Kisvárosi szafari
Órák óta nem bírtam elaludni. Túl nagy volt a csend,
hallottam, hogy az ajtón túl hideg és merev a levegő: ki
ott áll, hallgatózik, mozdulni ő sem mer. Hogy
gondolataimat eltereljem, kézbe vettem a József Attila
összest – a versek ilyenkor megnyugtatnak. Visznek a
sorok, visznek magukkal, teljesen belesüllyedek, kifolyik
kezeim közül az idő – vagy én folyok bele az időbe –, de
ahogy fölnézek a könyvből, azon kapom magam, bármily
képtelenség, hogy ott állok egy ötven évvel korábbi
lillafüredi éjszakában.
Álltam ott egy kis utca sarkán, ami megtévesztésig
hasonlított arra utcára, ahol mi kellett volna
találkoznunk, ötven évvel és megannyi kilométerrel
távolabb attól a lillafüredi éjszakától. Egy másik
éjszakában, ahol vártál rám, ’83-ban a szemerkélő
esőben. De nem jöttem, hisz most már tudod, miért nem
jöhettem, miért nem léphettem ki aznap a lakásból. De
akkor, azon a ’83-as estén még tudatlanul álltál, roppant
egyedül. Én pedig elgondoltam – akkor, ’33-ban,
Lillafüreden –, hogy most mennyire szeretnélek átölelni.
Ezért – végül is, miért is ne – átkaroltam a hűlt helyed.
Öleltelek, olyan szorosan öleltelek – azaz öleltem a
későbbi és sokkal távolabbi helyed abban a jóval korábbi,
gyanúsan hidegrázós éjszakában –, hogy két karom
átnyúlt az időn és erősen, olyan erősen tartottalak, hogy
talán az éveken és városokon átnyúló szorításom melegét
is átérezted kissé. És bár nem tudhattad, hogy voltaképp
ott vagyok veled, talán azért is maradtál ott, mozdulatlan
abban a ’83-as áruló éjszakában, mert én akkor (ötven
évvel korábban) és ott annyira nagyon tartottalak. Úgy
simultam hozzád, mint falhoz az árnyék.
Aztán, mikor mégis kibontakoztál egykori ölelésemből és
hazaindultál (az eső kitartóbb volt nálad, cipőd is teljesen
beázott), én – jobb dolgom nem lévén – elindultam
körbenézni: mindig is vonzott a harmincas évek. És akkor
pillantottam meg –, nem hittem a szememnek, hogy a
férfi, aki ott megy, tőlem néhány méternyire az üres úton,
az a költő maga: József Attila. Az egyszeri és
megismételhetetlen; most ott sétál súlyos lépteivel a
kisvárosi holdvilágban. Arca előtt tolta a bajszát,
kátrányos leheletébe mártva, nagyon tudta merre megy.
Hát utánaszegődtem. Ment ez az embernyi mindenség,
kabátzsebében csillagokat forgatva, azokon melegítette
ujjait a hűvös éjszakában. Betért egy kis, derengő fényű
kávézóba. Követtem.
Az ablakhoz telepedett, egyedül, én a közelébe, persze
nem túl feltűnően. Elővette jegyzetfüzetét és elszántan
írni kezdett. Az ablaküveg tükröződésében tisztán láttam,
ahogy a füzet lapjai közül mindenféle alakok masíroznak
elő: vasúti munkások, varrónők, megkeseredett költők,
Horger Antal professzor úr, Flóra – még egész fiatalon,
egy feltűnően szép asszony (kezében ruhástál), egy
homályos, barna arcú, vélhetően román (vagy székely?)
férfi, Gyömrői Edit terapeuta, egy jámbor és szegény
elefánt, egy lerongyolódott Freud-kötet, a Szinva-patak
vize, só, villámok, egy csipetnyi őrület, nyomában egy
egész külváros, vele együtt a téli éjszaka jellegzetes
hócsikorgása, meg a fáradt utcalámpák fényei: azok a
hunyorgó, szúrós, mégis meleg fények, amilyeneket a te
szemedben is látok néha. Például, amikor
szilvásgombóccal kínálsz, én meg azt mondom: nem
vagyok éhes.
Így ült ott, az andalító zsivajban, ült és dolgozott. Ír, kihúz,
ír, kihúz, töpreng, ír, kihúz. Olvassa, újra és újra elolvassa,
majd hirtelen kiissza a kávéját, cafatokra tépi a papírt és
leszórja maga alá a földre.
Nem bírtam magammal. Perzselt a kíváncsiság: mi
állhatott a lapokon? Ezért – hirtelen ötlet – szemfülesen
pincérnek adtam ki magam, hogy körötte legyeskedjek és
feltakarítsam a fecniket. Még egy kávét is hoztam neki:
hosszú, fekete, cukor nélkül. Szerencsére sikerült minden
papírdarabot összeszednem. Egy pár percig még ott
ólálkodtam, ne keltsek feltűnést hirtelen távozásommal,
pedig majd’ felrobbantam. Nem sokkal utána észrevétlen
osontam ki a kávézóból és hazasiettem – vissza a mi
időnkbe, a mi városunkba, távol a lillafüredi idilltől, távol
a kávéházak dongásától, és távol tőled is, kedvesem, de
zsebemben a papírfecnikkel. Izgatott voltam, hogy
olvassam a verset. Hiszen akkor – most már tudom –,
azon az egykori lillafüredi estén fogant meg az a
ragaszkodás, ami átnyúlik minden téridőn, és aminek egy
kis darabkája minket is oly elválaszthatatlanul összeköt.
Kiterítettem a fecniket a földre, és nekiláttam. Hosszas,
töredelmes munkával addig rendezgettem, rakosgattam,
amíg sikerült rekonstruálnom a verset. Ami most már
nem a költő verse, hanem a miénk, vagyis a tiéd, és az
enyém, kedves.
Íme:
Afrikai óda
Legszebb találkoznunk szűk kisvárosi utcán
Szomjas zebra az Okavango vizéhez – felém futsz ám
Hosszú sztrádák – karjaid – ha vállam átölelnék
Csíkjaidon biztonságban lépem át az estét
Ahol mi egyek leszünk – nincs több tériszony
Oázis vizéből forrón párolgó férfiszomj
E kisvárosi utcánk szelíd privát szavanna
Lábam tudja hol jársz – csak hozzád szaladna
Bolyongásom önkéntelen nyomodra botlana
Vonulok hozzád – érted – ez a belső Botswana
Miattad vágtatok veszettül e városi szafarin
A testbe zárt mindenség minden szava rím
És összeállunk mégis tiéd az ágy a kádam
Fürödj meg benne kedves szerelmünk folyamában
Éjjel puha takarónak terítem rád a deltát
Mert én vagyok ki téged ezer karral ölelt át
Azt még el kell mondanom, hogy mielőtt még
visszasiettem a jelenbe, örökre a pillanat sodrásába
zárva, azelőtt sikerült meglesnem, mit írt a költő a
jegyzetfüzetébe. Nem bírtam mindent kiolvasni, kézírása
zaklatott, sok kihúzással. De az első sorára tisztán em-
lékszem. Így szólt:
ITT ÜLÖK CSILLÁMLÓ SZIKLAFALON
Címke: vers
Semlény Csukcsföldön*
Az igazi együttérzés mindig szótlan.
Jurij Ritheu
Menni fog az, fiam, mondja anyám, útnak úgy meneszt: te legyél
csukcsok közt az első bencés, ha már bencések közt első csukcs
nem lehetsz. Értem én a tréfát, anyám, rének erdejében a tűnésed.
Apám, lehet, értem gyilkos, vad nyomod, a Szovjetből hozott,
útravaló mondatod: spóra et labora. Dacból fogom értelmét föl
a szónak. Amikor rájövök, melyik nap mikortájt bolond az órád,
imádkozom és dolgozom azon, hogy végezte előtt susmogjam
el: én istenem, jó istenem, lecsukcsódik már a szemem. Anyám,
fejeden bal szemem legyen autonóm terület, apám, gombafejű
nőm, nőtestű gombám, jobb fülemben zsírod legyen az. Hármónk
tarkószőreiről felkeltünkre higgye el az Úr, hogy szövedéke olyan,
mint amilyennek az élők és holtak rejtett gyökérhálózatát szedte,
vette, teremtette. Utolsó spórám, amíg alszom, vigyázz reám!
Vigyázz kedves szüleimre, meg az én Semlényeimre, tudjuk meg,
nő-e nagyobbra az inuit menny. Szüleim egyik menye orosz.
Ágomat egy lóért, legyen vége a háborúnak. Vadatűz-szünetet
kössön a termő és a test, hogy mikor állni újra fel kell, ne sír-, de
halomra csókolhassuk egymást reggel. Holnap sem lesz növény
a gomba, holnap sem lesz állat, legyen könnyű feldolgozni ezt.
Mondatot a jó szó, akár kés a fókazsírt, szeletelje. Csukcsföldijeim,
bencéseim, s Semlényeim ti mind, jó tudni tőletek, hogy a szelet
is az Úr elli. S hogy minden haló öröktől fogva szaporodni való.
*„Csukcsföld vagy a Csukcs Autonóm Körzet az Oroszországi Föderáció tagja. Oroszország északkeleti részét foglalja el, területe közel nyolcszor akkora, mint Magyarországé. Határos délnyugaton a Magadani területtel, délen a Kamcsatkai határterülettel, nyugaton és északnyugaton Jakutfölddel. Keleten a Bering-szoros választja el Alaszkától.” (Wikipédia)
Vass Tibor (1968, Miskolc) költő, képzőművész, a Spanyolnátha művészeti folyóirat alapító főszerkesztője. Hernádkakon és Berekfürdőn él. Legutóbbi kötete: Mondanom sem kell: húsz év Berekfürdő (versek, Spanyolnátha-Bereki Irodalmi Társaság, 2023).
Úton
a könyvtárból jövet
a buszon állva mint a heringek
mindenkinek sós az izzadságszaga
a könyveimet nagyon féltem
a hátizsákom ide-oda billen
ütődik pontosabban s benne
Arisztotelész Lotman Utassy
rázódik össze valami drámává
a dramaturgia pontosan képezi le
a be- és kiszivárgó porszagot
poétikája lesz a benzingőznek
s Gizi néni temetői virágainak
egy tinédzser az okostelefonján
lóg fülhallgatóval fülében
ütemesen rázza a fejét
a nyári velúrbőr csizmájában
ezt is csak onnan tudom
mert padlózatnak nézett
de nem jajdul már fel ilyenen
az ember s nem is átkozódik
kinézne inkább az ablakon
de tekintete emberoszlopokba
téved így inkább magába néz
hátha a reggeli kávéfőzőgép
gőzét fel tudná idézni csészényi
létünk kicsorbult pillanatait
s közben arra gondolni hogy
de jó volna élni még egy kicsit---
de élete hatvanhatodik évében
az ember csak azon morfondírozik
vajon beszedte-e a vérnyomás-
csökkentőjét és a cukorgyógyszerét
illetve már csak leülni szerettem volna
s az ablakon kipillantani meglesni
a fodros ruhájú kislányok lecsúszó
vállpántjait a nyolcvanas nénikék
bácsikák bölcsráncú bőrpírjait
de mindezek csak belső képeim
kiállításai s közben hallom fülemben
csengeni Solvejg dalát elkezdem
dúdolni de erre sem hederít senki
s mire egyre heringesebb lesz a
tömeg nekem le kellene szállnom
Arisztotelészestül Lotmanostul
Utassystul de a hátizsákom
beleakad egy kislány mazsorett-
botjába s tovább kényszerülök
utazni a 22-es buszon
de mondják a bácsi úgyis
ingyen utazik---
hazaérve lepakolom
létem hátizsákos értelmét
eszek pár kanál levest
a vasárnapi maradékból
és újra nekiindulok az útnak
ha visszagondolok tetszettek
Gizi néni temetői virágai én is olyat
viszek majd a feleségemnek
ha odaérek még ma alkonyatig---
Dr. Lajtos Nóra (1977, Püspökladány) irodalomtörténész, költő, író, kritikus, szerkesztő. Legutóbbi kötetei: Cserbóka, gyermekversek (Hungarovox Kiadó, 2022), A tölcsérjázmin éneke, Istenes versek (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021), Példázat és etika, Sánta Ferenc rövidprózájáról (Magyar Napló Kiadó, 2019). Debrecenben él.
ameddig lehetséges
állj! (és itt megáll.) ez már nem az anyafej szövege… szövege? szava. szavai... de lassan összeszedhetnénk magunkat mi is itt mindannyian, hiszen semmiről nem szólt még ez az istenverte kórházi hagyaték. nagyon okosnak hiszed magad. hiszed, ugye? „akkor mától újra el is kezdheted a facebook-böjtöt.” köszönöm. ezért szeretlek. és itt megint megáll. állj! (morcos kis mackóm. nem brummog, mert levágom azt az ostoba, tömött kis fejét. hogy neki is. hogy neki is levágom…) vidám történet vagyunk, sőt, együtt az osztályon szinte már örömóda, gyógyszerosztáskor úgy mozog mindenki, mintha koreográfia lennénk… nem láttál még köpenyben flashmobot, igaz? igaz. szegény vagy és hülye. mi vagyunk köpenyben, mama, mi vagyunk. nem a flashmob. mi vagyunk. és fáj, hogy lassan már minden megnyilvánulásomat bohóckodásnak veszik. pont itt? mi lesz akkor odakint? „nem lesz kint, fiam.” sokat ittál? ez van, ugye? ittam és szívtam. és most már sírni sem maradt erőm. és ezen a ponton mindig úgy érzem, hogy nem lehetséges... hogy nem lehetséges már elmondanom neked… azt. hogy sokáig mennyire gyűlöltelek azért a pillanatért. szárszó vagy szemes… mindegy, a lényeg az, hogy elindultál a bungaló felé fogtisztító pálcikával a szádban, én emlékszem arra is, ahogy közben kispált fütyülgettél, majd hirtelen bevágtad az ajtót. mintha örökre eltűntél volna akkor. de csak visszajöttél részegen. és sirattalak, miközben gyűlöltelek. ezt érezted a születésemkor is, igaz? nem ismerhetjük egymást. bár igaz lenne, és nem haragudnál rám. ott van az igazi háború, ugye, anyafej? ahogy várod, hogy hazatérjek hozzád. az rosszabb, mint egy hpv-szűrés másnaposan, csak átéled és novellát is írsz róla mérgedben. aztán át is írod nyomban. pedig semmi pedig… olyan vagy, mint a fegyvertelen szarvasvadász az oltár közelében. esetlen. gyámoltalan. anyátlan. tudod, ugye? Hát persze. most már tudod, hogy minden bűnöd a méhemben fogant. meg kell értened, bizonyára tudod is, hogy nem szeretem és soha nem is szerettem a karácsonyt. pedig mindig finom volt a sült kacsa és a sajtsaláta. vagy a milka-sütemény. de soha nem szerettem szilveszterig sírni a wc-n, pláne rá gondolva nem, vagy csak úgy elméregetve a pulzusomat, mintha már minden elveszett volna a mértéktelen zabálás szent ünnepe körül, párhuzamosan a józanság és a soványság elsiratásával. le lehet mondani arról is, hogy nevet változtatunk az év vége alkalmából. legalább ez a része könnyebb itt, az osztályon, hiszen se étel, se puha takarók, csak ez a rohadt szauna, a túlcsavart fűtőtestek izzasztó melege…hiába… minden sosem stimmelhet. te sem gondoltad komolyan, szerintem. legalábbis nekem elég komolytalannak tűnt, amikor emlékeztettél rá, hogy elsőéves joghallgató koromban, sőt, még nyár volt, az egyetem végén jártunk, amikor az a kislány panaszkodott, hogy folyton irkálok a kis unokahúgának, hát akkor körülbelül annyi idős volt, mint most a „kis” unokahúg, aki egyébként mára már jól táplált feleség, érthetetlen számomra, hogy miközben a gondolataimat sem tudom összeszedni két terápiás foglalkozás között, miért kell ilyesmire emlékeztetni bárkit is. visszaolvasnám szépen neked ezt a mondatot, de a word aláhúzta zölddel, így már nem tetszik. rohadt egy dolog, ugye? a saját gondolatod sem a sajátod, tulajdonképpen nem is gondolat. és még a mesterséges intelligencia sem hisz neked. mit kérdez az internet? „megdugnál egy idős hölgyet?” ugye? szerintem is, mondtam már neked, hogy ideje felkötnöd magad. és még ezt sem én mondom, legalábbis nem én mondom először. most szemben ül, legyen a neve kata, katával, bazdmeg, kata, nincs egy pepsid, hülye név, tudjuk, csak hát mégsem írhatja le az igazit, volt egy jogász élete is, és ez jogi kérdés, és katával behorpad, szétfeszül a tüdejük, mert van, hogy az esti műszakváltás és az udvarzárás között csak 10, max 15 percük marad, és ilyenkor annyi cigit kell elszívniuk, amennyit pulmonológiailag csak lehetséges elszívniuk, úristen, mennyire furcsa ezt úgy leírni, hogy már nem dohányzik…
Dekalog
0.5
addig már nem ér el,
nem olyan
hosszú,
újra kellene mérni, szabni,
más formát fog kapni,
jobban hozzád tapad,
meglátod,
az lesz az ára,
hogy fel kell adni majd.
ki-ki a maga szabadságát.
1.0
és azokban az években sokat gondoltam rád.
1.5
mert nem volt különbség.
2.0
a szőnyeget is letettük, azért még
érezni benne a vizelet savas szagát,
húgy,
de majd kikopik az emlékezetből,
néha ezt remélem.
2.5
anyám sokat köhög, de már nem sír.
ismétli magát. a szemét dörzsöli.
3.0
sztereotip.
3.5
aztán továbblép. én is.
hogy tudja így csinálni?
ennyire egyszerűen.
4.0
én már végeztem, amivel végeznem kellett.
4.5
tüdőfibrózis.
citromfű + menta.
5.0
aztán soha többet nem mondunk igazat.
nem lehet megtenni. bizonyára bántó is.
meglehet, ebben kell,
nemcsak hogy hazugság,
de ez lesz életünk meghatározó összetevője.
5.5
kétezertizenhat.
ne érezd magad becsapva.
6.0
csüngtem, mint anyám szerelmén,
lassan vettem észre, hogy az is milyen ostoba.
6.5
nyilván csalódott vagyok,
soha nem hittem volna, aztán mégis.
én nem tudom, mi áll a döntéseink mögött,
azt hiszem, többnyire semmi, egyre inkább
ez a meggyőződésem,
bárcsak azt mondhatnám szabadság,
de az nem ilyen, abban nincs
számítás, megalkuvás,
nincs benne elhallgatás,
nincs benne semmi olyan, amit szégyellni kellene.
nem bánt mást.
7.0
meg lehet tenni, ki is kell használni,
mert épp megteheted, hát hogyne.
aztán ami utána jönne,
azt máshogyan kell.
7.5
mert az nem hagy semmit maga mellett
megnyugodni. olyan, mint
a diófa –
minden kipusztul körülötte, nem csoda,
hogy mikor apa meghalt
kivágták, holott
az határ volt.
8.0
valaminek itt nagyon vége lett.
8.5
tényleg. istenigazán.
9.0
mert nem vagyunk egyformák.
szeretni sem tudunk egyformán.
9.5
ne félj. egy darabig minden így marad.
így kerül minden a helyére.
most a tárgyakról beszélek,
ahogy megtalálják régi helyüket.
10.0
erről beszélni, már nem tudok, és nem is szabad.
de hallgatni sem lehet, ott van,
félbehagyott, szerves, apró, de hiba.
és ha más nem látja, ha ők nem látják,
mi értelme, ha csak ott minden mellett
történik meg, megy végbe.
ha úgy marad. kimondatlanul.
Bartha László Zsolt (1986, Szatmár). „A közönség, amely eddig többé-kevésbé nyugodt maradt, idegeskedni kezdett, és kiáltozásokkal, éljenzéssel fejezte ki csodálatát Partre iránt, valahányszor egy szót szólt, meglehetősen megnehezítette a szöveg megértését.” Boris Vian
kiskoromban tündérekről álmodtam
meg egy olyan jövőről tudod olyan nagybetűsről amiben minden nap csirkepaprikás lesz ebédre hogy ekkorra már harmadéves orvostanhallgató leszek mama és tatáék sírnak a ballagáson senki sem fog bagózni a családból szerelmes leveleket írok lesz egy házunk a tónál azt az álmot elfelejtettem amiben egy részeg öregember biciklijét támasztva kerget az úton és idegenül suttog valamit beszaladok az udvarra az egész család ugyanazt kiáltja aztán képszakadás az internetet alig értem el másnap rákerestem mit jelenthet a szó több nyelvről is lefordítottam de csak az maradt meg hogy halál és én
Andó Réka a Partiumi Keresztény Egyetemen végzett Nagyváradon magyar-angol nyelv és irodalom szakon. A család a mindene, tizenegy macskája és a két kutyája, a mintás zoknik és trapéznacik.
Egy ló ügetése
Ez most szerelmesvers. A vers beszélője gyengéd érzelmeket próbál kifejezni a sorok közt. Ez nem olyan szerelmesvers, ami nem is a szerelemről szól, nem egy elfajzott ál-érzelem esztétizált belemagyarázása; ez a vers nem árulja el a költőt (versbeszélőt) érzelmeiben, holott a vers megírásakor a költő (versbeszélő) ártatlan, szánandó tudatlanságban szenved a leírtak mögött meghúzódó valódi jelentés ügyében, értsd: önbeteljesítő jövendölést fogalmaz meg az adott szerelem csorbulásának módjáról. Jaj, szegény költő! Ez a szerelmesvers nem a szerelem nehézségeiről szól, és arról sem tesz tanúbizonyságot, hogy milyen áldozatokkal jár e vitatott érzelem. Ez a szerelmesvers zavarba ejti a versbeszélőt (költőt), mert az ihletet adó szerelem-konstelláció nem reagál az addig felduzzasztott reflexekre. A költő (versbeszélő) magasba emeli a jól megmunkált pajzsot, a kikalapált kardot, felveszi a pozíciót és nem történik semmi, a pajzs súlyos lesz, a kard húzza karját; az egész kép inkább nevetséges, mintsem fenyegető. Indokoltság hiányában leereszti a harci díszt. Mert ez a szerelmesvers nem vitatkozik a szerelemről, ez a vers nem nyomaszt ideálokkal, melyektől a szerelmesek roppant kínosan éreznék magukat, minthogy az örökös megfelelni vágyás az első napsugarakkal bassza szájba a lehetséges érzelem virágázását. Ez a szerelmesvers kézenfog és hazakísér, de nem ront ajtóstól a házba, napról-napra húzódik közelebb; ez a szerelmesvers virágot és csokit hoz, pedig már a filmek is gyanakvóan pillognak a virágcsoki őskövületét elnézve; nincs türelmük egy ló ügetésének kifeszített mozzanataiban elmerülni. Ez a szerelmesvers egyszerre a test és a lélek dolga. Ez a szerelmesvers nem gyötrelmes és nem plátói. Sőt, egyértelműen kínálja magát, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem kérdőjelez meg, nem bizonytalanít el, nem ordibál éjjel kettőkör, nem vág a falhoz, nem tűnik el egész éjszakára nyomtalanul, nem bassza a kádba a levest, nem bűzlik a piától reggel nyolckor, nem okoz gyomorfájást, állandó készültségben levést, hogy mikor kell előkapni a pajzsot, megragadni a kardot, és nem nyom rád minden felelősséget. Ez a szerelmesvers nem bánt, nem kerget a sötét kút legmélyére, ebben a versben senki nem mondja, hogy szeret, holott mindent elkövet, ami ennek az ellentettje. Ez a szerelmesvers nem zaklat. Ez a szerelmesvers nem a szerelem megúszásáról szól, Mert ez a szerelmesvers nem akarja megúszni a szerelmet. A vers beszélője (költő) szelíd, akár a hártyásodó tócsa. A vers beszélője (költő) betekintést enged a szerelmesversbe vetett bizalom visszaszerzésének folyamatába. Ez most szerelmes vers. Szeret.
variációk
egy örkényesen szép halálra gondolok a molyaimnak hormonost nem én gondoltam de ilyet lehet kapni meg biztos még mást is modern kor sok már az intelligencia még a természetes is sok már már biztos olyan is van hogy csak gondolok rá s akkor elpusztul amikor eszembejut nem is olyan vicces mert ma 56 van s ezzel csak ne viccelődjem meg se nem -k mert ez volt az jut eszembe amikor elkergettétek a népellenes honfitársaitokat de ennél jobb már nem lesz gondolom úgy fáj hogy ami fáj mindet eldobnám bele a fénybe ahova meg a molyok se nagyon de majd a hormon október sehol egy ember az ilyennek le is jár a szavatossága hamar
OLAJÁG
Természetesen szerettük a galambokat. Galambszelíd. Galamblélek. Galambpár. Csupa megértés. Érzékenység. Fehérség. Nem véletlen, hogy a béke szimbólumai ezek a madarak. Olajágat hoznak nekünk özönvíz után. Persze zavart, hogy átjártak a szomszéd ház padlásáról, és a fürdőszoba ablaka alá piszkítottak. De megoldottuk. Szereltünk oda egy rácsot. Röpködtek így is a kertben. Le-leszálltak a háztetőre. Egyszer az udvaron találtuk az egyiket, húzta a szárnyát, nem tudott elrepülni. Vizet adtunk neki, valamennyi kölest is, éjszakára bevittük a garázsba. Reggelig helyrejött, és amire egyet-kettőt fordultunk, már nem volt ott. Aztán meggyűlöltük a galambokat. A nyáron hosszú hetekig nem volt eső, és közben fészket raktak az ereszcsatornába. Lentről nem láthattuk, és nincs olyan hosszú létránk, hogy odáig felmásszunk, de minden bizonnyal már költöttek is, mert egy idő után mintha többen lettek volna, mind hangosabban kaparták a bádogot, ahogy nőttek a fiókák. Legalábbis ezt feltételeztük. Állandó zaj és bűz is. Lent pedig galambszar vastagon. Meg kellett nézni, hova lépünk. Köztudott, hogy a madár sem piszkít a fészkébe. Nem gondoltam volna, hogy ennyire lehet utálni a békegalambot. Fordulnátok fel! Dögölnétek meg! Majd utánaolvastam. A galambok sokféle betegséget terjesztenek. Nem baj, mondtam Annának, ezeknek egy csepp eszük sincsen. Hiszen úgyis jön az eső előbb-utóbb, és kiönti őket. Tényleg. Hatalmas viharral ért véget a nyár, villámlott, dörgött, zuhogott egész este. Vajon mi van a galambokkal? Kimentem. Sötét volt. Zseblámpával odavilágítottam. Ültek ketten a csatorna szélén. Csak ketten. Ázottan, szétálló tollakkal. Hallgattak egymáshoz simulva. Idelent a csatorna szájából ömlött a víz. Ismét szerettem őket. Szégyelltem, hogy azelőtt gyűlöltem. De félek, hogy a szeretet sem tart sokáig. Nem tudom, hogyan lehetne változtatni az életünkön. Talán csak ennyi kellene. Látni, hogy gyengék azok is, akik erősek.
A szamár éve
Adventavit asinus, pulcher et fortissimus
Na nézd már, hogy egy ilyen kigúnyolt alakot is porcelánba lehet önteni
mondom a lányomnak a bolhapiacon
Feltekint a használt puzzle-k közül
nézi a töredezett poros szürke szőrű
megbántott tekintetű málhás szamarat
amit a háztartási dolgok között találtam
Perzsául a szamárra két szó is van, magyarázom,
mindkettő sértés
és a harmadik, ami a szamárfül
de az meg nyulat jelent
Hazaviszem a szamarat és a tűzhely mellé teszem
megtöltöm a kosarakat kurkumával meg fahéjjal
A lányom beletesz egy fogpiszkálót a szájába
hogy a széna kiálljon
Megsimogatom a barátom fülét és súgom neki:
Most te és én vagyunk, te kis ágrólszakadt szomorúság
Olyan semmi idő van már
se nap, se szél, se hó vagy eső se
csak egy szürke jelentéktelen égbolt
Ne beszélj butaságot, ellenkezik a lányom
a szél akkor is van ha nem látod
Fokhagymát pirítok repceolajban
egy Kaszpi-tengeri padlizsánpüréhez
A kurkuma összefoltozza a csempét
A lányom hozza a filctollait s azt mondja:
Fessünk mindent sárgára
Régen az udvarokban az asztalokat feldíszítették
politikai eseményeket ábrázoló figurákkal
hogy a vacsorázó társaságot beszédtémákkal lássák el
Porcelánból készült miniatúrákat rakunk ki magunkról
hogy a figyelmet rólunk el és felénk tereljük
Étvágygerjesztővé tesszük magunkat
bármilyen hatalomnak amely túszként tart foglyul minket
Fejünket csóváljuk
két undorító szénakazal között
Ó, te az állatvilág proletárja
saját tömeged hányszorosát cipelted
Az összes értéktöbbletet, amelyet adsz
és minden megvetés, amit cserébe kapsz
Ha nem az ostor suhog, a sárgarépa lóg
elérhetetlen jutalomként
és a lóval soha nem leszel egyenrangú
Micsoda egy sors ez egy jószágnak
Most elvehetem a kosaraidat
Nőnek a tulipánok, kiáltja a lányom
a hagymákról, amit még a nagynénjével együtt ültetett el
amikor az ő húgát vártuk
Ó, milyen nagyszerű, édesem – motyogom
mint egy boldogtalan anya januárban
ki tudja, hogy a tavasz még várat magára
Szamár, nézz ki a te ablakodon
A bizalom kis hajtásai
bújnak elő a fagyos talajból
Gyere, mondom, építünk egy falat
mintha egy kőgyűrű megvédhetne
nyulak és parkőrök ellen
Az anyák együgyűségével éneklem
hogyan ugrál el szamárfül az egérkéhez
aki rémülten a lyukba bújik
Az egér anyja egy bölcs nő
egy pillantást vet a szamárfülre, és azt mondja:
Ne butáskodj: ez egy vendég
Fuss vissza, mutatkozz be
és hívd meg szamárfület hozzánk
Mint a málhás szamarak, úgy élünk itt,
ahogy a bölcs mondókák
fokhagymát és szárított lime-ot hurcolunk a száműzetésből a tűzhelyre
A dió készen áll a pörkölésre, a gránátalma szirup a hűtőben
Ó, hadd térhessek vissza az istállómba
pihentethessem fejemet a szénában
mint egy elkopott vádaskodást
Micsoda sors, suttogja a nagynéném a telefonba
Hangját négy példa nélküli évtized törte meg
Kétszer is elküldtük bebalzsamozott gyerekeit repülőgépen kontinenseken át
Mennyibe kerül, kérdeztem a temetkezési vállalkozótól
Mintha bármilyen más szállítmányra béreltük volna fel, azt válaszolta:
Ez az elhunyt súlyától függ
Khale, hogyan csinálod, hogy az éjszakát nappallá változtasd?
Alábukom ebbe a gleccserbe
és ők nem is voltak az én méhemben
Minden hajnalban a kedvesem hónaljában sírok
Mondd el még egyszer a mesét,
ahogy a lehetetlen egy kicsit túl soká húzódik
Van egy pillanat, amikor legmagasabban jár a hold
és a szalmaszálak az ég felé fordulnak
Ha a halottak nevét suttogod, nem válaszolnak
de ha a csikók a beállóban alszanak
hallhatod magad iázni
Van-e olyan veszteség, ami csak úgy elviselhető
ha elfelejtjük, hogy a halottaknak volt testük
Fényképeket teszek fel és veszem le őket
nem tudom eldönteni melyik az elviselhetetlenebb
Kaptam én valamit, kérdezi a lányom, a bátyáidtól, akik halottak
Kiveszek egy tasak ketchupot és egy baglyot papírmaséból
Amikor meghaltak, mondom, akkor kezdtem bátyáimnak nevezni őket
itt úgy tartják, hogy az unokatestvér idegent jelent
Ők voltak a legközelebbi családom, ha az a család
ami összeköti a történelmet a jövővel
Követtem őket az alvilágba, és majdnem ott maradtam
És aztán, aztán jöttetek ti
Hogy nem lehet elegendő a boldogság emlékezete
Miféle egy irigy állat az ember
Miért bömböl egyből ahogy a cukor
íze eltűnik a nyelvéről
Hát nem elegendő az, hogy ők léteztek
egykor és hogy szerettem őket
Hogyan tudja az a test, amelyiknek el kell rohadnia
megtagadni a végesség befogadását
Szalma, mutasd magad
hol van a szár, ami a bátyám volt
Színes piñatát akasztunk fel a mennyezetre
és sorba állítjuk a gyerekeket
Egymás után lendítik a métaütőket
míg először a csillámok, majd a cukorkás zacskók hullanak ki
A gyerekek csoportokban ülnek a földön
nyalókát cserélnek rágós patkányokra, a cukortól felpörögve pusztítanak
míg a szülők meg nem jönnek és mi fellélegzünk
Utána a lányom azt mondja, hogy az egyszarvú volt a legjobb
De láttad a füleket, válaszolom
az a szegény, akit darabokra vertetek, nem egy mesebeli állat volt
Áll Gázában egy állatgondozó egy parkban
A gyerekek szeretnek hozzánk járni, mondja
semmi más mentsvár nincs itt
Minden drága a megszállás következményeként
pénzt kölcsönöztünk a rokonoktól és barátoktól
állatokat csempésztünk az alagutakon Egyiptomból
A háború alatt, mondja, sokan meghaltak
Fölöttünk repültek a gépek, nem tudtuk etetni az állatokat
Amikor végre visszatértünk, struccokat, majmokat és tigriseket találtunk holtan
legtöbbjük éhen halt, néhányukat agyonlőtték
Az állatkert gondozója megsimogatja a sörényt
A zebrák, magyarázza, drágák, és nem hajlandók bemenni az alagútba
Így hát vettünk két fehér szamarat és lefestettük
hajfestékkel és maszkolószalaggal
Minden hónapban ki kell javítanunk a csíkokat
de olcsó és a legtöbben elhiszik
és a valódi zebrákkal ellentétben ezeken lovagolhatnak a gyerekek
Egy Menhelyet a szamaraknak nevű szentföldi szervezet
állatkínzással vádolt meg minket, de én biztosítottam őket
hogy a mi zebráink nem cipelnek akkora terheket
mint amilyet az igásállatoknak kell
Mint a szamarak szamara az évszázadok századában
áll a burák két száraz szénakazal között
Élve hozta világra kicsinyeit, hordott hátán
uraságot és csőcseléket, de most össze van zavarodva:
Félig öszvér, félig ember vagyok
farkam, mint egy páváé, és arcom, mint egy istennőé
A testemmel egy létrát formáltam a mennybe
távoli helyekre jutottam el
de végül utolért a kétely
Nő vagyok-e vagy szörnyeteg, mítosz vagy anyag
Ha éhen halok, úgy emlékezz rám, mint a növényzet barátjára
Azt álmodtam, hogy találkoztál valaki mással, mondom
a kedvesemnek, és hogy bánatomban megettem egy szamarat
miért tetted ezt, mit gondolsz, ez mit jelent
A kedvesem beszappanoz a zuhany alatt
Talán, mondja, attól félsz, az a vágyad, hogy téged mások terherként hordjanak
arra készteti az embereket, akiket szeretsz, hogy elhagyjanak téged
Látod, nyögök, kinőtt
egy vállkereszt a hátamon
Fordította Sall László