlakozott még hozzá, nem tudom megítélni, a térségből akár mehettek is volna ennyien. Csakhogy a Szapolyai-dokumentumokból lehet tudni, hogy a vajda járt például Debrecenben, 1526 nyarán, s innen is, a saját birtokairól is begyűjtötte a csapatokat, tehát nem gondolom, hogy Biharból mindenki a püspökkel tartott volna.
Mennyire tudjuk pontosan, egyfelől hány magyarból, illetve más, a magyarokhoz csatlakozott katonából állt Tomori hada az egyik oldalon, illetve mekkora lehetett a szultán hadereje a másik oldalon?
Elég jól ismertek a számok, és úgy tűnik, tökéletesen egybevágnak. A turkológusok is végeztek referenciakutatásokat, miszerint a magyar oldalon elég jól tájékozottak voltak a török erőkről, Tomori azt mondta, a szultánnak körülbelül 60 ezer jól válogatott katonája van a táborban. Ez tökéletesen egybevág a modern számításokkal, a török levéltári dokumentumokból kikövetkeztetett számokkal és minden egyébbel is. Plusz még azokon túl, a segéderők, mindenféle kiszolgáló személyzet, szolgák. De hát már maga a 60 ezer fő is borzasztóan nagy erő, Európában nem volt egyetlen hatalom sem, amelyik képes lett volna 60 ezer katonát elküldeni egy hadjáratra, vagy egyetlen helyre, egy csatába. A magyar oldalon is – hála Brodaricsnak – elég jól ismerjük a számokat, és minden kontrollvizsgálat őt erősíti: körülbelül 26 ezer katona jött össze a csata napjáig. Ha az erősítések megérkeztek volna, ez fölmehetett volna akár 40 ezerre is. Annál több valószínűleg nem jöhetett volna össze. Ebből a 26 ezerből körülbelül ezer volt a dunai sajkás, ők a hajókon maradtak, nem vettek részt a csatában, Tehát egy 25 ezer fős magyar hadsereg szállt szembe a törökökkel, amiről azt szokás mondani, hogy kevés, és a törökökhöz képest valóban kevés volt. De európai szempontból nézve semmi okunk nincs a szégyenkezésre, hiszen a francia királynak sem volt egyszerre, egy helyütt 25-30 ezernél több embere.
Ami a – mai kifejezéssel élve – a haditechnikát, illetve a logisztikát illeti, hogyan lehet összevetni a két tábort?
A török logisztikai rendszer fejlettebb volt bárkiénél. Az Oszmán Birodalom erősen központosított, remek államigazgatással, jól szervezett bürokráciával rendelkező nagyhatalom volt. Ezért tudták a kellő ellátást, utánpótlást biztosítani, ezért tudtak 60 ezer embert eltartani, ezért nem halt éhen egy ekkora hadsereg. Európa más részein – ha ilyen nagy számban összegyűlhettek volna – egyszerűen megették volna a lovaikat, még tán egymást is …
Keresztény oldalon pontosan a logisztikai rendszer gyengesége gátolta a seregméreteket. Nincs központosított államigazgatás, nincs a törökökével összemérhető bürokrácia, nincsenek olyan birodalmi hagyományok, mint az oszmánoknál. Ott ők a bizánci meg a keleti birodalmak hagyományait viszik tovább államigazgatási szempontból. Az a keserű igazság, hogy amíg ezt a hátrányt az európaiak nem tudják behozni – és ehhez még közel kétszáz év kellett Mohács után, a 17. század vége, mire az európai államoknak az apparátusa, az adóigazgatás és hadügy felnő a feladathoz –, addig nem is tudnak igazán ártani a törököknek.
És ami a műszaki, a haditechnikai ellátottságot illeti?
A fegyverzet tekintetében az európaiak – egyénileg – többnyire jobb felszereléssel bírtak. Büszkék is lehettek itt erre az emberek: maguk válogatják, szerzik be a fegyvereket, így a gazdagabbak jobb minőségű harci eszközöket vesznek. Az állam nem ad a katonának fegyvert. A törököknél a hadsereg jelentős része az államtól kapja a fegyvereit, és az változó minőségű, hogy mit kapnak. A tüzérség és a lőfegyverek tekintetében újabban szokás azt gondolni, hogy ebben a törökök feltétlenül jobban álltak, de ez leginkább arra vezethető vissza, hogy a török levéltárakat intenzívebben kutatták. A törököknél fönnmaradt egy olyan dokumentum, ami az udvari zsoldos csapatok számára magukkal hozott felszerelést tartalmazza, tételesen. Hogy hány puskát, hány páncélt, hány pajzsot vigyenek magukkal erre a hadjáratra, és innen lehet tudni, hogy a janicsárok négyezer puskát hoztak magukkal. Ezen kívül volt még az igazán nagyméretű török tüzérség. A török krónikákból az derül ki, hogy körülbelül háromszáz ágyú lehetett a török seregben. Ezeknek nagy része kiskaliberű tábor ágyú volt.
A magyar oldalon az említett cseh meg lengyel zsoldosoknak a legnagyobb része szintén puskás, tehát ott van körülbelül háromezer puska a magyar seregben, és a magyar gyalogság nagy része is puskás, úgyhogy simán megvolt a négyezer puska a magyar oldalon is. A magyaroknak kevesebb ágyúja volt: nyolcvan egynéhány ágyút emlegetnek, de ezek nagyobbak. Viszont az ágyúk mellett volt több száz szakállas puska, amik a puskáknál nehezebb fegyverek, messzebbre is lőnek. Európában ezeket várvédelemre is szokás használni a korban. Az ötszáz szakállas, ami a magyar táborban van ekkor, a korabeli viszonyok között, egy Bécs vagy Prága nagyságú városnak a védőfelszerelését jelenti, ez óriási tűzerő. Tehát összességében – ha űrméretben vannak is különbségek a lőfegyverek között, ellátottság tekintetében hasonló lehetett a két sereg.
Zendülés a visszavonulás ellen
Tudtommal még a csata előtti napon vita volt a magyar vezérkarban: induljunk el, ne induljunk, kezdjük el, ne kezdjük el. Várad ifjú, de óvatos püspöke, Perényi volt az egyike azoknak, aki a kivárás híve volt. Nem tudom, mennyire legenda, mennyire nem, állítólag ő jelentette ki azt, hogy „akár el is küldhetjük Brodaricsot Rómába, a pápához, hogy a húszezer magyar vértanút szentté avattassa.”
Ez a történet éppen Brodaricsnál olvasható. Perényi okos és humoros ember volt. Kőkemény fekete humor, amint mondott. A haditanácsban megoszlottak a vélemények. A legjobban tájékozott emberek, a király és a környezete a visszavonulást javasolta, mert abban bíztak, hogy ha visszavonulnak, be tudják várni az érkező seregeket.
Arra gondoltak, hogy akár Budáig is visszamenjenek?
Pontosan, ez azt jelentette, hogy akár Budáig is vissza kell húzódni. Mert nem nagyon volt hol megállni a török előtt, legközelebb Buda lett volna az a hely, ahol össze lehet gyűjteni a magyar hadsereget. Érveltek is emellett a haditanácsban, de volt egy másik csoport a katonák között, olyanok, akik nem akartak ebbe beleegyezni.
Maga Tomori Pál sem?
Tomori erős kényszerek hatása alatt nyilatkozott, az ő katonái gyakorlatilag fellázadtak a visszavonulás ellen. Brodarics részletesen leírja, mi történt: a lázadók megfenyegették a királyt: ha nem kezdik el a törökökkel a harcot, akkor ők a királyi sereget támadják meg. Ez komoly fenyegetés lehetett abban a veszélyes szituációban. Brodarics beszámolója szerint végül is ez dönti el, hogy a csatát vállalják. Tegyük hozzá, a visszavonulásnak is komoly kockázatai lettek volna. Az, hogy a király és környezete tudta, milyen nagy baj van, és a csatát halogatni kellene, azt pont egy Brodarics-levélből tudjuk, amit a kancellár a királynénak küldött. Abban feketén-fehéren le van írva, hogy még két hetet kellene várni ahhoz, hogy összejöjjön az a haderő, ami lehetővé teszi a sikeres ellenállást. Azt gondolom, ennek a tükröződése az idézett Perényi szöveg: ha húszezer emberrel nekimegyünk a törököknek, akár már most lehet kérni a szentté avatásukat, mert a csatatéren mindenki odavész…
Ellentmondásos veszteséglisták
Az első órában úgy tűnt, a magyarok támadása sikeres, bizonyára azt is számításba vették, hogy a törökök – mivel nagyobb haderő, nagyobb tömeg mozgatásáról van szó – szokásuk szerint részletekben érkeznek, részletekben fejlődnek fel. De nem így történt, szinte egyszerre megérkeztek, szinte az egész hadat egyszerre be lehetett vetni. Mennyire igaz az, hogy a magyar csapatok az első, sikeres támadás után, ahelyett, hogy folytatták volna az attakot, leálltak és elkezdtek fosztogatni?
Sok kontrollforrásunk nincs rá, de szinte biztos, hogy ez történt, mert a katonák mindig ezt csinálták abban a korban. Nagyon sok leírásunk van arról, hogy nem Mohácsnál – ott csak egy-két említés van erre nézve –, hanem más harci cselekményeknél, amint arra lehetőség nyílt, a katonák elkezdték kifosztani az elesett ellenséget, és megtömni a zsebüket az értékesebb holmikkal. Az első mohácsi támadás valóban sikeres volt, annyira, hogy eljutottak egészen a török táborig, ami aztán különösen csábító és veszélyes volt a számukra, hiszen a sátrak tele voltak miden földi jóval. Ha valaki ügyesen forgolódott ott, és megúszta, az egy életre meggazdagodhatott.
Arról is elég sok egymásnak ellentmondó híresztelés maradt fenn, hogy gyakorlatilag meddig tartottak a harcok?
Ahány szemtanú meg forrás van, annyi időpontot említ. Gondolom, ez nagyjából azon múlott, hogy ki, mikor menekült el. Ugye, a csata időtartamáról csak azok tudtak beszámolni, akik túlélték. S azok többnyire azért élték túl, mert még időben kivonták magukat a harcból. Aki egy órára emlékezett, az feltehetően egy óra elteltével menekült el onnan. De miután a forrásokból az derül ki, hogy „sötétedésig” tartott a harc, és a csata délután három-négy óra körül kezdődhetett, ez augusztus végén négy-öt órás küzdelem lehetett. Azaz semmivel nem volt rövidebb, mint bármelyik középkori csata.
Ami a mindkét oldal veszteségeit illeti, azokról lehet tudni valamit pontosan?
Semmiféle pontos tudásunk nincsen róla. Volt egy hivatalos magyar veszteséglista, Brodarics kancellár köröztette az európai udvarokban, én se tudok jobbat idézni. Ő úgy taksálta, hogy a magyar hadseregnek körülbelül a fele pusztult el, majdnem az egész gyalogság és a lovasságnak egy kisebbik része. Értelemszerűen, inkább a gyalogosok vesztek oda, hiszen ők nem tudtak elmenekülni a csatatérről, mindig ők húzták a rövidebbet. A törökökről mégannyit se tudunk. Valójában csak nekik lett volna módjuk arra, hogy megszámolják a csatatéren elesetteket. Bizonyára meg is tették, de az eredményt nem kötötték senkinek az orrára. Az ő krónikáikban az szerepel, hogy többszázezres volt a magyar hadsereg(!), s negyvenegynéhány-ezer magyar halottat temettek el. Amire azt mondhatnánk, lehet, hogy igaz, de csak úgy, ha beleszámítjuk: a magyar táborban is volt mindenféle kisegítő személyzet, és miután a törökök megtámadták és elfoglalták a magyar tábort, kifosztották, és ezeket az embereket is legyilkolták. De a saját veszteségüket alig száz-kétszáz főre becsülik, ami teljesen nevetséges.
Viszont a cseh országgyűlés is informálódott az eseményekről egy Magyarországon tartózkodó cseh városi polgártól, aki feltehetően a velenceieknek is kémkedett. Ő találkozott túlélőkkel 1526 őszén, és azt jelentette haza, hogy tizenvalahány ezres a magyar veszteség, és bár többen irtóztatóan nagy török veszteségről számoltak be, szerinte mégsem lehet többel számolni harmincezer török halottnál. Európában a török veszteséget nagyon nagyra tették, ők maguk nagyon kicsire, mi meg nem tudjuk, hogy valójában mekkora volt. De már a csata méreténél fogva sem lehetett kicsi, szinte biztos, hogy sokezerre tehető, hiszen viszonylag nagy erők csaptak össze. És arra azért vannak utalások a korábbi évtizedekből, amikor a törökök a közel-keleten háborúztak, és velencei megfigyelők is jelen voltak: egy-egy ilyen csatában – még ha győztek, akkor is – tízezer számra maradt elesett török katona a harctéren.
Vannak, akik minimalizálják a mohácsi csata történelmi következményeit, mások a legnagyobb nemzeti tragédiaként, a teljes összeomlásként ítélik meg. Tudjuk a következményeit, az ország három részre szakadt, a Dunántúl és a Felvidék Habsburg fennhatóság alá került, középen török pasalikság alakult, keleten pedig a viszonylag független Erdély. Mondhatjuk-e végső soron, hogy „Mohács volt az a hely, ahol megfogant az Erdélyi Fejedelemség”?
Ez egészen biztosan mondható! Egyrészt azért, mert az erdélyiek kimaradtak a mohácsi ütközetből, Szapolyai nem ért oda, és ez teljesen más pozíciót biztosított a későbbiekben, hiszen az erdélyi erők megőrződtek a későbbi eseményekre. Másrészt a törökök Mohács után keresték a megegyezést. Egyre-másra küldték a követeket, nem tudták, hogy a király halott…
Várakozó győztesek az esőben
Az is igaz, hogy a törökök nem tudták a nap végén, hogy… győztek?
Tényleg nem tudták. A török krónikákban le van írva, hogy a szultán elrendelte: az egész hadsereg vigyázásban, várakozásban töltse az éjszakát, senki ne verjen tábort, teljes készenlétben maradjanak. Ott álltak az esőben, és várták az újabb magyar támadást. Nem kockáztattak még egyszer, mint a csata elején, az első, sikeres magyar támadáskor, hogy ha a magyarok esetleg újra összeverődnek, és visszajönnek, akkor megint sátorverés közben kapják el őket. A szultán nagyon későn értesül Lajos haláláról, addig viszont küldte hozzá a követeket: mert hogy kellene neki valaki, akivel meg tud egyezni. A törökök ugyan megnyerték a csatát, de rövidtávon a békét elveszítették, mert nem volt kivel békét kötni… Hiába fosztották ki az ország belsejét, és hiába vonultak haza diadalmasan, politikai haszonra még nem tudták átváltani a katonai sikert. Ezt csak évek múlva sikerült Szapolyaival nyélbeütniük.
Mohács értelmezése az évszázadok folyamán többször változott. Más volt a romantika korában, más a két világháború között, egészen más a kommunista korban, amikor ideológiai szempontok torzították. Van Önnek egy Moháccsal kapcsolatos kijelentése. Engedelmével szó szerint idézem: „Nem őseink szigorú bírálata a kitűzött cél, hanem egy rég letűnt világ megértése, mert enélkül még múltunkból sem lehet igazán okulni.”
Igen, ezt én írtam. Úgy gondolom, van egy furcsa szerepzavar a historiográfiai hagyományban. Sok történész azt gondolta, ő egyfajta bíró, akinek ítéletet kell hoznia a régmúlt ügyeiben. El kell döntenie: ki volt, aki helyesen cselekedett, és ki volt, aki helytelenül. Ehhez pedig mindenféle szempontjai voltak. Ha éppen a szocialista-kommunista ideológiát vallotta, akkor ennek megfelelően osztotta ki a jó pontokat és a rossz pontokat. Én azt gondolom, a történésznek nem ez a dolga, mert ez nem vezet sehová. Ez nem más, mint az ember saját korának a visszavetítése a régmúltba. Próbálná megérteni, hogyan működött az a világ, amelyik egészen más volt, mint a mai.
Erre éppen a hadtörténet nagyon jó példa: amikor elkezdtek ezzel komolyan foglalkozni, akkor már léteztek az állandó hadseregek és a sorkötelezettség. És még a hadtörténészek sem értették: miért gond az, hogy el kell tartani 30 ezer embert, amikor az Osztrák-Magyar monarchia akár félmilliót is el tud tartani? Miért nem tudott Magyarország kiállítani egy százezres sereget egy százezres török sereggel szemben? Ha a történész nem a megértés álláspontjára helyezkedik, hanem a bíró szerepében tetszeleg, akkor pont azt fogja elveszíteni, ami a legnagyobb nyeresége lehetne a munkájának, hogy megértse azt a kort, amiben az eseményt vizsgálja. Mohács azért történt úgy, ahogy, mert úgy történhetett, mert a korabeli viszonyok között ez a történés egy lehetséges verzió volt: azt már a kortársak is tudták, hogy kevés esélyük van.
A mi szemszögünkből sokkal izgalmasabb megérteni azt, hogyan működött Magyarország, hogyan működött az Oszmán Birodalom, mi bajuk volt egymással, hogyan végződött ez a konfliktus, mintsem azon búsongani, hogy ki, mit rontott el, és aztán erre-arra vádaskodni. Ha nem ismerjük azt a világot, amelyben ezek a szereplők működtek, és nem ismerjük a korabeli játékszabályokat, akkor megérteni sem lehet őket. Tanulni is csak akkor lehet belőle, ha a valós összefüggésekre derül fény. Márpedig nekem szent meggyőződésem, hogy a történelemből nagyon sokat lehetne tanulni az embereknek, sok hasznos tudásra tehetnének szert a saját korukat illetően
Forrás: Kit az sok csata jár – Fejezetek a magyar hadtörténetből, Szilágyi Aladár beszélgetései kortárs magyar történészekkel. Holnap Könyvek Kiadó, 2020
Illusztráció: Tham Mór: Mohácsi csata, 1856
