Szeptemberben új helyszínen, a nagyváradi Léda-házban folytatódott irodalmi sorozatunk, ezúttal a nyolcvan éve született prózaíró, Tar Sándor életéről és művéről Antal Balázs irodalomtörténész tartott előadást. Az alábbiakban ennek szerkesztett, rövidített változatát olvashatják.
Nem csupán időben, hanem térben is igen közel van hozzánk Tar Sándor, hiszen szinte az egész életműve Hajdu-Bihar megyéhez kötődik. Hajdúsámsonban született, Debrecenben töltötte az életét, leszámítva azt a néhány évet, amikor vendégmunkás volt Kelet-Németországban. A kilencvenes években ő volt „a magyar novellista”. Abban az időben rendszeresen közölt tőle a Jelenkor, az Alföld, a Tiszatáj, a Holmi, vagy az Élet és Irodalom, könyveinek derékhada is ekkor jelent meg. De nem csupán ebből a szempontból a kilencvenes évek írója ő, hanem azért is, mert a rendszerváltás utáni évek válságát, ahogy mondani szokás, a rendszerváltás veszteseinek világát ő írta meg a legpontosabban és a legérzékletesebben, már-már a klasszikus realizmusra jellemző tablókép-szerűséggel. Nyilván, mert volt alkalma megismerni ezt a világot belülről: ő maga is elvesztette a munkahelyét, nem is talált másikat — ekkor lett az írás a fő, még inkább az egyetlen jövedelemforrása, így hogy ma itt beszélünk róla, ennek a számára akkor nyilván nem túl örömteli fordulatnak is a következménye, hiszen amíg egy debreceni gyárban dolgozott, nem volt ideje írásra. Korábban, a nyolcvanas években, munkásokról írt, akik közt akkor élt — most azok a munkások elveszítik az állásukat, ezzel annak a lehetőségét is, hogy visszafizessék a házukra felvett hitelt. Gyakorlatilag nyomorognak a nyári konyhában, miközben ott van a félkész új házuk. Közben az alkohol és más szenvedélybetegségek rabjai lesznek, csak hogy még beljebb sodródjanak a kilátástalanságba. Tar azonnal a korszak krónikása lett, novelláit imádta a kritika. Érdekes a realista próza hatása. Amikor Móricz jött A hét krajcárral, a pesti olvasók azt mondták: Istenem, ilyesmi megtörténhet ebben az országban? Amikor Illyés Gyula a harmincas években megjelentette a Puszták népét, az olvasó, a művelt polgári osztály ugyanúgy csodálkozott rajta.
Aztán újabb évtizedek teltén, jön Tar Sándor, megírja a maga világát, és a kor olvasója ugyanazt mondja: mi erről nem tudtunk — vagy legalábbis nem akartunk tudni róla ennyit… Nem tudtak arról, hogy miközben a rendszerváltás által politikai, szellemi, kulturális, gazdasági, és még sok másféle lehetőség felszabadul, közben egész országrészek számára zuhan be az élet. És azoktól a lehetőségektől, amik adódnának, elesnek, mert kicsúszik a lábuk alól a talaj. Tar Sándor előbb csak, az ún. „küldetéses irodalom” klasszikus képviseleti elgondolásai mellé illeszthetően szólt azok helyett, akik nem tudnak beszélni, ahogy Esterházy Péter írta róla — utóbb, a 90-es évek végén maga is talajt vesztett ember lett, hitelét, arcát a barátai előtt elvesztő, sőt, talán az irodalmi élet szereplői előtt is, hisz a kétezres években már olyan kritikák is megjelennek a műveiről, melyekben a szemére vetik, hogy azért nem ez az egész Magyarország. A halála után korábbi lelkes kritikusai, támogatói már azt állapítják meg, hogy Tar Sándort kezdik elfelejteni, kezd kiesni a kánonból. Egy erdélyi költőt idéznék, Palotás Dezsőt, ő mondta egyszer, a nyolcvanas években, a Ceaușescu rendszerben, hogy a generációja jelentős része szövegeinek az a feladatuk, hogy akkor és ott nagyot szóljanak, azonnal hassanak — ám ha ennek a rendszernek vége lesz, akkor e művek alól kimegy a talaj, senki nem fogja érteni, miről szólnak. Vagyis az erőteljesen a jelenre reagáló irodalom szövegeinek azonnali, ám mulandó a hatásuk. Ugyanakkor Tar Sándor prózája nem sokat vesztett aktualitásából. Azok az emberek, akikről írt, ugyanúgy ott járkálnak az utcákon, csak lehet, ma már nem munkanélküliek, hanem közmunkások. De a sorsuk, a megélhetésük ma is hajszálon múlik, akkor is, ha már valamelyest új történeteik vannak. És akkor a szövegek esztétikai értékéről nem is beszéltem még!
Amikor Tar írt, a realizmus nem volt divatos irányzat, háttérbe szorította az új magyar próza — nyilván nem függetlenül attól, hogy az átalakult mediális térben, mikor az újság, a rádió, a tévé elmondhat a világról mindent, a kor realista írói nem tudták feltétlen jól lereagálni ezt a változást. Tar azonban alulról kezdte el feltárni az általa ismert világot, s távol állt attól, hogy ítélkezzen a hősei felett. Ez persze nála nem is a prózafordulat után fejlemény: korai munkái közt van több novellája, amelyekben a munkásszállások népével foglalkozik, pontosabban azokkal, akik még ott is kitaszítottak. A Csóka című elbeszélése arról szól, az íróra jellemző empátiával, hogyan bánnak a cigány munkásokkal egy budapesti munkásszállón. A C jelű emeletre kerülnek, oda nem megy senki más, hagyják, hogy ott történjen az, aminek történnie kell.
Egy rég megírt történet befejezése
Tar az idén lett volna 80 éves, akár ünnepelhettük is volna, de nem ünnepeltünk vele, mert már tizenhat éve, 2005 egy januári napján meghalt. Emlékszem, hajnalban a kolozsvári vonathoz pakoltam össze a pesti lakásunkban, amikor bemondta a rádió, hogy meghalt. Megdöbbentem, az egyik legkedvesebb íróm volt — megdöbbentem, de végülis már nem olyan nagyon. Lehetett tudni, ez be fog következni: ugyanis ezt a döbbenetet hat évvel megelőzte egy iszonyatos sokk, ami után nyilvánvaló volt, hogy Tar Sándor azon dolgozik, minél előbb tűnjön el a Föld színéről. Ugyanis 1999-ben az akkor a pályája csúcsán lévő íróról kiderült, hogy együttműködött a Kádár-kori titkosrendőrséggel, a III/III. ügyosztállyal. Ráadásul azokról a barátairól készített jelentéseket, akik őt az irodalmi pályán elindították, segítették, felkarolták, a kezdet kezdetétől támogatták. Akik látták a jelentéseit, azt mondják, nem is szőrmentén jelentgetett, hanem bőségesen túlteljesítette a penzumot. 1989 után sem állt elő a történetével. Nem, ő meglapult, úgy gondolta, hátha nem derül ki soha. Csakhogy kiderült: a barátai tudni szerették volna, kik írtak róluk jelentéseket, ezért kikérték a dokumentumokat, s hamar kiderült, a Hajdu fedőnevű ügynök, a Debrecenből a fővárosba feljáró munkás — ő volt. Tar éppen a Frankfurti Könyvvásárra tartott, ahol abban az évben Magyarország volt a vásár kiemelt vendége, amikor híre kelt az ügynek. Nem is tudott róla, amikor megérkezett Németországba, csak azt tapasztalta, hogy kerülik, nem szólnak hozzá, úgy néznek rá… Ezután összeomlott. Sokkal nagyobb mélységbe zuhant vissza, mint ahonnan jött, egy olyan pária-létbe, ahol nincsenek barátok, mert mindenki elkerüli az embert. Még kedvenc debreceni kocsmáiba is eljutott a hír, és többet nem ültek mellé. Tar elmagányosodott, elidegenedett korábbi életétől, barátaitól, ismerőseitől. Emberként is, íróként is összetört, megfeneklett a pályája, szinte állandó vendége lett a debreceni pszichiátriának — utolsó éveiben azon ügyködött, hogy halálra igya magát. Így az, hogy mizantrópként meghalt, egy történet rég megírt befejezése volt. S ez a történet nagyban hozzájárult az ő feledéséhez is.
Díjnyertes, de közölhetetlen
A történet vége után lássuk az elejét is! Tar Sándor 1941-ben született Hajdúsámsonban, szegényparaszti családban. Leérettségizett, majd technikusi oklevelet szerzett, s 1959-ben elhelyezkedett a debreceni Orvosműszerészeti gyárban. Ott is dolgozott 1992-ig, amikor a rendszerváltás nagy gazdasági válsága közepette ez a munkahely is megszűnt. Közben a hatvanas évek végén három, majd a hetvenes évek közepén egy évre kiment az NDK-ba vendégmunkásnak. Előbb betanított munkás volt Drezdában, majd úgynevezett otthonnevelőként a többi magyar munkás szabadidejét, életét szervezte.
Az olvasás gyermekkorától a szenvedélye volt. A középiskolai években kezdett el verseket írni. A halála után a Litera.hu oldalon közöltek néhányat ezek közül, illetve a debreceni Déry Múzeum kiadásában megjelent Tájékoztató c. könyvben – erről később – szerepel egy hosszú versének fakszimiléje. Az életművét kutató Deczki Sarolta szerint a versei középszerűek, ezekkel nem tudott volna kitörni. Az ismertségét nem is ezeknek, hanem valóságfeltáró prózájának köszönhette.
A hetvenes évek jelentős folyóirata, a Mozgó Világ, melyet reformgondolkodású fiatalok szerkesztettek, izgalmas szociográfiák közlésére is vállalkozott, olyan témákat állítva középpontba, amelyeket nem akart megmutatni a társadalomról a hatalom. Olyan szerzőket próbáltak becsempészni a lapba, akik a tiltott, tűrt, támogatott „rendszerben” a tűrtek között is a lista alján szerepeltek. 1976-ban a folyóirat kiírt egy szociográfiai pályázatot, melyre irodalmi igénnyel megírt műveket vártak a magyar fiatalok életéről. Ezt az addig teljesen ismeretlen Tar Sándor nyerte meg Tájékoztató című novellájával. Akkora sikert aratott, hogy még a pénzdíjat is megemelték. Ám az írást nem lehetett közölni. Ugyanis arról szól, miként élnek a magyar munkások az NDK-ban. Tar az első alkalommal, Drezdában még azt tapasztalta, hogy a munkahelyükön kiválóan teljesítő, remek fiatalembereket küldtek ki, akik elsajátítják az új technológiákat, s megtanulnak németül. A hetvenes évek közepén viszont már azt látta – erről szól a novella – hogy olyanok kerülnek ki vendégmunkásnak, akiket a hazai gyárak el akarnak távolítani. Mert nem dolgoznak, nem értenek semmihez, isznak, erőszakoskodnak. Ráadásul ő ezeknek az embereknek kellett kulturális életet szervezzen. Ez a novella erőszakról, üresfejűségről, igénytelenségről szól, arról, hogy ezek az emberek hogyan bánnak a nőkkel, egymással, a szálláshellyel. Rendkívül keserű szöveg. Nyilván a kultúrpolitika másként értelmezte a realizmust, olyan szövegeket akart, amelyekben a munkás reggel jókedvűen felkel, bemegy a gyárba, teljesíti a normát. Délután hazamegy, megsimogatja a gyerekeit, ad egy puszit az asszonynak, aztán este megiszik egy teát, olvas egy kis szépirodalmat, majd lefekszik aludni. Az ilyen mű jó mű akkor is, ha lapos, unalmas. Viszont, ha a könyv arról szól, hogy a munkás alig várja, hogy leteljen a munkaidő, hazafelé előbb beugrik a kocsmába, majd betonrészegen elveri az asszonyt, bedöglik az ágyba, s másnap alig bír bemenni a melóba, nos, ez nem jó irodalom. Mert ez nem lehet igaz. Tar viszont ezt a vonalat hozta. Nem lehetett közölni.
Mi az, hogy szamizdat?
Amikor Debrecenből elutazott a fővárosba, átvenni a Mozgó Világ díját, öltönyt, fehér inget, nyakkendőt vett, aztán ott keringett az utcán a szerkesztőség körül. Sokáig nem mert felmenni, teljesen leizzadt a szorongástól. Végül mikor összeszedte a bátorságát, s nekivágott, azt látta, hogy a szerkesztőségben mindenki farmerben van, lenőtt hajjal, össze-vissza szakállal. Nem így képzelte az értelmiségi fiatalokat — attól tartott, kilóg majd közülük, és a vége valóban ez lett, csak nem úgy… Viszont ezek a fiatalok egyáltalán nem tekintették „kívülállónak”, sőt, mindent elkövettek, hogy bevonják társaságukba, felkarolták, támogatták illúziótlan szövegeit – elsősorban Kenedi János. Kenedi révén jelenhetett meg végül mégis úgy-ahogy a Tájékoztató – ha nem is az első, de legalább a második nyilvánosságban. Tar, aki akkor már párttag volt, rábólintott, hogy jelenjen meg az írógéppel készült, indigópapírral sokszorosított Profil c. lapban az írás, és majd otthon nézte meg a szótárban, mit is jelent a szamizdat. S bár a Profilt kevesen olvasták, így Tar neve sem lett egycsapásra ismert, de innentől kezdve több-kevesebb rendszerességgel, ahogy a gyári műszak engedte, feljárt Pestre találkozni ezzel a fiatal, értelmiségi, ellenzéki társasággal.
Öt év telik el 1976-tól, hogy eljusson az első kötetéig, az A 6714-es személyig. Egy vonat járatszáma a cím, a fogalommá vált „fekete vonaté”, amely vasárnap délutánonként Záhonyból indult, s Nyíregyházán, Debrecenen, Püspökladányon, Szolnokon át vitte fel Pestre a vidéki munkásokat – hétvégén meg vissza. A könyvet komoly kritikai siker követte. Díjakat, ösztöndíjakat kapott, egy részüket a „mozgós” barátai felterjesztése révén, hogy ezzel is könnyítsenek kicsit a sorsán. Mert hát ez a sors a kétkezi melós nem könnyű sorsa volt, amelyben a napi praxis volt a döntő, nem a szellemi lét, amelyben az első panellakás kiutalása nagyobb dolog, mint az első könyv, vagy az irodalmi díjak… És amely sors azután sem lett sokkal könnyebb, sőt! 1981 után a következő kötete nyolc évvel később jelent meg – amikor már lehetett érezni a rendszerváltás szelét, s így a Tájékoztató című, díjnyertes írása is megjelenhetett benne.
A nincs hol lenni alapélménye
A legtöbb történetet a munkatársaitól hallotta. Egy ideig rengeteget törte a fejét holmi változtatásokon, hogy ne ismerjenek magukra. Aztán arra jutott, hogy úgysem olvasnak, felesleges ebbe energiát ölni — sőt, egy idő után még a neveket sem változtatta meg. Végül egy Élet és Irodalom számban megjelent írását valaki elolvasta: ráismert a történetre, a szereplőkre, s elvitte a hírét a gyárba. Volt, aki örült, akadt, aki meg akarta verni – Tar pedig rájött, hogy ezzel óvatosabban kell bánni.
Kilencven után szerkesztőbizottsági tag lesz a Holminál, miközben az egyik legtermékenyebb szerzővé válik. Egyre-másra jönnek a kötetei. A kilencvenes évek közepén jut a csúcsra, 1995-ben két nagyon fontos műve jelent meg, két nagypróza irányába mutató vállalkozása. A Minden messze van c, kisregényt egy debreceni egyetemi hallgatók által működtetett kiadónak, a Határ könyveknek adott oda, így sajnos még kevesen olvasták. Pedig ez is a magyar vendégmunkásokról szól, de már a rendszerváltás utáni állapotokról. Ám ugyanabban az évben megjelent másik könyve, A mi utcánk, talán máig a legismertebb könyve, sőt, talán a legfontosabb is. Az biztos, hogy e kötet miatt lehet mondani a leginkább, hogy Tar Sándor a kilencvenes évek világának az írója, a lesüllyedteké, a veszteseké, az új reményteleneké. A novellafüzér egy kis falu egyetlen utcájáról szól, ahol a nyugdíj és a munkanélküli segély az egyetlen stabil jövedelem. Kis mozaikokból rakja össze egy társadalmi réteg tragédiáját, mindenféle idealizálás és ítélet nélkül.
A „nincs hova visszamenni, nincs hol lenni, nincs hol helyet találni” a Tar-szereplők alapélménye. Az átmenetiség, az otthontalanság, az idegenségérzet a meghatározója ezeknek a figuráknak. És akik ismerték őt, azt mondják, hogy ő maga is ilyen volt. Első generációs (fél)értelmiségiként ragadt meg a világok között, s pont azokat az értelmiségieket árulta el, akik őt a maga világából szerették volna kiemelni.
Ennél csak egy regényszerűbb műve van, A szürke galamb, mely alcíme szerint bűnregény. Nagy visszhangja volt, mára némiképpen elfeledett munka, melynek különössége az életművön belül a rejtélyes, már-már természetfeletti thrillereket idéző cselekményessége. Jellegzetes a helyszíne, a debreceni állomás melletti húszemeletes toronyház. Ennek meglehetősen vegyes összetételű lakói szenvednek mindenféle megmagyarázhatatlan természeti csapásoktól. Vad madarak, pontosabban galambok támadnak rájuk hitchcocki módon. Eredetileg az ÉS-től misztikus, krimiszerű novella írására kapott felkérést. A szöveg aztán úgy megtetszett Dérczy Péter szerkesztőnek, hogy folytatást kért, majd újabb részt, végül nem is csekély terjedelmű könyv lett belőle.
1996-ban jelent meg a Lassú teher című novelláskötete, ezt is ki kell emelni. Ezzel a könyvvel ért végképp a csúcsra, s kapott József Attila-díjat. Ebből a válogatásból több novellát is megfilmesítettek a kétezres évek elején. Ez volt az utolsó könyve azelőtt, hogy az ügynökügy kipattant.
Mint kiderült, őt akkortájt szervezték be, amikor először felment a Mozgó Világhoz. Olyan dolgokkal zsarolták meg, amikről még 1999-ben sem mert beszélni. Az élete a későbbiekben két irodalmi mű születését is ihlette. Mindkettő fiktív, egyik sem életrajz, még véletlenül sem, ám az események áthallásosak. Az egyik itt jelent meg Erdélyben, a Bookart kiadónál, de a szerző magyarországi, az ismert kritikus Bán Zoltán András, aki a Keserű címet adta a regénynek. A másikat, a Tar közeli barátja, Ménes Attila írta színpadi művet a Katona József Színház adta elő Bihari címmel. Ménes művének főszereplőjét eltitkolt homoszexualitásával zsarolták, azzal kényszerítették rá a besúgásra. Ugyan a Kádár korszakban eltörölték a melegek büntethetőségét, mégis, sokakat ezzel tartottak sakkban. Az igazságot persze nem tudhatjuk meg, mivel Tar erről nem beszélt – bár említett egy másik szálat a gyanús körülmények között meghalt bátyjáról, de hogy a hatóságok, ha azt is ígérték neki az együttműködésért cserébe, fényt derítettek-e a történtekre, az végül homályban maradt…
Lelepleződését követően két könyve jelent még meg, a Térkép szélén címűt a Magvető adta ki, míg az Alku. Gonosz történetek a Norannál jelent meg. Mindenki azt várta tőle 1999 után, hogy megírja az ügyét, ő is ígérte ezt. Írt is egy filmforgatókönyvet Az áruló címmel. Ami viszont nem jó. Nem is forgatták le, nem adták ki könyvben, csak a Literánál jelent meg. Akik olvasták, azok szerint giccses, magamentegető mű. A születésébe mégis valósággal belerokkant. A saját történetét megírni nem tudta, s emberileg sem tudta túltenni magát rajta. Akik ismerték, azt mondták, hogy 1999 után már nem volt jó vele találkozni. Úgy gondolta, mindenki besúgó volt, de egyedül róla derült csak ki. Ő volt a kisember, aki lebukott. Aki megkörnyékezte, aki megzsarolta, az valószínűleg a rendszerváltás után is magasrangú rendőrtisztként szolgált, s ha még él, jó nyugdíjat élvez. Egyébként Kenedi János egy, az Élet és Irodalomban megjelent levélváltásukban megbocsátott Tar Sándornak, aki viszont egy Veres Péter idézetet átfogalmazva azt írta válaszul: amit meg kell bocsátani, az megbocsáthatatlan. Ő nem is bocsátott meg magának.