1990-ben jutottam be az egyetemre, s az évfolyamon volt egy csoportosulás, amely Ébernek nevezte magát, Hamvas Béla hatására. Vida Gábor, meg Jánk Károly, Vermesser Levente. Egyszer felkerekedtek, azzal a céllal, hogy felkeresik Nemes Nagy Ágnest. Csakhogy Nemes Nagy ’91-ben meghalt. Ez mindig nagy csalódás, kiábrándulás egy nemzedék életében. Balla Zsófiának van egy verse, épp Nemes Nagyhoz: „A mi kezünknek tegnap meghalál, s mint Te Babitsot – nem láthattalak.” Tehát a Mestert látni kellene, jó volna. Persze az is lehet, hogy kiderül, jobb lett volna, ha nem látjuk, de van egy vágy az emberben, hogy lássa a Mestert. És hát mint mondtam, az Éber se látta, ahogy Balla Zsófia se látta Nemes Nagyot, és Nemes Nagy se látta Babitsot.
Amikor érettségiztem, úgy éltem meg, hogy egy csomó mindent nem tudok, nem tudhattam a bezártság miatt. Olyan szempontból jót tett nekem ez az elégedetlenség, hogy elkezdtem keresni. S én akkor kezdtem el keresni, amikor kiderült, hogy az Éberek nem találták meg. Ez az én személyes viszonyom a költőhöz.
Egy paródiával kezdeném, amit Orbán Ottó írt, a „szerző” neve Heves Nagy Ágnes. Így hangzik: „A fákon már áttört a délután, jártunk a Krisztinában./ Nem szóltál, néztél propán és bután,/ megremegett a vállam. // Feszes, későgótikus ég alatt / néma és barna állat,/ Európa – mondtad, s megcsókoltalak/ És eltörtem az állad.” Ebben a geg is benne van, hogy az is élvezze, aki nem ismeri Nemes Nagy költészetét. S az is élvezze persze, aki ismeri. Most már nem tudom kideríteni, mikor olvastam először ezt a paródiát.
Ebben sok minden benne van. Az intellektualitás, a műveltség. Hogy valaki költő, az azt jelenti, hogy olvasott, több nyelven beszél, a szellemi Európa lakója, amely Rilke, Goethe, T. S. Eliot Európája. Egy világ, ami ott kezdődik, hogy verset írunk, épületeket csodálunk. Hogy azokat a verseket németül is be tudjuk fogadni, franciául is, angolul is.
Benne van ebben a paródiában a nagyon érzéki fogalmazás. Hogy a testet mindig oda kell képzelni a szellem mellé. A műveltség az nem a fellegekben van, és a költő nem abból él, hogy a fellegekben van valahol. Hanem van egy anyag, amit formál. S ha ez a nyelv, akkor is nagyon kemény anyag. Azt írja az egyik versében, ami a kedvencem: „Amikor én istent faragtam, / kemény köveket válogattam. / Keményebbeket, mint a testem, / hogy, ha vigasztal elhihessem.”
Michelangeloról olvastam valahol, hogy arról álmodozott, a hegyeket faragja meg. Nem a márványt, amit kibányásztak. Hanem a hegyet. Ezt lehet érezni Nemes Nagy attitűdjén is. Hogy a hegyeket faragjuk, hogy a költészet munka. Nagyon gazdag életműről van szó, olyan értelemben gazdag, hogy sok van benne mélyen.
A másik dolog, amiről beszélni akarok, az a költő és a mesterség. Nemes Nagynak van egy nagyon pikírt, sértett, sprőd megjegyzése arról, hogy a magyar irodalomolvasásban elterjedt, hogy a költő csak dalol, mint madár az ágon. Az nem úgy van, a költő nem a tudatlanságától költő, és nem csak a tehetségétől, hanem attól költő, hogy a tehetségét folyton műveli. Ez a balhit a Petőfi-jelenség hatására terjedt el. Szilágyi Domokos mondja Aranyról szóló esszéjében, hogy senki nincs, aki ösztönösen lefordítaná a Coriolanust, amit Petőfi lefordított. Az csak egy része a költészetének, hogy megy a juhász a szamáron, és ez milyen könnyűnek tűnik. De azért tűnik, mert a tehetség ott van, de csak akkor van ott, ha művelik. A költészet – mesterség, fúrás-faragás, alakítás. Nem öntudatlan hite annak, hogy mi költők vagyunk, s a világ boruljon térdre.
1922-ben született, puritán családban. Ez nagyon látszik a versein, ez a szigorúság, rejtőzködés. Mindig idézik a Fák című versét, annak kapcsán, hogy hogyan képzelte Nemes Nagy a költészetet. „Tanulni kell. A téli fákat. / Ahogyan talpig zúzmarásak. / Mozdíthatatlan függönyök.” Mi van? Ez az első reakciója az embernek. Hogy mit kell tanulni? Hogy van ez? A költészetnek ára van, én ezt érzem ezekből a sorokból. De attól huszadik századi, hogy rejtélye van a versnek, mögöttese. Nem mond mindent direkt a vers. Persze, semmi baj a verssel, ha direkt mond valamit, éppen Petőfi, Ady és sokan mások a példa erre. Csak arról beszélek, hogy Nemes Nagy nem ehhez a vonalhoz tartozott.
Áprily Lajos a tanára volt, ez bennünket, erdélyieket jó érzéssel tölthet el. S mindig büszke is volt erre. Természet és szellem összefüggése őt is, ahogy Áprilyt is, foglalkoztatta.
Pilinszky is, Mészöly is, Szabó Magda is, Ottlik is ez a nemzedék, vagy Mándy Iván, Vas István. Egy nagy nemzedék, amely két világháborún küzdötte át magát. Amely aztán egy diktatúrába csöppent bele. Ennek a nemzedéknek egészen másként kellett megküzdenie a felelősség kérdésével. Olyan nemzedék ez, amely mellől sorra halnak ki a mesterek, s nem mindig a gégerák viszi el őket. Hanem a gyűlölet. S ők valahogy a művészetnek köszönhetően élik túl ezt a korszakot. Ezt a sok korszakot.
Nemes Nagy Ágnes nagy esszéíró, aki pedagógiai célból írja ezeket a szövegeket. Sokat és érthetően beszél, fontosnak tartja azt, hogy átmenjen a költészetről, az irodalomról szóló üzenete a közönséghez. A mesterség éthosza mellett a pedagógia éthoszát is képviseli. Egy olyan költőről beszélünk, aki Babits-tanítvány, aki könyvet ír Babitsról A hegyi költő címmel. És emlékszünk, Babitsot szokták abban a kontextusban emlegetni, mint aki elbújik az elefántcsont-toronyba, ott ül és lenézi a tömeget. Van is erről verse, de azért gondoljuk meg, hogy amit a költők mondanak, az nem úgy igaz, mint egy éttermi számla vagy egy szakácskönyv receptje. Tehát Babits valójában nem vonult el a toronyba, hiszen a háborúról írta nagyon sok esszéjét és magát a Jónás könyvét.
Nemes Nagy a férjével, Lengyel Balázzsal létrehozza az Újhold című folyóiratot, Újhold-nemzedéknek is nevezik ezért azokat, akiket felsoroltam. Az egyik meghatározó vonása annak a másik nemzedéknek, amelyet kapcsolatba lehet hozni a mesterekkel, az az úgynevezett iróniátlanság. Már az elején különbséget tettünk a gegek („eltörtem az állad”) humora és egy finomabb, sejtelmesebb irónia között, ami igenis megvan az Újhold tagjaiban. A tanítványok közül olyanokat lehet említeni, mint Mesterházi Mónika, Schein Gábor, Tóth Krisztina. A posztmodern felfutásakor szinte elvárás lett, hogy vicceljünk, tekerjük ki a szavakat. Akiket felsoroltam, ’67-esek, ’68-asok, nem olyan szövegek szerzői, akiknél elsöprő humorral találkozna az ember. De igenis, tükörbe nézve gyakran használnak iróniát és öniróniát. Egy nagy nevet az imént kifelejtettem: Weöres Sándort. Ő is ez a nemzedék, de egészen más mégis. Kobold – Kovács András Ferenc szavával.
Emlékszem Nemes Nagy egyik kisesszéjére. A háború idején, amikor nem volt mit enniük, egy Napóleon nevű tyúk tartotta őket életben, aki két napig tojt, utána egy napig nem. „Így ütemezted az életet, tévedhetetlenül” – ez a mondat olvasható a szöveg vége felé.
Az ő kettőssége, elfojtott életműve és a nappali életműve az, ami kihatott. Lengyel Balázs adta ki a halála után összegyűjtött verseit, s az addig kiadatlanok között is gyönyörű szövegeket közölt. Radnóti Sándor azzal a feltételezéssel él, hogy Nemes Nagy a forróságuk, a személyességük miatt nem közölte korábban őket. Pedig sokféle vers van ott, de erotikus a legkevesebb. Persze ezt a keveset sem úgy kell érteni, mint Hollywoodban, hanem úgy, amikor az ember nem mond ki mindent, s éppen ettől érzéki. Metaforákkal, képekkel éri el a sejtelmesség, leplezettség egy időben való hatását. Szép példa erre az Emlék című verse, egy szakaszát idézem: „A part síkos volt, mint a szappan, / a napfény sárga, mint a len, / és bent a forró, rőt iszapban, / a talpunk csúszott, meztelen.” Erről a fajta érzékiségről beszélek, nem az Óda érzékiségéről, nem Szabó Lőrinc érzékiségéről, mint a Piros kis húsbarlang a szád. Hanem erről, amely elmond nagyon forró és síkos dolgokról valamit úgy, hogy közben nem is azokról beszél, pedig azokról beszél és a szerelem titkait kutatja. Lám, a szóválasztás is, milyen erős ez a „rőt iszap”. Pedig a vörös szót ugyanúgy odatehette volna. „Lent a forró, rőt iszapban”. Elképesztő. A Balatonban így ír: „Állja a víz a szél marását, / tusakodik az alkonyat.” Annyi szót ismer az ember, annyi kombinációban látta őket. És itt van valaki, akinek az egész élete arról szólt, hogy a megfelelő szót megtalálja – és meg is találta gyakran. Pontosan ez a nagy költészet vízjele.
A 2021. március 12-én elhangzott előadás hanganyaga:
