MEGOSZTOM

Bűnangyal (regényrészlet)

A-1

Biztosan regény lesz abból, ha a benne megszólalók elkezdenek hazudozni?

     Hazudni sokféleképpen lehet.

     Hazudhat a szereplő, ha szereplőként szólal meg, és félre akarja vezetni azt, akivel éppen beszélget.

     Hazudhat, még ugyancsak a szereplő, ha elbeszélőként jelenik meg a történetben.

     Hazudhat a partner, akivel a szereplő beszélget.

     Hazudhatok én is, a látszólag tárgyilagos, mindentudó elbeszélő, mert egyszerűen élvezem mások hazudozását, s nem akarom elrontani a játékukat, kíváncsi vagyok, meddig mennek el az igazat nem mondásban.

     Kit érdekel már, hogy mi történt, hogyan történt, mikor történt? Az számít, ami itt áll, amit az olvasók kapnak. A történet. Ha működik, minden más érdektelen.

B-1

Három emelet, föl, a magasba. Reklámszatyorban bor és cigi. Csenge a nyakamban, keze a táskában. Körös-körül ruhadarabok a földön szétszórva.

     – Ezt hoztad?

     – Vasárnap este ez is szép teljesítmény.

     Dugó ki, poharak, koccintás.

     – Mesélj, mi van otthon, anyádnál?

     – Az otthon itt van, vagy sehol.

     Lenyeli a folytatást, elhallgat, elszomorodik.

      – Rossz volt? – kérdezem.

     Nem felel, inkább kortyol egyet, belerejti az arcát a poharába. Védelmet kér a világtól, most tőlem. Megsimogatom a csupasz karját, nem húzódik el, érzem a bőrén, hogy jól esik az érintésem. Folytatom, de igazában nem vesz részt benne, önmagába borul, csak hagyja, hogy merészebben kalandozzék a tenyerem. Trikó és tanga. Mindenkié és senkié. Mindent enged. De mintha most nem élne, mintha éppen nem lenne jelen. Történik, ami történik, de mintha másutt tanyázna, a nem-szerette városban, vagy egy éjszakai szórakozóhelyen, bárhol, csak nem itt, az állítólagos otthonában, melyet ő választott, mert világos és szép nagy a szobája. Csak éppen. Csak éppen baromi rendetlenség uralkodik. Én se vagyok rendmániás, mióta egyedül élek, de az túlzás, amit itt látok.

     – Utazol valahová? – kérdezem, miután belátom, hogy ma itt nincs szerelem. Túlzó már a kifejezés is, sokszor megkaptam tőle, hogy ne romantikázzak, holott nem tudom, hogy közben, mióta nem láttam, nem érintettem, nem jött-e össze valakivel. És ha igen, számít valamit? Semmit.

     – Egyébként igen.

     – Mit igen?

     – Utazom. Messzire.

     – Ezt csak így mondod?

     – Hogy mondjam másképp?

     – Mennyi időre?

     – Azt még nem is tudom.

     – Szerepet kaptál?

     – Így is lehet mondani.

     – Nem tudod, meddig tart?

     – Így is lehet mondani.

     – Csenge, nem tudsz őszintén válaszolni?

     Nem felel, mintha egy másik világba lépett volna át, ahol nem uralkodnak sem a nehézkedés, sem a lélektan törvényei, ahol csak az számít, ami ábránd, ami elképzelés, de semmiképp sem valóság, s még csak nem is emlék, hanem valamilyen homályos ködkép. Ilyenkor úgy viselkedik, mint egy légtornász a magasban. Nem szabad rászólni, mert lezuhan, és tönkrezúzza magát. Elpusztul a valóság érintésére.

A-2

Az idő rohadtul múlik, és nem kegyelmez, minden elmaradt találkozást, minden elmaradt ölelést nagy hiány követ. Semmit nem lehet pótolni, csak ezt sokan nem tudják, vagy nem is akarnak tudomást venni róla. Aztán – késő bánat. Az életet hibáztatják, nem magukat, holott azt kellene.

     Csenge elrepült, úgy, hogy nem árulta el Kolosnak, hová tart. Mondjam meg én? Legföljebb az olvasókkal tudnánk tudatni (micsoda pleonazmus: tudnánk tudatni), Kolossal nem. Így is van értelme?

     Egy Amazonas-menti forgatásra utazott, azaz utaztatták a tévések. Egy párkereső show felvételeihez szerződtettek harminc alatti fiatalokat. A sztorit nem kötötték az orrukra, különben is rögtönzésre épült az egész játék. Ami később a képernyőre került, jócskán megvágva, abból, az derült ki, hogy egy páros szex-játékhoz kellettek szereplők. Olyanokat válogattak, akiknek volt valamilyen médiás múltjuk, netán némi botrány kötődött már a nevükhöz.

Elhelyezték őket az őserdő közepén, nyolc fiút és nyolc lányt külön-külön egy-egy nagyobb bungalóban, és az ismerkedő est után el kellett induljanak párra találni. A szabályok szerint, aki záros határidőn belül nem talál ellenkező nemű párra, az rögtön kiesik, mehet haza. Az igazi játék persze akkor indul, amikor felállnak a párok, amikor egymásra lelnek az ifjak.

     Mindjárt az elején akadt egy kis botrány. Az egyik srác mindenáron szeretett volna részt venni a műsorban, ezért gondosan eltitkolta, hogy inkább a saját neméhez vonzódik. Talált is magának valót, csak arra nem számítottak, hogy az egész erdei környezet alaposan be van kamerázva, s hiába csatolták le magukról a mikroportot, a róluk készült némafilm is árulkodóvá vált.

     A főrendező rövid telefonálgatás után úgy döntött, hogy hazaküldik az egymást választó fiúkat. Az igazi okot persze nem hozták nyilvánosságra, súlyos gyomormérgezést kommunikáltak, s forgattak pár percet egy kórházban. Így viszont megbomlott a nemek aránya. A nyolc lánynak hat fiú jutott. Azt is rebesgették, hogy a srácok nem is melegek, csak dramaturgiai lelemény az eltávolításuk, megkapták a teljes gázsijukat. A játék így vált igazán izgalmassá. Negyvennyolc órán belül párra kellett találnia a lányoknak, akinek nem jut hapsi, szintén mehet haza.

     Ekkor vette kezdetét az igazi haddelhadd. Elszabadult a nőstény pokol. Mindenki nyerni akart a játékban, ugyanis a győztes pár jutalma egy budapesti garzonlakás. Hogy aztán mit csinálnak vele, az már az ő dolguk.

     A maradék hat fiú élvezte a kényeztetést, a csábítgatást, úgy viselkedtek, mint pasák a háremükben. A szerelmi hajkurászás fölverte a dzsungel csendjét. Két nap után szinte mindenki kipróbált mindenkit. Az igazság órája gyorsan elérkezett. Felsorakoztatták a lányokat, mint valami rabszolgapiacon, és a pasik válogathattak. Persze ez is dramatizálva lett: árverést tartottak. A fiúk zsetonokkal licitáltak, és a két hoppon maradt lánynak távoznia kellett.

     Ebből lett a következő botrány. A vesztesek természetesen nem nyugodtak bele, hogy kiesnek a lakásért vívott csatából. Megvádolták az egyik lányt, éppen Csengét, hogy a szavazatokért cserébe, hogy is mondjam finoman, egyszóval kegyeiben részesített egyszerre több srácot is. Ez persze nem került képernyőre, de valamiképp kiszivárgott. A tévécsatorna magyarázó nyilatkozatott tett közzé. Ettől viszont ugrásszerűen nőtt a műsor nézettsége. Lehet, hogy ez is a terv része volt, mármint Csenge be lett avatva, hogy ne mondjuk, fel lett kérve erre a szerepre.

     A hazaküldött lányokat megtalálta egy bulvárlap, és az egyik nem tudta, nem is akarta tartani a száját. Nyilván szép kárpótlást kaphatott. Csenge sajtója nagyon rossz lett, elmondták mindennek, csak szépnek és jónak nem.

     Az őserdei játék persze folyt tovább, a napi anyagot leforgatták, és másnap itthon képernyőre került. Nem mennék részletekbe, hogy mi zajlott az árnyas bungalók hűvösében. A nézők szavaztak, kétnaponként kiesett egy-egy páros a versenyből. Csenge választottjával elég jól állta a sarat, mígnem három pár maradt a porondon. Akkor jött egy feladat, ami kiverte a biztosítékot, Dél-Amerikában is, Magyarországon is, az őserdőben is, a báva képernyő-rabok soraiban is.

     Az állva maradt versenyzők azt a feladatot kapták, hogy csábítsák el a másik két páros egyik ellenkező nemű tagját. Az nyer, aki leghamarabb vonul el új választottjával az erre a célra elkülönített luxus apartmanba. Ahol természetesen rejtett kamerák vannak elhelyezve.

     Kitalálják, mi lett a vége, vagy meséljek még többet? Inkább megkímélném magukat a részletektől, amelyben, mint tudjuk, mindig ott lakik az ördög. Úgy látszik azonban, hogy Csengében is. A vége ugyanis az lett, hogy a párosukat kizárták a játékból. Meg a botrány, amit a bulvármédia rendezett körülöttük.

B-2

Minden este odacsalt a képernyőhöz, amikor ezt a nemtudommicsodát, ezt a mineknevezzelek szarságot nyomatták, persze vastag hazai körítéssel, alpárian szellemeskedő műsorvezető párossal, stúdióba hívott, szeppent rokonokkal. A másnapi színes lapok is ezt rágták tovább, mi történt Dél-Amerikában, mi hangzott el utána az élő műsorban, hogyan sápítoznak a hozzátartozók, kiből, mit akar kihozni a média tiszti rangra emelt sorkatonája. Egyértelműen rászálltak Csengére, belőle kreáltak pofozógépet, mintha ő lett volna az egész együgyű játék kieszelője, mintha ő rendezte volna az adást, nem pedig az őserdőbe telepített stáb inkognitóját gondosan őrző irányítója. Na, jó, persze nem maradt makulátlan, de aki csak egy kicsit is a kulisszák mögé pillantott, tudhatta, hogy a játék – enyhén szólva – erősen manipulált. Nézettségre orientált, dolláron rángatott bábok eszelték ki és vezényelték le az egész show-t, amelyben az ember számított legkevésbé.

     Minden este úgy hajtottam nyugalomra a fejem – ez is túlzás, mármint a nyugalom – hogy szétbosszankodtam az éjszakát. Így aztán ébren talált lehalkított telefonom kurrogása. Csenge hívott.

     – Hol vagy? Már itthon?

     – Dehogyis. Itt csücsülök egy riói szállodában. Biztosan nézted.

     – Igen, és halálra dühöngtem magam.

     – Gondolod, hogy én nem? Ráfizettem.

     – Talán nem kellett volna elmenned.

     – Ne basztass te is ezzel! Mit csinálhattam volna? Miből fogok élni, mit gondolsz? Ne gyere azzal, hogy költözzek hozzád.

     – Tudod, hogy jöhetnél, mondtam már.

     – Majd, ha fagy. Hogy aztán te is beleszólj mindenbe.

     – Csenge, miért nem bízol bennem?

     – Mert te is csak olyan lennél, mint a többiek. Megmondanád, hogyan kell élnem, mit kell csinálnom. Elegem van ebből, a saját utamon akarok járni, érted?

     – Értem – mondtam hajnali kettőkor, de legszívesebben hozzátettem volna, látod, hová vezet ez a saját út. De nem akartam még jobban idegesíteni, mert ebben a pillanatban szabályosan zokogni kezdett.

     – Csenge, figyelj ide…

     – Nem figyelek… Mit gondolsz, ki ad ezek után szerződést? Éhezni fogok – hüppögte.

     – Ne aggódj, tudod, hogy rám mindig számíthatsz.

     – Nem élhetek belőled. Független akarok lenni. Tőled is. Mindenkitől.

     – Ezért hívtál föl, hogy ezt közöld?

     – Most megsértődsz? Olyan vagy, mint a többiek.

     Válaszolni akartam, de kinyomta a telefont. Alvás ebből egyhamar nem lesz; bámultam a sötétségbe. Eltelt egy perc, vagy annyi se. Újra hívott. Megfordult a fejemben, hogy nem veszem föl, de képtelen voltam rá.

     – Ne haragudj, Kolos. Nem akartalak megbántani. Te olyan jó vagy hozzám, és tudod, hogy szeretlek, de…

    Hallgattam a hosszú bocsánatkérést, a szenvedélyes kitörését mindenki ellen, az egész világ ellen, amelyben csak ő ártatlan, meg legföljebb én. Abban maradtunk, ha hazaér, meghívom valahová. Elrepülünk a valóság fölött. Ezt nem mondtam, csak gondoltam, nagyon erősen.

C-1

Az óceán fölött szörnyű viharba keveredtünk. A stewardessek össze-vissza szaladgáltak, nem lettem volna a helyükben. Még tavaly ajánlgatták, hogy jelentkezzem náluk tanfolyamra. Elképzeltem magam, mit tennék ebben a helyzetben, és futkosott a hátamon, nem a hideg, a jeges rémület. A telefonom után kapkodtam, de a kézitáskámban hagytam, fönn a csomagtartóban, különben sem lehetett volna használni. Kit hívtam volna? Kolost? Az anyámat? Nem is tudom. A tekintetemmel kerestem a bűntársamat, aki miatt kirúgtak a show-ból. Ő is ezen a gépen utazott, de igyekeztem jó messzire kerülni tőle. Hát sikerült.

     Vagy most lesz vége valaminek az életemben, azaz az életemnek, vagy valami egészen új kezdődik. Eddig csak vegetáltam. Kergettem a teljesületlen vágyaimat. Felemésztettem az érzéseimet, amiből pedig építkezhettem volna. Amíg a szállodában vártam az indulásra, rájöttem, mennyire becstelen és erkölcstelen életet éltem. Bár nem tudom, mit kellett volna tennem, amikor beleszerettem Rolkóba, és miatta belevetettem magam a felnőtt-filmezésbe. Hiszen még gyereklány voltam, mit tudtam én, hogyan működik az a világ, most meg nem tudom magamról levakarni a múltam. Csak egyet tehetek, követem az álmaimat, és soha nem adom fel. Feltéve, ha ezt a vihart megússzuk.

     Annyi fájdalom van bennem, ha arra gondolok, mindenki belém lát, azt gondolja, hogy ismer, pedig ez nem igaz. Nem tudom, ki ismer igazán, folyamatos átalakulásban vagyok. Kolos? Megint Kolos jár a fejemben. Őt meg kéne tartani. Szeret engem, csak nem úgy, ahogy nekem a legjobb lenne.

     Azt hiszem, megúsztuk. Most az egyszer. Már nem dobál a gép, ki lehet kapcsolni az öveket. Hoznak italokat. Alkoholt is lehet kérni. Nem. Megfogadtam, nem iszom, inkább egy maracuja szörpöt kortyolgatok szívószállal. Pár óra múlva Párizsban leszünk. Megint Párizs, ahol már jártam évekkel korábban, de felejtsük el azokat a napokat, heteket. De mi vár rám most? Mi lesz otthon?

A-3

Csenge hazaérkezett, rácuppantak a tévések, a bulvárcsatorna operatőrei már a reptéren várták. Készületlenül nyilatkozott, mielőtt Dadi, a menedzsere kiokosíthatta volna, mit mondjon, mit ne mondjon. Persze még aznap este adásba nyomták a fésületlen interjút, tovább gyengítve Csenge hírét, nevét, becsületét. Padlóra került, a menedzsere levette róla a kezét. Ott maradt szál egyedül, pőrére vetkőztetve a képernyőt bámulók sokasága előtt. Nem mert az utcára menni, a közértbe is sötét szemüveggel járt le, vásárolt egy szőke parókát, annak védelmében mozgott a világban, ha éppen nem otthon hevert, és sajnálta önmagát. Úgy érezte, vége a karrierjének, összeomlott minden körülötte, és maga alá temette az álmait, a törekvéseit.

     Aztán a harmadik vagy negyedik nap visszakapcsolta a telefonját. Végignézte a bejövő hívásokat: ismeretlen számok, biztosan sajtósok. Az anyja háromszor, Kolos tizenháromszor kereste. Gondolkodott, visszahívja-e? Mit veszíthet? Semmit. Csak éppen vele sem volt kedve beszélgetni. Senkivel sem volt kedve beszélni. A tetejébe éppen megszólalt a mobilja, megint egy névtelen hívás. Kinyomta. Végigdőlt az ágyán. A bőröndje kibontatlanul hevert a földön, még a párizsi átszállás azonosító szalagját sem tépte le róla. Inkább elaludt.

C-2

Fel kellett támadnom, újra belevetni magam az életbe, egyáltalán létezni. Dadit hiába hívogattam, nem reagált, valószínűleg haragudott rám, és a maga szempontjából talán igaza lehetett. De ezzel kitörölhettem a fenekem. Mások is lemorzsolódtak, csak Kolos keresett kitartóan, akitől Dél-Amerikában kissé eltávolodtam. De Rio de Janeiro messze van, ez Pest, itt kell éljek, egyedül, barátok nélkül. Ha így, akkor így. Úgyhogy a legközelebbi hívását fölvettem. Mit veszíthetek?

     Megpróbáltam ráhangolódni a beszélgetésre, és csodák csodája, amint meghallottam őt, egyből jobb kedvem lett. Ilyen egyszerű volna? Elég pár kedves szó, egy jó barát megnyugtató hangja, és máris szebb a világ? Végül kiböktem, hogy hiányoztál. S nem bántam meg, jól esett mondani, és abban a pillanatban komolyan gondoltam.

     Tényleg hiányzott. Az okossága, a lendülete, a kedvessége. Rá kellett volna hallgatnom, és hagyni a francba egész Amerikát. Akkor talán nem lennék ebben a helyzetben. De akkor nem lenne semmi pénzem. Így sincsen sok, mert a szemetek rengeteg adót vontak le belőle. Negyven százalék csorgott állam bácsi zsebébe.

     Kolos találkozni akart, több mint egy hónapja nem jöttünk össze, s nem is emlékszem, mikor feküdtünk le utoljára egymással. Beleegyeztem, nem kellett nagyon kérnie, hiányzott a szex, az is, hogy ő nagyon másként csinálja, mint a többiek. Másnapra beszéltük meg a randit, azzal, hogy elvisz egy jó étterembe. Igazán rám fért. Hetek óta nem ettem egy jó kaját. Kicsit izgultam is a találkozó miatt, milyennek talál, mit fog mondani a tévés szereplésemről. De mindegy volt, nem számított. Ugorjunk fejest a magyar valóságba.

B-3

Alig vártam az estét. Végre itthon, végre láthatom. Egy forgalmas körúti sarok a célpont, ahol randizunk, s egy olasz étteremben foglaltam asztalt. Megérkezett sötét napszemüvegben, nem látott meg, rögtön a telefonja után kapkodott, hívni akart, pedig két méterre álltam mögötte. Rászóltam, mire megijedt. Rémes idegállapotban lehetett.

     Pezsgőt rendeltem a vacsora elé, s csak a koccintásnál nyugodott meg valamennyire, az első korty után.

    – Hiányoztál – mondta újra, és ez egyszer nagyon őszintén hangzott a vallomása. Lehetséges volna? Lehet, hogy mégis többet jelentek a számára, mint egy egyszerű barátságot meg egypár együttlétet? Miért is ne? Talán átgondolta a kapcsolatunkat, volt rá ideje, nem is kevés. Kedves és szorongó – talán az utóbbi miatt az előző. Meglehet. Nem gyötrődtem ezen a kérdésen. Élveztem a pillanatot, a perceket, az órát. Ahogy a pincérlány sürgölődött körülöttünk, ahogy várta a rendelést, mert Csenge mindig nehezen tudta eldönteni, mit egyen, mire bökjön rá a sok, számára ismeretlen fogás közül, aztán általában halat rendelt, zöldségágyon. Vigyázott a vonalaira, ezt a közhelyet ismételgette, és úgy látszik, erre a védelemre leginkább a lazac a legalkalmasabb. Szó, mi szó, a lazac tényleg nagyon finom, könnyű étel, és mi most, én mindenképpen, de biztosan ő is, szállni, röpülni óhajtottunk, el az egész világ fölött, valahová, ahol nincsen szorongás, ahol egészen az lehetsz, aki vagy, és még inkább az, aki lenni szeretnél. Megfogtam a kezét, belesimult a tenyerembe, és ebben a pillanatban nem akadt nálunk boldogabb pár, nemcsak az olasz színésznőről elnevezett étteremben, nemcsak a hetedik kerületben, Budapesten, Európában, de az egész világon sem.

A-4

Jobb, ha én beszélek, mert – főként – Kolos agyát elragadta az önkívület, amely olykor betör minden életbe. Az övébe, úgy látszik, most. Ami azt illeti, nem sok okuk lehetett volna erre, mert meglehetősen illékony kapcsolatban álltak. Kolos részéről nem annyira, ám Csenge kiszámíthatatlansága állandóan inogtatta lázongó érzelmeik gondoláját. Miket mondok? A végén még rám is hatnak az ő szeretethullámaik.

     Maradjunk a tényeknél. Megvacsoráztak, valóban jól érezték magukat. Csenge egy meghitt pillanatban megkérdezte Kolost, elkísérné-e őt egy karaoke estére. A választ biztosan tudják; elképzelhetetlen lett volna, hogy erre Kolos nemet mondjon. Fizettek, majd taxiba ültek, és a külső Üllői út egyik százzal kezdődő számozású házáig hajtattak. A program lassan indult, kisvártatva kezdtek beszivárogni az önjelölt énekesek, addig Csengéék folytatták a pezsgőzést. Aztán lassacskán összejött a produkció, Csenge kettőt énekelt alapra, egy régi Tina Turnert, amit még Kolos is jól ismert, és egy Amy Winehouse számot. Osztatlan sikert aratott az amatőrök között.

     Aztán megint kocsiba ültek, és a Murányi utcába érve Csenge nem mondta Kolosnak a kapualjban, hogy szia, vigyázz magadra, ahogy búcsúzkodni szoktak. Kiléptek magukból, mindketten és külön-külön, azaz mégis egyszerre, egymás hatására. Mind a két ember mást keresett, de eljött egy pillanat, amely ugyan nem tarthatott sokáig, főképp nem örökké, amikor belezuhantak egy közös szakadékba, mintha a Niagara zúduló hullámaiban sodródnának a semmibe, a nirvánába, hogy ne tudjanak a környező világról, a rendetlen szobáról, a kellemetlenül nyikorgó ágyról, az utcáról beszivárgó zajokról, a szomszédok létezéséről tanúskodó zörejekről, se gondokról, pénzről, csalódásokról, veszteségekről. Csak te, csak ő, csak mi. Ők együtt – és az egész világegyetem.

    Amikor véget ér a röpülés, olyan hirtelen vált prózára minden történés. A kijózanodás pillanata érkezik, amikor a két test nemcsak a szétdobált fehérneműket keresi az ágy mellett, de valami mást is magára vesz, az újbóli közömbösséget, az önmagába zártságot, újra csak test lesz, nem több, nem az, ami a korábbi percekben, a szépség, a tisztaság, a mindenség – azaz a szerelem.

     Csenge belezuhant ebbe a kapcsolatba, amely számára mégsem lett az igazi. Nem tekinti szerelmesének a férfit, ám nem akarja elveszíteni, nem engedi el.

     Kolos meg? Balfék, mi más lenne?