MEGOSZTOM

Vár Ady

Várad és Ady.

Nagyvárad és Ady Endre.

Várad a magyar irodalom kultikus helye volt. Nemcsak Ady miatt. Fölsorolni is szinte lehetetlen, ki mindenki kezdte vagy folytatta ott a pályafutását a Pece-parti Párizs falai között. Ha azok a falak mesélni tudnának!

     Latinovits Zoltán azonban – legjobb tudásunk szerint – soha nem járt Váradon. Ady Endrét viszont annál inkább kedvelte. Mit kedvelte? Szerette, rajongott érte. Versmondásának középpontjába állította. Ismeretes az a többször elmondott és megírt história, hogy Őze Lajos medálként a nyakában őrizte a Latinovitstól kapott egyforintost, amit Az ős-Kaján elmondásáért kapott tőle.

     Talán nem kockázatos kijelenteni, Latinovits Zoltán szellemi végrendelete a halála évében megjelent Ady-lemeze. (Ady Endre versei és írásai. Rendező: Török Tamás, Hungaroton, LPX 13735) A stúdiófelvétel élete utolsó évében készült, de a hanglemezcég kivárt a terjesztésével, csak a színész váratlan és tragikus halála után, szinte azonnal dobta piacra. Később persze utánnyomták, s a beköszöntő CD-korszakban is többször kiadták.

     Nagyjából köztudott, hogy Latinovits a hetvenes évek elejére kiszorult a pesti színházakból. Legtöbbször ő mondott fel, néha már csak azért, hogy a munkáltatója ne fegyelmivel bocsássa el. Ennek messzire nyúló okai voltak, melyek ismerhetők a magyar színháztörténetben jártas olvasók előtt. Utoljára Veszprémben támadtak színházi sikerei: rendezett két darabot és játszott is fontos szerepeket. Alkotóerejének javát ekkortájt a vers- és prózamondásra, irodalmi estekre áldozta. Ezekről általában felvételek készültek, így versmondásának java része fennmaradt az utókor számára. Két határkő jelölhető ki: az 1969-es Egyetemi Színpad-i est, Az izgága Jézusok című produkció, valamint az 1976 februári, Fészek Klubban tartott estje, amely egyben búcsúja volt a nyilvános versmondástól. Ezeken az eseményeken is középpontban állott Ady Endre költészete. Olyannyira Ady-értőnek számított, hogy még egy évvel a halála után is szerepelt, igaz, csak a hangjával, a költő születési centenáriumára készült Ki látott engem? című játékfilmben.

     Ki lehet jelenteni, hogy Latinovits Zoltán nemcsak Ady verseit szerette és mondta élőben, valamint stúdiófelvételeken. Ady prózája, pontosabban publicisztikája is izgatta, és összeállításaiban részleteket mondott el belőlük, legalább olyan ihletettséggel, mint a költő versei esetében. Az a Hungaroton-lemez, melyet a cikkem elején említettem, lényegében vers- és prózamondási etalonnak tekinthető. Nem véletlen, hogy váratlan halála után ez az album indított el egy jó értelemben vett kultuszt, a halott színész személye körül kialakuló felfokozott, utólagos érdeklődést, hiszen az Aczél György által irányított magyar művelődéspolitika felejtésre kárhoztatta. (Jelen sorok írójának Latinovitsról készített filmszínészportréja például csak hosszú várakoztatás után jelenhetett meg nyomtatásban 1981-ben.) Végül Latinovits győzött, nem a kultúrpolitika. Jöttek a hangfelvételek, előbb fekete bakelit-korongon, majd tartósabb ezüstös anyagon. Feltúrták az archívumokat, és piacra dobták a vele készült szinte összes hangfelvételt. Az elsősorban kereskedelmi célzatú „kiárusítás” jót tett a színésszel. Zseniális alakításairól túl kevés felvétel készült, s maradt fenn. Filmszereplései pedig meglehetősen vegyes benyomást gyakorolnak a mai nézőkre: nemcsak azért, mert mások a mozidivatok, hanem mert azok a művek a maguk idejében töltötték be hivatásukat, sok köztük a dramaturgiai selejt, a nem maradandó esztétikai minőség.

     Latinovitsból – tetszik vagy nem – a versmondás lett a legmaradandóbb. Az utókor is így járt a legjobban. Nemcsak a tanulók, a diákok, a magyar szakos egyetemisták. Mert ki tagadhatná, hogy A walesi bárdokat az ő előadásában hallgatva, közelebb jutunk Arany János értéséhez, mintha csupán a nyomtatott szöveg feküdne előttünk. S akkor még egy szót nem szóltunk arról, hogy milyen színvonalú az illető vers előadása.

     A versmondó színész szerepnek fogta fel a költő szavait. Többször nyilatkozta, le is írta, hogy úgy veszi ezt a feladatot, mintha magát a költőt kellene színpadon megjelenítenie. A felkészülése során talán feltört belőle, előbukkant személyisége valamely tárnájából építészi múltja. Megrajzolta a verset. Nem a költő arcmását, hanem gondolatainak struktúráját, a vers dinamikájának ívét vetette papírra. A halála után két évvel kiadott Verset mondok című kötetében nemcsak pontos és eleven verselemzései olvashatók, hanem mérnöki rajzok is, melyekkel elsősorban önmaga számára rögzítette egy-egy poéta, köztük Ady Endre költészetének belső titkait. Ezek a rajzok akkor is érdekesek voltak, ha a rossznyelvek szerint csak ő, Latinovits Zoltán értette a jelentésüket.

     Szalay Zoltán fotóművész lemezborítóján egy haragos színész néz ránk. Jogosan haragszik, értünk haragszik, meg a kiközösítésért, a kizárásáért, vagy fogalmazzunk árnyaltabban, azért, hogy a magyar szellemi életben nem találhatott magának más otthont, mint a hanglemezstúdiót és a versmondó pódiumot.

     Bibliás, zsoltáros hang zendül a hangszóróból. Latinovits Adyt mond – nem szaval, azt sosem tette. Ahogy kongeniális társa, Mensáros László is átalakította a versmondás addig elismert hagyományát, úgy ő is új idők új hangját hozta, felülírta a hagyományt, amit Ascher Oszkár vagy Básti Lajos más-más módon alapozott meg és hagyományozott ránk.  

     Tökéletes beleélés – így lehetne röviden leírni, amit a költővel csinál. Nem teremt, csak újrateremt. Megeleveníti az egykor élt poétát. De honnét tudja, milyen volt Ady (vagy akár József Attila)? Szerep-átéléssel fordult feléjük. Életazonosság keletkezett köztük. Legjobban e két 20. századi magyar poétával tudott azonosulni, mert leginkább az ő sorsukkal vállalhatott közösséget. A többiek csak művelődési élményt jelentettek számára, József Attila és főként Ady Endre azonban ősélményt, amit személyes útja és sorsa fedezetével hitelesített számunkra.

     „Már akkor, a hetvenes években egyértelmű volt, hogy az Ady-lemez Latinovits versmondói pályájának összegzése, egyszersmind folytatás nélkül maradt csúcspontja. […] Aki az akkori Magyarországon Latinovitsot látta vagy hangját hallotta, az nem egyszerűen színészi alakítást látott vagy szavalatot hallott, hanem ezt egy közösség tagjaként tette.” (Márton László: Parlagi sas. Holmi, 2000. március)

     Őrzőkké tett minket, akiknek vigyázniuk kell a strázsán. Aki egyszer hallotta őt, élőben vagy akár felvételen, nem szabadulhat ettől a kihívástól. És ha egyszer tudunk a feladat létezéséről, nem tehetjük meg, hogy ne próbáljunk megfelelni neki.

MEGOSZTOM

Bűnangyal (regényrészlet)

A-1

Biztosan regény lesz abból, ha a benne megszólalók elkezdenek hazudozni?

     Hazudni sokféleképpen lehet.

     Hazudhat a szereplő, ha szereplőként szólal meg, és félre akarja vezetni azt, akivel éppen beszélget.

     Hazudhat, még ugyancsak a szereplő, ha elbeszélőként jelenik meg a történetben.

     Hazudhat a partner, akivel a szereplő beszélget.

     Hazudhatok én is, a látszólag tárgyilagos, mindentudó elbeszélő, mert egyszerűen élvezem mások hazudozását, s nem akarom elrontani a játékukat, kíváncsi vagyok, meddig mennek el az igazat nem mondásban.

     Kit érdekel már, hogy mi történt, hogyan történt, mikor történt? Az számít, ami itt áll, amit az olvasók kapnak. A történet. Ha működik, minden más érdektelen.

B-1

Három emelet, föl, a magasba. Reklámszatyorban bor és cigi. Csenge a nyakamban, keze a táskában. Körös-körül ruhadarabok a földön szétszórva.

     – Ezt hoztad?

     – Vasárnap este ez is szép teljesítmény.

     Dugó ki, poharak, koccintás.

     – Mesélj, mi van otthon, anyádnál?

     – Az otthon itt van, vagy sehol.

     Lenyeli a folytatást, elhallgat, elszomorodik.

      – Rossz volt? – kérdezem.

     Nem felel, inkább kortyol egyet, belerejti az arcát a poharába. Védelmet kér a világtól, most tőlem. Megsimogatom a csupasz karját, nem húzódik el, érzem a bőrén, hogy jól esik az érintésem. Folytatom, de igazában nem vesz részt benne, önmagába borul, csak hagyja, hogy merészebben kalandozzék a tenyerem. Trikó és tanga. Mindenkié és senkié. Mindent enged. De mintha most nem élne, mintha éppen nem lenne jelen. Történik, ami történik, de mintha másutt tanyázna, a nem-szerette városban, vagy egy éjszakai szórakozóhelyen, bárhol, csak nem itt, az állítólagos otthonában, melyet ő választott, mert világos és szép nagy a szobája. Csak éppen. Csak éppen baromi rendetlenség uralkodik. Én se vagyok rendmániás, mióta egyedül élek, de az túlzás, amit itt látok.

     – Utazol valahová? – kérdezem, miután belátom, hogy ma itt nincs szerelem. Túlzó már a kifejezés is, sokszor megkaptam tőle, hogy ne romantikázzak, holott nem tudom, hogy közben, mióta nem láttam, nem érintettem, nem jött-e össze valakivel. És ha igen, számít valamit? Semmit.

     – Egyébként igen.

     – Mit igen?

     – Utazom. Messzire.

     – Ezt csak így mondod?

     – Hogy mondjam másképp?

     – Mennyi időre?

     – Azt még nem is tudom.

     – Szerepet kaptál?

     – Így is lehet mondani.

     – Nem tudod, meddig tart?

     – Így is lehet mondani.

     – Csenge, nem tudsz őszintén válaszolni?

     Nem felel, mintha egy másik világba lépett volna át, ahol nem uralkodnak sem a nehézkedés, sem a lélektan törvényei, ahol csak az számít, ami ábránd, ami elképzelés, de semmiképp sem valóság, s még csak nem is emlék, hanem valamilyen homályos ködkép. Ilyenkor úgy viselkedik, mint egy légtornász a magasban. Nem szabad rászólni, mert lezuhan, és tönkrezúzza magát. Elpusztul a valóság érintésére.

A-2

Az idő rohadtul múlik, és nem kegyelmez, minden elmaradt találkozást, minden elmaradt ölelést nagy hiány követ. Semmit nem lehet pótolni, csak ezt sokan nem tudják, vagy nem is akarnak tudomást venni róla. Aztán – késő bánat. Az életet hibáztatják, nem magukat, holott azt kellene.

     Csenge elrepült, úgy, hogy nem árulta el Kolosnak, hová tart. Mondjam meg én? Legföljebb az olvasókkal tudnánk tudatni (micsoda pleonazmus: tudnánk tudatni), Kolossal nem. Így is van értelme?

     Egy Amazonas-menti forgatásra utazott, azaz utaztatták a tévések. Egy párkereső show felvételeihez szerződtettek harminc alatti fiatalokat. A sztorit nem kötötték az orrukra, különben is rögtönzésre épült az egész játék. Ami később a képernyőre került, jócskán megvágva, abból, az derült ki, hogy egy páros szex-játékhoz kellettek szereplők. Olyanokat válogattak, akiknek volt valamilyen médiás múltjuk, netán némi botrány kötődött már a nevükhöz.

Elhelyezték őket az őserdő közepén, nyolc fiút és nyolc lányt külön-külön egy-egy nagyobb bungalóban, és az ismerkedő est után el kellett induljanak párra találni. A szabályok szerint, aki záros határidőn belül nem talál ellenkező nemű párra, az rögtön kiesik, mehet haza. Az igazi játék persze akkor indul, amikor felállnak a párok, amikor egymásra lelnek az ifjak.

     Mindjárt az elején akadt egy kis botrány. Az egyik srác mindenáron szeretett volna részt venni a műsorban, ezért gondosan eltitkolta, hogy inkább a saját neméhez vonzódik. Talált is magának valót, csak arra nem számítottak, hogy az egész erdei környezet alaposan be van kamerázva, s hiába csatolták le magukról a mikroportot, a róluk készült némafilm is árulkodóvá vált.

     A főrendező rövid telefonálgatás után úgy döntött, hogy hazaküldik az egymást választó fiúkat. Az igazi okot persze nem hozták nyilvánosságra, súlyos gyomormérgezést kommunikáltak, s forgattak pár percet egy kórházban. Így viszont megbomlott a nemek aránya. A nyolc lánynak hat fiú jutott. Azt is rebesgették, hogy a srácok nem is melegek, csak dramaturgiai lelemény az eltávolításuk, megkapták a teljes gázsijukat. A játék így vált igazán izgalmassá. Negyvennyolc órán belül párra kellett találnia a lányoknak, akinek nem jut hapsi, szintén mehet haza.

     Ekkor vette kezdetét az igazi haddelhadd. Elszabadult a nőstény pokol. Mindenki nyerni akart a játékban, ugyanis a győztes pár jutalma egy budapesti garzonlakás. Hogy aztán mit csinálnak vele, az már az ő dolguk.

     A maradék hat fiú élvezte a kényeztetést, a csábítgatást, úgy viselkedtek, mint pasák a háremükben. A szerelmi hajkurászás fölverte a dzsungel csendjét. Két nap után szinte mindenki kipróbált mindenkit. Az igazság órája gyorsan elérkezett. Felsorakoztatták a lányokat, mint valami rabszolgapiacon, és a pasik válogathattak. Persze ez is dramatizálva lett: árverést tartottak. A fiúk zsetonokkal licitáltak, és a két hoppon maradt lánynak távoznia kellett.

     Ebből lett a következő botrány. A vesztesek természetesen nem nyugodtak bele, hogy kiesnek a lakásért vívott csatából. Megvádolták az egyik lányt, éppen Csengét, hogy a szavazatokért cserébe, hogy is mondjam finoman, egyszóval kegyeiben részesített egyszerre több srácot is. Ez persze nem került képernyőre, de valamiképp kiszivárgott. A tévécsatorna magyarázó nyilatkozatott tett közzé. Ettől viszont ugrásszerűen nőtt a műsor nézettsége. Lehet, hogy ez is a terv része volt, mármint Csenge be lett avatva, hogy ne mondjuk, fel lett kérve erre a szerepre.

     A hazaküldött lányokat megtalálta egy bulvárlap, és az egyik nem tudta, nem is akarta tartani a száját. Nyilván szép kárpótlást kaphatott. Csenge sajtója nagyon rossz lett, elmondták mindennek, csak szépnek és jónak nem.

     Az őserdei játék persze folyt tovább, a napi anyagot leforgatták, és másnap itthon képernyőre került. Nem mennék részletekbe, hogy mi zajlott az árnyas bungalók hűvösében. A nézők szavaztak, kétnaponként kiesett egy-egy páros a versenyből. Csenge választottjával elég jól állta a sarat, mígnem három pár maradt a porondon. Akkor jött egy feladat, ami kiverte a biztosítékot, Dél-Amerikában is, Magyarországon is, az őserdőben is, a báva képernyő-rabok soraiban is.

     Az állva maradt versenyzők azt a feladatot kapták, hogy csábítsák el a másik két páros egyik ellenkező nemű tagját. Az nyer, aki leghamarabb vonul el új választottjával az erre a célra elkülönített luxus apartmanba. Ahol természetesen rejtett kamerák vannak elhelyezve.

     Kitalálják, mi lett a vége, vagy meséljek még többet? Inkább megkímélném magukat a részletektől, amelyben, mint tudjuk, mindig ott lakik az ördög. Úgy látszik azonban, hogy Csengében is. A vége ugyanis az lett, hogy a párosukat kizárták a játékból. Meg a botrány, amit a bulvármédia rendezett körülöttük.

B-2

Minden este odacsalt a képernyőhöz, amikor ezt a nemtudommicsodát, ezt a mineknevezzelek szarságot nyomatták, persze vastag hazai körítéssel, alpárian szellemeskedő műsorvezető párossal, stúdióba hívott, szeppent rokonokkal. A másnapi színes lapok is ezt rágták tovább, mi történt Dél-Amerikában, mi hangzott el utána az élő műsorban, hogyan sápítoznak a hozzátartozók, kiből, mit akar kihozni a média tiszti rangra emelt sorkatonája. Egyértelműen rászálltak Csengére, belőle kreáltak pofozógépet, mintha ő lett volna az egész együgyű játék kieszelője, mintha ő rendezte volna az adást, nem pedig az őserdőbe telepített stáb inkognitóját gondosan őrző irányítója. Na, jó, persze nem maradt makulátlan, de aki csak egy kicsit is a kulisszák mögé pillantott, tudhatta, hogy a játék – enyhén szólva – erősen manipulált. Nézettségre orientált, dolláron rángatott bábok eszelték ki és vezényelték le az egész show-t, amelyben az ember számított legkevésbé.

(tovább…)