MEGOSZTOM

Borzalmas


1.
rohan,
rohan,
mindig csak rohan,
nem csak a lába,
rohan a karja, a törzse, a feje is,
rohan, rohan,
borzalmas,
egy karosszékben ülve is rohan,
a mezőn elheveredve,
olvasás közben,
álmában,
rohan, rohan,
rohan szerelmesen,
gyűlölködve is rohan,
felajzva, de elnyugodva is,
gondolkodva, eltöprengve,
rohan, rohan,
borzalmas,
üvegkalitkában rohan,
mindig ott van az üvegkalitka körülötte,
ezért mindent lát maga körül,
de semmit nem tud megérinteni,
amit megfogna, csúszik is ki a kezéből,
mert rohan, rohan,
borzalmas,
elképzeli, hogy megáll,
hogy többet nem rohan,
és megáll,
de ekkor is rohan,
rohan, rohan,
borzalmas,
megérint, miközben elenged,
visszatart, miközben fellök,
védelmez, miközben megfojt,
elmond, miközben visszaszív,
rohan, rohan,
borzalmas,
rohan és házat épít,
rohan és családot alapít,
gyereke lesz, felneveli,
megöregszik és meghal,
de akkor is csak rohan, rohan,
borzalmas,
mert nem egyedül rohan,
mások is ott rohannak körülötte,
mások is ott tepernek az üvegkalitkájuk közepette,
senki nem tud hozzáérni a másikhoz,
mind szerteszét rohannak,
szanaszét, minden irányba,
mindenki rohan,
rohan, csak rohan,
rohan, rohan,
borzalmas szépség születik

2.
ás,
ás,
mindig csak ás,
leszúrja az ásót,
fordítja ki a földet, odébb hajítja,
ás, ás,
borzalmas,
a lyuk mélyül,
egyre mélyül,
térdig áll benne,
derékig, majd hónaljig,
ás csak ás,
borzalmas,
ás és magára gondol,
ás és a feleségét utasítja helyre,
lezár valamit,
elkezd valami mást,
de közben is folyton ás,
ás csak ás,
borzalmas,
míg egyszer emberi hullának ütközik az ásó,
de akkor sem áll meg,
tovább ás,
körbeássa a hullát,
alája nyúl és kiemeli a gödörből,
és tovább ás,
borzalmas,
mert újabb és újabb hulláknak ütközik neki ásás közbe,
de egyszer sem áll meg,
alájuk nyúl, kiemeli azokat is,
felhalmozza a gödör szélére,
és csak ás, ás, ás,
borzalmas,
a hullák csak halmozódnak a gödör szélén,
mert mindenki más is ás,
mindenki más is halmozza a hullákat a gödrök szélén,
míg belepik az egész fenti világot,
feltelik hullákkal a világ,
hullavilág lesz odafent,
de senki nem hagyja abba,
mindenki folytatja az ásást,
ásnak, csak ásnak,
ásnak, ásnak,
borzalmas szépség születik

3.
mászik,
mászik,
mindig csak mászik,
ráfog, kapaszkodik,
kitámasztja lábát,
elrugaszkodik,
miközben húzódzkodik is,
fennebb tolja magát,
mászik felfelé,
borzalmas,
egy belső falon,
de lehet, hogy külsőn,
senki se tudja,
valami nagynak, hatalmasnak
a belső vagy a külső oldalán,
megállíthatatlanul,
csak mászik felfelé,
borzalmas,
nem néz jobbra,
nem néz balra,
csak mereven maga elé,
az orra előtt levő keskeny sávra fókuszál,
miközben fog, rugaszkodik, húzódzkodik,
egyre csak halad,
fennebb és fennebb,
mászik, csak mászik,
borzalmas,
s mivel csak maga elé néz,
így nem látja,
más is ezt teszi,
hogy mindenki ott van ezen a hatalmas felületen,
mindenki más is kapaszkodik, húzódzkodik,
mászik és mászik,
borzalmas,
ahogy azt sem veszi végül észre,
hogy amit kiszögelésnek vél, nem létezik,
amit felületnek vél, nem létezik,
az egész fal sem létezik,
az egész szemei előtt lefutó
csodálatos világ nem létezik,
mindenki az üres űrben lebeg,
mindenki a semmiben kapar,
a semmiben rugaszkodik, húzódzkodik,
a semmin mászik felfelé,
mászik, csak mászik,
mászik, mászik,
borzalmas szépség születik

MEGOSZTOM

Negyvenegy szem

Nagyböjt utolsó vasárnapján 
negyvenegy szem nyugtatót tettem
asztalomra. Mint amerikai filmek
WC-deszkáin a port,
húztam a csíkot hossziránt.
Esténként vettem be egyet,
nyomták másnap a fejem.
Mire végigérek, elfelejtelek.
Megvontam a kávét,
a placebo miatt százforintos
energiaitalokat ittam.

Hirtelen döntésből Tamás-misén kötöttem ki.
Felolvastam az Elállási záradékot,
visszhangot a zsoltárból minden akard,
azt csak én gondoltam hozzá, Uram.
Legkedvesebb ajándék a pazarlás,
mondták új testvéreim.
Odavalónak éreztem tőle magam,
pedig a pápisták közül is kilógtam,
ahol lehetett.

Hét hetet adtam fél kézzel el,
homlokomra olajjal kentek keresztet.
Lobogtattam a megszentelt ágat,
márciusban a második fréziát.

A biobolt kisokosa alapján:
ártatlanság, figyelem,
a Google-keresés szerint:
mindig számíthatsz rám.
Vázában álltak,
szinte szétpattantak a kelyhek,
száradásukat füzetlapok vigyázták.
Ez később, ha a megőrzés jön,
itt nyílnak épp:
sárgák, rózsaszínek.

Hétfőn függönyfrufrut vágattam,
háromszín rúzst vettem,
és megfogadtam, semmit sem
forgatok ki a négy sarkából.
Jegyzeteket írtam,
ajándékokat magamnak:
elmúlsz majd te is, emlék leszel.
Titkos fiókba teszlek, vagy oda sem.
Az én böjtöm egy ötödik
érzékszerv, az álom.

Kedden krumplit pucoltam,
frankfurti levest főztem,
tudtam, ha elhagy, nem azért,
mert virslit eszem.
Nem hagyott, türelmet tanultam.
Agyam, a kikapcsolhatatlan
vetítővászon, jeleneteket mutatott.
Mikor először jártam nálad.
A sötét lakásban kérdezted,
eltalálok-e oda, ahol fekszel.
Üres térben indultál értem.
Mondtad, nevessek megint,
tudd, merre keress.

Szerdán úgy ébredtem,
mint kivert kutyák.
Aztán üzenet jött,
adjam meg a számom.
Fél óra múlva legfrissebb
szövegeimet szedegettem,
mondandómat a költőgenerációkról.
Elképzeltem, ahogy olvasom,
kopog a sok gubancos mondat.
A közönség belezavarodik
a személyközi viszonyokba,
Csiszolatlan volt és nem tudhattam,
visszajössz-e még ebbe a versbe.

Könyvvásárra hívtak a Hargitára,
ott lakik úgyis, azt mondják.
Két óra múlva újabb üzenet jött,
Adjak le szinopszist, mutatványt,
nyerjük meg a támogatást.
Megjött a harmadik is.
Beszámoltam neki a maiakról,
a barátnőm szerint máris
áramlanak az energiák,
el kellett engedni
ezt a negatív szálat.

Valami buliban tűntél fel.
Két szám között, pisilés
közben jól hangzó sort
írtam jegyzeteimbe.
Addigra összeboronáltam
fél társaságom ismerősökkel,
és legalább hárman voltak
biztosak benne, hogy hazavisznek,
de miután kirajzolódtál
a terem túlsó sarkában,
kihúztam tenyereik közül a karom.
Mászkáltam a szórakozóhelyen,
zsebemben a félmondattal,
minél többször mentél
mellettem el, annál jobban
idegesített, nálam van.
Végül utánam jöttél,
taxiba ültünk.

Hosszan fürödtem,
a két szemöldököm
fölötti részt nem érte víz,
nehogy lemossam az áldást,
el ne múljon a langyos kábulat.
Hol volt már, amit hittem,
írok majd: combom belsején
csorgott a fáradt olaj.
Az idő vánszorgott,
rohant egyszerre,
viaskodtam határidőimmel,
és egész nap az utazás
járt a fejemben.
Megszaporodtak, mióta ismerlek,
pedig elmenni úgy szeretek,
ha van kire gondolni, visszavár.
Miként mutassam be és kinek,
aki megtalálni úgy akar: nevess?
Euridiké hátra nézne-e,
ha helyet kéne cserélnie Orpheusszal?

Nem volt csatlakozás,
a kijelző repülő üzemmódot mutatott
és a napfényben hat órát üldögéltem
a budai lakásban. Hátam görnyedt volt –
gépeléstől, vagy mert két leereszkedő
vállam a mellkasomat védte, mindegy –,
mint aki világosban sötét útnak indult,
nehéz terepen, elvárások szavára,
kötelességei elől, mégis szembe velük.
Közben érzi, ha távolról is, nyomában
lopódzó ellenségeit, a gondolatokat.
Az ablakon túl autón jártak, gyalog.
Gyorsan bealkonyult,
valami réglátott oldalon
újabb bizonyítékát találtam árulásodnak.
Szerettem volna néhány szót váltani,
veled nem lehetett, hát a többiekkel.
De E. aludt, D. aludt, S. aludt,
A. aludt és mind aludtak.
Betördeltem
az eddigieket,
és
én
is
elaludtam.

Nagypénteken táncolni mentem
oda, ahol először láttalak.
Tudtam, ha elhagy, nem azért van,
mert rövid a szoknyám, fröccsöt iszom.
De nem hagyott, megmutatta, vannak,
akiknek egyetlen szavam többet ér mindnél,
amit valaha neked mondtam.
És persze hidegen hagyott az egész.

Hazafelé dúdoltam az elsőáldozási dalt,
meghívtál, Jézusom, látod, itt vagyok.
És akkor végre itt voltál te is, gondoltam,
ezt írom majd, meg hogy miénk volt
a szombat és miénk a vasárnap.

Ha kimondtam valamit, általában úgy lett.
Annyit ravaszkodtam, mégsem jöttél el.
Az én böjtöm az ünnep lecsengése,
a hülyeség kiheverése.
Amíg elhiszem, van hova tovább.

Most kéne lefagyni, belehalni,
úgy tenni, mint aki nem vette észre,
min megy keresztül épp.
Nem szedtem be a negyvenegy szemet,
eljött a húsvét, elmúlt a pünkösd.

Végig terveztem a befejezést.
Minden tudtam, ha elhagy-ot
azért találtam ki, ide illeszthessem
a félsort, ami a taxizós estén
a fülkébe zárkózva eszembe jutott.
Áldozataimat, mondd, szereted-e, Isten?
De már nem kérdezhettem meg,
mert biztos volt, nem szereti.

Mellékdal:
Rosszul, rosszkor próbáltam,
és megértenem igazából
nem az ő szándékát kell.
Ismerni a tiéd, az enyémet
vele egyformának hazudni,
vagy elérni, ne legyen sajátom.
MEGOSZTOM

Semlény a Lévayn


Kért lelek.
Találom a kér szót
legszebben mondani,
kőelefántot és kősast bámulászni menjünk,
kérem, amíg meg nem érkezik a doktor bácsi.

Kérlelem anyámat, kőelefántot és kősast bámulásszunk
a Lévay egyik kerítésoszlopán,
nem arról beszélek, hogy mi legyünk az oszlopon,
kérlelem, miután azt mondja a nővérke, elnézést,
a doktor úr a műtőben még, elhúzódik a beavatkozás,
legkevesebb egy óráig,
csak aztán tud magukkal beszélni az ellenanyagról.
Foglaljanak helyet, fogok szólni,
ha a doktor úr kijön a műtőből, vagy megléphetnek
egy órára, de ne messzire, ajánlom a Lévayt,
annak a végén bámulászni lehet a vasúti kocsikat,
az biztos érdekli a gyereket,
a Tiszaira mennek, a Tiszairól jönnek,
tehervonatokat osztanak szét vagy raknak össze.
Tudjuk, mondja anyám, érdekli a gyereket, mi itt szülünk,
minket beengednek a Lévay végén, a nagy kapun.

A doktor úrra jó párszor várakozunk, nála születtünk,
hozzá kell visszajárni ellenanyag ügyében is.
A nővérke elküld meglépni,
számolhatjuk közelről a vagonokat, olvashatjuk felirataikat,
színből, szagból, alakból igyekszünk kispekulálni,
mit szállíthatnak, harckocsi-alkatrészt, ágyúcsövet,
ellenanyagot, haleleséget, preparált sast, elefántcsontot,
iskolatáskát, takarékbélyeget, másodpercmutatót,
és odafelé menet, meg visszafelé jövet is bámulászhatjuk
a kőelefántot és a kősast a Lévay egyik kerítésoszlopán.
Nem arról beszélek tehát, hogy mi ülünk ott.

A Lévay utca kőelefántja és kősasa híven mutatja
a bonyolult részleteket, megragadják a sajátos bőrt,
ormányt, szárnyat, tollakat. Természetüknél fogva
állnak ellent az időjárás viszontagságainak,
ellenanyag híján nincsenek, ám egy-egy darabka
idővel törik belőlük, egy kicsike innen-onnan,
rövidül ormány, kissül szárny, kisül a forróságban belőlük
kavicska, vagy hólé szivárog résmélyeikbe,
szétfeszít ormányt, szárnyat, ahogy bent esz idő
preparált sast, fakít elefántcsontot, takarékbélyeget,
csattalanít iskolatáskát, felfal ellenanyagot,
porlaszt másodpercmutatót, szárít haleleséget,
rozsdít harckocsi-alkatrészt, ágyúcsövet. Anyám mondja,

ezek itt lesznek, ha én már nem leszek, sőt lehet, akkor is,
ha te már nem leszel, elfogy ellenanyagod.
Nézd azt az orrszarvúbogarat, mondja anyám,
ott a kősas alatt, milyen ép a teteme, hozd haza a bátyád
gyűjteményébe, majd felírjuk, a Lévayról van, a kősas alól.
Orrszavúnak értem, annak is írom. Az első szó,
amit le tudok írni a Lévay után. Magyarán a második.

Orrszavúbogár a Lévay utcán, a kősas alól.
Aztán jön a harckocsi-alkatrész, anyám imádja
a kötőjele miatt, Hernádkakot is Hernád-kakkozza,
s megtanít velem ágyúcsövet, ellenanyagot, haleleséget,
preparált sast, elefántcsontot, iskolatáskát,
takarékbélyeget, másodpercmutatót. És hol van még az iskola.
Hagyja, hogy az orvvadász orrvadász legyen,
ráérek megtudni az igazságot.

A doktor bácsi végez a műtőben, a nővérke viccelődik velünk,
nem kell menni újból a Lévay végére. Mutatom büszkén
az orrszavút, elmondom, honnan, mire a doktor bácsi
Lévayt kezd szavalni jó hangosan, bennem ettől fogva
minden Lévay-szóra nőttön nő az ellenanyag.

Anyám kifigyeli ezt a mérhető, jótékony hatást.
Reggel Petőfit, délben Aranyat, este Tompát olvas hangosan.
Később milyen jól jön ez Dobos tanár úr óráin, megjegyzek
pár sort, gombnyomásra idézek. A Lévay-fennhangot apámra
bízza, véletlenszerű napszakokban érzékletesen szólaltat meg
Shakespeare-fordításaiból. Igaz ugyan, hogy se kukkot, se
Kakkot nem értek belőle, nem az értés, hanem az éltés, éltetés
a lényeg, és ahogy taglejt közben, kézfején egyensúlyozza
az orrszavúbogarat. Apám Lévayn és jóval később Stephen
Hawkingon kívül mást nem olvas nekem hangosan.

Vérvételre menet ma a szül.hely közvetlen közelében
ott a doktor. De nem, az nem lehet, a bácsinak nem lehet
annyi ellenanyaga, hogy az idáig kitartson, hasonlóságról
lehet szó csupán, a szem.szám nem egyezhet. Vagy csodáról.
Készülök a laborra. Orra et laborra.

Ért lelek.
Találom az ér szót
legszebben mondani,
kőelefánt- és kősas-elmondást érlelek,
hogy a Semlény a Lévaynban el tudjam szavalni érzékletesen,
az orrszavú itt orrul, itt szavul előttem, nagyjából épségben,
egy-egy darabka törik idővel belőle, egy kicsike innen-onnan,
de nem rövidül ormány, nem kissül szárny.
Lám, van, akit holtában is éltet ellenanyag.

A Lévay végén a nagykapu egy szavamra megnyílik,
az őr kedves, mehetek a sínekig. Miért is bámulászok ott,
végighallgatja, érti Semlényt, a máig ép orrszavút, a kősast,
a kőelefántot. Előadom, milyen vicces anyám, itt közel,
ahol mi szülünk, a kórtermet klórteremnek hívja a szag miatt,
és hogy milyen vicces apám, úgy egyensúlyoz kézfején
az orrszavúval, mintha azon múlna életünk,
hogy az alázuhan-e, vagy marad a taglejtések közben is
épségben a helyén, mint egy szép Shakespeare-tag,
pl. az orr, a szó vagy a szarv egy Lévay-fordításban.
MEGOSZTOM

Te Deum

Mintha szurok fagyott volna rám.

De nem erről akarok beszélni.
Hanem hogy szeretem a munkámat.
Azon kevesek közé tartozom, akik.
Reggel remek a kedvem.
A kávé, a zuhany, az öltözködés.
Örömmel készülődöm.
Egy újabb príma nap.
Megyek dolgozni.
Dolgozni, dolgozni, dolgozni.
Dolgozni megyek.
Dolgozni csodás.
A kijelölt feladatok.
A felmerülő problémák.
A jó és a rossz kérdések.
A jó és a rossz válaszok.
A megnyugtató megoldások.
A segítőkész munkatársak.
A bizonytalan kollégák.
Az az egy-két megfelelő szó.
Bátorítás, támogatás, együttműködés.
Csoportdinamika.
Csupa boldog izzadság.
Csupa fénylő izzadtság.
Soha panasz.
Soha keserv.
Tapodtat sem hátrálok.
Nem roppanok össze.
Pozitív szemlélet.
Koncentráltság, fókuszáltság.
Kifogástalan modor.
Bizalomgerjesztő viselkedés.
Ügyfélorientált kommunikáció.
Az erőfeszítések meghozzák gyümölcseiket.
A sikeres munka után kikapcsolódás.
Lazítás, édes pihenés.
Nyugodt, mély alvás, hogy másnap újra.
Az élet édes.
Csak ez a leépítés.
Persze semmi pánik.
Nagyon sajnálják.
Kár, azt mondják, kár, kár.
Fejük lehajtva, válluk lóg, térdük rogy.
Vigasztalom őket.
Senki nem pótolhatatlan.
Bárki bárkivel bármikor.
Össze-vissza cserélgethetők vagyunk mind.
Persze nem csak nekik nehéz.
Én is zavarban vagyok.
Nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni.
Ha nincs munka, nincs reggeli kávé.
Ha nincs munka, nincs munka utáni italozás.
Ha nincs munka, nincs hétvége.
Ha nincs munka, nincsenek munkatársak.
Ha nincs munka, nincs munkahely.
Ha nincs munkahely, nincs ismerkedés.
Ha nincs ismerkedés, nincs nő.
Nő nélkül nem ugyanolyan.
Ha legalább nő van, már olyan, mintha.
De ha nő sincs, akkor nagyon nem olyan, mintha.
Ha csak nincs van, az baj.
Ha baj van, bajban vagyok.
Nem tudom elképzelni, aminek lennie kell.
Soha nem volt élénk a fantáziám.
Soha nem dicsértek gyerekkoromban.
Lehet, hogy azóta se igazán soha.
Lehet, hogy most sem tudom, mit akarok.
Ne legyen vége, azt akarom, de hiába.
Más viszont nem érdekel.
Nem is érdekelhet, mert nem ismerek mást.
Nem tudom, milyen az a más.
Föl nem foghatom, mi az a más.
De magamra is képtelen vagyok gondolni.
Gondolkodnom kellene pedig biztosan.
Eszembe jutna akkor, amire szükségem van.
Talán egy optimális méretű tükör segít.
Egy optimális méretű tükörben mindent láthatok.
A legapróbb pupillamozdulatot.
A legtitkoltabb arcizomrándulást.
Az uralhatatlan szájszélremegést.
Hulljon az álarc, törjön a pajzs.
A meztelen őszinteség ad erőt a nehéz időkben.
A tiszta igazság.
Fegyelmezett vagyok, azt kell látnom a tükörben.
Nézek fegyelmezetten a tükörbe.
Nézek bele, előre.
Előre, a jövőbe.
Magamat látom.
Látom, ahogy mereven állok.

Mintha szurok fagyott volna rám.
MEGOSZTOM

bennünk lakozó

a bennünk lakozó narrátor
nélkül meghalunk mert az
embernek szüksége van arra
hogy időről időre megfogalm
azza önmagát csütörtökön hal
t meg anyám csütörtökön szü
letett különben széthullunk
fekete és fehér húrokra min
t fekete és fehér húrokra s
zéthulló fekete és fehér zong
ora szombaton lesz a temetés



első részlet abból a másik
naplóból kvodlibet huszon
öt május tizennyolc vasárn
ap a lehető legtermészetes
ebb módon harag és gyűlöl
et nélkül ha tükörbe nézek
azt látom hogy az egyik sz
emem kék olyan az alakja m
int egy elnyújtott könnycsep
p a másik szemem barna l
eginkább egy száraz falevél



a bolond lány románul ének
el nem eresztik be a sárga ajt
ón hiába zuhognak öklei amiko
r ott állunk a lépcsőházban
nem jut eszembe ez a jelenet
a bennünk lakozó narrátor ú
gy csinálja hogy a rossz jó le
gyen ebben a versben öcsém
et megölelem anyám temetés
ére nem értünk oda lerobb
antunk az autópályán aztá
n a közeli városban anyám
sírja fölött elmondjuk a m
iatyánkot alkonyodik de még
sötétedés előtt sikerült od
aérni a magány valósága az



pünkösdszerda iső tétel
a vers címe és a piros év
szak a verstest részévé v
álik ahogy megmártózik t
eremtményében a teremtő
az időben az örökkévaló
ság a fodrozódó időben a
fodrozódó örökkévalóság s
árga reneszánsz álarca m
ögé rejtőzik a valóság ar
ca mert elmúlik minden
örökkévaló lehetett volna



a bőröndöt amikor vittem
a révész megkérdezte hát eb
be ki van a bennünk lakozó
narrátort csuktam a bőrönd
be de nem értette volna ho
gy beszéd közben miért hasz
nálok latin betűket a nagyb
átyám mondtam kihagyott a v
égrendeletből véres a bőrönd
a révész nevetett talán a z
akó miatt nem értünk oda a
temetésre talán legközelebb
persze még egyszer már nem
fog meghalni anyám többé



húsvétcsütörtök iidik tétel
a feltámadás szadizmusát id
ézi egy másik költő másik ve
rséből annak a másik költő
annak a másik verse a nyel
v roncsolása ez mint rózsas
zín hajnalban rózsaszín haj
nalon szándék és szokás szer
int a tévedés az örökkévaló t
évedés malmára hajtja fejét a
patakvizet lélek és igazság te
st és igazságtalan látszatok



a nyelv jelekből áll tevődik
össze és ezeket a jeleket elő
re megfontolt szabályok szer
int illeszti egymás mellé a
bennünk lakozó narrátor a m
agyar nyelvben négy szóelem
van szótő képző jel és rag h
a például azt mondom ház
le kell bontani magától össz
edől főnév ha azonban hozz
ábiggyesztem az i képzőt házi
az i képző tehát a ház főné
vből a házi melléknevet n
em ismerem annak a fának
a nevét a temetőben az al
att a fa alatt pihen anyám



vízkeresztvasárnap iiidik
tétel étel az asztalon test
és kenyér a kannibál teste e
hetetlen a hét látszat és i
gazság volna a feltámadást
elhalasztani mondatmorzsá
k az asztalon az asztal alat
t kutyák és gyerekek a játszót
éren kezdődött a teremtés a
második tévedéssel az angy
al aki nem létezik a téved
hetetlen angyal tévedhetet



a temetés napján megpr
óbáltam elhallgattatni a b
ennünk lakozó narrátort a
kiről először egy újságban o
lvastam anyám hegyek közö
tt született a magány való
sága és a társak illúziója h
alkan szól a rádió csak a l
ányom hallja a rapszódia sz
íneit ki kellett vágni mesélt
e apám a sírásók csak úgy
vállalták el a papnak mi
ndig sietnie kell nincsenek
angyalok az oltárhoz veze
tő utat nem őrzi tűz alkon
yat ahogy a lemenő nap v
ére a fák alázatos fejére
MEGOSZTOM

Demeter Arnold versei

idegenek 

Erre már nem jártok.
Kifakult vendégség.
Nincs idő, mi mennénk.
Nincs idő, mi várnánk.
Nem nagy dolog,
csak mi múlunk rajtatok,
és ti, ti túl múltok rajtuk.

Sokatokra emlékszem.
Öröknek gondoltalak,
ti, furcsán nevetők,
sokat mocorgók,
jól lakni szeretők.
Vasárnap jöttetek,
mintha szentek,
megannyi szlogennel.
Holnap munka,
na még egyet.
Vár a gyermek,
na még egyet.
Szegény kutya,
macska, ház, szellemek

egyedül maradtak.
S kőbe vésett jelszó,
amint tudunk, jövünk.

Magunkra hagytatok.
A fiatalkori ígéretekből,
felnőttkori rutin hazugságok
lettek. Eskütök megbukott.

El kell fogadni, nyugtatnak
száz ebéden, száz vasárnap,
s talán, önzők vagyunk,
amiért még most is visszavárunk.

Jó bor vár, finom vacsora,
de ha most belépnétek
ezekből nem maradna más,
csak a megvetés,
hogy eddig hol,
eddig miért nem,
s most minek.

Látom én, hallom én, hogy
a telefon nem csak
egy irányba működik.

Abban már biztos vagyok,
hogy néha évekig tart
egy-egy optikai csalódás,
s benne szédülten ténfereg
minden jóindulat.

Az is lehet,
hogy maholnap ismét megjelentek.
S majd azt gondolom,
hogy megbolondultam,
pedig csak elfelejtettetek.

Színes a társaság,
rokonok, barátok,
cifra csokor, de a vége
úgyis hervadás.

Illemből lakadalom.
Illemből temetés.

Köszönni persze
továbbra is köszönünk.
Hisz valamiért még mindig
azt gondoljuk, hogy
tényleg ismertük egymást.

hát legyen

Csendben halt meg,
nem volt jajgatás.
Tudta, hogy jönnek,
megragadják a vállát,
mosolytalan nevetnek,
hajukba túrnak,
és kölcsönkérik mindenét,
tudta, hogy ha szisszen,
akkor már jönnek
kiakasztják a kaput,
megkeresik a kulcsokat,
a ruhái közé túrnak,
kávét kérnek és cukrot,
tudta jól, ismerte őket,
látta őket,
név szerint tudta,
hogy egyik, másik
kinek a mije.
Az ördögök.
Csak ennyi volt a terv,
hajnalban, amikor
már a mellette virrasztó
se bírja,
és bekoppan a szeme,
a koppanással egyszerre
megszökik, mintha
csak ismét bálba lógna el.
S lett is nagy rémület
reggelre, és háborgás,
hogy csak így szó nélkül,
hagyogatás, elköszönés,
megköszönés, kiköszönés,
jajgatás nélkül,
elment.
De ő tudta, hogy
így a boldogabb,
így az egyszerűbb,
hogy végre,
valamit utoljára
magyarázat nélkül
megtehet.
S ha ez a halál,
hát legyen.

MEGOSZTOM

Ayhan Gökhan versei

Nyaralnak a gyerekek

infúziók tartják össze a szétcsúszott nyarakat,
krematóriumként üzemeltetett halsütők.
a kórházból kiszökött gyerekek állnak a lángosos előtt,
a csuklókat eljegyezték az injekciós tűk.

Tolókocsid
In memoriam Lakatos Mária

tolókocsid hány karátos ékszer,
gyémántkereke a járólapot nem karcolja fel?
eltolnálak a cukrászdáig, ha élnél még,
guruló ékszered puha húst felemészt.

Gyűrűsujjak gyűrűvel

hasznos és praktikus gyűrűsujjak,
ütésállóak,
és az ék-
szert
nem töri el
egy kifejlett gyerekfej.
MEGOSZTOM

Létai Eszter versei

a kezdet árnyéka

azt mondják, öröm a sírás,
mikor a tüdő megtelik levegővel
és az arc mosollyal.
azt mondják, ijesztő a lila,
nyomai a fájdalomnak
és az élet-halál közti létnek.
azt mondják, az inkubátor
műanyag dobozban szimulált világ,
ahol a szeretet kesztyűn keresztül érint.
azt mondják, a kegyelem
egy szó, amit csak a túlélők
képesek kimondani.
azt mondják, ők mindent megtettek,
most rajtam a sor,
de ez az ajtó nem nyílik befelé.
itt maradtam szélárnyékban,
nem tanultam meg elengedni,
csak hordozni,
mint egy hibásan nyomtatott sor
egy könyv első oldalán,
ami minden nap
újraolvassa magát bennem.


Kék

megszoktam
a nyomást a tarkómban
amikor a gondolatok
mint nyers szavak előrontanak
még mielőtt kisütnék
egy épkézláb mondatot
mely kontextus nélkül
meztelenül hever a papíron

megszoktam
hogy a kék elfolyik
csak a vörös planktonok
világítanak a koponyámban
átitatják a bőröm
befúródnak a csontvelőmbe
és lassan felemésztenek –
adjátok vissza a kékemet


mint Szindbád

mint Szindbád
kiben oly tisztán él minden emlék
s kit régmúltból maradt szomjúság hajszol
úgy bontasz vitorlát te is

mintha óriás hajók közt járnál
pedig csak villamosra vársz
ami sosem érkezik pontosan
nem hódítasz csak áthaladsz

talpad nyomán megnyílik a tér
és az idő új mesébe kezd
a tenger elveszett pillanat
de a város a tied


MEGOSZTOM

Az első lekottázott macskanyávogás

Emlékezzünk, a leghívebb tanítvány
neve János. Most vendégei volnánk
a sokpipájú, verseiben rejlő –
tornyokba nem zárható
szín Aranynak.
Voltunk a képes szinten
100 lépcsőkön recsegtünk fel-le
akárha egy létrán.
Arany 4 napig rostokolt
a föstő állványával szemközt,
piros pozsgássá csak
mókából ékesíti őt a Mester.
A Csonkaktorony eredeti kapuján
nem járhat be 13000 évi látogató
az Arany-palotába mégis-mégis
beférnek karrierek, pályák –
Bőrdudaszó, Kobzos Tamás gitár.
No ittatok-é jó traminikat
hallották-é vándordalotok Csörszül
dallani hogy ……………. nem vagyunk
hogy még az ördögtől sem félünk,
hogy (sic!) A levegő az isten.
A sárga muskotályt ittátok-é,
Gránátos íze milyen volt, milyen volt?
S a Sauvignon blanc-.... aroma
Cabernet blanc, imígyen szóla Boka
mentalevél emléke dal Világról
búcsúzni kezdünk magunktól egymástól.
A szürkebarát tölgy ....... színe
az angyalok felé is transzpirál
ez itt a tűnődő körte árnyalása
a malomban a pajkos verebek
ez itt a tillitulli erudikus
tanácskozás (40 percig vagyunk a tűzben)
az egy-két taktus panza
Strobl Alajos nem vett részt vacsoránkon
Készülünk fiókhúzó versenyre
egy versmag asztaltársaság szívébe vetve
Arany metszés
Néró …… és medina
Reduktív élet. Arany.
és Palota.
MEGOSZTOM

Fájdalom

„annyi mindent kell még elfelejteni”
(Oláh András)



Tarajosodik a hajnal, minden így kezdődik el:
egy lavórnyi friss vízben úszik a felkelő Nap,
főzött szappannal habzik a virradat, kakasszó
hallik, az ólak falai még álmodnak egy kicsit.
Nagyapám a kapcájával bíbelődik, körbetekeri,
közben arra gondol, hogyan lehetne azt a
muszkát elfelejteni, akinek szemében ott volt
a gyermekkora, a hinta suhogó szárnyalása,
ahogyan szelte széltében-hosszában a levegőt,
a játékpuska és játékkatonák, melyet a szőnyeg
csataterére lehetett kivezényelni, hogyan lehetne
azokat a kék szemeket a vederből kimerni, hogyan
lehetne azt a szőke hajat a fésűből kiszórni,
mert ritka az a nap, mikor nem jön elébe, fegyvert
fogva őrá, ki gyorsabb volt, így a másik rogyott
térdre a hóban, nagyapám körbetekeri kapcájával
a másik lábát is, a kezeit, a fejét, a szemeit…
Nem tudja, hogy ezt traumának hívják, ő csak
fájdalomnak nevezi, gyilkos-e valójában, aki csak
önvédelemből ölt, s a hazát védte, parancsra tette,
mégis ott az a decemberi arc a hóban, nagyapám
szíve vérzik el ott akkor hirtelen, s az áldozatot
nincsen mód eltemetni, gránát csapódik nagyapám
mellett, egy szilánkot ott őriz a bal bokájában,
körbetekerve már az is, s volna még, amit jó volna elfelejteni,
a szalmalevest, a húgyszagos vagonokat, az örökös
ébrenlétet, melyet mai napig sem tud kialudni, nem
tud ő már, csak hóban nyíló pipacsokról álmodni, majd
felriadva arra gondolni: ezért kellett hát így megöregedni,
mit lehetne már újrakezdeni, inkább annyi mindent,
de annyi mindent, annyi mindent kell még elfelejteni…