Elízium

Fentről láthatsz, ahogy a hideg hóban egy rókát ölelek.
Bennem van a világ múltja, amit elfelejteni nem tudok, mégsem ismerhetek.
Bűneim a felhők alatt kúsznak, megállnak, elbuknak,
csörömpölő fejlődésem során gyakran töprengek,
hogy hiányzik belőlem a lélek,
és csak a szervek beszélgetnek egymással bennem.
A föld hátán az utak, sebek. Bizonyíték arra,
hogy még nem hagytad abba a teremtést, nincs kész, 
nem pihentél meg. Minden tökéletlen.

Az egyetlen vigasz a tavasz biztonsága,
mikor a szirom elválik az ágtól,
mert érkezik a gyümölcs.
Piros tücsökciripelések szövődnek a csillagok irányába,
katatón állapot, apró ima-gyárak a sötétségben.
Félek. És hiába mondom, hogy egymagamban
legyek fontos, mint a Hold,
ami majd új vágyaim kertje lesz.
Felfoghatatlan maradsz, kiélvezhetetlen, érthetetlen,
minden dolgok halálának játékával együtt, 
és mégsem engeded lekaparni ezt a sorsot, ezt a pecsétet.
Mert aki éhezi az igazságot bizonyíték nélkül pusztul el.
Létezz poklodban, mennyedben vagy sehol,
mindegy, mit találsz búvóhelynek,
de létezz.
Haldoklásunkkor majd megbolondul fejünkben az Isten.
Én én akkor is megkereslek, ha nem vagy.

A betonházak bambasága között egy nejlonzacskó,
 egy járókelő megáll, deformál, eltéved, megy tovább.
A felvillanó lámpát megtámadják Ikarosz utódai, a rovarok.
Cipőm alá, kétségbeesett szeretkezésükben
bemenekülnek a bodobácsok,
öngyilkos szerelem, mely elengedhetetlen.
És a verebek közben fürdenek a homokban, 
lehet, látod, mégis, örülni a körforgásnak.

De itt olyan jó, hogy még élhetsz, maradhatsz.
És közben saját sorsodnak tekintheted
az eozin mázú közöny lerombolását,
szeretettel és szelídséggel.
Megértheted azt, hogy nagyságunk ennyi csak, 
mint fényképen egy ismeretlen ember sietős,
elmosodótt arca, aki a háttérben csak éppen arra járt.
Te talán azért adsz a léleknek jót és rosszat,
hogy hitére és rád találjon.
Nem tudom. Élek a véletlenből, a véletlennek.
Készítettem Udinében, a via Dante-n egy fotót magamról.
Ez vagyok én. Hol ilyen, hol amolyan. Homályos.
E világ ezen az idejének felfogadott tanúja.


Hullám, vetület

Félek egyedül feküdni.
Üresedik a toll,
másnapos vagyok az érzelmektől,
küszöbön járjuk a kötéltáncot,
a pincebogarak csodálkoznak a felhőkben.
Magány vagyok
fél pár cipőben.


Szempont

A remény tompa tűjét áttolom a bőrön.
Egyetlen lehetőség adott most: érezni.

A templomok hideg márványa megölel,
igaz, mindezt hiedelemből teszi.
Idáig menekültem miattad, 
aztán a kopottas padokat figyelve,
feladom most egy picit önmagam.

Ikonok, izmos Krisztus, szentek. 
Halmozzuk az örökkévalóságot
fotókon, képeken. Félünk.
Egy egér mocorgása hallatszik.	

Imákkal tologatom a lelkem hamvait egyik sarokból a másikba.
Elindulok, megakadok, egy helyben állok, mint az idősek,
akik már csak az ablaból kísérik tovább a változást.

Nézem én is a kinti változást:
hamvaim rendezgetem körbe-körbe,
amíg meg nem nyugszom.
Akár egy mikrokozmosz zenéje,
amit nem értesz, mégis érzed.
Talán így kezdődik a szerelem, 
egy apró zajjal,
egér motoszkálása egy templom padjai között.


Fibonacci

Mindenkinek az esne jól, ha utána mennének.
Mindig keressük a megváltást.
Kell egy ember, aki értem nyúl, értem él,
de viszonzásba mégsem gabalyodva.
Ülök a csendre festett szobámban,
és csodálkozom, ahogy általánosságaimból
miként akarok értelmet teremteni.
Fák árnyékában, a felhők teknokiájából
elfogadom a halált egy pillanatra:
ajándék percek az életemnek,
egy titok, amit el kell felejtenem,
ahhoz, hogy igaz legyen.

Talán a lét, mint egy régi emlék,
nem akar választ, csak megértést.
Mintha valahol a dolgok mögött,
jutna egy késszúrásnyi hely mindennek,
amit szerettünk, amit féltünk,
ahol az istenek is elférnek.
Nem kell, hogy utánam szaladjanak,
nem kell már, hogy valaki értem nyúljon.
Az élet önmaga felé hajol,
mint egy kitikkadt virág.
Így fogadom el a halált is egy pillanatra,
mint aki tudja, hogy minden elveszett szó,
minden megbocsátás, minden vissza nem kapott érintés
csak egy újabb hajnal,
és a föld majd megtart, megőriz,
mint a végtelen ég a vándormadarakat.