MEGOSZTOM

A nagy költészet vízjele

1990-ben jutottam be az egyetemre, s az évfolyamon volt egy csoportosulás, amely Ébernek nevezte magát, Hamvas Béla hatására. Vida Gábor, meg Jánk Károly, Vermesser Levente. Egyszer felkerekedtek, azzal a céllal, hogy felkeresik Nemes Nagy Ágnest. Csakhogy Nemes Nagy ’91-ben meghalt. Ez mindig nagy csalódás, kiábrándulás egy nemzedék életében. Balla Zsófiának van egy verse, épp Nemes Nagyhoz: „A mi kezünknek tegnap meghalál, s mint Te Babitsot – nem láthattalak.” Tehát a Mestert látni kellene, jó volna. Persze az is lehet, hogy kiderül, jobb lett volna, ha nem látjuk, de van egy vágy az emberben, hogy lássa a Mestert. És hát mint mondtam, az Éber se látta, ahogy Balla Zsófia se látta Nemes Nagyot, és Nemes Nagy se látta Babitsot.

Amikor érettségiztem, úgy éltem meg, hogy egy csomó mindent nem tudok, nem tudhattam a bezártság miatt. Olyan szempontból jót tett nekem ez az elégedetlenség, hogy elkezdtem keresni. S én akkor kezdtem el keresni, amikor kiderült, hogy az Éberek nem találták meg. Ez az én személyes viszonyom a költőhöz.

Egy paródiával kezdeném, amit Orbán Ottó írt, a „szerző” neve Heves Nagy Ágnes. Így hangzik: „A fákon már áttört a délután, jártunk a Krisztinában./ Nem szóltál, néztél propán és bután,/ megremegett a vállam. // Feszes, későgótikus ég alatt / néma és barna állat,/ Európa – mondtad, s megcsókoltalak/ És eltörtem az állad.” Ebben a geg is benne van, hogy az is élvezze, aki nem ismeri Nemes Nagy költészetét. S az is élvezze persze, aki ismeri. Most már nem tudom kideríteni, mikor olvastam először ezt a paródiát.

Ebben sok minden benne van. Az intellektualitás, a műveltség. Hogy valaki költő, az azt jelenti, hogy olvasott, több nyelven beszél, a szellemi Európa lakója, amely Rilke, Goethe, T. S. Eliot Európája. Egy világ, ami ott kezdődik, hogy verset írunk, épületeket csodálunk. Hogy azokat a verseket németül is be tudjuk fogadni, franciául is, angolul is.

Benne van ebben a paródiában a nagyon érzéki fogalmazás. Hogy a testet mindig oda kell képzelni a szellem mellé. A műveltség az nem a fellegekben van, és a költő nem abból él, hogy a fellegekben van valahol. Hanem van egy anyag, amit formál. S ha ez a nyelv, akkor is nagyon kemény anyag. Azt írja az egyik versében, ami a kedvencem: „Amikor én istent faragtam, / kemény köveket válogattam. / Keményebbeket, mint a testem, / hogy, ha vigasztal elhihessem.”

Michelangeloról olvastam valahol, hogy arról álmodozott, a hegyeket faragja meg. Nem a márványt, amit kibányásztak. Hanem a hegyet. Ezt lehet érezni Nemes Nagy attitűdjén is. Hogy a hegyeket faragjuk, hogy a költészet munka. Nagyon gazdag életműről van szó, olyan értelemben gazdag, hogy sok van benne mélyen.

A másik dolog, amiről beszélni akarok, az a költő és a mesterség. Nemes Nagynak van egy nagyon pikírt, sértett, sprőd megjegyzése arról, hogy a magyar irodalomolvasásban elterjedt, hogy a költő csak dalol, mint madár az ágon. Az nem úgy van, a költő nem a tudatlanságától költő, és nem csak a tehetségétől, hanem attól költő, hogy a tehetségét folyton műveli. Ez a balhit a Petőfi-jelenség hatására terjedt el. Szilágyi Domokos mondja Aranyról szóló esszéjében, hogy senki nincs, aki ösztönösen lefordítaná a Coriolanust, amit Petőfi lefordított. Az csak egy része a költészetének, hogy megy a juhász a szamáron, és ez milyen könnyűnek tűnik. De azért tűnik, mert a tehetség ott van, de csak akkor van ott, ha művelik. A költészet – mesterség, fúrás-faragás, alakítás. Nem öntudatlan hite annak, hogy mi költők vagyunk, s a világ boruljon térdre.

Támogató vagyok, belépek!

Az Újvárad folyóirat támogatóinak különeges tartalmakkal kedveskedünk, melynek előnyeit Ön is élvezheti, amennyiben regisztrál.

Támogatói csomagok: 3 hónap – 15 lej, 6 hónap – 25 lej, 12 hónap – 50 lej