augusztus 21, 2025 | Boka László | Kortárs klasszikus | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusunk, Jékely Zoltán

Először fordult elő, hogy az Újvárad irodalmi sorozatában az előadás beszélgetés formájában hangzott el, ráadásul vendégeink maguk olvastak fel néhány, számukra kedves költeményt. Jékely Zoltán életét és írásművészetét Dr. Boka László irodalomtörténész, valamint Péterfy Sarolt, Jékely unokája, egyúttal az Áprily–Jékely hagyaték gondozója idézte meg a nagyváradi érdeklődőknek a Léda-ház kultúrtérben.

Boka László: Mielőtt túltengene bennem az irodalomtörténész, és nagyon elkezdenék filológiai-történeti adatokat sorolni, inkább néhány kulcsszóval próbálnám megragadni az életmű jellegzetességeit, vagy az életművet magát. Nem gondolom túlzásnak azt, hogy Jékely Zoltánt kortárs klasszikusnak nevezzük, bár már több évtizede halott, de a tény, hogy írásművészete meghatározta a teljes magyar lírát a 20. század 1930-as éveitől errefelé, az egészen biztos. Volt szó korábban ebben a sorozatban arról, milyen fontos, hogy a generációk adják egymásnak a képletes kilincset, hogy összeérnek nemzedékek, szellemi hagyatékok, s olykor bevallottan vagy anélkül, de látszik, kire ki hat. Mikor 2013-ban, a Jékely centenáriumon Sarolttal egy emlékkiállítást rendeztünk az OSZK-ban, akkor Sarolt szerkesztett egy nagyon szép kötetet is, Jékely 100 a címe, amelyben kortárs költők vallottak Jékelyről, és mindenki választott tíz kedvenc verset is. Közülük szinte mindenki kitért arra, hogy neki milyen Jékely-élménye van, és hogy ez a Jékely-élmény mennyire meghatározó volt pályáján. Ugye, végig lehet vonulni a teljes 20. századon, a kortárs magyar líráig, megfigyelve, hogy ki mit adott, mit vett át, mit vállalt örökségként, hogyan lépett tovább. Például Kemény István azt írta ebben a kötetben, ha jól idézem, hogy ha Jékely 30 évvel előbb születik, akkor Nyugat első nemzedékének nagyjai ma egyel többen lennének.

Péterfy Sarolt: Szerintem az, hogy Jékelyt a költők költőjének szokták nevezni, az már ennyiből is igen sokat elmond. Lehet, hogy a széles nyilvánosságban annyira nem ismert költő, mint mondjuk sok kortársa, akár Weöres Sándor, aki évre pontosan vele egyszerre született. Talán nem ismerik annyian a nevét, a költészetét, de a költők szinte mindig olyan elődként vagy lírai előzményként tekintenek művészetére, amit fontosnak, meghatározónak tartanak. A kötet szerkesztése során soha nem volt probléma az, hogy a felkért költők ugyanazokat a verseket választották volna. Tehát mind a tíz költő tíz olyan „kedvencet” választott, ami nem esett egybe a másik költő tíz kedvencével, és ez nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy mennyire saját Jékely-élményük van.

B.L.: Azzal akartam folytatni, hogy Jékely valóban, nem a Kosztolányi, Babits, Juhász vagy Tóth Árpád generációjához tartozik, hanem ugye csak a ’30-as években indult. Az első kötete, az Éjszakák 1936-os, és több mint meghatározó, rögtön felfigyelnek rá, pár éven belül Baumgarten-díjat kapott, ami azért nagyon ritka a magyar irodalomtörténetben. Hogy valakinek egy debütkötete, egy fiatal verselő első könyve ekkorát szóljon. Föl fogok olvasni néhány véleményt a kortársaktól, Szerb Antaltól, vagy Weöres Sándortól, ami igazolja mindezt. És mindezen túl, azt gondolom, hogy Jékelynek még nehezebb dolga is volt, mint a Nyugat első, nagy nemzedékének, és akár a második nemzedéknek is, mely a 20-as években indult, és ezt komolyan gondolom, hiszen az 1930-as években nagy szerzővé érni, ráadásul Erdélyből indulva bekerülni a Nyugat és Babits fénykörébe, olyan kortársakkal, mint Weöres vagy Vas István, Radnóti vagy József Attila, Szabó Lőrinc és Illyés, természetesen még élt ekkor Babits és Kosztolányi, és mindenki más, akit fel sem sorolok, köztük az édesapa Áprily és helikoni társai, itt Erdélyben, de 1937-ig Juhász Gyula is. Tehát nem volt könnyű dolga egy ilyen „erős mezőnyben”, amikor generációk értek össze, új hangként, egyedi hangként nem csak bemutatkozni, hanem ezt a szintet, minőséget konstans módon fenn is tartani, újabb kötetekkel igazolni.

Mielőtt ezekre a részletekre kitérnénk ma este, mondanék egy-két címszót, kulcsszót, amint ígértem, és kérlek, hogy majd reflektálj rájuk. Most ugye a Partiumban vagyunk, nem a történelmi Erdélyben, ezért rögtön azzal kezdem, hogy sajátos nyelv és sajátos erdélyiség. Hogy is van ez?

P.S.: Ugye az erdélyiséget nyilván nem kell túlmagyarázni, pláne az itteni közönségnek. Nagyenyeden született, és végül is középiskolás korában költöztek csak át családjával Budapestre. A gimnáziumot már ott fejezte be, ott érettségizett, de az erdélyiség az mindig alapvető maradt számára, soha nem érezte magát budapesti költőnek, budapesti embernek. A második bécsi döntés után rögtön visszatelepült Kolozsvárra, többször írja leveleiben, naplóiban is, hogy az előző 10 év nagyjából, amit Budapesten töltött, az csak egy intermezzo az életében. Néhányszor úgy írta alá leveleit, amiket a családjának, szüleinek a visszatelepülése után küldött, hogy „Zsoli Kolozsvariensis”. Utána aztán nem úgy alakult az élete, hogy végleg itt maradhatott volna, a világháború után, ’46-ban elég sok dolog arra vezette, hogy visszatelepüljön Budapestre. De az, hogy ő erdélyi költő, az mindig természetes volt számára. Kapcsolataiban, szemléletében, nyelvhasználatában. Annak ellenére, hogy sokkal inkább egy polgári, urbánus költő, semmiképp sem népi költő, de ezek a jellegzetes szavak, amik sok esetben kimondottan erdélyi tájszavak, ezekkel tudatosan játszik ezekben az egyébként klasszikus nyelvezetű versekben. Mindig beemel egy-egy olyan meglepő lexikai elemet is, ami egy kicsit kizökkenti az embert az elkényelmesedett szövegolvasásból, hogy akkor mit keres itt az, hogy kerékpárosok, vagy mit keres itt az, hogy bakacsin, vagy mit keres az, hogy „tiblábol a végtelen határán, mint őszi légy az ablaküvegen”. Mi az, hogy tiblábol? Azt gondolom, ezzel a meglepőséggel tudatosan játszott is.

B.L.: Nagyon fontos az ő esetében, hogy ezt az erdélyiséget, ezt a szellemi kötődést sosem adta föl, meg folyamatosan Magyarvalkóra és egyéb helyekre visszajártak nyaralni a két világháború között is. A nyelvezet kapcsán mondom, mert nemrég írtam egy tanulmányt a fordító Jékelyről is, hogy ugye nemcsak a költőről beszélünk, hanem a remek fordítóról is, s persze a prózaíróról! Ebben az időszakban, a ’40-es években, amikor Kolozsvárra visszaköltözik, regények is megjelennek tőle, sőt, a kolozsvári Termés című folyóiratnak is az egyik fontos szerkesztője, tehát sokoldalú alkotó. És az is nagyon fontos, hogy a népi-urbánus vita igazából Erdélyben nem volt jelen a korban, Budapesten lehetett csak egy ilyen vita, amit én többször leginkább álvitának szoktam nevezni, de szemléleti párbaj ez, viszont az ő életműve ezt a két komponenst, úgy vélem, komplementer módon önmagában hordozta mindig is. Még a modern, dekadens francia költőket is úgy fordítja, hogy abba is belelop egy-egy archaikusnak tűnő itteni tájszót. Van, aki ezt számon is kérte rajta, hogy nem elég hű, stb. Tehát tudatosan belelopott ilyen erdélyi szavakat, kifejezéseket. De ő fordítóként is alkotó fordításra, világok és nem pusztán szavak tolmácsolására törekedett. És hát költőként élt, létezett. Én is az erőteljes vallomásos, alanyi költészetet, ha tetszik, kontepmplatív, bölcseleti lírát akartam hangsúlyozni második hívószóként, a nyelvnek ezt a teremtő jellegét, ugyanakkor a szerző lényegre törő, megfigyelő-szemlélődő énjének hangsúlyosságát. Puskázok egy-két ígért korabeli kritikából is, amelyekben például varázslónak mondták. Ha jól emlékszem, Halász Gábor. De először még Szerb Antal sorait idézném: „Metafizikus tűnődő. Különös összeállítású lélek, már az érzékszervei is úgy alakultak, hogy költő legyen belőle. Húszegynéhány éves és máris csupa emlék, csupa múlni nem akaró régi borongás, csupa tovább élő gyermekkori félelem.” Aztán ugrok egyet, akkor Halász Gáborhoz, aki azt írta róla: „a varázslás, az új költői eszmény az ő természetének felel meg legjobban kortársai közül. Első kötetében, mint egy furcsa ábrákkal telerajzolt régi máguskönyvben kurrogó macskák ténferegnek, elhagyott kutyák vonyítanak, sápadtan süt a hold, zörgő csontokkal indulnak sétára a halottak. A csillagok titkokat őriznek, a lélek halálvágytól terhes, mindig ősz van és tél és éjszaka, még a nyulak is idegbajosak, még a mókusok is véznák, a szerelem csontvázak ölelkezése és az irodalmi utalások is állóvilágot idéznek.” Halász A líra ellenforradalma című írásában fejtette ki mindezt. Hogy is van ez? Kurrogó macskák, baglyok, teremtő szemlélődés és tűnődés, lírai ellenforradalom?

P.S.: Ezt az Éjszakák című kötetéről írta Halász, ez valóban egy olyan erős, érett költői indulás, ahogyan mondtad: egy 23-24 éves költőről beszélünk. Hallottam, ez nem az én állításom, nem tudom megmondani most, pontosan kié, szóval, hogy minden idők legerősebb első kötetének szokták tartani ezt a könyvét. Valóban egy nagyon egységes hang jellemzi, szerintem Halász nagyon jól foglalta össze ezeket a jellegzetességeit. Olyanfajta, szinte morbid halálvágy, halálábrázolás és közben ott a Macskaszerenád című verse, vagy akár egy későbbi ismert nagy versének egy sora, hogy „úgy fekszünk majd, mint a kőbepólyált, hosszú csontú inkák”, tehát a halál, az elmúlás és azon túl is, azon belül is: a csontvázak szeretkezése, vagy a csontvázak ölelkezése. Egészen elképesztő erejű ez a fajta ilyen, talán erre a morbid a jó szó, tehát ilyen halálábrázolás, amit egy fiatal, életerős és egyébként életszerető, vitális fiatalember szinte az összes versében ábrázol, s mindig a szerelemmel együtt. Nagyon erőteljes a szerelem és rögtön mellé a halál.

B.L.: És ez nagyon fontos, bocsáss meg, hogy itt kiegészítem, de hogy huszonévesen nem egy ilyen busongó, túl romantikus, vagy kései romantikus valakiről beszélünk, hanem nagyon is modernről, mintha röntgenszeme lenne és átvilágítaná az élőket. A halál és ez a nem is csak emberi elmúlás, átalakulás örökös kérdése ugyanakkor az életszeretet, maga a testi szerelem és általa valami új élet teremtése, ez minden sorából kiizzik szinte.

P.S.: Van késői vers, ahol egy ilyen Don Quijote-i alakhoz hasonlítja magát, és ez szerintem nagyon jól megfogja ezt, ahogy a szerelemhez rögtön hozzákapcsol valami elérhetetlent is.

B.L.: Igen, ez az életigenlés, amit említettél, ez az életvágy, ez legalább olyan fontos. Nem csak halálvággyal terhesek a sorok. A szintén 1913-ban született Weöres írta a már említett debüt-kötetről, hogy „Jékelyt olvasva aligha gondolunk arra, hogy megfelel-e követelményeinknek. Hogy szép a vers, azt itt nem az ész állapítja meg, hanem az idegrendszer, a hátgerinc, a szépség egyetlen hiteles fokmérője.” Beleborzongok, annyira erőteljes, úgy hat rám, ha akarom, akkor talán sokkol is, olykor-olykor egy-egy kifejezése, egy-egy képe, másfelől pedig még foglalkoztat sokáig az az erőteljes költőiség.

P.S.: Lehet, hogy ezen a ponton lenne érdemes a Csontjaimhoz című verset felolvasni. Abban minden benne van, amit idáig említettünk. Egy 1935-ös vers, egy 22 éves fiatalembernek a verse.

Jékely Zoltán: Csontjaimhoz

Mindig úgy éldegélek, mintha holnap
örökre elaludnék, s álmatag
nézem csontjaim, kik velem loholtak,
s kiket lelkem csúful magukra hagy.

A koponyám mázsás agyag súlyától,
száz év se kell, háromfelé reped,
belészivárog egy tavaszi zápor
s kimossa a porrávált verseket.

A fogaim, miket húsz-harminc évig
koptattak ételek, martak savak,
a fogaim kicsorbult sora fénylik
időtlen időkig a föld alatt.

Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak
a csigolyák és lüktetett a vér,
ha majd odvából a velő kirothadt,
felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér.

Szegény kezem, kit annyit szimatoltam,
miután testeken motozgatott,
hogy visszaintsél annak, aki voltam,
szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott!

S ti lábaim, sebes, vad agaracskák,
akik leányok lábát szorították
s felhők alá rúgtátok fel a labdát –
örökre megmereszt a síri hapták.

P.S.: Nagyjából minden versszakban találunk egy-két olyan szót, kifejezést, képet, ami egyrészt borzongató, másrészt van egy tényleg meghökkentő szókimondása a kirothadt velővel és hogy a szegény kezem, kit annyit szimatoltam. A végén pedig ez a síri hapták, ez a teljesen oda nem illő, mégis emiatt erőteljes stilisztikai hatást kiváltó szó.

B.L.: Amíg olvastad, eszembe jutott, hogy Térey János, aki szintén nincs már közöttünk, ő is írt a Jékely 100 kötetbe, s persze ő is válogatott 10 verset, és azt a címet adta az ő válogatásának, nyilván egy idézettel indított, hogy A szemeddel mi történik a földben? Pár mondatot olvasnék föl tőle is: „Jékely Zoltánnál minden együtt áll, ami lenyűgöző a költészetben. Élet egy lassú halálra ítélt bolygón. Fenyegetettségében is erőteljes élet. Évszaka kútmély ősz. Az objektumok szinte mind romok. Az egzisztenciák veszőfélben, s a hangnem óhatatlanul elégikus. Lírai muzeológia és ötvösmunkák a forma páncélján. A keresztrímes négysoros trófeák megbízható ingaóraütései, a pillanatban-visszapattan- víz alatt van, rímek kosztolányis mesterhármasa, ugyanakkor semmi merevség, kerek és telített, mint egy korty falernumi vörös. És micsoda hév! …rinocéroszi robogással vágunk neki a vágánymenti sásnak. A romkultusz romantikus pátosza – tán utoljára – őnála hiteles.”

Mondjunk el pár dolgot az életútról. Nyilván nagyon szeretem Jékelyt, és itt az előbb a ’30-as évek felsorolásából kihagytam a szintén nagy kedvenc Dsida Jenőt. Ezek a kortársak is meghatározóak voltak. Az, hogy Jékely is, meg Dsida is más-más módon ugyan, de egy ilyen merengő költő típus volt. No meg sajátosan magányos! Tessék elolvasni az önjellemzésként is sokatmondó, Aki Szent György napján született című versét! Ez is egy kulcsszó szerintem: a magányosság. Csak pár sorát idézem:

Átkozottul s furcsán magányos,
száz ember közt van egyedül
s ha egyedül van, menekül
a száz közt lelhető magányhoz.

Nem jó, ahol van, messze vágyik,
hol a horizont leborul;
de vágya visszahomorul
s lelkéből egy darab leválik.

Szóval, mielőtt visszaköltözik 1940-ben fiatalkora helyszínére, Kolozsvárra, bölcsészkart végez Budapesten, sőt Eötvös-kollégista is. Szakdolgozatát Kuncz halála után az erdélyi irodalomról és Kuncz örökségéből írja, de már előtte, francia és magyar művészettörténetet hallgat. Ugye ott van az atyai jóbarát, mely fiatalkorát meghatározza: nem csak az Áprily-örökség, hanem a Kuncz Aladár-örökség is meghatározó ily módon, ráadásul Kuncz szintén Eötvös-kollégista volt, francia-művészettörténet szakos, aki az én mai munkahelyemen, a Ménes úton, az Eötvös Kollégiumban tanult. Ezt az utat követi Jékely is, ott tanul az egyetemi stúdiumai, a pesti bölcsészkar mellett. Mint Eötvös-kollégistának a francia és egyáltalán a latinok iránti vonzalma majd erőteljes lesz, és nagyon erőteljes lesz a vonzalma az antikvitás iránt. Aztán beáll az Országos Széchényi Könyvtárba, ott kezd el dolgozni huszonévesen, a Hírlaptárban. Ez azért érdekes információ, mert fantasztikus olvasottsággal bír, itt mindennek utána is tud még így-úgy nyomozni. Ezek után jelenik meg a ‘35-ös első verseskötet, közben megírja a mai értelemben vett doktori disszertációját is.

P.S.: Később magánkiadásban meg is jelentette Az erdélyi irodalom kezdetei a háború után és Kuncz Aladár című doktori értekezését. Valóban erőteljes az egész mediterráneum iránti érdeklődés, ami a római vagy antik kornak a műveltsége, az olasz, a francia kortársaknak az ismerete és szeretete. Az se véletlen, hogy az első külföldi útja egy olasz és egy francia többhetes út, 1937-ben volt lehetősége először Nyugat-Európába utazni. Mindig meg szoktam említeni, mert ez ma szerintem főleg annak, aki irodalommal foglalkozik, ez szinte sokkoló, hogy az első regényének a honoráriumából Jékely tehetett egy négyhetes olasz, majd öthetes francia utat. Egy fiatal szerzőnek kiadják egy művét, és ebből ő beutazza Olaszországot, majd öt hetet eltölt Párizsban. Nyilván nem luxusszállodákban, de szállodákban lakik, nem a buszmegállóban alszik. Ez azért a mai viszonyok között szinte elképzelhetetlen. Valóban ő fürdik ezekben a helyszínekben, amikor megteheti, hogy személyesen is odalátogasson, és aztán a versek is ilyen helyélményekből születnek.

B.L.: 1946 után visszatér Budapestre, ahol a szülei is éltek. Nem könnyű döntést hoz, de meglépni kényszerül. Mondjunk erről a nem túl szép időszakról, évtizedről is néhány szót.

P.S.: Ő a Kolozsváron töltött öt évben alapít családot, itt ismerkedik meg Jancsó Adrienne színésznővel, előadóművésznővel. 1941-ben a Marosvásárhelyi Könyvnapokon ismerkedtek meg, egy-két hónappal azután, hogy visszatelepült Jékely Kolozsvárra. Azonnal egymásba szerettek, és ’43-ban, meg ’45-ben még Kolozsváron született két gyermekük. Aztán minden megváltozott, 1946-ban végül visszatérni kényszerültek Budapestre. Jékely visszakerült a Széchényi Könyvtárba az állásába, majd 1948-ban ösztöndíjat kapott a Római Magyar Akadémiára, hogy visszatérjünk a mediterrán térség és az antikvitás iránti vonzalom témájához. Kimondottan azzal a céllal, hogy egy Tasso művet szeretne magyarra fordítani, illetve Tasso-ról írni egy monográfiát, amit végül el is kezd. Pont abban a fél évben, amit ő Rómában tölt, történnek már azok a politikai folyamatok, amelyek eredményeképpen, mire hazaér, az akkor frissen megjelenő Álom című verseskötetet „dekadens temetőköltészet”-nek nyilvánítja a cenzúra, be is zúzzák a frissen kinyomott könyvet. Egyetlen példány maradt meg, az is egy kefelevonat, illetve a kézzel festett címlapterv. Ettől kezdve az Írószövetségből is kizárják, nem egyedül persze, Nemes Nagy Ágnessel, meg sokakkal együtt, utána tíz éven keresztül csak a műfordítás marad, mint megélhetés, illetve valamennyire a gyerekirodalom. Ez egy ismert szituáció, akkor nagyjából mindenkinek – akit a hatalom nem kedvelt – ez jutott, az asztalfiókon kívül.

B.L.: Az ötvenes években mindenki, aki kiszorul a hivatalos irodalomból, ugye nemhogy „tűrt”-kategória, hanem egyenesen „tiltott” lesz, s gyakorlatilag az az egyedüli lehetősége marad, hogy fordít. Ez lett volna a következő kulcsszó, a fordítás. El is hoztam magammal a Keresztúton című fordításkötetét. Meséket is fordít, román népballadákat is fordít, s persze gyönyörű verseket németből is, franciából is, románból is.

Amiről még nem ejtettünk szót, s ez is egy címszó lehetne, hogy mániákus naplóíró is volt, mégpedig egész fiatal korától. Az első naplóbejegyzései még tizenéves korából Kolozsvárról származnak, ebben azt mondja, édesapával kirándulni mentünk Kuncz Aladárral a Kolozsvár melletti hegyekbe, dombokra. Amikor ez a szomorú, sztálinista időszak van, a teljes tiltás időszaka, akkor ő nagyon fél a házkutatásoktól is.

P.S.: Az első két naplófüzete álcázott, az első naplója A Pál utcai fiúk borítójába van bekötve, egy második pedig az Ásványtani és kémiai jegyzetekbe, ami egy egyetemi szakdolgozat, nagyjából úgy néz ki a kötése, az a lényege, hogy a polcon ne lehessen megtalálni. Utána van még ebből az időszakból a második naplófüzetben egy utolsó bejegyzés arról, hogy miután a házkutatások tíz éve következetesen zajlottak, bárkit veszélybe sodorhatott az ember azáltal, hogy megemlít a naplójában családtagokat, barátokat, ezért utána 10 évig nem is írt naplót. Egy másik naplófüzetet pedig egy Báthory Zoltán nevű, szintén Nagyenyedről ismert Budapesten élő fogorvos barátjánál rejtegetett évekig.

Még az jutott eszembe az Álom kötet bezúzása, betiltása kapcsán, érdekes következménye ennek, hogy egyrészt nyilván felháborította őt ez a dekadens temetőköltészet jelző, az ezzel a címszóval való betiltás. Másrészt viccesen mondhatnánk, hogy inspirálta, utána ebből nőtte ki magát az a divat, ami aztán sokáig folytatódott kávéházi körökben. Azt hiszem, a Darling presszóban történt, amikor első dühében elkezdett sírverseket írni. Mondván, na, ha azt mondjátok, hogy dekadens temetőköltészet, akkor írok ilyet, ezért bökversszerű kis vicces sírverseket kezdett az asztaltársaságával írni. Ezt jó pár szaktanulmányban össze is gyűjtötték már, de fontosabb, hogy ezt folytatták aztán a kortársai, és egész vicces sírversek születtek a legkülönbözőbb emberekről. „Itt nyugszom én, Horváth Márton, ezzel szolgálom a pártom”, meg „Itt nyugszik Zelk Zoltán, pártjelvény akadt a torkán”. Ilyen nem túl kedves, a műfajnak megfelelő sírversek, és akkor a sajátját is megírta, ami úgy hangzott: „Itt sem nyugszik Jékely Zoltán…” És akkor ezzel a Csontjaimhoz című versre visszautalhatunk.

B.L.: Erőteljesek az apaversei is. Ez sem szokványos a magyar költészetben. Felületesen azt szoktuk mondani, hogy akinek van egy ilyen sikeres, befutott költő édesapja, az inkább nyomasztó teher számára. Gondoljunk itt Arany Jánosra és Arany Lászlóra, vagy akár Petőfi Sándor és Zoltán példájára. Az ő esetében viszont egy rajongó szeretet van az édesapa, Áprily Lajos iránt, a költészetük pedig nagyon különböző, de semmiképp nem versengő. Mielőtt erre a kulcsszóra is reflektálnál, én felolvasom az egyik kedvencem, az apa-fiú kapcsolat mélységét, milyenségét mutató egyik versét.

Jékely Zoltán: Apa-váró

Kapuban állva, kisfiú, mezítláb,
piszkál lábujjal százlábút, gilisztát;
hosszan bámul pókhálót, hangyajárást,
hogy könnyebbé bűvölje azt a várást…
És végre csengő, áldott kis-harangszó,
megváltón s meg-megszázszorozva hangzó,
hogy elfeledkezik minden bajáról!
Mert a Kollégium kapuja kitárul,
s az utca végén, fölnyesett, nyakigláb
akácok alján ott-terem, akit várt,
és jön-jön, hosszú léptekkel sietve,
hóna alatt száz dolgozat-füzettel.
Olyan nagy már, az árnyékból kibomlón,
mint egy óriás, tán ő maga a templom;
elől keskenyre gyűrt vadászkalapja
magasabb, mint a nagy torony sisakja –
És elborítja, mint valami felleg:
mily pöttöm ő roppant alakja mellett!
S most lehajol s félkarral ölbekapja:
mint az Isten, olyan erős az Apja.

Az ilyen versek jól mutatják ezt az őszinte, rajongó, fiúi szeretetet, és hát én nem szeretek összemérni költőket, de ugye Jékelyt hatásában mindenképpen nagyobbnak gondolom, mint Áprilyt… Másoknak is példakép volt pedig Áprily. Említettük Nemes Nagyot, hát ugye ő részben Áprily tanítványa volt, szó szerint tanítványa volt. Tehát, mikor Áprily gimnáziumigazgató lesz Budapesten, akkor a szintén Partiumból származó Nemes Nagy fiatal gimnazistaként ott tanul, és nemcsak, hogy ott tanul, hanem együtt jár el a budai hegyekbe kirándulni. És nagyon fontos, de ez már csak az irodalomtörténész mondatja, hogy ugyanazok a motívumok is megjelennek nála is. Természet, szerelem, Isten, antikvitás, meditatív líra, erős nyelvcentrikusság… Tehát Nemes Nagynál ott van az Ekhnaton, de van ilyen vers Jékelynél is, van két-három további hasonló téma, pedig hát nem voltak közvetlen költő-kortársak, Jékely idősebb volt, más közegben is indult.

B.L.: Bár ez nem szorosan tartozik a lírai énhez és a költészethez, de Jékely falta az életet, a szerelmeket. Mindenféle értelemben. És ugye azért is nagy kedvencem, mert nagy horgász és természetjáró is volt. Budapest és Visegrád között Szentgyörgypusztán telepedtek le Áprilyék, és ott közel volt a Duna, lehetett horgászni, ő horgászott nyilván másfelé is, Erdélyben is nagyon sok helyen, a Szamoson, a Maroson. A horgásznyelv viszont másutt is visszaköszönt: hölgyekkel, tervezett hódításaival kapcsolatban is gyakran mondogatta, hogy akkor „bevetem a villantót”…

P.S.: Igen, a horgászat témáját sem lehet elválasztani a szerelem témájától nála, több versben jelenik meg a két téma közvetlen összekötése. Az életben is, nem csak a versekben, minden egyes szerelemnél kimondta, hogy ez a létező legnagyobb szerelem, ennél szerelmesebb soha ember még nem volt, nem lesz. Utána a szakításkor vagy a szerelem végén pedig soha senki még annyira nem szenvedett, mint amennyire ő szenved, és akkor ez a végtelenségig újra és újra és újra. Azt gondolom, hogy igen, ebben azért volt egyfajta tudatos önreflexió, meg önirónia is kell legyen talán, ha valaki ennyire végtelenül szerelmes, meg ennyire végtelenül szenved.

B.L.: Szabó T. Annától is idéznék a Jékely 100-ból néhány sort. „Túlságosan közel áll hozzám. Nem csak azért, mert (közvetve) engem is Áprily nevelt költővé, hanem mert szinte minden ismerős a Jékely-féle világban. (…) Szinte-szinte személyesen ismerem. Hasonlóak a család egyéni tapasztalataim a versben és prózában is megörökített vipera kalandja édesapámmal is megesett, a reves fák rémes éjszakai foszforeszkálásáról nagyapám is mesélt, ahogy Jékely római érmét kapart le sáros cipőjéről, úgy kaptam én zöldre kopott régi rézpénzt egy elvadult temetőben. Jékely olyan, mint a múltam, minden pillanatban megtörténik velem.” Hogy is volt azon a centenáriumi kiállításon, amikor a naplók és a horgászbotok mellett kiállítottunk egy nagy rozsdás szeget is, sőt ez került a plakátra is?!

P.S.: Ő nagyon fogékony volt a transzcendens történésekre, ezeket gyűjtötte, leltározta és megírta. Sokszor horgászás során is nem csak halat fogott, hanem valami furcsa alakú gyökeret, vagy uszadékfát, és akkor ezekbe valamit belelátott. Ezek ott vannak a Petőfi Irodalmi Múzeumban az egyéb tárgyai, relikviái között. Milánóban volt ’67-ben vagy ’68-ban, éppen Az utolsó vacsorát nézte meg, és utána a templom kerengőjében sétált. Ácsok dolgoztak a tetőn, és egy óriási vasszeg esett a tetőről a lába elé, – miután megnézte az említett festményt. Ez nyilván neki teljesen evidens volt, sorsszerű, hogy ez miért van ott és miért kapta, utána átszúrt vele egy papírt, és ráírta ennek a történetét.

Rómában egy bagolyfiókát vett utcagyerekektől, próbálta életben tartani a madarat. Ez nem sikerült, de ott van a mai napig a Római Magyar Akadémia kertjében, udvarában eltemetve a bagolyfióka. Ez eszébe juttatott egy korábbi nagyenyedi esetet, amikor ugyancsak a gyerekek bagolyfiókát árultak, és azt megvették, aztán még egyszer valahol Párizsban is volt egy bagolyfióka eset. Úgy érezte, ugyanaz a bagolyfióka, ami a három fontos pillanatában az életének megjelent. Mindig különösen ki volt élezve az ilyen misztikus vagy transzcendens történetekre.

B.L.: Sokáig ezekről nyilvánosan nem volt célszerű beszénie… Meséljünk egy picit élete, költészete utolsó évtizedeiről is. Ugye, beszéltünk arról, hogy az ’50-es években betiltották, jószerével ’56 után lehetett csak újra publikálnia. Aztán visszakerült a vérkeringésbe, a költészeti életbe, később ilyen-olyan hivatalos elismerések is érték. Hogyan látod azt, mennyire volt ő jó viszonyban a kortársaival, mennyire tartotta velük a kapcsolatot?

P.S.: Egyrészt egy szeretett társasági ember volt, voltak nála a Frankel Leó úti lakásában összejövetelek, fiatalabbakkal is, például Lator László nagyon jó barátja volt, aki jóval fiatalabb volt nála. A Lukács-fürdőre nézett ez a lakás, lejárt ő is gyakran úszni, ott kialakult egy ilyen irodalmi közeg, a Lukácsba sokan jártak művészemberek. Illyés Gyulával is baráti kapcsolata volt. A társaság középpontja volt az egyik szempontból, másrészt viszont nagyon szerette a visegrádi magányt, azt az elvonulást, amit mondjuk a horgászat jelent. Tehát a horgászat nem is csak a halakról szólt, hanem arról, hogy akkor az irodalmi élet zajától el lehet vonulni. Van olyan verse is, ezt szó szerint nem tudom idézni, hogy minden perc, amit nem horgászva töltök, veszteség. Sőt, rádióinterjúban is mondta Albert Zsuzsának, amikor a riporter költőnek szólította, hogy mit költő, inkább horgász!

B.L.: Térjünk vissza egy címszó erejéig a fordító Jékelyhez. Itt nagyon nagy a spektrum, Goethétől kezdve a latin klasszikusokig sok mindent fordít. És én ott is mindig ki szoktam emelni, mert nem közismert, hogy Széchenyi Naplója egy részét is ő fordította.

P.S.: Igen, nagyon komoly munka volt a Napló fordítása hatalmas háttéranyaggal, amiket ehhez gyűjtött. Azok is ott vannak az OSZK kézirattárában, tehát egész könyvtárnyi szakirodalmat olvasott el hozzá, de ő fordította például Dante Vita nuováját még a ’40-es években. És hát Shakespeare-től kortárs román, vagy más közép-európai szerzőkig nagyon sok mindenkit.

Ez egyfajta menekülőút volt, a megélhetésnek az egyetlen biztosítéka az 50-es években, hogy fordításokat kapott. De ő szeretett is fordítani, és valóban sok nyelven beszélt magas szinten, tehát nem nyersfordításokkal dolgozott, románul, németül, franciául, olaszul jól beszélt, angolul is jól beszélt, latinul is, így latinból is fordított.

B.L.: Széchenyi Naplója eredetileg németül íródott, és hát ez próza. Emlékszem egy interjújára, amikor azt kérdezték tőle, hogy természetesen a lírikus fordít elsődlegesen, és akkor ő azt replikázza: ez talán élete legfontosabb munkája, hogy Széchenyi Naplóját magyarra ültette át.

Közben kikerestem egy számomra emlékezetes Albert Gábor idézetet is, aki ’82-ben, a költő halálát követően azt írta, hogy Jékely életében nem szerette az éles fényt, annál inkább az éles fogalmazást. Ugye ez is azt gondolom, hogy erőteljes, súlyos dolog, fontos kulcsszó.

P.S.: Az éles fényt konkrétan sem. Átvitt értelemben is igaz, hogy nem szeretett reflektorfényben lenni, szerepelni, felolvasásokat tartani, de a valóságban is migrént kapott a reflektoroktól, meg az éles lámpafényektől. Az olvasólámpája is olyan volt, vagy az asztali lámpája, amit a kiállításunkon szintén kitettünk, hogy különböző fényképekkel, festmények reprodukcióival körbetapétázta a búráját, hogy minél tompább fénye legyen.

B.L.: Volt olyan lámpabúra, amit tele is írt…

P.S.: Mindent teleírt, a falra is írt, lehet, hogy a lámpabúrára is írt. Az álmokról nem beszéltünk még egyébként, ami egy fontos kulcstéma, hogy ő nagyon tudatos álmodó volt. Mindig feljegyezte az álmait, tehát itt az álmok, meg a naplók, meg utána a versek nagyon erős összefüggésben állnak. Sokszor egy verscsíra az álmában jelent valamilyen módon meg, és akkor félálomban ő ezt bárhova fölírta, ahol érte, a falra, a falvédőre, vagy bármilyen fecnire, vonatjegyekre, színházi prospektusokra, mindenre. Naplójában részletesebben is kifejtette, leírta, és akkor utána ezekkel tovább dolgozva születtek a versek. A kései naplója, ami már nem az álcázott napló, hanem a ’60-as években vezetett Álomnaplónak is nevezett naplója, az ilyen értelemben kronológiailag követhetetlen és feldolgozhatatlan, mert ahol éppen kinyílt, oda írt. Ott az már nem volt ilyen kronologikus, hanem valamit álmodott, valahol felcsapta, írt, aztán egy másik oldalra, sokszor dátumokkal sem jelezte ezt. Ilyen értelemben hanyag volt, ha filológusként nézem, akkor ez sok fejtörést okoz. A leveleit is úgy keltezte, hogy szerda délben. És ha a borítékról valamelyik bélyeggyűjtő unoka később levágta a bélyeget, onnantól kezdve megfejthetetlen, hogy ez a szerda dél, az mit jelent.

B.L.: Zárás felé, beszéljünk Áprilyról is. Mit tartasz fontosnak elmondani a hagyatékról, hiszen annak is te vagy a gondozója, itt a feldolgozandó levelezésük is, fontos kortörténetileg, irodalomtörténeti szempontból is. Mi ezzel a helyzet?

P.S.: Mind a ketten jeles alkotói a 20. század magyar irodalmának, és folyamatos levelezésben álltak egymással, Jékely gyerekkorától kezdve Áprily haláláig. Ennek a feldolgozása egyrészt egy nagyon nagy munka, másrészt egy érdekes irodalomtörténeti adalék is. Ezzel nagyon lassan haladok, ezt próbálom feldolgozni. Ez a levelezésanyag még nem került közgyűjteménybe, említetted már a Széchényi Könyvtárat, ugye ott vannak Jékely kéziratai, verskéziratai, naplói, szinte teljes levelezése, fordításának a háttéranyagai ott vannak, viszont a családi levelezés az egyelőre még a család tulajdonában van. Én ezt a Jékely–Áprily levelezést próbálom feldolgozni, ez egy különleges anyag. Nagyon szépen rajzolódik ki mindkettejük élettörténete a háttérben. Olyan, mint egy regény, ha ezt az ember egyben olvassa. Talán ez a legizgalmasabb pontja a még fel nem dolgozott hagyatékuknak.

B.L.: Zárásként visszatérnék oda, amivel kezdtünk, hogy mennyire hatott ő a későbbi költőgenerációkra, ugyanakkor mennyire összegezte is valahol elődei legjavát, afféle prizma volt. Még egyetlen egy rövid idézettel készültem Tóth Krisztinától, aztán pedig a zárszót neked adnám át, akár azzal a rövid verssel, amivel ez a kötet, a Jékely 100 is zárult. Szóval Tóth Krisztina fontos sorai: „Olyan költő, akit az ember fiatalon azért szeret, mert az ifjúkorban lelkünkben annyira erős, fájdalmas, nosztalgikus érzéseket szólaltatja meg, hiszen folyton az idővel, az elmúlással foglalkozik, később, idősebb korában pedig azért kedvel, mert Jékely valójában egy gyerek szemével látja a világot. Érthetetlen, szorongó víziók és furcsa részletek összességének. Költészete félreismerhetetlen. Kesernyés összhangzatban olvasztja össze az alkatához közel álló elődök hangját. Kosztolányi alkonyi fényben fürdő édes halálvágyát, Somlyó Zoltán szomorú, számkivetett dalolását sajátos szómágiával hangolja bizarrá. Verseinek jellemző elégikus tónusát ellenpontozza a dévaj nyerseség, a halál, a bomlás, a pusztulás képeinek szinte erotikus burjánzása. Töredezett, nyugtalanító, álomszerű képei átszivárogtak a mai költészetbe. Átitatták a verstudatunkat, részünkké váltak. Költészete, mint lelke eldugott örök boroknak, titokzatos árnyalatokban ragyog föl a kortárs olvasó előtt.”

P.S.: Jó gondolat, hogy ez a rövid vers legyen a zárszó, ami az én tíz kedvenc versem közt szerepel, tehát ugye azért lett Jékely 100 ez a kötet, mert tíz költő válogatta ki a 10-10 versét, és akkor ha az én tíz versemet hozzávesszük, ami azért érdekes, mert az egy másik tíz, mint az a száz, amit a költők összeállítottak, akkor az már száztíz lenne. Ezek nem is szerepelnek a kötetben, csak az utószóban említem őket, és ebből a legrövidebb végül is belekerült a könyvbe. Ez a Jóslat című vers, ami 1932-es, tehát még nagyon fiatal, 20 éves sincs, amikor írja. Azt gondolom, minden szempontból egy jó zárszó lesz, úgyhogy köszönöm az ötletet.

Jékely Zoltán: Jóslat

Ma hajnalban megszólalt a kakukk.
Megkérdeztem, tréfából, meddig élek?
Kegyetlenül fösvény volt és hazug:
azt válaszolta, még csak vagy hat évet!
Az ablakon beszállt egy szürke légy,
előbb a rézlámpás körül kerengelt,
aztán fölém repült s zümmögve, szép
ívvel kirajzolá a végtelen-jelt.

1932

(Elhangzott 2025. május 21-én, Nagyváradon, a Léda-ház kultúrtérben, az Újvárad folyóirat Kortárs klasszikusaink sorozatában. A szöveget gondozta: Szűcs László.)

augusztus 5, 2022 | Tamás Dénes | Kortárs klasszikus | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Mészöly a napsütötte sávon

Kortárs klasszikusaink című sorozatunk vendégeként tartott előadást Mészöly Miklós íróról március 4-én a Léda-házban Tamás Dénes író, kritikus, egyetemi tanár. Az alábbiakban az elhangzottak szerkesztett változatát olvashatják.

„Képzeljük el, hogy egy fal nélküli vaksötét térbe keskeny, de annál vakítóbb fénysáv hasít bele. Camus hősei ilyen fénysávban élnek.” – írja Mészöly Miklós 1969-ben A világosság romantikája címet viselő, Camusről szóló esszéjében. Ez a fény, a megvilágítottság többször visszatér Mészöly műveiben. „A napsütötte sáv” ugyanakkor foglalt a magyar irodalomban, Petri György híres verse, „Hogy elérjek a napsütötte sávig” tartalmazza a kifejezést, bár az csak 1981-ben jelent meg. Úgy látszik, az irodalmi életben sokan tolongtak ebbe az irányba, ami érthető: tisztán, lemeztelenedve megjelenni, vagy így megmutatni valamit, igazi emberi-művészeti kihívás.

Amikor Mészöly Miklóst ezen a napsütötte sávon akarom elhelyezni, nem egy bennem önkényesen felmerülő képzet miatt teszem. Legalább két súlyos okom van rá. Egyik az, hogy a mészölyi életműnek, illetve az azt működtető poétikának köze van ehhez a sávhoz, a megmutatás metaforába zárt módozatához. Másrészt magát Mészöly Miklóst is így látom magam előtt, egy erős fénysávból kiemelkedve, kontúrosan, szinte árnyéktalanul. Ugyanakkor, ha valami erős fényben áll, nem jelenti azt, hogy tisztán is látjuk. Hiszen a fénytől plusz súlyt kap a jelenléte, túlságosan hangsúlyozódnak a vonásai, amitől megigéző, lenyűgöző lesz a látvány, sőt némileg zavaró is, szinte beleég a tekintetünkbe.

Két dologra fogok törekedni. Egyrészt megpróbálom felvillantani Mészöly Miklós alakját, sajátos személyiségét, életútját. Másrészt arról szeretnék beszélni, mitől egyfajta cezúra ő a magyar irodalomban, mi változott meg általa, mi mutat előre a mába életművéből. Az eddigiek is sejtethetik, hogy erős kapcsolódás fűz Mészöly Miklóshoz. Amikor megkérdezik, kik a kedvenc íróim, a magyar irodalomból mindig Mészöly Miklóst, Nádas Pétert és Krasznahorkai Lászlót szoktam kiemelni. Számomra ők írói mércék is. Namármost, lehet tudni, hogy Nádas Mészöly-tanítvány, ahogy Krasznahorkainak is vannak erős kapcsolódásai Mészölyhöz. Én Krasznahorkai László prózájából írtam a doktori disszertációmat, amit egy Mészölytől vett idézet vezet fel, A tágasság iskolája című esszéjéből emeltem át: „A végtelennel nem »találkozhatunk«, de a szépség »pillanatában« (sűrítés) megközelíthetjük.” Ez az idézet számomra Mészölytől előremutat Krasznahorkaira, így kapcsolódnak bennem össze ezek a szerzők, ez teheti az érintettségemet is relevánssá.

Mit jelent Mészöly Miklósról ma beszéli? Gondolkoztam azon, hogyan vonatkoztatható rá a kortárs klasszikusok kifejezés. Az biztos, nélküle nincs kortárs magyar irodalom. Hiszen ő a Nagy Mester. És nemcsak Nádas és Krasznahorkai számára, hanem egy sor ismert kortárs szerző esetében is: Kukorelly Endre, Esterházy Péter, Darvasi László, Márton László mind vállalja ezt a kapcsolódást. Szokták mondani, a modern orosz irodalom Gogol Köpenyeg című elbeszéléséből bújt elő. Ilyen szerepet tölthetett be a modern magyar irodalom számára Mészöly Magasiskola című 1956-ban írt kisregénye, akár ezt, vagy Az atléta halála című regényt is lemásolhatta volna egy lapra Esterházy Péter, aki tudnivaló, Ottlik Géza Iskola a határon című regényét körmölte át tisztelet gyanánt. Hogy mekkora ez a tisztelet Mészöly iránt, illetve, ő mennyire szuverén személyiség volt, az kiderül a Privát Mészöly című dokumentumfilmből, amit Gerőcs Péter készített, ebben kortárs írok, irodalomtudósok mesélnek Mészölyhöz fűződő kapcsolatukról, érdemes megnézni, a Youtube-on fent van.

Az elmúlt évtizedekben, főleg halála után, Mészöly kiesett az irodalmi köztudatból. Vagy inkább lappangva létezett. De ő sohasem volt a sokak írója. Ugyanis egy nehezen befogadható író. A szövegei nehezen olvashatók, komplexek, nem a hagyományos mesélés struktúráit használják, hanem szétrobbantják, feloldják azokat. Másrészt hiányzik a nagy mű, vagy az a két-három nagy mű életművéből, amit sokan forgatnak, idéznek. Nádas: Emlékiratok könyve, Párhuzamos történetek; Bodor Ádám: Sinistra körzet, Verhovina madarai; Esterházy: Bevezetés a szépirodalomban, Harmonia Caelestis. Ezek se könnyű művek, mégis megragadtak az irodalomtörténeti emlékezetben a szerzőjük nevéhez tapadva. Mészölynél nincs ilyen mű, vagyis szerintem van, de nehezebb pozícionálni. Mi van helyette? Egy folyamatosan változásban lévő életmű. Korai novellák, elbeszélések, mesék, ifjúsági regény, drámák, kisregények és regények, versek, aforizmaszerű töredékek, esszékötetek, kritikák, versek, munkanapló. Ami ennél is fontosabb, több, egymástól jól elválasztható alkotói periódus, aminek nincs párja a magyar irodalomban, sőt igazán a világirodalomban sem. Mészöly kísérletező, öntörvényű szellem volt, aki nem rendezkedett be egyetlen műfajba, sőt egyetlen stílusba sem. Amikor valami eredményesen kezdett működni nála, azt ott is hagyta és más vizekre evezett. Pedig manapság is ez a siker záloga, ha van egy jó témád, ha van egy bevált poétikai megoldásod, akkor gyárts le több művet a sémán belül, hogy be lehessen azonosítani téged, valamilyenként lehessen rólad beszélni. Mészölyről nehéz beszélni, mert mire is fókuszáljunk, melyik Mészölyről beszéljünk? A Mészöly jelenség akár egy sokajtós ház, bármelyik ajtón lépjünk be, más-más módon berendezett szobába érkezünk.

Ezért érdekes nézni a Jelenkor Kiadó tevékenységét, amivel manapság Mészölyt valóban kortárs klasszikussá próbálják avatni. Mert Mészöly alakjában és életművében megvan ez a lehetőség. Egyrészt valóban Mester volt. Ennek a mára anakronisztikusan hangzó pozíciónak szintén nincs párja a magyar irodalomban. Ez azt jelentette, hogy segítette a fiatalokat, támogatta őket. Másrészt háborús résztvevő, ahol valószínűleg embert is ölt. A kommunizmusban többször is hallgatásra ítélték, ennek köszönhetően híres regénye, Az atléta halála hamarább jelent meg franciául, mint magyarul. Elvonultan élt sokáig Kisorosziban, a Dunakanyarban, ahová aztán kiköltözött számos alkotó, Nádas, Kukorelly, s oda zarándokolt ki kézben szorongatott kézirataival a magyar irodalom nagy része. Polcz Alaine élettársa, most jelent meg levelezésük szintén a Jelenkornál. Érdekes kapcsolat, sokat lehetne beszélni róla. Amiben az a legérdekesebb, hogy Mészöly mindig lenézte az író Alainet, aki halála után sokkal ismertebb lett, mint férje. Ahogy Nádas és Mészöly kapcsolatáról is lenne mit mondani, hiszen ez egy harcos, kíméletlen barátság, amelynek a tétje az irodalom volt. De barátságot ápolt Nemes Nagy Ágnessel és a férjével Lengyel Balázzsal is, négyük levelezése most jelent meg.

Szóval megy a kultuszépítés, és Mészöly alakja, élettörténete jó anyag erre, mondjuk belegondolni, hogyan nézné ezt Mészöly, jó kérdés. Valószínűleg röhögne rajta, ahogy meztelenül ott ülne írógépe előtt a kisoroszi ház verandáján, miközben a motoszok ott villognának fejében (így nevezte az ötleteit). Mindenki kiemelte megalkuvás nélküli személyiségét, aminek sokáig megitta a levét, hiszen ő nem kötötte meg a kompromisszumot a Kádár-rendszerrel, de a nyugati piac alapú könyvkiadással sem. Ha nem tetszett egy újságíró személye vagy a kérdései, nem adott interjút. Kunderával sem találkozott többet, mert nem tetszett, ahogy hozzá viszonyult. Így is számos nyelvre lefordították. A már említett Az atléta halálát nyolc nyelvre.

Amit eddig mondtam, az valóban csak a kultusz, vagy a kultuszépítés része, a nehezebb hátravan: megértetni, mitől egyedülálló Mészöly prózaművészete, hová is kapcsolható, mire mutat előre.

Van néhány Mészöly-szöveg, amit pár évente újraolvasok, ezekre támaszkodnék a következőkben, kettő koraibb szöveg, kettő inkább az életmű második feléhez tartozik. És jól jelzik a váltás tényét is. Illetve még van egy fontos esszéje Mészöly Miklósnak, már idéztem belőle, A tágasság iskolája című. Ez is alapolvasmányom. Gyakorlatilag a Magasiskola írói kommentárja, korábban azt mondtam: ebben benne van minden, ami engem foglalkoztatni szokott. Ma már óvatosabb lennék, de jelzi ez is, mennyire fontos nekem ez a szöveg.

Honnan érdemes rástartolni Mészölyre? Talán a második világháború sokkjával kezdeni, ami hatalmas változást idézett elő az irodalomban is. Érdekes, Mészöly íróként nem igazán dolgozta fel a háborús élményeit, két katonanovellája van összesen, sokáig birkózott a témával. Ő prózapoétikailag, stilisztikailag vonta le a konzekvenciákat. Ennek legelső állomása a Magasiskola. Első megközelítésre ez egy riport egy solymásztelepről, amiről azonban, ha elkezdjük olvasni, kiderül, erős egzisztencialista töltettel rendelkező művel van dolgunk. Idézek belőle: „…meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billió wattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.”

Igen, a napsütötte sávon vagyunk, hol máshol. Hiszen mi lenne ez a rövid rész, mint az emberi kitettségnek a leírása, az ember létbe, de Mészölynél ez kicsit konkrétabb, térbe-vetettségének a tapasztalatáról. Ő ezt így fogalmazza meg A tágasság iskolájában: „visszavonhatatlanul más térben érzékelünk, gondolkodunk és cselekszünk, mint eddig.” Ennek a más térnek a tapasztalata lenne a korai Mészöly témája, ami ugyanakkor kötné az életművét Kafka, Camus, Beckett prózájához is, akikről folyamatosan ír, akikkel folyamatosan vitatkozik. Vallani kell a kitettségről, a magányról, vallani kell arról, hogy nincsenek kapaszkodók a létben, csak ez a folyamatos nekifeszülés annak, ami körülvesz, érintettségünk minél pontosabb felfejtése.

Még egy idézet a Magasiskolából, ami már jelez valamit Mészöly stílusáról is, ami nem csak stílus, hanem világlátás is: „fölöttem halott perspektíva: az ég áttetszővé hengerelt kék síkok emeletsora; nincs lezárva sehol, nincs görbülete sehol, árnyéktalan préri, halvány vonaljáték rajta a mozgás. Én vagyok az egyetlen szem ebben a pusztaságban, minden egyéb csak kiszolgáltatott üresség és mégis pókhálószövedék: minden fönnakad benne, s minden kezdettől fogva benne van. Látszatönállóság a magány – az ég két mozdulatlan szemkarikámban kering. És sorba vonulnak el az üresség jelenései: mindegyik önfeledten cifrázza magát, mindegyik egyéniségében tetszeleg, egy-egy villanásnyi időre álarcot ölt: most fecske, most pacsirta, most ölyv – mégis kérlelhetetlenül ugyanazok, a kék síkok csillogása eggyé mossa őket. A két préri, a lenti és a fenti, egybeolvad…”

(tovább…)

április 29, 2022 | Szűcs László | Kortárs klasszikus | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Nem egészen konkrét barangolás Szőcs Géza költészetében és környékén

André Ferenc előadásával folytatódott múlt év végén az Újvárad irodalmi sorozata, a Kortárs klasszikusaink, ezúttal Szőcs Géza költészetéről. Vendégünk az est végén vette át a 2021. évi Kinde Annamária-díjat. Az alábbiakban az elhangzottak rövidített, szerkesztett változatát olvashatják.

Én nem vagyok irodalomtörténész, én irodalomelmélettel meg szövegekkel foglalkozom. Tehát ahelyett, hogy irodalomtörténészként kontextuálisan vizsgáljam Szőcs Géza életét és költészetét, meg a kor történéseit, inkább magáról a költészetéről beszélnék.

Igazából egyetlen alkalommal találkoztam vele, 2013-ban a kolozsvári Bulgakov kávéház teraszán, a könyvbemutatójára mentem tudósítani. Akkoriban fiatal költőként szinte senkit nem ismertem, csak Orbán János Dénest, aki ott ült egy asztalnál, s intett, hogy én is üljek oda. Egyszer csak megérkezik Szőcs Géza a nagy szivarával, a mellényével, a teljes jelenlétével. Odaült beszélgetni. Én a sarokban ittam a kávémat, a sörömet és hallgatóztam. Akkoriban még dohányoztam, szívtam a piros Marlborót, mert azt gondoltam, az a férfias. Odajött a teraszra egy hajléktalan, egy koldus, s kért tőlünk egy szál cigit. Géza nem adott neki a szivarjaiból, hanem azt mondta, odaadja a koldusnak az én cigimet, s nekem majd vesz másik csomaggal. Mondtam, jól van, nem tudtam határozottan reagálni, hogy nem, nem, soha. Ez történt, aztán jött az előadás, a könyvbemutató. Géza szépen felolvasott, aztán eltűnt. Én meg maradtam cigi nélkül. Ennyit beszélgettem vele.

Mai előadásom címe: Nem egészen konkrét barangolás Szőcs Géza költészetében és környékén. Ha a huszadik század második felének a költészetéről beszélünk, akkor valamit kezdeni kell a modern, meg a posztmodern fogalmával. A magyar irodalomban, de a világirodalomban is a hatvanas-hetvenes évek fordulóján indult el a posztmodernhez való viszonyulás, érdekes hullámokban. Nem könnyű kérdés például az, hogy mit értünk a modernség alatt irodalmi, kulturális szempontból. A 19. század végén az ipari forradalom idején van olyan tapasztalat, hogy mindent lehet, a tudomány által meg tudjuk váltani a világot. Három szimbolikus figurája van a modernségnek, az egyik Albert Einstein, aki a tudományban hozta el azt a hitet, azt a naivitást, hogy megismerhető a világ, van egy összefüggés. A másik Sigmund Freud volt, aki azt mondta, ha eleget gondolkodsz, eleget vájkálsz magadban, eleget bántalmazod önnön lelkedet, akkor el tudsz jutni elég mélyre, meg tudod ismerni önmagadat. Aztán ott van Nietzsche, aki azt mondja, Isten halott. Ez egy paradox dolog, mert ha valaki nem olvasta eleget Nietzschét, az nem tudja, valójában ő arról beszél, hogy az, hogy mi öltük meg, valójában azt jelenti, eltávolodtunk istentől, nem keressük őt, hanem a tudományba menekültünk. Amitől kiszolgáltatott lesz az ember, mert nincs kapaszkodója. Akkor jöttek ezek a világi narratívák, amibe próbálnak kapaszkodni, amiben megszűnik a hitbe való kapaszkodás biztonsága. Jött a szocializmusba vetett hit, a nemzeti szocializmusnak nevezett nácizmusba vetett hit. Próbáltak kapaszkodókat keresni az emberek, s ezt tudománnyal alátámasztani. Tudományos gondolkodással ugye mindent meg lehet magyarázni, mindennek van egy mélyebb olvasata, s ez nem valami transzcendenciális valami, hanem világi és tárgyias. Ez benne van a költészet-olvasatokban is, számoljuk csak meg szépen, hogy abban a versben hány metafora van, hány hasonlat. Ez a formalizmus, strukturalizmus irányzatához köthető, ami a múlt századelő irodalmi gondolkodása. Ha eleget vizsgáljuk a struktúrát, akkor végül megtaláljuk a verset. Ott a szürrealizmus, amely a belső tudatfolyamokat próbálja megismerni a saját írásfolyam által. Ott a letisztult naturalizmus, ezzel a világ leírása a cél, lehetőleg minél pontosabban. És elhinni, hogy a világ pontosan leírható, dokumentálható. Proust leíró nyelve is ennek a modernségnek egy másik ága. Roman Jakobson kiváló nyelvész és Claude Levi-Strauss kiváló antropológus képesek voltak Baudelaire-nek a Macskák című versét oldalakon át elemezni, vizsgálni, hogy a jelzők hogyan viszonyulnak egymáshoz, miként a rímek, a mondatszerkezetek. Írnak egy csomó oldalon át arról a versről, amit a költő a macskáknak írt, a macskákról szól, a macskák fenségéről. S egy szót sem írnak arról, milyenek is azok a macskák.

(tovább…)

február 25, 2022 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok

MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusunk: Mészöly Miklós

Folytatódik az Újvárad folyóirat Kortárs klasszikusaink elnevezésű irodalmi sorozata, ezúttal Mészöly Miklós íróról tart előadást Tamás Dénes író, kritikus, egyetemi tanár március 4-én pénteken 18 órától a nagyváradi Léda-házban (Republicii/Fő utca 59.).

Mészöly Miklós (Szekszárd, 1921. január 19. – Budapest, 2001. július 22.) Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

A Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán 1942-ben szerzett jogászdoktori oklevelet. A második világháború alatt egy évig (1943–1944) frontkatonai szolgálatot teljesített, Szerbiában hadifogságba esett. Számos munkahelye volt (például malomellenőr), majd 1947-től dolgozott először lapszerkesztőként. Írásai az 1940-es évek végétől jelennek meg. 1951–52-ben Budapesten a Bábszínház dramaturgja. 1993-ban a Demokratikus Charta egyik szóvivője volt. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító elnöke. 1990-től a Magyar Írószövetség vezetőségi tagja volt. A korszak magyar elbeszélői között kiemelkedő alkotó, kétszeres Kossuth-díjas. Felesége Polcz Alaine író, pszichológus, a Magyar Hospice Alapítvány vezetője volt.

Az est második részében bemutatjuk a Sepsiszentgyörgyön élő Tamás Dénes Rém egyszerű versek című, 2020-ban a Napkút kiadó gondozțsțban megjelent kötetét. Közreműködik: Fazakas Márta, a Szigligeti Színház munkatársa.

A belépés ingyenes, minden érdeklődőt szeretettel várunk.

december 3, 2021 | Antal Balázs | Kortárs klasszikus | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusaink: Tar Sándor – Amit meg kell bocsátani, az megbocsáthatatlan

Szeptemberben új helyszínen, a nagyváradi Léda-házban folytatódott irodalmi sorozatunk, ezúttal a nyolcvan éve született prózaíró, Tar Sándor életéről és művéről Antal Balázs irodalomtörténész tartott előadást. Az alábbiakban ennek szerkesztett, rövidített változatát olvashatják.

Nem csupán időben, hanem térben is igen közel van hozzánk Tar Sándor, hiszen szinte az egész életműve Hajdu-Bihar megyéhez kötődik. Hajdúsámsonban született, Debrecenben töltötte az életét, leszámítva azt a néhány évet, amikor vendégmunkás volt Kelet-Németországban. A kilencvenes években ő volt „a magyar novellista”. Abban az időben rendszeresen közölt tőle a Jelenkor, az Alföld, a Tiszatáj, a Holmi, vagy az Élet és Irodalom, könyveinek derékhada is ekkor jelent meg. De nem csupán ebből a szempontból a kilencvenes évek írója ő, hanem azért is, mert a rendszerváltás utáni évek válságát, ahogy mondani szokás, a rendszerváltás veszteseinek világát ő írta meg a legpontosabban és a legérzékletesebben, már-már a klasszikus realizmusra jellemző tablókép-szerűséggel. Nyilván, mert volt alkalma megismerni ezt a világot belülről: ő maga is elvesztette a munkahelyét, nem is talált másikat — ekkor lett az írás a fő, még inkább az egyetlen jövedelemforrása, így hogy ma itt beszélünk róla, ennek a számára akkor nyilván nem túl örömteli fordulatnak is a következménye, hiszen amíg egy debreceni gyárban dolgozott, nem volt ideje írásra. Korábban, a nyolcvanas években, munkásokról írt, akik közt akkor élt — most azok a munkások elveszítik az állásukat, ezzel annak a lehetőségét is, hogy visszafizessék a házukra felvett hitelt. Gyakorlatilag nyomorognak a nyári konyhában, miközben ott van a félkész új házuk. Közben az alkohol és más szenvedélybetegségek rabjai lesznek, csak hogy még beljebb sodródjanak a kilátástalanságba. Tar azonnal a korszak krónikása lett, novelláit imádta a kritika. Érdekes a realista próza hatása. Amikor Móricz jött A hét krajcárral, a pesti olvasók azt mondták: Istenem, ilyesmi megtörténhet ebben az országban? Amikor Illyés Gyula a harmincas években megjelentette a Puszták népét, az olvasó, a művelt polgári osztály ugyanúgy csodálkozott rajta.

Aztán újabb évtizedek teltén, jön Tar Sándor, megírja a maga világát, és a kor olvasója ugyanazt mondja: mi erről nem tudtunk — vagy legalábbis nem akartunk tudni róla ennyit… Nem tudtak arról, hogy miközben a rendszerváltás által politikai, szellemi, kulturális, gazdasági, és még sok másféle lehetőség felszabadul, közben egész országrészek számára zuhan be az élet. És azoktól a lehetőségektől, amik adódnának, elesnek, mert kicsúszik a lábuk alól a talaj. Tar Sándor előbb csak, az ún. „küldetéses irodalom” klasszikus képviseleti elgondolásai mellé illeszthetően szólt azok helyett, akik nem tudnak beszélni, ahogy Esterházy Péter írta róla — utóbb, a 90-es évek végén maga is talajt vesztett ember lett, hitelét, arcát a barátai előtt elvesztő, sőt, talán az irodalmi élet szereplői előtt is, hisz a kétezres években már olyan kritikák is megjelennek a műveiről, melyekben a szemére vetik, hogy azért nem ez az egész Magyarország. A halála után korábbi lelkes kritikusai, támogatói már azt állapítják meg, hogy Tar Sándort kezdik elfelejteni, kezd kiesni a kánonból. Egy erdélyi költőt idéznék, Palotás Dezsőt, ő mondta egyszer, a nyolcvanas években, a Ceaușescu rendszerben, hogy a generációja jelentős része szövegeinek az a feladatuk, hogy akkor és ott nagyot szóljanak, azonnal hassanak — ám ha ennek a rendszernek vége lesz, akkor e művek alól kimegy a talaj, senki nem fogja érteni, miről szólnak. Vagyis az erőteljesen a jelenre reagáló irodalom szövegeinek azonnali, ám mulandó a hatásuk. Ugyanakkor Tar Sándor prózája nem sokat vesztett aktualitásából. Azok az emberek, akikről írt, ugyanúgy ott járkálnak az utcákon, csak lehet, ma már nem munkanélküliek, hanem közmunkások. De a sorsuk, a megélhetésük ma is hajszálon múlik, akkor is, ha már valamelyest új történeteik vannak. És akkor a szövegek esztétikai értékéről nem is beszéltem még!

Amikor Tar írt, a realizmus nem volt divatos irányzat, háttérbe szorította az új magyar próza — nyilván nem függetlenül attól, hogy az átalakult mediális térben, mikor az újság, a rádió, a tévé elmondhat a világról mindent, a kor realista írói nem tudták feltétlen jól lereagálni ezt a változást. Tar azonban alulról kezdte el feltárni az általa ismert világot, s távol állt attól, hogy ítélkezzen a hősei felett. Ez persze nála nem is a prózafordulat után fejlemény: korai munkái közt van több novellája, amelyekben a munkásszállások népével foglalkozik, pontosabban azokkal, akik még ott is kitaszítottak. A Csóka című elbeszélése arról szól, az íróra jellemző empátiával, hogyan bánnak a cigány munkásokkal egy budapesti munkásszállón. A C jelű emeletre kerülnek, oda nem megy senki más, hagyják, hogy ott történjen az, aminek történnie kell.

Egy rég megírt történet befejezése

Tar az idén lett volna 80 éves, akár ünnepelhettük is volna, de nem ünnepeltünk vele, mert már tizenhat éve, 2005 egy januári napján meghalt. Emlékszem, hajnalban a kolozsvári vonathoz pakoltam össze a pesti lakásunkban, amikor bemondta a rádió, hogy meghalt. Megdöbbentem, az egyik legkedvesebb íróm volt — megdöbbentem, de végülis már nem olyan nagyon. Lehetett tudni, ez be fog következni: ugyanis ezt a döbbenetet hat évvel megelőzte egy iszonyatos sokk, ami után nyilvánvaló volt, hogy Tar Sándor azon dolgozik, minél előbb tűnjön el a Föld színéről. Ugyanis 1999-ben az akkor a pályája csúcsán lévő íróról kiderült, hogy együttműködött a Kádár-kori titkosrendőrséggel, a III/III. ügyosztállyal. Ráadásul azokról a barátairól készített jelentéseket, akik őt az irodalmi pályán elindították, segítették, felkarolták, a kezdet kezdetétől támogatták. Akik látták a jelentéseit, azt mondják, nem is szőrmentén jelentgetett, hanem bőségesen túlteljesítette a penzumot. 1989 után sem állt elő a történetével. Nem, ő meglapult, úgy gondolta, hátha nem derül ki soha. Csakhogy kiderült: a barátai tudni szerették volna, kik írtak róluk jelentéseket, ezért kikérték a dokumentumokat, s hamar kiderült, a Hajdu fedőnevű ügynök, a Debrecenből a fővárosba feljáró munkás — ő volt. Tar éppen a Frankfurti Könyvvásárra tartott, ahol abban az évben Magyarország volt a vásár kiemelt vendége, amikor híre kelt az ügynek. Nem is tudott róla, amikor megérkezett Németországba, csak azt tapasztalta, hogy kerülik, nem szólnak hozzá, úgy néznek rá… Ezután összeomlott. Sokkal nagyobb mélységbe zuhant vissza, mint ahonnan jött, egy olyan pária-létbe, ahol nincsenek barátok, mert mindenki elkerüli az embert. Még kedvenc debreceni kocsmáiba is eljutott a hír, és többet nem ültek mellé. Tar elmagányosodott, elidegenedett korábbi életétől, barátaitól, ismerőseitől. Emberként is, íróként is összetört, megfeneklett a pályája, szinte állandó vendége lett a debreceni pszichiátriának — utolsó éveiben azon ügyködött, hogy halálra igya magát. Így az, hogy mizantrópként meghalt, egy történet rég megírt befejezése volt. S ez a történet nagyban hozzájárult az ő feledéséhez is.

Díjnyertes, de közölhetetlen

A történet vége után lássuk az elejét is! Tar Sándor 1941-ben született Hajdúsámsonban, szegényparaszti családban. Leérettségizett, majd technikusi oklevelet szerzett, s 1959-ben elhelyezkedett a debreceni Orvosműszerészeti gyárban. Ott is dolgozott 1992-ig, amikor a rendszerváltás nagy gazdasági válsága közepette ez a munkahely is megszűnt. Közben a hatvanas évek végén három, majd a hetvenes évek közepén egy évre kiment az NDK-ba vendégmunkásnak. Előbb betanított munkás volt Drezdában, majd úgynevezett otthonnevelőként a többi magyar munkás szabadidejét, életét szervezte.

Az olvasás gyermekkorától a szenvedélye volt. A középiskolai években kezdett el verseket írni. A halála után a Litera.hu oldalon közöltek néhányat ezek közül, illetve a debreceni Déry Múzeum kiadásában megjelent Tájékoztató c. könyvben – erről később – szerepel egy hosszú versének fakszimiléje. Az életművét kutató Deczki Sarolta szerint a versei középszerűek, ezekkel nem tudott volna kitörni. Az ismertségét nem is ezeknek, hanem valóságfeltáró prózájának köszönhette.

A hetvenes évek jelentős folyóirata, a Mozgó Világ, melyet reformgondolkodású fiatalok szerkesztettek, izgalmas szociográfiák közlésére is vállalkozott, olyan témákat állítva középpontba, amelyeket nem akart megmutatni a társadalomról a hatalom. Olyan szerzőket próbáltak becsempészni a lapba, akik a tiltott, tűrt, támogatott „rendszerben” a tűrtek között is a lista alján szerepeltek. 1976-ban a folyóirat kiírt egy szociográfiai pályázatot, melyre irodalmi igénnyel megírt műveket vártak a magyar fiatalok életéről. Ezt az addig teljesen ismeretlen Tar Sándor nyerte meg Tájékoztató című novellájával. Akkora sikert aratott, hogy még a pénzdíjat is megemelték. Ám az írást nem lehetett közölni. Ugyanis arról szól, miként élnek a magyar munkások az NDK-ban. Tar az első alkalommal, Drezdában még azt tapasztalta, hogy a munkahelyükön kiválóan teljesítő, remek fiatalembereket küldtek ki, akik elsajátítják az új technológiákat, s megtanulnak németül. A hetvenes évek közepén viszont már azt látta – erről szól a novella – hogy olyanok kerülnek ki vendégmunkásnak, akiket a hazai gyárak el akarnak távolítani. Mert nem dolgoznak, nem értenek semmihez, isznak, erőszakoskodnak. Ráadásul ő ezeknek az embereknek kellett kulturális életet szervezzen. Ez a novella erőszakról, üresfejűségről, igénytelenségről szól, arról, hogy ezek az emberek hogyan bánnak a nőkkel, egymással, a szálláshellyel. Rendkívül keserű szöveg. Nyilván a kultúrpolitika másként értelmezte a realizmust, olyan szövegeket akart, amelyekben a munkás reggel jókedvűen felkel, bemegy a gyárba, teljesíti a normát. Délután hazamegy, megsimogatja a gyerekeit, ad egy puszit az asszonynak, aztán este megiszik egy teát, olvas egy kis szépirodalmat, majd lefekszik aludni. Az ilyen mű jó mű akkor is, ha lapos, unalmas. Viszont, ha a könyv arról szól, hogy a munkás alig várja, hogy leteljen a munkaidő, hazafelé előbb beugrik a kocsmába, majd betonrészegen elveri az asszonyt, bedöglik az ágyba, s másnap alig bír bemenni a melóba, nos, ez nem jó irodalom. Mert ez nem lehet igaz. Tar viszont ezt a vonalat hozta. Nem lehetett közölni.

(tovább…)

szeptember 29, 2021 | Albu-Balogh Andrea | Kortárs klasszikus | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusaink – Székely János, 2. rész | Igazkereső író emlékképek tükrében

Székely János leánya, Orbók Sándorné Székely Ilona volt Az irodalom és a kultúra éltető közege: a lokális és a regionális elnevezésű júliusi konferencia vendége a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv és Irodalomtudományi Tanszéki Csoportjának. Az Albu-Balogh Andrea és Balázs Géza vezette beszélgetés során Székely János, az író, az alkotó, az ember portréja bontakozott ki, miközben kivetített fotókon követhettük nyomon a család életét.

Láthattunk diákkori portrét Székely Jánosról, megtekinthettünk egy leventefotót, ami 1944-ben készülhetett, mielőtt elvitték az alakulatot, menekültek a front elől. Szóba került, hogy Erdélyi Lajos készített egy egész fotósorozatot az íróról. Például ahogyan az íróasztala mellé telepedett kedvenc alkotópozíciójában, ahogyan ült a szék karfáján. Neki fontos volt az a kora reggeli két-három óra, amit az íróasztala mellett töltött, olyankor alkotott.

A dolgozószobájának egyik oldalán sorakoztak a könyvek. Antikváriumban rengeteg könyvet összevásárolt, német nyelvűeket is, mindent, amit fontosnak gondolt. Szép sorozatokra tett szert. Ezek az antikváriumokban vásárolt kötetek alapozták meg a könyvtárát. Később sok kötetet kapott ajándékba, küldték neki a dedikált tiszteletpéldányokat. Fénykép is megörökíti, amint könyvtornyok sorjáznak az asztalán. A család csodálkozott, miért nem csináltat inkább még egy polcot. Nem került rá sor, haláláig úgy maradtak a könyvtornyok.

Kézzel írta a szövegeit, és sokat javított. Utólag az Igaz Szónál legépeltette az írásait. Majd a legépelt dolgokat is többször újrajavította. Minden kéziratából van több példány. Egy-egy mű különböző változatokban.

Székely János sokat dohányzott. Orvosa mondta neki, ideje lenne felhagyni a sok büdös bagóval. Megkérdezte az orvos: Töbet ér az életénél a bagó? Mire ő: „Hófehér mosolya láttán gyáva voltam bevallani, hogy többet”. Ilona hozzáfűzte: „És tényleg így érezte. Nem érezte úgy, hogy az élet neki valamit ad. Úgy érezte, az ember ebben az életben rossz, kiszolgáltatott helyzetben van, és ez a nyomorult élet sajnos csak mind rosszabb és rosszabb. Én legalábbis ezt a következtetést vontam le a családi beszélgetésekből. Ám bizonyos értelemben elmondható: boldog volt, mert azzal foglalkozott, amit szeret. Nem érdekelték az apróságok, csak a lényeg. A mindennapi kicsi dolgok nagyon megkínozták. Jaj, mennyire nem szerette, amikor ilyen kötelességek vártak rá. Mondjuk az értekezletek az Igaz Szónál. Azokat biztos nem szerette. Ha hülyeséget mondtak, egész biztosan sajnálta rá az időt. Többször is megmondta: az emberek ne beszélgessenek egymással, teljesen fölösleges, mert azt tapasztalta, senki se kíváncsi senkinek a véleményére, mindenki csak a sajátját mondja, mondja, mondja.”

A mindennapi nyűgök elviselése mellett is elmondható: a szerkesztőségi munka testhezállóbb volt számára, mintha tanított volna. Ahhoz nem lett volna türelme. Ő vezette a vers rovatot. Mindenkinek válaszolt a leveleire. „Otthon az édesanyámmal nemegyszer beszélgettek a szerkesztőségi dolgokról, voltak azokban az időkben fúrások-faragások, intrikák, kirúgások, most is vannak ilyenek biztosan. Megbeszélték ezeket, tisztán kiderült, hogy ki jellemtelen, ki milyen, nem maradt ez titok. Általában egyetértettek ezekben a dolgokban édesanyámmal. Erkölcsileg közös színvonalon voltak.”

Szó esett az ivói kirándulásokról, időtöltésekről. Ezekről is készült fotográfia. „A vadászat iránti szeretetét a nagyapámtól örökölte az édesapám. Nagyapám annak idején szükségből orvvadászni járt a Somos tetőre. Mindenki látta, hogy a puskacsövet a nadrágja szárába rejtette. Nem tudta behajlítani a térdét a puskacső miatt” – mesélte Ilona. Édesapja szerette a természetet, szép tájakat. „Valaki ajánlotta neki Ivót a Hargitán. Ahogy Zetelakán felmész, van ott egy hosszú patak, Ivó pataka, ott nagy vadászterület található. Vadászengedélyt vett ki évente. Eleinte vagy két évig a kis öreg, bajuszos, alacsony Pista bácsinál – Kiss Máté István volt a neve – laktunk. Utána megbeszélték Pista bácsival, hogy apám vesz egy kicsi kaszálóházat. Ezek a kaszálóházak arra valók, hogy legyen hol lenni, amikor a zetelakiak mennek szénacsinálni. Azontúl ott nyaraltunk minden évben két-három hetet. Csak Ivó érdekelte.” Adódott egy-két eset, amikor meghívták külföldre, volt például Bécsben egy olvasókörút alkalmával. Székely János Budapesten is járt néhányszor, ott élt a húga. „Egyébként nem szívesen mozdult ki otthonról. A drámabemutatói alkalmával sem. Nem érezte úgy, hogy igazán kíváncsi rá valaki. Ezeket olyan formális dolgoknak tekintette, ahol az emberek csak úgy elbeszélnek egymás mellett.”

Albu-Balogh Andrea mutatott egy újabb képet: egy ház falán emléktábla. „Ez a Bíróság utcában van Marosvásárhelyen. Nem laktunk ott kezdettől fogva.” Amikor Ilona született, Kolozsváron laktak a szülei. Még az öccse is ott jött világra. Aztán az édesapja állást kapott az Igaz Szónál. „Először egy tömbházlakást kaptak a Szabadság utcában, de aztán amikor elváltak, édesanyám visszaköltözött a nagymamához, édesapám meg a szüleihez. Ez a ház, amelyikre emléktábla került, az, ahol végül mégis ketten együtt laktak.”

Balázs Géza kérdezett arról, kik voltak Székely János barátai, kikkel járt össze. „Két dolog volt az életében, amit édesanyám mély megvetéssel illetett az efféle férfidolog végett: a vadászat és a bridzs. Volt neki egy kis kompániája, amely hetente összejárt, mindig máshoz mentek, ez volt a társasága. Egy-egy barát vagy ismerős eljött Kolozsvárról is, beszélgettek, de nagy társasági életet nem éltek.”

Hogy mi a története a díjátvételek megtagadásának? „A Pezsgő-díj volt az, amit konkrétan visszautasított, mert azelőtt sokat támadták. ’Ha akkor nem kellettem, most se kelljek’ – volt egy ilyen benne. Hangoztatta, hogy márpedig ő nem törődik a társadalom és az emberek véleményével. Volt benne egyfajta sértettség. Úgy érezte, nem értékelik, nem gondolkodnak el azon, amit mond, akkor inkább hagyjanak neki békét. Nem is tudom, hogy aztán díjakat ajánlották-e neki, vagy csak úgy elterjedt, hogy jobb, ha nem is kísérleteznek vele. Egyszer mégis elfogadott valami színházi díjat. Biztosan nem akarta őket megsérteni.”

Elhangzott egy afféle „mi lett volna, ha” kérdés. Mire Székely János lánya határozottan azt válaszolta: „Akkor sem lett volna más ember, ha nem abban a rendszerben él. Egyik rendszer sem jó – ez volt az alapállása. Őt az általános dolgok érdekelték, s nem az, hogy épp akkor mi van. Az emberi természet lényege, az alapvető társadalmi folyamatok érdekelték. A következtetés pedig, amire jutott, az nem volt optimista az emberre nézve.”

S hogy mit örökölt az édesapjától? „Semmit sem szabad azért igaznak venni, mert száz ember azt mondja, hogy igaz. Utána kell járni, megnézni, és az a lényeg, amit igaznak találsz. Az önálló gondolkodás volt a legfontosabb az életében. Az embereket nagyon lehet irányítani, ha nem vigyáznak. Akárhányan mondják, hogy valami úgy van, úgyse fogom elhinni. Ezt tőle örököltem.”

július 30, 2021 | Balázs Imre József | Kortárs klasszikus | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Élő hagyománnyá tudott válni | Kortárs klasszikusok

Balázs Imre József elődása

Egy-négy osztályos koromban kölcsönkaptam a padtársamtól a Kobak könyvét, azt a 73-as kiadást, amelyben gyermekrajzokkal jelentek meg a mesék. Az első alkalom volt, amikor azt éreztem, mennyire nehéz nekem visszaadni ezt a könyvet. Nem azok az idők voltak, amikor az ember besétált a könyvesboltba, s bármit megvehetett. Azt a könyvet nagyon szerettem, azért végül visszaadtam.

Aztán már a rendszerváltás után, a kilencvenes években valaki lemásolta nekem a saját kézírásával Hervay Gizella Arccal a sárban című versét. Nagyon rövid, így hangzik: „Arccal a sárban, fulladásig, míg alkalmasnak minősítenek. Most pedig beállhatsz az éneklők sorába.Énekelnél, de szádból bugyog a sár.” Ennyi a vers, de az ilyen mondatok elkísérik az embert, a kamaszkor olyan időszak, amelyre nagyon élesen vissza tudunk emlékezni. Ez egy személyessé váló történet volt, élményszerű ismerkedés Hervay Gizellával, következzék a szakmai része. 1999-ben a gyűjteményes kötetének voltam a szerkesztője, előszóírója. 2010-ben megjelent a második kötete, Az idő körei című, s 2003-ban írtam a Hervay Gizella című kismonográfiát.

Nyilván kellettek köztes állomások, hogy miért én foglalkoztam vele. Az egyetemen a Láthatatlan kollégiumban volt egy, Cs. Gyimesi Éva által vezetett kutatási projekt, ahol az első Forrás-nemzedék szerzőivel foglalkoztunk. Akik még éltek, azokkal interjúkat készítettünk, s az volt a terv, hogy írunk is azokról, akik ehhez a nemzedékhez tartoztak, s az interjúk és a tanulmányok kiegészítik egymást. Én arra vállalkoztam, hogy Láng Gusztáv kritikusi tevékenységéről írok tanulmányt, míg egy évfolyamtársam Hervayt választotta. Ugyan végül ezek az anyagok nem készültek el, de közben mélyen beleástuk magunkat az első Forrás-nemzedékbe, s így talált meg később a felkérés a Kriterion kiadótól, hogy írjak előszót az első gyűjteményes Hervay-kötethez. Azóta eltelt két évtized, s mostanában kezdtem észrevenni, hogy a kortárs irodalomban, az olvasók részéről is mintha egyre fontosabb lenne Hervay Gizella, fontosabb, mint amikor én írtam ezeket a dolgokat. Úgyhogy ennek szellemében ez egy kedvcsináló előadás szeretne lenni, melyet hét téma köré szerveztem.

1. Hervay Gizella és az erdélyi nőirodalmi hagyomány

Sok zárójelet lenne értelme nyitni arról, mennyire érdemes nőirodalomról beszélni, illetve milyen értelemben beszélünk erről. Azt a részét emelem ki ennek, mintha a felejtésnek jobban ki lennének téve női íróink. Elkezdtem gondolkodni azon, kik azok a női írók Erdélyben, akik teljes evidenciák számunkra. Az én sejtésem az, hogy Berde Mária benne lenne a top háromban. S Hervay is, az 1945-89 közötti időszakban az első név mindenképpen az övé lenne. A kérdés a többiek nevével kezdődik. A BBTE bölcsészkarán az Erdélyi irodalomtörténet tantárgyat is tanítom, s azt találtuk ki, hogy a teljes mesteri év alatt minden szemináriumon csak női írókat fogunk olvasni. Ilyen nevek jöttek még be, mint a nagyváradi Erdélyi Ágnes, Radnóti Miklós féltestvére, vagy Thury Zsuzsa, akinek regényét az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg. Vagy Varró Ilona, Székely János felesége. Tudnám még sorolni a jelen felé közeledve: Adonyi Nagy Máriát, Kinde Annamáriát. S akkor a még köztünk lévőket nem is számoltam: Balla Zsófiától Szilágyi Júliáig, Tompa Andreáig.

A kérdés, amit ebben az egyetemi tantárgyban is feltettem, hogy mit tudnak mondani ezek a nőszerzők, tudnak-e valami mást? Mi jól tudjuk-e, milyen az erdélyi magyar irodalom? Erdélyi Ágnes regénye, a Kovácsék úgy kezdődik, hogy ülnek a fiatalok a váradi Körös-parton és napoznak. Nem tudom, hány korabeli férfi író kezdené így a regényét. Ez az életöröm, a testi öröm nagyon zsigeri megjelenítése. Vagy a női szexualitás, a női erkölcs, ami ránehezedik a két világháború között az erdélyi nőkre. Azt a férfiak egészen másképpen írták meg. Ha ezt keressük ebben a szabadabb hagyományban és Hervayban is, akkor olyan tudások és tapasztalatok kerülnek elő, ami, biztos vagyok benne, a mai, Hervay iránti fokozódó érdeklődés mozgatórugója is. Valami olyat tud a világról megmutatni, élettörténéseket alulnézetből, amit az ő férfikortársai nem.

Ha valaki fellapozza Hervay Gizella szócikkét a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban, akkor talál róla egy ilyen mondatot: „Költőnőből költővé a Reggeltől halálig, majd a Tőmondatok verseiben érik.” Ez egy olyan mondat, amit 2021-ben nem lehet már leírni. Mintha valamiféle hierarchia létezne aközött, hogy költő, meg költőnő. Értjük persze, hogy mire gondolt a szócikk szerzője, valamiféle általános emberi tapasztalatra utalt, de a megfogalmazásmód akkor is nagyon szerencsétlen. Én arra szeretnék törekedni, amikor reményeim szerint többszerzős tanulmánykötetet írunk a diákjaimmal az erdélyi nőszerzőkről, akkor felejtsünk el bármilyen hierarchiát. Mire alapozódik ez a kijelentés? Történetileg értjük, hogy miről szól ez a mondat, hogy költőnőből költővé ért. Többek között arról szól, hogy a nőirodalomnak ki szoktak jelölni bizonyos műfajokat, amikben a nőknek „szabad” megnyilatkozni. A 19. században azt rótták fel a nőszerzőknek, hogy „ezek a hazafias versek nektek nem állnak túl jól, inkább írjatok az otthon melegéről. Írjatok memoárokat, írjatok gyermekirodalmat. Írjatok lektűrt.” Ebben implicite benne van, hogy ezek a műfaji hierarchiában másodlagosak. A 20. század arról szól, hogy ez megváltozik, átbillen. A hagyományról való gondolkodás miatt fontos arról beszélni, hogy Hervay Gizellát az erdélyi magyar irodalom történetében hol helyezzük el. Kapott egy-két díjat, például 1973-ban az Űrlap című kötetére. De azért van még jónéhány a Tőmondatoktól a Kobakig, ezért úgy gondolom, lett volna lehetőség, hogy még előrébb kerüljön a kortársak hierarchiájában is. Úgy vélem, kortársai árnyékába került.

2. Hervay Gizella és Szilágyi Domokos

Ez több szempontból is izgalmas téma. Senki ne gondolja, hogy én most Szilágyi Domokos kárára akarom Hervayt felfele emelni. Azt viszont állítanám, hogy ha visszatekintünk az irodalom történetében, akkor sokszor úgy említik – e mai est beharangozójában is – mint Szilágyi Domokos feleségét. Ami tényszerűen igaz, viszont próbáljuk meg Hervayt úgy nézni, mint szuverén alkotót. Mi van ezzel az életművel Szilágyi Domokos nélkül, rajta kívül? Az ilyen kapcsolatoknak gyakran vannak konfliktuális részei is, sokszor érezhetik joggal a hasonló nőszerzők, hogy a férjük árnyékában vannak. Ők 1960-63 között voltak férj és feleség. Rövid időszakról van szó tehát, bár későbbi életüket is összekapcsolja közös fiuk, Szilágyi Attila, Kobak. Szilágyi Domokos később újranősült, majd elvált, s lett aztán újabb élettársa. Hervay nem házasodott újra. Mi az, amiben a két életművet érdemes összekapcsolni? Az egyik kapocs nemzedéki, hiszen mindketten a Forrás első nemzedékéhez tartoztak, azokhoz, akik a hatvanas évek elején jelentették meg első kötetüket. Irodalomtörténeti szerepe e nemzedéknek az, hogy az erdélyi magyar irodalmat a szocreálból áthozták a mai értelemben is értékesnek tekintett, mai szemléletű irodalomba. Poétikai megújulást hajtanak végre. Hervaynak van egy interjúja, amit Huszár Sándornak, A Hét későbbi főszerkesztőjének adott, amiben arról beszél, hogy „Szász Jánosék szónokoltak, ti prédikáltok – mármint Huszárék nemzedéke – mi pedig beszélni akarunk.” Ezt annyira jellemzőnek érzem. A szocreálban, ugye agitprop prófétákat, szónokokat kell elképzelnünk, ahol az egyén irreleváns a közösséghez képest. Aki beszél, az halkan teszi, s a köznapi dolgokról is szól. Hervay ebben a vonatkozásban meg is előzi Lászlóffyt vagy Szilágyi Domokost, abban, hogy a köznapiság, a lecsupaszítottsága a versnyelvnek nála a legegyértelműbb. Ezek a fiatalok a hatvanas években visszahozták azt, amit a két világháború között már tudott egy József Attila, egy Szabó Lőrinc, egy Áprily. S rácsatlakoztak a korszak neoavantgárd verselésére is. Még egy vonatkozásban érdemesnek tartom a Szilágyi Domokos – Hervay Gizella összevetést. Utóbbi pályáján a hetvenes évek közepétől megjelenik egy új fejlemény, a nagy formák jelenléte. Az összes kései kötete ilyen nagy kompozíció, s itt adódik az összemérhetőség Szilágyi Domokos Emeletek avagy a láz enciklopédiája című kötetével, ami egyetlen versként is olvasható, de vannak betétversek is benne. Szilágyinál felfelé haladunk az emeleteken, Hervaynál meg zuhanunk, ő 74-ben írta a Zuhanásokat.

„Szász Jánosék szónokoltak, ti prédikáltok, mi pedig beszélni akarunk.”

Szilágyi Domokos 1976-ban hal meg, a fiuk, Kobak pedig 77 tavaszán. Onnan kezdve a Hervay életműben ez a két tragédia nagyon erősen jelen van, konkrétan a kettejük emlékére írt Kettészelt madárban, de ír emellett Szilágyi Domokosról búcsúverset is, esszét is.

(tovább…)

június 4, 2021 | Demény Péter | Kortárs klasszikus | Rovatok

MEGOSZTOM

A nagy költészet vízjele

1990-ben jutottam be az egyetemre, s az évfolyamon volt egy csoportosulás, amely Ébernek nevezte magát, Hamvas Béla hatására. Vida Gábor, meg Jánk Károly, Vermesser Levente. Egyszer felkerekedtek, azzal a céllal, hogy felkeresik Nemes Nagy Ágnest. Csakhogy Nemes Nagy ’91-ben meghalt. Ez mindig nagy csalódás, kiábrándulás egy nemzedék életében. Balla Zsófiának van egy verse, épp Nemes Nagyhoz: „A mi kezünknek tegnap meghalál, s mint Te Babitsot – nem láthattalak.” Tehát a Mestert látni kellene, jó volna. Persze az is lehet, hogy kiderül, jobb lett volna, ha nem látjuk, de van egy vágy az emberben, hogy lássa a Mestert. És hát mint mondtam, az Éber se látta, ahogy Balla Zsófia se látta Nemes Nagyot, és Nemes Nagy se látta Babitsot.

Amikor érettségiztem, úgy éltem meg, hogy egy csomó mindent nem tudok, nem tudhattam a bezártság miatt. Olyan szempontból jót tett nekem ez az elégedetlenség, hogy elkezdtem keresni. S én akkor kezdtem el keresni, amikor kiderült, hogy az Éberek nem találták meg. Ez az én személyes viszonyom a költőhöz.

Egy paródiával kezdeném, amit Orbán Ottó írt, a „szerző” neve Heves Nagy Ágnes. Így hangzik: „A fákon már áttört a délután, jártunk a Krisztinában./ Nem szóltál, néztél propán és bután,/ megremegett a vállam. // Feszes, későgótikus ég alatt / néma és barna állat,/ Európa – mondtad, s megcsókoltalak/ És eltörtem az állad.” Ebben a geg is benne van, hogy az is élvezze, aki nem ismeri Nemes Nagy költészetét. S az is élvezze persze, aki ismeri. Most már nem tudom kideríteni, mikor olvastam először ezt a paródiát.

Ebben sok minden benne van. Az intellektualitás, a műveltség. Hogy valaki költő, az azt jelenti, hogy olvasott, több nyelven beszél, a szellemi Európa lakója, amely Rilke, Goethe, T. S. Eliot Európája. Egy világ, ami ott kezdődik, hogy verset írunk, épületeket csodálunk. Hogy azokat a verseket németül is be tudjuk fogadni, franciául is, angolul is.

Benne van ebben a paródiában a nagyon érzéki fogalmazás. Hogy a testet mindig oda kell képzelni a szellem mellé. A műveltség az nem a fellegekben van, és a költő nem abból él, hogy a fellegekben van valahol. Hanem van egy anyag, amit formál. S ha ez a nyelv, akkor is nagyon kemény anyag. Azt írja az egyik versében, ami a kedvencem: „Amikor én istent faragtam, / kemény köveket válogattam. / Keményebbeket, mint a testem, / hogy, ha vigasztal elhihessem.”

Michelangeloról olvastam valahol, hogy arról álmodozott, a hegyeket faragja meg. Nem a márványt, amit kibányásztak. Hanem a hegyet. Ezt lehet érezni Nemes Nagy attitűdjén is. Hogy a hegyeket faragjuk, hogy a költészet munka. Nagyon gazdag életműről van szó, olyan értelemben gazdag, hogy sok van benne mélyen.

A másik dolog, amiről beszélni akarok, az a költő és a mesterség. Nemes Nagynak van egy nagyon pikírt, sértett, sprőd megjegyzése arról, hogy a magyar irodalomolvasásban elterjedt, hogy a költő csak dalol, mint madár az ágon. Az nem úgy van, a költő nem a tudatlanságától költő, és nem csak a tehetségétől, hanem attól költő, hogy a tehetségét folyton műveli. Ez a balhit a Petőfi-jelenség hatására terjedt el. Szilágyi Domokos mondja Aranyról szóló esszéjében, hogy senki nincs, aki ösztönösen lefordítaná a Coriolanust, amit Petőfi lefordított. Az csak egy része a költészetének, hogy megy a juhász a szamáron, és ez milyen könnyűnek tűnik. De azért tűnik, mert a tehetség ott van, de csak akkor van ott, ha művelik. A költészet – mesterség, fúrás-faragás, alakítás. Nem öntudatlan hite annak, hogy mi költők vagyunk, s a világ boruljon térdre.

(tovább…)

március 31, 2021 | Ujvarad Admin | Hangtár | Kultúra

MEGOSZTOM

Kortárs Klasszikus – Nemes Nagy Ágnes

Demény Péter előadása Nemes Nagy Ágnesről – elhangzott az Újvárad folyóirat Kortárs Klasszikus rendezvénysorozatának első eseményén, 2021. március 12-én, Nagyváradon, a Bunyitai könyvtárban.

Címke: kortárs klasszikus

Kortárs klasszikusunk, Jékely Zoltán

Mészöly a napsütötte sávon

Nem egészen konkrét barangolás Szőcs Géza költészetében és környékén

Kortárs klasszikusunk: Mészöly Miklós

Kortárs klasszikusaink: Tar Sándor – Amit meg kell bocsátani, az megbocsáthatatlan

Kortárs klasszikusaink – Székely János, 2. rész | Igazkereső író emlékképek tükrében

Élő hagyománnyá tudott válni | Kortárs klasszikusok

A nagy költészet vízjele

Kortárs Klasszikus – Nemes Nagy Ágnes

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók