Balázs Imre József elődása
Egy-négy osztályos koromban kölcsönkaptam a padtársamtól a Kobak könyvét, azt a 73-as kiadást, amelyben gyermekrajzokkal jelentek meg a mesék. Az első alkalom volt, amikor azt éreztem, mennyire nehéz nekem visszaadni ezt a könyvet. Nem azok az idők voltak, amikor az ember besétált a könyvesboltba, s bármit megvehetett. Azt a könyvet nagyon szerettem, azért végül visszaadtam.
Aztán már a rendszerváltás után, a kilencvenes években valaki lemásolta nekem a saját kézírásával Hervay Gizella Arccal a sárban című versét. Nagyon rövid, így hangzik: „Arccal a sárban, fulladásig, míg alkalmasnak minősítenek. Most pedig beállhatsz az éneklők sorába.Énekelnél, de szádból bugyog a sár.” Ennyi a vers, de az ilyen mondatok elkísérik az embert, a kamaszkor olyan időszak, amelyre nagyon élesen vissza tudunk emlékezni. Ez egy személyessé váló történet volt, élményszerű ismerkedés Hervay Gizellával, következzék a szakmai része. 1999-ben a gyűjteményes kötetének voltam a szerkesztője, előszóírója. 2010-ben megjelent a második kötete, Az idő körei című, s 2003-ban írtam a Hervay Gizella című kismonográfiát.
Nyilván kellettek köztes állomások, hogy miért én foglalkoztam vele. Az egyetemen a Láthatatlan kollégiumban volt egy, Cs. Gyimesi Éva által vezetett kutatási projekt, ahol az első Forrás-nemzedék szerzőivel foglalkoztunk. Akik még éltek, azokkal interjúkat készítettünk, s az volt a terv, hogy írunk is azokról, akik ehhez a nemzedékhez tartoztak, s az interjúk és a tanulmányok kiegészítik egymást. Én arra vállalkoztam, hogy Láng Gusztáv kritikusi tevékenységéről írok tanulmányt, míg egy évfolyamtársam Hervayt választotta. Ugyan végül ezek az anyagok nem készültek el, de közben mélyen beleástuk magunkat az első Forrás-nemzedékbe, s így talált meg később a felkérés a Kriterion kiadótól, hogy írjak előszót az első gyűjteményes Hervay-kötethez. Azóta eltelt két évtized, s mostanában kezdtem észrevenni, hogy a kortárs irodalomban, az olvasók részéről is mintha egyre fontosabb lenne Hervay Gizella, fontosabb, mint amikor én írtam ezeket a dolgokat. Úgyhogy ennek szellemében ez egy kedvcsináló előadás szeretne lenni, melyet hét téma köré szerveztem.
1. Hervay Gizella és az erdélyi nőirodalmi hagyomány
Sok zárójelet lenne értelme nyitni arról, mennyire érdemes nőirodalomról beszélni, illetve milyen értelemben beszélünk erről. Azt a részét emelem ki ennek, mintha a felejtésnek jobban ki lennének téve női íróink. Elkezdtem gondolkodni azon, kik azok a női írók Erdélyben, akik teljes evidenciák számunkra. Az én sejtésem az, hogy Berde Mária benne lenne a top háromban. S Hervay is, az 1945-89 közötti időszakban az első név mindenképpen az övé lenne. A kérdés a többiek nevével kezdődik. A BBTE bölcsészkarán az Erdélyi irodalomtörténet tantárgyat is tanítom, s azt találtuk ki, hogy a teljes mesteri év alatt minden szemináriumon csak női írókat fogunk olvasni. Ilyen nevek jöttek még be, mint a nagyváradi Erdélyi Ágnes, Radnóti Miklós féltestvére, vagy Thury Zsuzsa, akinek regényét az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg. Vagy Varró Ilona, Székely János felesége. Tudnám még sorolni a jelen felé közeledve: Adonyi Nagy Máriát, Kinde Annamáriát. S akkor a még köztünk lévőket nem is számoltam: Balla Zsófiától Szilágyi Júliáig, Tompa Andreáig.
A kérdés, amit ebben az egyetemi tantárgyban is feltettem, hogy mit tudnak mondani ezek a nőszerzők, tudnak-e valami mást? Mi jól tudjuk-e, milyen az erdélyi magyar irodalom? Erdélyi Ágnes regénye, a Kovácsék úgy kezdődik, hogy ülnek a fiatalok a váradi Körös-parton és napoznak. Nem tudom, hány korabeli férfi író kezdené így a regényét. Ez az életöröm, a testi öröm nagyon zsigeri megjelenítése. Vagy a női szexualitás, a női erkölcs, ami ránehezedik a két világháború között az erdélyi nőkre. Azt a férfiak egészen másképpen írták meg. Ha ezt keressük ebben a szabadabb hagyományban és Hervayban is, akkor olyan tudások és tapasztalatok kerülnek elő, ami, biztos vagyok benne, a mai, Hervay iránti fokozódó érdeklődés mozgatórugója is. Valami olyat tud a világról megmutatni, élettörténéseket alulnézetből, amit az ő férfikortársai nem.
Ha valaki fellapozza Hervay Gizella szócikkét a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban, akkor talál róla egy ilyen mondatot: „Költőnőből költővé a Reggeltől halálig, majd a Tőmondatok verseiben érik.” Ez egy olyan mondat, amit 2021-ben nem lehet már leírni. Mintha valamiféle hierarchia létezne aközött, hogy költő, meg költőnő. Értjük persze, hogy mire gondolt a szócikk szerzője, valamiféle általános emberi tapasztalatra utalt, de a megfogalmazásmód akkor is nagyon szerencsétlen. Én arra szeretnék törekedni, amikor reményeim szerint többszerzős tanulmánykötetet írunk a diákjaimmal az erdélyi nőszerzőkről, akkor felejtsünk el bármilyen hierarchiát. Mire alapozódik ez a kijelentés? Történetileg értjük, hogy miről szól ez a mondat, hogy költőnőből költővé ért. Többek között arról szól, hogy a nőirodalomnak ki szoktak jelölni bizonyos műfajokat, amikben a nőknek „szabad” megnyilatkozni. A 19. században azt rótták fel a nőszerzőknek, hogy „ezek a hazafias versek nektek nem állnak túl jól, inkább írjatok az otthon melegéről. Írjatok memoárokat, írjatok gyermekirodalmat. Írjatok lektűrt.” Ebben implicite benne van, hogy ezek a műfaji hierarchiában másodlagosak. A 20. század arról szól, hogy ez megváltozik, átbillen. A hagyományról való gondolkodás miatt fontos arról beszélni, hogy Hervay Gizellát az erdélyi magyar irodalom történetében hol helyezzük el. Kapott egy-két díjat, például 1973-ban az Űrlap című kötetére. De azért van még jónéhány a Tőmondatoktól a Kobakig, ezért úgy gondolom, lett volna lehetőség, hogy még előrébb kerüljön a kortársak hierarchiájában is. Úgy vélem, kortársai árnyékába került.
2. Hervay Gizella és Szilágyi Domokos
Ez több szempontból is izgalmas téma. Senki ne gondolja, hogy én most Szilágyi Domokos kárára akarom Hervayt felfele emelni. Azt viszont állítanám, hogy ha visszatekintünk az irodalom történetében, akkor sokszor úgy említik – e mai est beharangozójában is – mint Szilágyi Domokos feleségét. Ami tényszerűen igaz, viszont próbáljuk meg Hervayt úgy nézni, mint szuverén alkotót. Mi van ezzel az életművel Szilágyi Domokos nélkül, rajta kívül? Az ilyen kapcsolatoknak gyakran vannak konfliktuális részei is, sokszor érezhetik joggal a hasonló nőszerzők, hogy a férjük árnyékában vannak. Ők 1960-63 között voltak férj és feleség. Rövid időszakról van szó tehát, bár későbbi életüket is összekapcsolja közös fiuk, Szilágyi Attila, Kobak. Szilágyi Domokos később újranősült, majd elvált, s lett aztán újabb élettársa. Hervay nem házasodott újra. Mi az, amiben a két életművet érdemes összekapcsolni? Az egyik kapocs nemzedéki, hiszen mindketten a Forrás első nemzedékéhez tartoztak, azokhoz, akik a hatvanas évek elején jelentették meg első kötetüket. Irodalomtörténeti szerepe e nemzedéknek az, hogy az erdélyi magyar irodalmat a szocreálból áthozták a mai értelemben is értékesnek tekintett, mai szemléletű irodalomba. Poétikai megújulást hajtanak végre. Hervaynak van egy interjúja, amit Huszár Sándornak, A Hét későbbi főszerkesztőjének adott, amiben arról beszél, hogy „Szász Jánosék szónokoltak, ti prédikáltok – mármint Huszárék nemzedéke – mi pedig beszélni akarunk.” Ezt annyira jellemzőnek érzem. A szocreálban, ugye agitprop prófétákat, szónokokat kell elképzelnünk, ahol az egyén irreleváns a közösséghez képest. Aki beszél, az halkan teszi, s a köznapi dolgokról is szól. Hervay ebben a vonatkozásban meg is előzi Lászlóffyt vagy Szilágyi Domokost, abban, hogy a köznapiság, a lecsupaszítottsága a versnyelvnek nála a legegyértelműbb. Ezek a fiatalok a hatvanas években visszahozták azt, amit a két világháború között már tudott egy József Attila, egy Szabó Lőrinc, egy Áprily. S rácsatlakoztak a korszak neoavantgárd verselésére is. Még egy vonatkozásban érdemesnek tartom a Szilágyi Domokos – Hervay Gizella összevetést. Utóbbi pályáján a hetvenes évek közepétől megjelenik egy új fejlemény, a nagy formák jelenléte. Az összes kései kötete ilyen nagy kompozíció, s itt adódik az összemérhetőség Szilágyi Domokos Emeletek avagy a láz enciklopédiája című kötetével, ami egyetlen versként is olvasható, de vannak betétversek is benne. Szilágyinál felfelé haladunk az emeleteken, Hervaynál meg zuhanunk, ő 74-ben írta a Zuhanásokat.
„Szász Jánosék szónokoltak, ti prédikáltok, mi pedig beszélni akarunk.”
Szilágyi Domokos 1976-ban hal meg, a fiuk, Kobak pedig 77 tavaszán. Onnan kezdve a Hervay életműben ez a két tragédia nagyon erősen jelen van, konkrétan a kettejük emlékére írt Kettészelt madárban, de ír emellett Szilágyi Domokosról búcsúverset is, esszét is.
3. Hervay Gizella és a gyermekirodalom
Vannak Hervaynak gyermekversei is, egy vékony kötetnyi, de én a Kobak kötetet sokkal jelentősebbnek tartom, kigondoltabbnak és egyénibbnek is. A legfontosabb, hogy amikor ő megírja a Kobak-meséket, a két könyv 66-ban és 68-ban jelenik meg, éppen akkor következik be az ő költészetének egy poétikai átalakulása is. A Kobak-könyvek fontos dokumentumai annak, ahogyan Hervay elkezd másképpen gondolkodni az irodalomról. Mi a sajátos e mesékben szakmai szemmel? A gyermekirodalom-történet ezt úgy nevezi meg, hogy ez a gyermektörténetek korszaka a magyar irodalomban. Amikor a mesékben szereplő gyermekek – Csukás István vagy Bálint Ágnes jut még az eszembe – elkezdenek a maguk hétköznapi körülményei között létezni. Ez történik Kobakkal is. De van egy csavar, amit Hervay úgy említ, hogy ő a gyermekrajzokból tanult meg mesélni, azok jelentették az ő inspirációit. S hogy mi tudnak másként a gyermekrajzok a felnőttek rajzaihoz képest? Többek között az összevonásokat, a sűrítéseket. Ugye, amikor a gyerekek rajzolnak, nem perspektívában helyeznek el dolgokat, hanem egymás mellé, egymásba rajzolnak. Az is lehet, ugyanaz a figura többször is megjelenik a rajzon. Izgalmas világ a gyermekrajzoké, s ezt Hervay örömmel fedezte ezt fel. Sok mesében rajzol Kobak, s közben elindul a fantáziája. Nem a történet, nem a motiváció, hanem a képi világ, sűrített világ, ami a versbe is könnyebben átvihető.
4. Hervay Gizella és a tőmondat-poétika
Ő maga adja harmadik verseskötetének azt a címet, hogy Tőmondatok, s a címadó versben ki is fejti, mit ért ez alatt. Tőmondat az, ami a minimálist közli, nincs feldíszítve, nincs komplex szerkezete sem, a lényeget mondja el, tömören. Valami olyasmit mond Hervay: merjünk olyan verset írni, amelyben nem a meglepő képekkel, analógiákkal akarunk a vers erejéhez eljutni, hanem ebben a sűrítettségben, lecsupaszítottságban legyen ott a költészet. Egyébként a monográfiában próbáltam összefüggésbe hozni a tőmondatok poétikáját azzal a tárgyias költészettel, amit Nemes Nagy Ágnesnél ismerünk. Utóbbira mondjuk azt, hogy a legobjektívebb költőink egyike, érzelemmentes, lecsupaszított költészetről van szó, amiről Demény Péter márciusi előadásából azt is tudjuk, hogy mögötte rengeteg intimitás és izzás van. Hervay és Nemes Nagy között a közös pont ez a tárgyiasság. Hervay nem ódzkodik az érzelmektől, ő sosem volt annyira visszafogott.Ami rokonítja őket, az a törekvés erre a tárgyiasságra, depoetizáltságra, köznapiságra. Próbáltam megnézni, hogy a kortársai közül még kik hasonlítanak Hervayhoz, s arra jutottam, Orbán Ottó az, aki akkoriban prózaversekkel is kísérletezik, továbbá a nyelvre való reflexió is megjelenik mindkettőjüknél. Van egy nagyon ismert vers a Tőmondatokban, a kezdő verse a kötetnek, az Előszó. Így kezdődik: „aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom, az hülye.” Ez egy érdekes és provokatív szöveg. Gondoljunk arra, 1968 Romániájában vagyunk! Akkoriban a hülye szó egy verskötet első sorában erős gesztus. Azt mondja nekünk, hogy az irodalom mutasson túl önmagán, legyen hatással az életünkre. Ám nem azt mondja: – Elvtársak! Az irodalmunknak a közösségünkben fontos feladatai vannak… Nem, ő ezt nem mondja. Van a szocreál, s van az esztéta magatartás. Ő egy harmadik utat keres az irodalomnak. A megalázottságról beszél, a társadalmi megalázottságról, s kitágítja ezt a kérdést arra, amikor magunkat elesettnek érezzük, s mások leuralnak bennünket. Ide tartozik a nőiségben való megalázottság is. Ez az egyik, a költészetén végighúzódó vonulat. S ez is az egyik oka annak, hogy mostanában annyit emlegetik őt.
5. Hervay Gizella és a trauma költészete
A megalázottság, amit említettem, ez vezet át ide, de Hervaynál ennél nagyobb léptékű traumákról is szó van. Történelmi traumákról. A Securitate lehallgatásai, a megfigyeltség érzése, amikor az embernek már nincs intim szférája. A másik eleme az, amikor a testét is uralni próbálja a rendszer, nem hozhat döntéseket a testével kapcsolatban. Leginkább a három utolsó kötetére kell gondoljunk, amikor a trauma-költészetre utalunk. S benne van ezekben még egy trauma, a gyászé. A kettészelt madár kötet egyértelműen egy gyász eredménye. Egy év alatt elveszíti a volt férjét, akihez válásuk után is ezer szellemi szál fűzte, s elveszíti a bukaresti földrengésben közös gyermeküket. A gyász-traumának hatalmas irodalma van, tudjuk, hogy pszichológiailag milyen fázisai vannak. A kettészelt madár az elfogadni nem tudás, ugyanakkor a kimondás fázisa. Ez már az az időszaka az életműnek, amikor ő Magyarországra telepedett. Furcsa életút egyébként az övé. Szeged mellett, Makón született 1934-ben, s a második világháborúig Magyarországon is nőtt fel. Közben a szülei elválnak, ő egy távoli rokonnál hányódik. Az édesanyja férjhez jött a Szilágyságba, immár Romániába, míg az édesapja Győrben lakik. Döntenie kell, s ő is átjön Romániába. Így lesz ő erdélyi költő. Aztán 1976-ban kórházi kezelés miatt, illetve arra gondolva, hogy majd Kobak is vele fog tartani, Magyarországra kerül, 1982-es haláláig ott telnek az évei. Tetézte a traumát, hogy nem lehetett a fia mellett annak halálakor, emiatt bűntudat is tetézte a traumát.
Magyarországon azt tapasztalja, nem értik, hogy ő mit beszél a verseiben történelmi traumákról, szekus zaklatásokról, a szabadsághiányról. Újra kell kezdenie egy költői életművet. Egyébként az áttelepedett erdélyi írók, költők közül sokan beszámoltak hasonló tapasztalatokról. Ő a közösségének a történetét viszi magával, s arról próbál tanúságtételként beszélni. A magyarországi kritikusok ezt a Hervayt ismerték, emlegették. A Tőmondatok Hervayját kevésbé. Ha rokonát keresem ebben a trauma-költészetben, akkor ugyan egy másik műfajban, de PolczAlaine-t kell említenem, nála is hasonló a regiszter, a történetek.
6. Hervay Gizella és az erdélyiség különleges viszonya
Már utaltam arra, hogy az övé egy „kimozdulós” erdélyiség. Nem az a fajta, aki mondjuk Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen éli le az egész életét. Az életútja most, a 21. században már ismerős, amikor valaki városról-városra, országról országra kimozdul, s nincs az a stabilitás, amihez kötni tudná az identitását. Érdekes kérdés, hogy a vidéket, ahová ő került, a Szilágyságot hová tartozónak tekintsük, van egy billegés Partium és Erdély között. Márpedig ő elég erős szilágysági identitást kap. Ott végzi a középiskolát, s a Tőmondatokban is sok Szilágyság-vers van. Fontos volt a dokumentáló igyekezete, ismert egy Hazulról haza című öninterjúja, ebben is nagyon szépen ír arról, hogyan éli meg ő szilágysági mivoltját.
Áttelepülése után úgy érzi, el kell mondania mindazt, ami vele itt történt. Közben a közös dolgokat kezdi el keresni a közép-európai létezésben. Azt, hogy mi az, ami a Szilágyságban, Bukarestben és Magyarországon egyaránt érvényes.
7. Hervay Gizella és a kortárs vers
Kezdem azzal, hogy felmutatom a Hervay-könyvsorozat első darabját. Ez a fiatal erdélyi szerzők sorozata, ami 2020-ban indult. Szimbolikus gesztusnak tartom, hogy Hervayról nevezték el, találónak érzem. S hogy mit látok kapcsolatnak az antológia és a névadó között? Az egyik mindenképpen ez a lecsupaszított, köznapi nyelvhasználat, ami nem riad vissza a prózaverstől, a szabadverstől. Ezt Hervay is magas szinten űzte a 60-as, 70-es években. Alcíme szerint a kötet „fiatal erdélyi metamodern antológia”. Senki ne ijedjen meg ettől a szótól. Egy dolgot emelnék ki:
a posztmodern egy ironikus beszédmód, míg a metamodern egy újfajta beszédmód, amely megpróbálja maga mögött hagyni az iróniát.
Erre persze ne egy alanyi költői kiáradásként gondoljunk, ne naivitásként. Egyszerűen azt a keresést lássuk benne, amikor merünk valamit egy az egyben kimondani. Ezért meg kellett küzdeni, azzal, hogy merünk-e erős állításokat tenni, amit korábban könnyebb volt az iróniába burkolni.
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy költőnek, Hervay Gizellának az életművét nem a kultusz eszközeivel próbáljuk visszanyerni. Ő élő hagyománnyá tudott válni a mostani erdélyi és nem csak erdélyi szerzők számára.
A 2020. május 21-én, Nagyváradon, a Bunyitay könyvtárban elhangzott előadás szerkesztett változata. Az előadás hanganyaga meghallgatható az ujvarad.ro oldal Hangtár rovatában.
