Mészöly a napsütötte sávon

Kortárs klasszikusaink című sorozatunk vendégeként tartott előadást Mészöly Miklós íróról március 4-én a Léda-házban Tamás Dénes író, kritikus, egyetemi tanár. Az alábbiakban az elhangzottak szerkesztett változatát olvashatják. 

„Képzeljük el, hogy egy fal nélküli vaksötét térbe keskeny, de annál vakítóbb fénysáv hasít bele. Camus hősei ilyen fénysávban élnek.” – írja Mészöly Miklós 1969-ben A világosság romantikája címet viselő, Camusről szóló esszéjében. Ez a fény, a megvilágítottság többször visszatér Mészöly műveiben. „A napsütötte sáv” ugyanakkor foglalt a magyar irodalomban, Petri György híres verse, „Hogy elérjek a napsütötte sávig” tartalmazza a kifejezést, bár az csak 1981-ben jelent meg. Úgy látszik, az irodalmi életben sokan tolongtak ebbe az irányba, ami érthető: tisztán, lemeztelenedve megjelenni, vagy így megmutatni valamit, igazi emberi-művészeti kihívás.

Amikor Mészöly Miklóst ezen a napsütötte sávon akarom elhelyezni, nem egy bennem önkényesen felmerülő képzet miatt teszem. Legalább két súlyos okom van rá. Egyik az, hogy a mészölyi életműnek, illetve az azt működtető poétikának köze van ehhez a sávhoz, a megmutatás metaforába zárt módozatához. Másrészt magát Mészöly Miklóst is így látom magam előtt, egy erős fénysávból kiemelkedve, kontúrosan, szinte árnyéktalanul. Ugyanakkor, ha valami erős fényben áll, nem jelenti azt, hogy tisztán is látjuk. Hiszen a fénytől plusz súlyt kap a jelenléte, túlságosan hangsúlyozódnak a vonásai, amitől megigéző, lenyűgöző lesz a látvány, sőt némileg zavaró is, szinte beleég a tekintetünkbe.

Két dologra fogok törekedni. Egyrészt megpróbálom felvillantani Mészöly Miklós alakját, sajátos személyiségét, életútját. Másrészt arról szeretnék beszélni, mitől egyfajta cezúra ő a magyar irodalomban, mi változott meg általa, mi mutat előre a mába életművéből. Az eddigiek is sejtethetik, hogy erős kapcsolódás fűz Mészöly Miklóshoz. Amikor megkérdezik, kik a kedvenc íróim, a magyar irodalomból mindig Mészöly Miklóst, Nádas Pétert és Krasznahorkai Lászlót szoktam kiemelni. Számomra ők írói mércék is. Namármost, lehet tudni, hogy Nádas Mészöly-tanítvány, ahogy Krasznahorkainak is vannak erős kapcsolódásai Mészölyhöz. Én Krasznahorkai László prózájából írtam a doktori disszertációmat, amit egy Mészölytől vett idézet vezet fel, A tágasság iskolája című esszéjéből emeltem át: „A végtelennel nem »találkozhatunk«, de a szépség »pillanatában« (sűrítés) megközelíthetjük.” Ez az idézet számomra Mészölytől előremutat Krasznahorkaira, így kapcsolódnak bennem össze ezek a szerzők, ez teheti az érintettségemet is relevánssá.

Mit jelent Mészöly Miklósról ma beszéli? Gondolkoztam azon, hogyan vonatkoztatható rá a kortárs klasszikusok kifejezés. Az biztos, nélküle nincs kortárs magyar irodalom. Hiszen ő a Nagy Mester. És nemcsak Nádas és Krasznahorkai számára, hanem egy sor ismert kortárs szerző esetében is: Kukorelly Endre, Esterházy Péter, Darvasi László, Márton László mind vállalja ezt a kapcsolódást. Szokták mondani, a modern orosz irodalom Gogol Köpenyeg című elbeszéléséből bújt elő. Ilyen szerepet tölthetett be a modern magyar irodalom számára Mészöly Magasiskola című 1956-ban írt kisregénye, akár ezt, vagy Az atléta halála című regényt is lemásolhatta volna egy lapra Esterházy Péter, aki tudnivaló, Ottlik Géza Iskola a határon című regényét körmölte át tisztelet gyanánt. Hogy mekkora ez a tisztelet Mészöly iránt, illetve, ő mennyire szuverén személyiség volt, az kiderül a Privát Mészöly című dokumentumfilmből, amit Gerőcs Péter készített, ebben kortárs írok, irodalomtudósok mesélnek Mészölyhöz fűződő kapcsolatukról, érdemes megnézni, a Youtube-on fent van.

Az elmúlt évtizedekben, főleg halála után, Mészöly kiesett az irodalmi köztudatból. Vagy inkább lappangva létezett. De ő sohasem volt a sokak írója. Ugyanis egy nehezen befogadható író. A szövegei nehezen olvashatók, komplexek, nem a hagyományos mesélés struktúráit használják, hanem szétrobbantják, feloldják azokat. Másrészt hiányzik a nagy mű, vagy az a két-három nagy mű életművéből, amit sokan forgatnak, idéznek. Nádas: Emlékiratok könyve, Párhuzamos történetek; Bodor Ádám: Sinistra körzet, Verhovina madarai; Esterházy: Bevezetés a szépirodalomban, Harmonia Caelestis. Ezek se könnyű művek, mégis megragadtak az irodalomtörténeti emlékezetben a szerzőjük nevéhez tapadva. Mészölynél nincs ilyen mű, vagyis szerintem van, de nehezebb pozícionálni. Mi van helyette? Egy folyamatosan változásban lévő életmű. Korai novellák, elbeszélések, mesék, ifjúsági regény, drámák, kisregények és regények, versek, aforizmaszerű töredékek, esszékötetek, kritikák, versek, munkanapló. Ami ennél is fontosabb, több, egymástól jól elválasztható alkotói periódus, aminek nincs párja a magyar irodalomban, sőt igazán a világirodalomban sem. Mészöly kísérletező, öntörvényű szellem volt, aki nem rendezkedett be egyetlen műfajba, sőt egyetlen stílusba sem. Amikor valami eredményesen kezdett működni nála, azt ott is hagyta és más vizekre evezett. Pedig manapság is ez a siker záloga, ha van egy jó témád, ha van egy bevált poétikai megoldásod, akkor gyárts le több művet a sémán belül, hogy be lehessen azonosítani téged, valamilyenként lehessen rólad beszélni. Mészölyről nehéz beszélni, mert mire is fókuszáljunk, melyik Mészölyről beszéljünk? A Mészöly jelenség akár egy sokajtós ház, bármelyik ajtón lépjünk be, más-más módon berendezett szobába érkezünk.

Ezért érdekes nézni a Jelenkor Kiadó tevékenységét, amivel manapság Mészölyt valóban kortárs klasszikussá próbálják avatni. Mert Mészöly alakjában és életművében megvan ez a lehetőség. Egyrészt valóban Mester volt. Ennek a mára anakronisztikusan hangzó pozíciónak szintén nincs párja a magyar irodalomban. Ez azt jelentette, hogy segítette a fiatalokat, támogatta őket. Másrészt háborús résztvevő, ahol valószínűleg embert is ölt. A kommunizmusban többször is hallgatásra ítélték, ennek köszönhetően híres regénye, Az atléta halála hamarább jelent meg franciául, mint magyarul. Elvonultan élt sokáig Kisorosziban, a Dunakanyarban, ahová aztán kiköltözött számos alkotó, Nádas, Kukorelly, s oda zarándokolt ki kézben szorongatott kézirataival a magyar irodalom nagy része. Polcz Alaine élettársa, most jelent meg levelezésük szintén a Jelenkornál. Érdekes kapcsolat, sokat lehetne beszélni róla. Amiben az a legérdekesebb, hogy Mészöly mindig lenézte az író Alainet, aki halála után sokkal ismertebb lett, mint férje. Ahogy Nádas és Mészöly kapcsolatáról is lenne mit mondani, hiszen ez egy harcos, kíméletlen barátság, amelynek a tétje az irodalom volt. De barátságot ápolt Nemes Nagy Ágnessel és a férjével Lengyel Balázzsal is, négyük levelezése most jelent meg. 

Szóval megy a kultuszépítés, és Mészöly alakja, élettörténete jó anyag erre, mondjuk belegondolni, hogyan nézné ezt Mészöly, jó kérdés. Valószínűleg röhögne rajta, ahogy meztelenül ott ülne írógépe előtt a kisoroszi ház verandáján, miközben a motoszok ott villognának fejében (így nevezte az ötleteit). Mindenki kiemelte megalkuvás nélküli személyiségét, aminek sokáig megitta a levét, hiszen ő nem kötötte meg a kompromisszumot a Kádár-rendszerrel, de a nyugati piac alapú könyvkiadással sem. Ha nem tetszett egy újságíró személye vagy a kérdései, nem adott interjút. Kunderával sem találkozott többet, mert nem tetszett, ahogy hozzá viszonyult. Így is számos nyelvre lefordították. A már említett Az atléta halálát nyolc nyelvre.

Amit eddig mondtam, az valóban csak a kultusz, vagy a kultuszépítés része, a nehezebb hátravan: megértetni, mitől egyedülálló Mészöly prózaművészete, hová is kapcsolható, mire mutat előre.

Van néhány Mészöly-szöveg, amit pár évente újraolvasok, ezekre támaszkodnék a következőkben, kettő koraibb szöveg, kettő inkább az életmű második feléhez tartozik. És jól jelzik a váltás tényét is. Illetve még van egy fontos esszéje Mészöly Miklósnak, már idéztem belőle, A tágasság iskolája című. Ez is alapolvasmányom. Gyakorlatilag a Magasiskola írói kommentárja, korábban azt mondtam: ebben benne van minden, ami engem foglalkoztatni szokott. Ma már óvatosabb lennék, de jelzi ez is, mennyire fontos nekem ez a szöveg.

Honnan érdemes rástartolni Mészölyre? Talán a második világháború sokkjával kezdeni, ami hatalmas változást idézett elő az irodalomban is. Érdekes, Mészöly íróként nem igazán dolgozta fel a háborús élményeit, két katonanovellája van összesen, sokáig birkózott a témával. Ő prózapoétikailag, stilisztikailag vonta le a konzekvenciákat. Ennek legelső állomása a Magasiskola. Első megközelítésre ez egy riport egy solymásztelepről, amiről azonban, ha elkezdjük olvasni, kiderül, erős egzisztencialista töltettel rendelkező művel van dolgunk. Idézek belőle: „…meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billió wattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.”

Igen, a napsütötte sávon vagyunk, hol máshol. Hiszen mi lenne ez a rövid rész, mint az emberi kitettségnek a leírása, az ember létbe, de Mészölynél ez kicsit konkrétabb, térbe-vetettségének a tapasztalatáról. Ő ezt így fogalmazza meg A tágasság iskolájában: „visszavonhatatlanul más térben érzékelünk, gondolkodunk és cselekszünk, mint eddig.” Ennek a más térnek a tapasztalata lenne a korai Mészöly témája, ami ugyanakkor kötné az életművét Kafka, Camus, Beckett prózájához is, akikről folyamatosan ír, akikkel folyamatosan vitatkozik. Vallani kell a kitettségről, a magányról, vallani kell arról, hogy nincsenek kapaszkodók a létben, csak ez a folyamatos nekifeszülés annak, ami körülvesz, érintettségünk minél pontosabb felfejtése.

Még egy idézet a Magasiskolából, ami már jelez valamit Mészöly stílusáról is, ami nem csak stílus, hanem világlátás is: „fölöttem halott perspektíva: az ég áttetszővé hengerelt kék síkok emeletsora; nincs lezárva sehol, nincs görbülete sehol, árnyéktalan préri, halvány vonaljáték rajta a mozgás. Én vagyok az egyetlen szem ebben a pusztaságban, minden egyéb csak kiszolgáltatott üresség és mégis pókhálószövedék: minden fönnakad benne, s minden kezdettől fogva benne van. Látszatönállóság a magány – az ég két mozdulatlan szemkarikámban kering. És sorba vonulnak el az üresség jelenései: mindegyik önfeledten cifrázza magát, mindegyik egyéniségében tetszeleg, egy-egy villanásnyi időre álarcot ölt: most fecske, most pacsirta, most ölyv – mégis kérlelhetetlenül ugyanazok, a kék síkok csillogása eggyé mossa őket. A két préri, a lenti és a fenti, egybeolvad…”

Mint jeleztem, 1956-ban íródott ez a szöveg, ami ezért is páratlan, ma is páratlan a magyar irodalomban. Magát a nézést is egy könyörtelen, pontosan regisztráló szem nézi. Esterházy Péter mondja Mészöly Miklósról, hogy ő változtatott a magyar mondaton. Ami hatalmas teljesítmény. Valaki megváltoztassa a nyelvhez, az önkifejezéshez való viszonyunkat! Milyen volt az addigi próza? Kedélyes, mesélős, anekdotázós, érzelmes, hangulatos, szereti a körmondatokat, a részletezést, alig ér véget, lásd Mikszáthot, Móriczot. Ezek helyett mit találunk Mészöly szövegeiben: pontosságra való törekvést, szikárságot, formai precíziót, éles szembenézést. A korai Mészöly próza hideg, éles, mind stílusában, mind tartalmilag, mert az érzelmek is le vannak metszve a tapasztalásról, mindent a tapasztalás tere hordoz, tesz átélhetővé. Ugyanakkor rettenetesen feszes a szöveg, minden a helyén van benne. Ahogy Eszterházy mondja: megfogod a Mészöly szöveget és nem megy széjjel. 

A más térben való tapasztalásunk önmagunknak szolgáltat ki. Hiszen nincs semmi külsődleges fogódzónk, amire támaszkodhatnánk. Itt visszatérhetünk a szépség fogalmához. A szépség sűrítés, mondja Mészöly. A sűrítésben pedig a „pillanat” villantja fel magát, mint olyan realitás, amihez képest minden egyéb tartomány fikció: megéledni csak azon keresztül tud. Az ábrázolt pillanatot nevezi még intuitív evidenciának is. Egyfajta pointilizmus Mészöly prózája, ezért is nehezen befogadható. A mesterségről című esszében írja: „A művészet csak addig lehet igazán önmaga, amíg egyesíteni tudja a szépséget és a becsületes inzultust. S itt korántsem formai inzultusra, meghökkentésre gondolok. Az igazi formabontás sosem öncélú, mindig megfelelő formát kereső; s az más. Mint ahogy az inzultus is, ha igazi: mindenekelőtt szembesítés magunkkal.” 

Két dolog mindenképpen megváltozott a Mészöly utáni prózában. Talán túlságosan is. Elégé letiltódtak az érzelmek, az érzelmek direkt kifejezése – ezt nevezik patetikusságnak. A sejtetett érzelem, a tárgyi, természeti világ által közvetetten hordozott érzelem értékesebb, mint a direkt módon kifejezett. A másik, hogy a konklúzió az olvasóra van bízva. Ő kell magában befejezze a műalkotást. Nem lehet szájbarágni a mű üzenetét. Sejtetni lehet, fel lehet mutatni egy helyzetet, amiből azonban az olvasó kell következtessen arra, ami fele mutat a mű. A mű egy ablak, amin keresztül ki tudunk látni valahová, nem maga az igazságnak a hordozója.

Egyszóval a korai Mészöly egy nagy redukciót hajt végre a prózában. Redukció a stílus terén, redukció tartalmilag, az érzelmek terén. Ez a redukció három egymáshoz közelálló művében teljesedik ki: „Az atléta halála”, a „Saulus”, a „Film” című kisregényekről van szó, amelyeket a mészölyi próza gerincének is lehet nevezni. Ezek a leginkább olvasott és hivatkozott, elemzett művei. Nem véletlenül kisregények, a célul tűzött redukció nem teszi lehetővé terjedelmes regények megírását. Valószínű ennek a formai és tartalmi szigornak köszönhető, hogy hiányzik az életműből a magnum opus. Így ír Mészöly a Saulus elsődleges víziójáról: „Eredetileg úgy élt bennem, mint napverte pusztában egyszál fa, a maga árnyékával. Olyan keskeny vízió ez, mint Camus műveiben az ablakrésen besütő fénysugár. Ebben a sávban próbáltam berendezkedni. És hogy az egész szerkezete ilyen szikár legyen.”

És sikerül is neki ennek a víziónak a megvalósítása. Mindhárom kisregénye rendkívül összetett mű. Hogy mennyire kísérletező volt Mészöly, az is jelzi, hogy Az atléta halála elbeszélője nő. Ma ez megszokott írói fogás, hogy férfi női szemüvegen keresztül ábrázolja a világot, de addig nem igazán volt ilyen a magyar irodalomban, miközben az elbeszélhetőség kérdései is folyamatosan nyitva vannak tartva, ahogy Ottlik híres regényében is. Különben is a huszadik század kimagasló szövege, ma is teljesen frissnek hat. Főhőse Őze Bálint aszkétikus sportoló, ugyanakkor az élet, saját sorsa és múltja rejtélyét kíméletlenül faggató férfi. Azt is lehetne mondani, az író alteregója ő. Az atléta eleve modern hős. Úgy hajszolja a létezés rekordját, ami meghaladja eredendő kondícióit, hogy közben már nem igazán hisz abban, ami túlmutat a létezésen. 

Ez tehát a korai, főleg egzisztencialistának nevezhető Mészöly. Még beszélnék egy másikról is, aki talán a leginkább megközelítően a mágikus realista jelzővel lehetne illetni. Ehhez két elbeszélésre tennék utalást a Megbocsátás és a Sutting ezredes tündöklése címűre. Majd röviden kontextualizálnám őket.

Az az érdekes, hogy ezekben a szövegekben Mészöly visszatér a múlthoz, elkezd történeteket mesélni, a táj, a térség mitológiáját kibontani, ami élesen szembemegy a korai szövegeivel. 

A mészölyi próza csúcsa számomra a Megbocsátás című elbeszélés. Nagyon sokszor olvastam el, amíg rájöttem a megfelelő olvasási stratégiára. Hogy itt nem csak azt kell értelmezni, ami le van írva, hanem azt is, ami nincs. Hogy valójában a résekben, a kihagyásokban is van egy történet, ami legalább ugyanannyira fontos, mint amiről olvasunk. Arra hamar rá lehet jönni, hogy a számos motívum, szimbólum, kép, amivel tele van zsúfolva a szöveg, valahogy nem vezet sehova. Egy polgári család tudatalattijába tudunk így betekinteni, amiben benne van a térség történelme is, de ez csak egyfajta mázként mutatkozik meg, ami elfedi a barbár késztetéseket. Az elbeszélés történetei egy nemi erőszakhoz vezető útként is olvashatók, miközben alig van valami konkrétum, amiből ki lehetne indulni. Az egész fölött pedig ott ragyog a cím rejtélye. Megbocsátás? Ki bocsát meg, kinek, miért? Mészöly nem könnyíti meg a dolgunk.

Hogyan működik a mágikus realista Mészöly-szöveg?

Íme a Sutting ezredes tündöklése című elbeszélés első mondatai: „A múlt század egyik forradalmi változásokkal teljes nyárutóján érkezett Sutting ezredes Szegzárdra. Ennek nem maradt írásos nyoma, csak annyi, hogy Töttős Ármin lómészáros unokája följegyezte a dátumot a családi Biblia hátulsó lapjára: augusztus 12. Az öröknaptár útmutatása szerint ez hétfői napra esett. Az ezredes Bogyiszlón töltötte a vasárnapot, marhagulyást evett a Kolomphoz címzett fogadóban, és az asztal mellől, az udvaron ácsorgó gyerekek szórakoztatására, pisztolyával lelőtt egy karóra akasztott rozsdáskék fazekat. A fazék szokatlanul tompán csattant, ami a lövés mesteri pontosságát jelezte; úgy találta el, hogy a lágy ólomgolyó szétlapult szögfejként oda is forrasztotta mindjárt a bogos karóhoz. Ezek apróságok. Gyermekkorában egy harkályt forrasztott így oda a fatörzshöz. A gyermekkor elmúlt.”

Mi figyelhető meg ebben a szövegrészben? Két dolog mindenképpen. Megjelenik (régies formában) Szegszárd, Mészöly szülővárosa. Amit a római időkben Aliscának neveznek (Lásd a Térkép Aliscáról című szöveget). Szegszárd – Pannónia – Közép Európa – ez az a koordináta rendszer, amiben Mészöly késői szövegei mozognak térben és időben. Másrészt van a szövegrészben egy lezárhatatlan részletezés, játékosság, ami később könnyen csúszik át a mágikus, fantasztikus területére. A történelem extenzív valóságát fedezi fel magának, megalkotva a „Pannon töredék”-et, ahogy egy befejezetlen regénycíme is jelzi. Vajon lehet Kelet-Európa helyi történeteiből világirodalmat csinálni? Ez lenne a kérdés, a tét, amit végül nem tudott beváltani Mészöly, de számos izgalmas szöveget hozott létre. 

Közben a Mészöly-mondat is megváltozott. Nem teljesen, de érzékelhetően. Nehéz ezt a változást pontosan megragadni, mert megmaradt a szikárság, a pontosság, mégis sűrűbb, talán gazdagabb is lett a Mészölyi-próza azzal, hogy játékosan, többértelműen magába szívta a térségi, történelmi elemeket, a mindennapi élet kellékeit. 

Véletlenszerűen választottam ki a következő mondatokat a Sutting ezredes tündöklése című elbeszélésből, hogy jelezzem az új fordulat stílusát: „Crescence hajnalban nyitott rést a hálószobája ajtaján, és kilesett, hogy férje nagynénje, aki harminc esztendeje egy rózsákkal körbeültetett fehér házasság álomvilágában élt, vajon befejezte-e a szokásos éjszakai bolyongását az árkádos folyosókon. Komornája szerint a Méltóságos Asszony üvegen keresztül nyalja a mézet, és az is gyönyörű. A folyosó üres volt, az emeletről sem hallatszott le semmi nesz. Az ezredes férfiúi méltósággal lépett ki az ajtón, s a zavar vagy a feszélyezettség legkisebb jele nélkül tért vissza a vendégszobába. A távolodó léptek biztonsága majdnem önkívületi csenddé csitult el Crescence-ben. Képtelen volt otthagyni a csukott ajtót, nekitámaszkodott, s míg lehunyt szemmel összeszorította a combját, görcsösen forgatni kezdte köntösén az egyik gombot. Maga is érezte, hogy a festmények törékeny véglegességének a foglya ezekben a pillanatokban.”

Érdemes ízlelgetni ezeket a mondatokat, annyira érzékletesek, sűrűk. Ugyanakkor nem a hely, a táj, a történelem nemzetiesítése zajlik Mészöly szövegeiben. Nemzetiesítés alatt azt értem, hogy a tájba, az emberi történésekbe, történelmi folyamatokba belevetítjük a nemzet, az etnikum jellegzetességeit. A székely Hargita, magyar alföld helyett Mészöly a különös, a fordulatos, a mitizálható elemeket használja, másrészt nem épít koherens narratívát, nagy elbeszélést, hanem mindez nála töredékes, végső soron összekapcsolhatatlan marad. 

Máshonnan fakad az ő hűsége a tájhoz, a helyhez, a történelemhez. 

Esszéisztikus vallomás: „Igazában nem vagyok otthon sehol. De úgy is mondhatnám, hogy Varsóban legalább annyira otthon éreztem magamat, mint Nápolyban, Párizsban vagy Les Pieux tengerparti fennsíkján. Hűtlenség? Az is. De e nélkül a hűtlenség nélkül az öbölnek sincs értelme, távlata; az öbölnek, amely arra való, hogy kedvet csináljon a hűtlenséghez és ízét adja a visszatérésnek. A „dunántúliság” mint lokálpatriotizmus? Inkább így fogalmaznék: felelősségteljes adottság az elfogultságot nem ismerő „hűtlenség” igazolására.” (Mit jelent nekem Pécs?)

Szóval „felelősségteljes adottság” és „elfogultságot nem ismerő hűtlenség”!!!

Ezt a két végletet – adottság és hűtlenség – kapcsolja össze. Egy olyan felhívás van ebben a párosításban, ami ebben az eszméktől, érdekektől acsarkodó világban nagyon is aktuális.

Hogy miről is van szó? Ezt próbálom szemléltetni a „Szerelem” című töredékével.

Végére azt mondhatom, Mészöly szövegeiből, életművéből egy folyamatos figyelmeztetést olvasok ki, arra nézve, hogy úgy próbáljunk otthon lenni a világban, hogy ne fogadjuk el az olcsó, könnyű megoldásokat. Ettől nem elveszettek leszünk, hanem csak pontosabb, könyörtelenebb megfigyelők. 

A napsütötte sáv is megtarthat bennünket!