MEGOSZTOM

A zavart jelenlét poétikája

Szenderák Bence: Csendrendelet (Erzsébetváros Önkormányzata, 2024)

Szenderák Bence alig negyven oldalas debütkötete egy magába szállás reliktuma, amelyben a versek úgy tanúskodnak elemi és őszinte zavartságról, hogy közben kellőképpen precíz vonalvezetéssel és innovatív megoldásokkal dolgoznak. Ez utóbbiakat könnyű már a kötet – a kortárs magyar lírában manapság újfent formabontónak számító – külső és belső lapjain fellelhető vizuális eljárásainak következetes felépítettségével is alátámasztani, hiszen a versek környezetében felbukkanó egyszer figuratív, másszor gesztusszerű, minimalista grafikai betétek egyfelől kiemelik a kötetkoncepció főbb irányvonalait, másfelől pedig képesek kiegészíteni egy-egy vers jelentésrétegeit is. Mindemellett a Csendrendelet – rövidsége és zsebkönyvet idéző, kisméretű formátuma ellenére – egyszerre szól szorongató létproblémákról és létproblémákkal, amelyek rendre olyan nyugtalanító kérdésekhez vezethetnek el, mint hogy lebonthatóak-e a magunk köré épült falak anélkül, hogy azok helyére újabbakat emelnénk, vagy hogy az elzártságból történő kiszabadulásunkkal önmagunk elnyerése érdekében nem épp önmagunkat veszítjük el. Hiszen az egy élethelyzet vagy egy mindig bennünk élő, meghatározó létérzet, mindannyiunk számára ismerős lehet, milyen kitörni vágyónak, de egyben biztonságra törekvőnek lenni – ez az a mindenkori börtön, ami egyszerre tesz minket önmagunkká és válik az önmagunkká válás akadályává. Szenderák kötetének lírai énje e paradoxikus feltevést totalizálva zárja magára saját magát és vele az olvasót is apró verseskönyvébe, amely által egy olyan világ tárul elénk, ahol ezzel a létérzettel azonosulva annak ellenére érezzük magunkat otthonosan, hogy bármilyen tényleges életkörülményt felismerhetnénk a szövegekből.

Az egyetlen biztos pont a már a borítón is megjelenő rács, ami fogva tart; amit bizonyosan mi építettünk („belülről kulcsra zárt ajtó”), és ahonnan, noha zavarodottságunk miatt nem tudunk kijutni („mert lyukas zsákból nem találok ki”), még így sem világos, mi is tart vissza minket ettől („kilátok és kiférnék / kulcsra tárt ajtó / valahogy mégsem–“). Mintha csak ugyanezt a kézenfekvő, ugyanakkor érthetetlen ragaszkodás és kiszabadulni vágyás kettősségét előjelezné a fedőlapon szereplő rácsot félig mögötte, félig előtte át-átfonó szerzői, SZB monogram, amely így már előre megidézi a harmonikus és diszharmonikus versszervezés, kint és bent ellentételezésén és összekeveredésén alapuló, főként a klasszikus és a későmodernség (Babits Mihály, Szabó Lőrinc) jól ismert toposzait − amihez a cím hasonló párhuzamokat magában foglaló gondolatiság is társul −, mindezt egyúttal a szerzőiség és a személyes líra összefüggéseibe helyezi. A személyesség azonban a kötet szövegeiben a biográfiai én kiemelése helyett a kitárulkozó hangvételben mutatkozik meg („hülyének érzem magam amikor / írok régen nem ilyen érzés / volt régen kiszakadt belőlem”), amely egy olyan bensőséges odafordulást eredményez az olvasó felé, ahol nem a gyakorta alkalmazott versszervezés szerint működve valamilyen homály fedte titok megosztása zajlik, hanem még a befogadót is belerántva ebbe saját magunk és a világ megismerhetetlenségével szembesülünk általa („mindketten menekülünk / a tanúságtól. /én elbukom.”). 

A megismerés legfőbb akadálya már a kötet elején kiderül, maga a nyelv lehet, amin az megtörténik: „a beszéd erőszak, annak, aki / hallja. aki a szavak elől fut. / a csend termében a nyelv az, / ami minden lépésre zeng. a padló. / fehér tér. benne egy ember, / aki nem ragyog. / ha van is rajta kívül bárki − / kontúrtalanul vész el a ragyogásban.”. A Tétel című vers idézett részletének feszültsége a nyelvi-retorikai szétziláltságban rejlik. Merthogy már a verskezdő kijelentés premissza jellegében („a beszéd erőszak”) egyszerre jelen van a megnyílás és a megismerés felszabadító, és az erőszak mint ennek ellenében fellépő, korlátok közé kényszerítő vonatkozása. Minden más ezen előfeltevés (akár Foucault hatalmi diskurzusokról szóló alapvetésével is némileg rokon) nem-konvencionális szempontrendszeréből a kijelentés folytán nyer konvencionális megbizonyosodást – akárha a cím (Csendrendelet) fogalmi jelentését performatív módon képezné le. A tétel tehát egyszerű és lényegre törő, ugyanakkor kibontása a megértés és nem-megértés oszcillációjában („annak, aki / hallja. aki a szavak elől fut.”) és az együtthangzás mint a nyelv általánosan értett, gondolatközlő szerepén keresztül („a csend termében a nyelv az, / ami minden lépésre zeng. a padló.”) egy komplexebb meghasonlottság felé mutat („fehér tér. benne egy ember, / aki nem ragyog. / ha van is rajta kívül bárki − / kontúrtalanul vész el a ragyogásban.”). Míg ugyanis az előbbiek megmaradnak a már említett börtön motivikusan nyelvre vetített formulájánál, az utóbbi gondolat már ehhez hozzáveszi a ragyogásban való nem ragyogás és ezáltal való látszódást, mint azt, ahogyan a nyelvből való kitörhetetlenség hiába párosul az interakciót képező beszéddel, abban még mindig benne rejlik az önellentmondás kikerülhetetlen problémája: „nevezzük ezt szorongattatásnak. / zsugorfólia, kettős természetű, mint / akármelyik határ. de át lehet-e / menteni a határtalanságot? megtartani / a szűkösségben is, mint ritkán, de / de rendszeresen etetett vadat.”. A költemény folytatása a határtalanság és szűkösség ellentételezésére kiélezett gondolatmenetében ezáltal mintegy maga ontológiai diverzitásával szembesül, melynek végleteit a vers későbbi részletei is bemutatják a dadogással, megfosztással, haldoklással, a kussolással, majd az elbukással.

Mit lehet kezdeni ezzel az önellentmondásokból fakadó folyamatos hiányérzettel és az azzal együtt járó önmagunk és világunk visszabontására irányuló igénnyel? Platón Phaidón című dialógusában vetődik fel a kérdés, miszerint igaz-e, hogy mindaz, aminek ellentéte van, szükségképpen nem másból, csakis a saját ellentétéből keletkezik. Ha feltesszük, hogy a lét – legyen akár börtönlét is – a nemlétből keletkezik, e kettő pedig elválaszthatatlan része egymásnak, önmagában lévő egységként egyik sem felfogható: töredékké kell lefokozni ahhoz, hogy azzá válhasson. Erre történik kísérlet a kötet Minden fény minden erőszak és a Minden erőszak minden fény című verseiben, mely a ciklusszámozásuk folytonossága miatt voltaképp akár egy költemény két részének is tekinthető. Ez a köteten belül unikális megoldás azonban nemcsak a struktúra fényében lehet érdekes, hanem a Csendrendelet elejéhez és végéhez közeli versek előbbi fehér lapon fekete, utóbbi fekete lapon fehér betűkkel olvasható sorai – túl a címet érintő sorrendi változás inkább formai, mint poétikai-retorikai fogásán – a metaforika eddigiektől eltérően ismétlésen alapuló, a képiség helyett a szövegiséget kiemelő alkotásmódszere miatt is. A vers(részek) utolsó sorai ugyanis így hangzanak: „kacagásukat elnyelik a lombok / és az ébrenlét nyűgje / az ébrenlét tipró lánca”, valamint „a lebucskázó test már csak fájdalmas fölösleg / a lebucskázó test egy újabb nap ára”. Előbbi sorokban a kacagás – melynek birtokos szerkezete az éhes foltokra utal vissza – mint általában a szabadsághoz vagy a felszabadulás érzetéhez tartozó emberi reakció egyszerre a nyűg és az elnyomás jelképeként jelenik meg, ami így ugyan már önmagában paradoxikus logikai helyzetet teremt, a szóismétléssel retorikailag is megtámogatja ugyanezt. Hasonló séma vehető ki az utóbb idézett részletből is, azonban fontos körülmény, hogy mindezt kiegészíti a versrészek kettéválasztása következtében még ezen felül is megmutatkozó egy versen belüli ismétlés általi ismétlés (szóismétlések logikailag harmonikus és diszharmonikus szervezése) és a tropológiai értelemben vett ismétlés nélküli ismétlés (a vers[ek] befejezői sorai közti összhangzás) bonyolult szöveghálózata.

A kötet a maga koncepcionális következetessége ellenére – vagy épp amiatt – az önellentmondások sorjázása, valamint annak töredékesség általi kijátszása az idézett párverset kivéve, nagyjából a második felétől elfárad, és a túlírt, megfoghatatlanul sejtelmessé váló metaforikus szerkezetek (,,lomha csüggedés szivárog a kérgéből”), valamint az egyes szövegek közti, erőltetett motivikus párhuzamokat építő gondolatfolyamok válnak uralkodóvá, szinte programszerűvé téve a szövegekben egyébiránt is meglévő feszültséget. Ezek mellett a néhány vers előtt szereplő, Camus-tól, Pilinszkytől és Tamás Gáspár Miklóstól származó mottók, a kötetből teljesen kilógó darabok (pl. a Balu, vagy a Boldogulás), illetve az újraolvasásra kevéssé ösztönző befejezés – ami súlytalansága okán akár a kötetlezárás nélkülözésének is beillik – jelentősen elütnek az addig tapasztalt perspektíváktól. A Csendrendelet ezáltal noha számos erénnyel bír a vizualitást, a kötetkoncepciót, és egyes esetekben a költői nyelvet illetően, nem aknázza ki olyannyira az önellentmondás nyelvre, létre és lírai énre vetített izgalmasabb összefüggéseit (pl. nyelv és valóság, élet és halál viszonya, lírai én önreflexivitása) és a töredékesség nyelvi dimenzióinak széleskörű tárházát (a nyelv mint matéria nem fragmentalizálódik), mint ahogy azt a kötetindító versek számos ponton előjelezték, inkább ugyanazon gondolatstruktúrák visszatérő lenyomataival találkozunk. Épp ezért fontos hangsúlyozni annak kockázatát, hogy érezhetően gondolati-poétikai aránytalanság mutatkozik meg a kötet egészén, ami rányomja bélyegét a kötetindító költemények részletezett érdemeire is. Emiatt érződhet úgy, hogy a kötet a maga erényeit visszabontva egyfajta börtönön belüli börtönként még önmaga korlátait is megtöbbszörözve válik saját ellenségévé – noha a belülről kulcsra zárt ajtóval már az elejétől fogva is az volt.

MEGOSZTOM

PILLEPALACKOK

Újdonság volt sok minden
a kilencvenes években. Például
a demokrácia. A mobiltelefon.
Vagy a padlófűtés. A pillepalackok is.
Akkor még nem lehetett visszaváltani
ezeket a tényleg pihekönnyű csodákat.
Emlékszem, Bukarestből jövet,
Marosvásárhely előtt, Székelyvaja
kijáratánál abban az éles kanyarban
valaki teleaggatta az udvarán a fészert
mindenféle üres pillepalackkal.
Többnyire vizespalackok voltak
természetesen. Sokat autóztam arra,
megfigyelhettem, hogyan gyarapszik
a hiány. Először csak néhány liternyi,
aztán már hektó- vagy tonnaszámra
van belőle. Nem igaz, hogy az a hiány,
ami nincs. A hiány van. Nézhető.
Tapintható. Kérdezhettük volna
a valószínűleg félbolond gyűjtőt:
egytől egyig tele volt egykor?
Mind megittátok? Nem kellett kérdezni.
A hiány mindent elárul arról, ami hiányzik.
A múltkor eszembe jutott, hogy régóta
nem láttam azt a teleaggatott fészert.
Majd lassítottam a következő alkalommal,
és kiderült, hogy valóban nincsen ott.
Nincsen már a hiány. Valahogy így
gyűjtöm én is az emlékeimet.
A címkék sokat elmondanak nekem
utólag is. Úgy képzelem, hogy időről
időre az a félbolond is számba vette
a pillepalackokat. Nézegette.
Gyönyörködött bennük. Végül is
előbb-utóbb ennyi marad az egykori
szomjúságból. Üres pillepalackokkal
körbeaggatott fészer. Ráadásul ma már
ez is csak emlék. Hogy mintha lett volna
valami abban a hirtelen kanyarban.
Mert egy idő után hiányzik a hiány is.
MEGOSZTOM

Teendők estére

Leülni a szoba sarkában,
s figyelni magamat.
Megérinteni a vállaimat,
érezni, nem vagyok annyira egyedül.
Az ablakon kibálmulni.
Kérdezni a Holdtól,
aztán válaszáért virrasztani.
Olvasni, a sorokban magamat keresni, és megtalálni.
Az időt hasznosan elütni.
Háttérzajnak használni a tévét.
Sorozatot nézni,
várni, hogy mi történik, közben álmosan hunyorogni.
Álmodni nyitott szemmel.
Nappali botlásaimat megbocsátani.
Bevallani, hogy hiányzik a társaság.
Bevallani, hogy kell valaki,
aki őszintén ölel.
Kifújni minden fájdalmat.
Halkan beszélni magamban,
lehalkítani a gondolatokat is.
Sötétben a fénycsóvát keresni.
Nézni, a Hold csipkés árnyékát
a függönyön ráncai között.
Elveszni az esti levegő hűvösében.
A magányba menekülni.
Remélni a reggelt.
Akarni a jobbat,
gyakorolni a mosolyt.
Hinni, hogy a világ nem rossz,
és mégis tenni a jobbért.
Tenni magamért.
MEGOSZTOM

Saturnalia

I.

Napforduló télen Rómában:
A rabszolganők szabad nők lesznek
Szabad nők maradnak
Ameddig emlékezünk a rabszolgaságunkra
Solstitium: „Az év legrövidebb nappalát adja” (Wikipédia)
Ez a jelen
A nappalok meghosszabbadnak
Saturnalia: Rómában Federicával gyakorolunk
Ez a kert hozzád tartozik
Balzsamfű rozmaring szalmagyopár
Ez a ház hozzád tartozik
Ezek a madarak ezek a gyümölcsfák
Napforduló télen
A kajszibaracklekvár Federica készítette
A fügelekvár Federica készítette
A cseresznyebefőtt
Az almakompót
Ezek a fák termettek a nőembernek
Ezek a fák termettek a madaraknak
Ezek a kutyák hozzád tartoznak
Jönnek mert etetem őket mondja Federica
Saturnalia: Róma
A rabszolganők szabad nők lettek
Az asszonyok a fronton
Federicának ajándékozom Polcz Alaine könyvét
Ez Polcz Alaine mondom
Magyar nő
Donna sul fronte
A kandalló mellett állunk Nőemberek Férfiemberek
Federica fölolvassa a borítószöveget
A megerőszakolások mondja
Saturnalia Rómában:
Kimondjuk fölolvassuk
Szabad nők maradunk ameddig emlékezünk
Federica és Victoria
A társadalmi képzetek ellen viszem önmagunkat
Federica: A férfi partnerem anyja
Nő
Victoria: én
Nő
A társadalmi képzetek ellen
Apró nőkommunában élünk hetekig
Olasz hegyek között
Számolom hány nap telik el hogy férfi kerül szóba
Számolom hány nap telik el hogy férfi a beszélgetésünk központja
Saturnalia: Ez a jelen
A nappalok meghosszabbodnak
Saturnalia: Rómában Federicával gyakorolunk
Mindannyian megtettük nekik amit akartak mondja Federica
Mindannyian megtettük mondom
Ennek vége
A társadalmi képzetek ellen visszük önmagunkat
Szabad nők maradunk
Napforduló télen
Készítek neked pirított kenyeret mondom
Friss rozmaringgal sóval olívaolajjal
A valóságos ajándékod hogy jössz mondja Federica
Saturnalia: megtöltjük a házat fénnyel élettel
Avec créativité

II.

Saturnalia: Róma
Nők amerikai countryja:
Jean Shepard
Twice The Lovin’ 1953
Two Hoops and a Holler
1958
Mondja:
„Ha az összes lány mellém szegődne
Megváltoztatnánk a világot”
Dolly Parton:
Hello I’m Dolly 1967
Dumb Blond
Your ole Handy Man

Mondja:
„Mindent megcsinálok neked
Magadtól nem állsz neki semminek
Biztos sokkot kapnék
Ha egyszer is segítenél
Hát én nem fogok így élni örökké
Bár erre számítasz
A feleséged megunta hogy a mindenesed legyen”

Saturnalia: Róma
Nők berber arab folklórja:
Djurdjura
Echdah a tawes 1980
Ez a három nőtestvér algír
Djurdjura: az Atlasz hegylánc része
Észak-Afrikában Algériában
Djouhra és Fatima és Malha: a három nőtestvér éneke
Berber Algír nők hangja költészete
A nők elnyomásáról
Saturnalia kabyla nyelven

Saturnalia: Róma
Nők magyar elektronikája:
Németh Juci 2000:
„Ne add meg magad
Ne hagyd befogni a szád”


III.

Vera orosz festőnő
A művészetről beszélgetünk
A rabszolganők szabad nők Rómában
Apró nőkommunában élünk hetekig
Számolom hány nap telik el hogy férfi kerül szóba
Vera 40 évig nem festett
Művészapja művésznagyapja hírnevétől tartott
40 év után minden nap fest

Alessandra orosz-olasz fogorvosnő
Mindkettőnk elhagytuk apánkat anyánkat
Saturnalia: A rabszolganők szabad nők lesznek Rómában
Te mocskos orosz kurva mondják Alessandrának
Mi kelet-európai nők mondom

Luciana olasz takarítónő
50 évesen cukrász lesz
Nyitunk cukrászdát kedvesem? kérdezi
Csak azt a kegyetlenkedő francia szeretődet hagyd el mondom

Beatrice luxemburgi-olasz kutatóorvosnő
70 évesen dobolni kezd
Csinálunk zenekart kedvesem? kérdezem

Louise Glück írja Avernóról:
„Később a konyhában ültünk
néztük, ahogyan elkezdődik az este és azután a hóesés.
Először az egyik, azután a másik.”

Így ülünk Rómában nem messze

Apró nőkommunában élünk hetekig
Napforduló télen Rómában:
Ez a jelen
A dob a vászon a papír
Saturnalia: Kimondjuk fölolvassuk
Szabad nők maradunk ameddig emlékezünk

Solstitium: A nappalok meghosszabbodnak
Megöltjük a házat fénnyel élettel
Avec créativité


Lazio, 2024
MEGOSZTOM

Csehy Zoltán versei

Visszanyert egyensúly

Csak nyugalmaddal hadakozhat immár.
Nincs, ahol frontot nyit az észszerűtlen.
Fékezett habzás. Ez a nap szlogenje.
Mossuk a szennyest.

Nincs közös katyvasz, sunyi álszemérem.
Jobb, ha nem látod zavarát dühében,
érlelődjék bár telefűszerezve,
mint a darált hús.

Ezt a strófát vedd alapul, ha rendre
vágysz. Tüzes Leszbosz-szerelem szülötte.
Impozáns méret, fegyelem, bravúr s báj
formafasírtja.


A Schickstück kottájára. William Hibbard-emlékvers

Minden csak sorozat. Túl logikus talány.
Kóbor kapcsolatok vírusain fut át
kékes Reihe-tüzed, s benne a vágy elég.
Gyilkos hangszer a testiség.

Összhangzattanod oly fesztelen és vagány.
Konstans áramevés, vibrafon-élvezet!
Áldassék önimádó poligámiád!
Schönberg-ágy, nyoszolyánk te légy!

Láss dallamvonalat, s hallj szeriálisan!
Boldogság-adagod titka a más-tudás.
Minden mozdulatod kottapapírra vár,
és szörnyű logikád zenél.

Gyűrűként nyit a mű. Tágulatába hív,
és öklömnyi az űr, melybe a csönd szorul.
Fogsz és mégse, holott szűzelevenbe vájsz.
Mélyülj bár, a hiányt fogod.


Szép Visconti-fiúk!

Szép Visconti-fiúk! Hárman a bőrdikón!
Túlhergelt kamaszok, próbaidős macsók.
Lélekkel ki telít ennyi a matériát?
Új látványteológusok

jönnek, s más lesz a hittétel. A földi lét
mocskából aranyat nyerhet az égi zsák.
Megpurgálni a bűn testi varázslatát
látványos feladat marad.

Víg mámorba vesző furcsa modellkedés.
Pompás, antikosan megstilizált meleg.
Egymás tükreiben gyűl az ikermosoly:
másoljátok a másikét.

Három test, s ugyanaz. Ám a nüanszokat
jól észlelni, kevély s gyermeteg árnyalat
kúszik mindenüvé, és a fotós kacag:
hupsz, elröppen a kismadár!
MEGOSZTOM

Százhúsz csikorgó télen át. Hangjátékok József Attilára. A Szőcs Géza-változat

Kisvárosi szafari

Órák óta nem bírtam elaludni. Túl nagy volt a csend,
hallottam, hogy az ajtón túl hideg és merev a levegő: ki
ott áll, hallgatózik, mozdulni ő sem mer. Hogy
gondolataimat eltereljem, kézbe vettem a József Attila
összest – a versek ilyenkor megnyugtatnak. Visznek a
sorok, visznek magukkal, teljesen belesüllyedek, kifolyik
kezeim közül az idő – vagy én folyok bele az időbe –, de
ahogy fölnézek a könyvből, azon kapom magam, bármily
képtelenség, hogy ott állok egy ötven évvel korábbi
lillafüredi éjszakában.

Álltam ott egy kis utca sarkán, ami megtévesztésig
hasonlított arra utcára, ahol mi kellett volna
találkoznunk, ötven évvel és megannyi kilométerrel
távolabb attól a lillafüredi éjszakától. Egy másik
éjszakában, ahol vártál rám, ’83-ban a szemerkélő
esőben. De nem jöttem, hisz most már tudod, miért nem
jöhettem, miért nem léphettem ki aznap a lakásból. De
akkor, azon a ’83-as estén még tudatlanul álltál, roppant
egyedül. Én pedig elgondoltam – akkor, ’33-ban,
Lillafüreden –, hogy most mennyire szeretnélek átölelni.
Ezért – végül is, miért is ne – átkaroltam a hűlt helyed.
Öleltelek, olyan szorosan öleltelek – azaz öleltem a
későbbi és sokkal távolabbi helyed abban a jóval korábbi,
gyanúsan hidegrázós éjszakában –, hogy két karom
átnyúlt az időn és erősen, olyan erősen tartottalak, hogy
talán az éveken és városokon átnyúló szorításom melegét
is átérezted kissé. És bár nem tudhattad, hogy voltaképp
ott vagyok veled, talán azért is maradtál ott, mozdulatlan
abban a ’83-as áruló éjszakában, mert én akkor (ötven
évvel korábban) és ott annyira nagyon tartottalak. Úgy
simultam hozzád, mint falhoz az árnyék.

Aztán, mikor mégis kibontakoztál egykori ölelésemből és
hazaindultál (az eső kitartóbb volt nálad, cipőd is teljesen
beázott), én – jobb dolgom nem lévén – elindultam
körbenézni: mindig is vonzott a harmincas évek. És akkor
pillantottam meg –, nem hittem a szememnek, hogy a
férfi, aki ott megy, tőlem néhány méternyire az üres úton,
az a költő maga: József Attila. Az egyszeri és
megismételhetetlen; most ott sétál súlyos lépteivel a
kisvárosi holdvilágban. Arca előtt tolta a bajszát,
kátrányos leheletébe mártva, nagyon tudta merre megy.
Hát utánaszegődtem. Ment ez az embernyi mindenség,
kabátzsebében csillagokat forgatva, azokon melegítette
ujjait a hűvös éjszakában. Betért egy kis, derengő fényű
kávézóba. Követtem.

Az ablakhoz telepedett, egyedül, én a közelébe, persze
nem túl feltűnően. Elővette jegyzetfüzetét és elszántan
írni kezdett. Az ablaküveg tükröződésében tisztán láttam,
ahogy a füzet lapjai közül mindenféle alakok masíroznak
elő: vasúti munkások, varrónők, megkeseredett költők,
Horger Antal professzor úr, Flóra – még egész fiatalon,
egy feltűnően szép asszony (kezében ruhástál), egy
homályos, barna arcú, vélhetően román (vagy székely?)
férfi, Gyömrői Edit terapeuta, egy jámbor és szegény
elefánt, egy lerongyolódott Freud-kötet, a Szinva-patak
vize, só, villámok, egy csipetnyi őrület, nyomában egy
egész külváros, vele együtt a téli éjszaka jellegzetes
hócsikorgása, meg a fáradt utcalámpák fényei: azok a
hunyorgó, szúrós, mégis meleg fények, amilyeneket a te
szemedben is látok néha. Például, amikor
szilvásgombóccal kínálsz, én meg azt mondom: nem
vagyok éhes
.

Így ült ott, az andalító zsivajban, ült és dolgozott. Ír, kihúz,
ír, kihúz, töpreng, ír, kihúz. Olvassa, újra és újra elolvassa,
majd hirtelen kiissza a kávéját, cafatokra tépi a papírt és
leszórja maga alá a földre.

Nem bírtam magammal. Perzselt a kíváncsiság: mi
állhatott a lapokon? Ezért – hirtelen ötlet – szemfülesen
pincérnek adtam ki magam, hogy körötte legyeskedjek és
feltakarítsam a fecniket. Még egy kávét is hoztam neki:
hosszú, fekete, cukor nélkül. Szerencsére sikerült minden
papírdarabot összeszednem. Egy pár percig még ott
ólálkodtam, ne keltsek feltűnést hirtelen távozásommal,
pedig majd’ felrobbantam. Nem sokkal utána észrevétlen
osontam ki a kávézóból és hazasiettem – vissza a mi
időnkbe, a mi városunkba, távol a lillafüredi idilltől, távol
a kávéházak dongásától, és távol tőled is, kedvesem, de
zsebemben a papírfecnikkel. Izgatott voltam, hogy
olvassam a verset. Hiszen akkor – most már tudom –,
azon az egykori lillafüredi estén fogant meg az a
ragaszkodás, ami átnyúlik minden téridőn, és aminek egy
kis darabkája minket is oly elválaszthatatlanul összeköt.
Kiterítettem a fecniket a földre, és nekiláttam. Hosszas,
töredelmes munkával addig rendezgettem, rakosgattam,
amíg sikerült rekonstruálnom a verset. Ami most már
nem a költő verse, hanem a miénk, vagyis a tiéd, és az
enyém, kedves.

Íme:


Afrikai óda



Legszebb találkoznunk szűk kisvárosi utcán
Szomjas zebra az Okavango vizéhez – felém futsz ám
Hosszú sztrádák – karjaid – ha vállam átölelnék
Csíkjaidon biztonságban lépem át az estét

Ahol mi egyek leszünk – nincs több tériszony
Oázis vizéből forrón párolgó férfiszomj
E kisvárosi utcánk szelíd privát szavanna
Lábam tudja hol jársz – csak hozzád szaladna

Bolyongásom önkéntelen nyomodra botlana
Vonulok hozzád – érted – ez a belső Botswana
Miattad vágtatok veszettül e városi szafarin
A testbe zárt mindenség minden szava rím

És összeállunk mégis tiéd az ágy a kádam
Fürödj meg benne kedves szerelmünk folyamában
Éjjel puha takarónak terítem rád a deltát
Mert én vagyok ki téged ezer karral ölelt át

Azt még el kell mondanom, hogy mielőtt még
visszasiettem a jelenbe, örökre a pillanat sodrásába
zárva, azelőtt sikerült meglesnem, mit írt a költő a
jegyzetfüzetébe. Nem bírtam mindent kiolvasni, kézírása
zaklatott, sok kihúzással. De az első sorára tisztán em-
lékszem. Így szólt:

ITT ÜLÖK CSILLÁMLÓ SZIKLAFALON

MEGOSZTOM

Semlény Csukcsföldön*

Az igazi együttérzés mindig szótlan.
Jurij Ritheu

Menni fog az, fiam, mondja anyám, útnak úgy meneszt: te legyél
csukcsok közt az első bencés, ha már bencések közt első csukcs
nem lehetsz. Értem én a tréfát, anyám, rének erdejében a tűnésed.
Apám, lehet, értem gyilkos, vad nyomod, a Szovjetből hozott,
útravaló mondatod: spóra et labora. Dacból fogom értelmét föl

a szónak. Amikor rájövök, melyik nap mikortájt bolond az órád,
imádkozom és dolgozom azon, hogy végezte előtt susmogjam
el: én istenem, jó istenem, lecsukcsódik már a szemem. Anyám,
fejeden bal szemem legyen autonóm terület, apám, gombafejű
nőm, nőtestű gombám, jobb fülemben zsírod legyen az. Hármónk

tarkószőreiről felkeltünkre higgye el az Úr, hogy szövedéke olyan,
mint amilyennek az élők és holtak rejtett gyökérhálózatát szedte,
vette, teremtette. Utolsó spórám, amíg alszom, vigyázz reám!
Vigyázz kedves szüleimre, meg az én Semlényeimre, tudjuk meg,
nő-e nagyobbra az inuit menny. Szüleim egyik menye orosz.

Ágomat egy lóért, legyen vége a háborúnak. Vadatűz-szünetet
kössön a termő és a test, hogy mikor állni újra fel kell, ne sír-, de
halomra csókolhassuk egymást reggel. Holnap sem lesz növény
a gomba, holnap sem lesz állat, legyen könnyű feldolgozni ezt.
Mondatot a jó szó, akár kés a fókazsírt, szeletelje. Csukcsföldijeim,

bencéseim, s Semlényeim ti mind, jó tudni tőletek, hogy a szelet
is az Úr elli. S hogy minden haló öröktől fogva szaporodni való.


*„Csukcsföld vagy a Csukcs Autonóm Körzet az Oroszországi Föderáció tagja. Oroszország északkeleti részét foglalja el, területe közel nyolcszor akkora, mint Magyarországé. Határos délnyugaton a Magadani területtel, délen a Kamcsatkai határterülettel, nyugaton és északnyugaton Jakutfölddel. Keleten a Bering-szoros választja el Alaszkától.” (Wikipédia)

Vass Tibor (1968, Miskolc) költő, képzőművész, a Spanyolnátha művészeti folyóirat alapító főszerkesztője. Hernádkakon és Berekfürdőn él. Legutóbbi kötete: Mondanom sem kell: húsz év Berekfürdő (versek, Spanyolnátha-Bereki Irodalmi Társaság, 2023).

MEGOSZTOM

Úton

a könyvtárból jövet
a buszon állva mint a heringek
mindenkinek sós az izzadságszaga
a könyveimet nagyon féltem
a hátizsákom ide-oda billen
ütődik pontosabban s benne
Arisztotelész Lotman Utassy
rázódik össze valami drámává
a dramaturgia pontosan képezi le
a be- és kiszivárgó porszagot
poétikája lesz a benzingőznek
s Gizi néni temetői virágainak

egy tinédzser az okostelefonján
lóg fülhallgatóval fülében
ütemesen rázza a fejét
a nyári velúrbőr csizmájában
ezt is csak onnan tudom
mert padlózatnak nézett
de nem jajdul már fel ilyenen
az ember s nem is átkozódik
kinézne inkább az ablakon
de tekintete emberoszlopokba
téved így inkább magába néz
hátha a reggeli kávéfőzőgép
gőzét fel tudná idézni csészényi
létünk kicsorbult pillanatait
s közben arra gondolni hogy
de jó volna élni még egy kicsit---

de élete hatvanhatodik évében
az ember csak azon morfondírozik
vajon beszedte-e a vérnyomás-
csökkentőjét és a cukorgyógyszerét
illetve már csak leülni szerettem volna
s az ablakon kipillantani meglesni
a fodros ruhájú kislányok lecsúszó
vállpántjait a nyolcvanas nénikék
bácsikák bölcsráncú bőrpírjait
de mindezek csak belső képeim
kiállításai s közben hallom fülemben
csengeni Solvejg dalát elkezdem
dúdolni de erre sem hederít senki
s mire egyre heringesebb lesz a
tömeg nekem le kellene szállnom
Arisztotelészestül Lotmanostul
Utassystul de a hátizsákom
beleakad egy kislány mazsorett-
botjába s tovább kényszerülök
utazni a 22-es buszon
de mondják a bácsi úgyis
ingyen utazik---

hazaérve lepakolom
létem hátizsákos értelmét
eszek pár kanál levest
a vasárnapi maradékból
és újra nekiindulok az útnak
ha visszagondolok tetszettek
Gizi néni temetői virágai én is olyat
viszek majd a feleségemnek
ha odaérek még ma alkonyatig---

Dr. Lajtos Nóra (1977, Püspökladány) irodalomtörténész, költő, író, kritikus, szerkesztő. Legutóbbi kötetei: Cserbóka, gyermekversek (Hungarovox Kiadó, 2022), A tölcsérjázmin éneke, Istenes versek (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021), Példázat és etika, Sánta Ferenc rövidprózájáról (Magyar Napló Kiadó, 2019). Debrecenben él.

MEGOSZTOM

ameddig lehetséges

állj! (és itt megáll.) ez már nem az anyafej szövege… 
szövege? szava. szavai... de lassan összeszedhetnénk 
magunkat mi is itt mindannyian, hiszen semmiről nem 
szólt még ez az istenverte kórházi hagyaték. 
nagyon okosnak hiszed magad. hiszed, ugye? 
„akkor mától újra el is kezdheted a facebook-böjtöt.” 
köszönöm. ezért szeretlek. és itt megint megáll. 
állj! (morcos kis mackóm. nem brummog, mert 
levágom azt az ostoba, tömött kis fejét. hogy 
neki is. hogy neki is levágom…) vidám történet 
vagyunk, sőt, együtt az osztályon szinte már örömóda, 
gyógyszerosztáskor úgy mozog mindenki, mintha 
koreográfia lennénk… nem láttál még köpenyben 
flashmobot, igaz? igaz. szegény vagy és hülye. 
mi vagyunk köpenyben, mama, mi vagyunk. 
nem a flashmob. mi vagyunk. és fáj, hogy 
lassan már minden megnyilvánulásomat 
bohóckodásnak veszik. pont itt? 
mi lesz akkor odakint? „nem 
lesz kint, fiam.” 

sokat ittál? ez van, ugye? ittam és szívtam. 
és most már sírni sem maradt erőm. és ezen a 
ponton mindig úgy érzem, hogy nem lehetséges...
hogy nem lehetséges már elmondanom neked… 
azt. hogy sokáig mennyire gyűlöltelek azért 
a pillanatért. szárszó vagy szemes… mindegy, 
a lényeg az, hogy elindultál a bungaló felé fogtisztító 
pálcikával a szádban, én emlékszem arra is, 
ahogy közben kispált fütyülgettél, majd hirtelen 
bevágtad az ajtót. mintha örökre eltűntél volna akkor. 
de csak visszajöttél részegen. és sirattalak, miközben 
gyűlöltelek. ezt érezted a születésemkor is, igaz? 
nem ismerhetjük egymást. bár igaz lenne, és nem 
haragudnál rám. ott van az igazi háború, ugye, anyafej? 
ahogy várod, hogy hazatérjek hozzád. az rosszabb, 
mint egy hpv-szűrés másnaposan, csak átéled és 
novellát is írsz róla mérgedben. aztán át is írod 
nyomban. pedig semmi pedig… olyan vagy, 
mint a fegyvertelen szarvasvadász az 
oltár közelében. esetlen. gyámoltalan. 
anyátlan. tudod, ugye? Hát persze. 
most már tudod, hogy minden bűnöd
 a méhemben fogant. 

meg kell értened, bizonyára tudod is, hogy nem szeretem 
és soha nem is szerettem a karácsonyt. pedig mindig finom 
volt a sült kacsa és a sajtsaláta. vagy a milka-sütemény. 
de soha nem szerettem szilveszterig sírni a wc-n, pláne 
rá gondolva nem, vagy csak úgy elméregetve a pulzusomat, 
mintha már minden elveszett volna a mértéktelen zabálás 
szent ünnepe körül, párhuzamosan a józanság és a soványság 
elsiratásával. le lehet mondani arról is, hogy nevet változtatunk 
az év vége alkalmából. legalább ez a része könnyebb itt, az 
osztályon, hiszen se étel, se puha takarók, csak ez a rohadt 
szauna, a túlcsavart fűtőtestek izzasztó melege…hiába…
minden sosem stimmelhet.   

te sem gondoltad komolyan, szerintem. legalábbis 
nekem elég komolytalannak tűnt, amikor emlékeztettél rá, 
hogy elsőéves joghallgató koromban, sőt, még nyár volt, 
az egyetem végén jártunk, amikor az a kislány panaszkodott, 
hogy folyton irkálok a kis unokahúgának, hát akkor körülbelül 
annyi idős volt, mint most a „kis” unokahúg, aki egyébként 
mára már jól táplált feleség, érthetetlen számomra, hogy 
miközben a gondolataimat sem tudom összeszedni 
két terápiás foglalkozás között, miért kell ilyesmire 
emlékeztetni bárkit is. visszaolvasnám szépen neked ezt
a mondatot, de a word aláhúzta zölddel, így már nem 
tetszik. rohadt egy dolog, ugye? a saját gondolatod 
sem a sajátod, tulajdonképpen nem is gondolat. 
és még a mesterséges intelligencia sem hisz neked. 
mit kérdez az internet? „megdugnál egy idős hölgyet?” 
ugye? szerintem is, mondtam már neked, hogy ideje 
felkötnöd magad. és még ezt sem én mondom, 
legalábbis nem én mondom először.
most szemben ül, legyen a neve kata, katával,
bazdmeg, kata, nincs egy pepsid, hülye név, tudjuk, 
csak hát mégsem írhatja le az igazit, volt egy jogász 
élete is, és ez jogi kérdés, és katával behorpad, szétfeszül 
a tüdejük, mert van, hogy az esti műszakváltás és az udvarzárás 
között csak 10, max 15 percük marad, és ilyenkor annyi cigit kell 
elszívniuk, amennyit pulmonológiailag csak lehetséges elszívniuk, 
úristen, mennyire furcsa ezt úgy leírni, hogy már nem dohányzik…
MEGOSZTOM

Dekalog

0.5
addig már nem ér el,
nem olyan
hosszú, 
újra kellene mérni, szabni,
más formát fog kapni,
jobban hozzád tapad,
meglátod,
az lesz az ára, 
hogy fel kell adni majd.
ki-ki a maga szabadságát.

1.0
és azokban az években sokat gondoltam rád.

1.5
mert nem volt különbség.

2.0
a szőnyeget is letettük, azért még
érezni benne a vizelet savas szagát,
húgy,
de majd kikopik az emlékezetből,
néha ezt remélem.

2.5
anyám sokat köhög, de már nem sír.  
ismétli magát. a szemét dörzsöli.

3.0
sztereotip.

3.5
aztán továbblép. én is.
hogy tudja így csinálni?
ennyire egyszerűen.

4.0
én már végeztem, amivel végeznem kellett.

4.5
tüdőfibrózis.
citromfű + menta.

5.0
aztán soha többet nem mondunk igazat.
nem lehet megtenni. bizonyára bántó is.
meglehet, ebben kell,
nemcsak hogy hazugság, 
de ez lesz életünk meghatározó összetevője. 

5.5
kétezertizenhat. 
ne érezd magad becsapva.

6.0
csüngtem, mint anyám szerelmén,
lassan vettem észre, hogy az is milyen ostoba.

6.5
nyilván csalódott vagyok, 
soha nem hittem volna, aztán mégis.
én nem tudom, mi áll a döntéseink mögött,
azt hiszem, többnyire semmi, egyre inkább
ez a meggyőződésem, 
bárcsak azt mondhatnám szabadság,
de az nem ilyen, abban nincs
számítás, megalkuvás,
nincs benne elhallgatás,
nincs benne semmi olyan, amit szégyellni kellene. 
nem bánt mást.

7.0
meg lehet tenni, ki is kell használni,
mert épp megteheted, hát hogyne.
aztán ami utána jönne,
azt máshogyan kell.

7.5
mert az nem hagy semmit maga mellett
megnyugodni. olyan, mint
a diófa –
minden kipusztul körülötte, nem csoda,
hogy mikor apa meghalt 
kivágták, holott
az határ volt.

8.0
valaminek itt nagyon vége lett.

8.5
tényleg. istenigazán.

9.0
mert nem vagyunk egyformák.
szeretni sem tudunk egyformán.

9.5
ne félj. egy darabig minden így marad.
így kerül minden a helyére.
most a tárgyakról beszélek,
ahogy megtalálják régi helyüket.

10.0
erről beszélni, már nem tudok, és nem is szabad.
de hallgatni sem lehet, ott van, 
félbehagyott, szerves, apró, de hiba.
és ha más nem látja, ha ők nem látják,
mi értelme, ha csak ott minden mellett
történik meg, megy végbe.
ha úgy marad. kimondatlanul.

Bartha László Zsolt (1986, Szatmár). „A közönség, amely eddig többé-kevésbé nyugodt maradt, idegeskedni kezdett, és kiáltozásokkal, éljenzéssel fejezte ki csodálatát Partre iránt, valahányszor egy szót szólt, meglehetősen megnehezítette a szöveg megértését.” Boris Vian