„annyi mindent kell még elfelejteni”
(Oláh András)
Tarajosodik a hajnal, minden így kezdődik el:
egy lavórnyi friss vízben úszik a felkelő Nap,
főzött szappannal habzik a virradat, kakasszó
hallik, az ólak falai még álmodnak egy kicsit.
Nagyapám a kapcájával bíbelődik, körbetekeri,
közben arra gondol, hogyan lehetne azt a
muszkát elfelejteni, akinek szemében ott volt
a gyermekkora, a hinta suhogó szárnyalása,
ahogyan szelte széltében-hosszában a levegőt,
a játékpuska és játékkatonák, melyet a szőnyeg
csataterére lehetett kivezényelni, hogyan lehetne
azokat a kék szemeket a vederből kimerni, hogyan
lehetne azt a szőke hajat a fésűből kiszórni,
mert ritka az a nap, mikor nem jön elébe, fegyvert
fogva őrá, ki gyorsabb volt, így a másik rogyott
térdre a hóban, nagyapám körbetekeri kapcájával
a másik lábát is, a kezeit, a fejét, a szemeit…
Nem tudja, hogy ezt traumának hívják, ő csak
fájdalomnak nevezi, gyilkos-e valójában, aki csak
önvédelemből ölt, s a hazát védte, parancsra tette,
mégis ott az a decemberi arc a hóban, nagyapám
szíve vérzik el ott akkor hirtelen, s az áldozatot
nincsen mód eltemetni, gránát csapódik nagyapám
mellett, egy szilánkot ott őriz a bal bokájában,
körbetekerve már az is, s volna még, amit jó volna elfelejteni,
a szalmalevest, a húgyszagos vagonokat, az örökös
ébrenlétet, melyet mai napig sem tud kialudni, nem
tud ő már, csak hóban nyíló pipacsokról álmodni, majd
felriadva arra gondolni: ezért kellett hát így megöregedni,
mit lehetne már újrakezdeni, inkább annyi mindent,
de annyi mindent, annyi mindent kell még elfelejteni…
Címke: irodalom
PILLEPALACKOK
Újdonság volt sok minden
a kilencvenes években. Például
a demokrácia. A mobiltelefon.
Vagy a padlófűtés. A pillepalackok is.
Akkor még nem lehetett visszaváltani
ezeket a tényleg pihekönnyű csodákat.
Emlékszem, Bukarestből jövet,
Marosvásárhely előtt, Székelyvaja
kijáratánál abban az éles kanyarban
valaki teleaggatta az udvarán a fészert
mindenféle üres pillepalackkal.
Többnyire vizespalackok voltak
természetesen. Sokat autóztam arra,
megfigyelhettem, hogyan gyarapszik
a hiány. Először csak néhány liternyi,
aztán már hektó- vagy tonnaszámra
van belőle. Nem igaz, hogy az a hiány,
ami nincs. A hiány van. Nézhető.
Tapintható. Kérdezhettük volna
a valószínűleg félbolond gyűjtőt:
egytől egyig tele volt egykor?
Mind megittátok? Nem kellett kérdezni.
A hiány mindent elárul arról, ami hiányzik.
A múltkor eszembe jutott, hogy régóta
nem láttam azt a teleaggatott fészert.
Majd lassítottam a következő alkalommal,
és kiderült, hogy valóban nincsen ott.
Nincsen már a hiány. Valahogy így
gyűjtöm én is az emlékeimet.
A címkék sokat elmondanak nekem
utólag is. Úgy képzelem, hogy időről
időre az a félbolond is számba vette
a pillepalackokat. Nézegette.
Gyönyörködött bennük. Végül is
előbb-utóbb ennyi marad az egykori
szomjúságból. Üres pillepalackokkal
körbeaggatott fészer. Ráadásul ma már
ez is csak emlék. Hogy mintha lett volna
valami abban a hirtelen kanyarban.
Mert egy idő után hiányzik a hiány is.
Teendők estére
Leülni a szoba sarkában,
s figyelni magamat.
Megérinteni a vállaimat,
érezni, nem vagyok annyira egyedül.
Az ablakon kibálmulni.
Kérdezni a Holdtól,
aztán válaszáért virrasztani.
Olvasni, a sorokban magamat keresni, és megtalálni.
Az időt hasznosan elütni.
Háttérzajnak használni a tévét.
Sorozatot nézni,
várni, hogy mi történik, közben álmosan hunyorogni.
Álmodni nyitott szemmel.
Nappali botlásaimat megbocsátani.
Bevallani, hogy hiányzik a társaság.
Bevallani, hogy kell valaki,
aki őszintén ölel.
Kifújni minden fájdalmat.
Halkan beszélni magamban,
lehalkítani a gondolatokat is.
Sötétben a fénycsóvát keresni.
Nézni, a Hold csipkés árnyékát
a függönyön ráncai között.
Elveszni az esti levegő hűvösében.
A magányba menekülni.
Remélni a reggelt.
Akarni a jobbat,
gyakorolni a mosolyt.
Hinni, hogy a világ nem rossz,
és mégis tenni a jobbért.
Tenni magamért.
Egy világ hallgat és eltűnik
Október vége van, szép, meleg idő. Ködös, deres, fagyos reggel után előbújt a nap, az ég hibátlan kék. A szelíd fényben az ősz minden színe jobban ragyog.
Kisborszóra készülünk. Egy hete valaki azt mesélte, a falu csaknem kihalt, az erdő lassan visszahódít mindent. Az erdőbe süllyedő falucska képe annyira érdekesnek tűnt, hogy útnak indultunk. De nem könnyű eljutni Kisborszóra. A GPS a Dés és Nagybánya közti országutat ajánlja, Glódnál el kell térni jobbra, Kőfrinkfalva felé.
Odáig viszonylag könnyű eljutni, az utat nemrég aszfaltozták. Látszik, hogy errefelé nem lehet nagy a forgalom, egy bokor tövéből róka bámul ránk kíváncsian. Nem tűnik ijedtnek, nyugodtan átsétál előttünk az úton, mintha azt szeretné, csodáljuk meg. Nesztelenül lépked, mint fotómodell a kifutón. Hosszú, lompos farka van, fekete lábain mintha csinos csizmácskákat viselne.
Kőfrinkfalván se lakhatnak sokan. A falu első háza üres. Megállunk, kerülgetjük a házat. Maga az épület elég jó állapotban van, csak az udvar végében álló, félig beroskadt kemence utal arra, hogy rég nem járhatott itt senki. A bejárati ajtón nagy lakat, egyre az jár a fejemben, vajon mit érezhetett az az ember, aki utoljára bezárta ezt az ajtót? Tudta, hogy sosem fog ide visszatérni? Remélte, hogy egyszer majd visszatér? Tervezgette, hogy megjavítja a fészert, a tetőt? Hiányzott-e neki a ház sarkánál suttogó két fenyőfa?
Csend van, rettentő nagy csend, a szél se nagyon fúj. Továbbmegyünk. Újabb házak mellett haladunk el, azok is elhagyatottnak tűnnek. Az egyik udvaron nagy, fehér kutya. Úgy meglepődik az úton elsuhanó autó látványától, hogy nem is ugat. Hátsó lábaira áll, a mellsőkkel a kerítésnek támaszkodik, és csöndben figyel.
A templomkerítés beomlott a mindent elborító szederindák alatt, a bejárati, meggypirosra festett ajtó azonban újnak tűnik, drótkampóval gondosan be van zárva. A templomkert rendezett, a fű lekaszálva, a kőemelvényen álló feszület lábánál friss virág. Bent, az ablakpárkányon egy tányérban szentelt kenyér, annak jeleként, hogy itt időnként misét tartanak.
A domb lábánál újabb elhagyott ház. Az ablakai betörve, a meglebbenő függöny látványára összerezzenek. Arra számítok, mindjárt megpillantok valakit a függöny mögött, de nincs ott senki, csak egy hirtelen széllökés mozdította meg. Arra gondolok, aki a függönyanyagot megvette, kiszabta, megvarrta, feltette, karácsonykor és húsvétkor kimosta, -vasalta. Mi lett ezekkel az emberekkel? Ki tudja még elmondani a történeteiket?
Ahogy haladunk előre, jobbról-balról újabb és újabb elhagyott házak tűnnek fel. Az egyik felkelti a figyelmünket, megállunk előtte. Nagyobb, mint a többi, valóságos udvarház. Tágas tornáca van, faragott fa díszítéssel, az ajtók-ablakok felett stukkók. Az impozáns bejárat két oldalát jobbról-balról egy-egy félig törött majolikavirág őrzi. Maga a ház is romos, ferde teteje úgy áll, mint egy félrecsapott kalap, az egészet ellepi a csalán és a felbokrosodott mályva. A keletre néző ablakokra ránőttek a fal mellett magasodó cseresznyeszilva ágai. Öreg, lombos diófa nyújtja ágait a völgyben folyó patak felé. Benőtte a zuzmó és a moha, látszik, hogy régóta nem gondozza senki. Alatta a fű tele van dióval. Egyet felveszek, és magammal viszem a kocsiba, emlékül.
A bejárat mellé szegezett fémtáblácskán felirat áll: ÖNKÉNTES TŰZOLTÓ. Mintha egy pillanatra fellebbenne egy függöny széle, és bepillanthatnék mögé, a színpadra. Mi lehet ezeknek az embereknek a története? Hányszor hívhatták a szomszédok a faluba tüzet oltani? Mi lett velük? Mi kényszerítette őket arra, hogy elhagyják az otthonaikat? Tudták-e, hogy sosem térnek vissza, amikor útra keltek?
Az útvonaltervező előre küld, azt jelzi, Kisborszóig már csak hat kilométer van hátra. Az aszfalt véget ér, erdei úton haladunk tovább. Irreálisan szép az erdő: arany és bronz ragyogás, a bükkfák füstszürke törzse megannyi fantasztikus lény karcsú sziluettjeként rajzolódik ki. Itt is csend van, végtelen csend. Csak a szünet nélkül, mintegy aranyzáporként hulló levelek neszezése hallatszik. Rövidesen kiderül: nem lehet továbbmenni. A traktorok mély árkokat vájtak az erdőben elvesző útba. Mivel esteledik, és egyre hidegebb lesz, visszafordulunk.
Másnap újra útnak indulunk, a cél ismét Kisborszó. Ezúttal azonban más útvonalat választunk, Blenkemezőn keresztül, onnan balra Bába felé kövezett úton. Öt kilométer, mindössze ennyit kell mennünk, de rossz az út, tele nagy, kerek kővel, lassan haladunk előre.
A domb tetején egy méhkas mellett az útvonaltervező azt jelzi, megérkeztünk a kiválasztott célponthoz. Ez volna Kisborszó? Pusztaság, ameddig a szem ellát, az erdő csaknem benövi az utat, az almafákról úgy csüng a piros gyümölcs, mint valami tavalyról ottfelejtett karácsonyi dísz. Ugyanaz a csend, ami egész úton kísért, bár a völgyből egész halkan egy juhnyáj kolompja szól. Egy újabb kíváncsi róka figyel minket messziről, de visszafut a bokrosba, amikor közelebb megyünk, hogy jobban láthassuk.
A fák közt kirajzolódik egy templom tornya, ezért továbbmerészkedünk még vagy másfél kilométert. A templom meglepően jó állapotban van. Látszik, hogy nemrég újították fel, új ablakok vannak, betonból öntött járólapok övezik. Minden tisztának, gondozottnak tűnik, miközben embernek nyoma sincs. Furcsa és nyomasztó ez az erdő közepén meghúzódó templom. Az út meredeken emelkedik, gyalog megyünk tovább, noha tudjuk, csak romokat és elhagyott házakat fogunk találni. Meglepetésünkre az egyik házból mégis kiszűrődik a rádió hangja. Narancssárga kezeslábasba bújt, idős férfi jön elő.
– Errefelé olyan ritka a látogató, jöjjenek be egy kávéra!
Bemegyünk.
Vali tata és Olimpia asszony néhány hónapja mentek nyugdíjba. Olimpia itt született Kisborszón, a férje pedig beleszeretett ebbe az Isten háta mögötti falucskába, és azt mondja, itt akarja leélni a hátralevő éveit. Egész életüket Besztercén töltötték, aztán elvonultak ide, falura, és azt mondják, nem bánják, nem hiányzik nekik a város. Bella, a szelíd kutyus a társaságuk. A gyümölcsfákkal teli kertben ide-oda röppennek, csiripelnek a cinegék és a csuszkák.
Házigazdáinktól megtudjuk, ők újították fel a templomot, sok önkéntes munkával, innen-onnan összegyűjtött pénzből, sok telefonálgatással és utánajárással. És ugyancsak nekik köszönhető, hogy Ilonda község polgármesteri hivatala kaviccsal leszóratta a faluba vezető utat, hogy terepjáróval esőben-hóban is járható legyen.
Rajtuk kívül még négy állandó lakosa van a falunak. A templomban csak húsvétkor van szertartás, de találtak egy papot, aki kijön, amikor hívják.
Vali bácsi nagyon büszke arra, amit a templomért tett, ahol aztán körbe is vezet bennünket. Saját kezével meszelte hófehérre, tisztára a falakat. A régi, 19. századi ikonok mellett két új, Kolozsvárról rendelt kép díszeleg. A plafon még felújításra szorul, kékre festették, itt-ott sárga csillagok díszítik.
Emlékművé lehetne nyilváníttatni, csakhogy a hetvenes években az eredeti zsindelytető helyére bádogot tettek, mert már esett be az eső. Az eredeti zsindelyes tető visszaállítása pedig olyan mértékű munkát igényel, amelyre nincs pénz.
Kijövünk a templomból, és Vali bácsi megmutatja azt az épületet is, ahol hajdan a falusi iskola működött. Kétszobás ház, folyosóval, jelenleg félig összedőlve.
Kisborszón sosem volt könnyű az élet, a forradalom előtt mégis hatvanhárom portáról szállt fel a füst. Sosem vezetett ide igazi út, nem volt itt orvosi rendelő, bolt, még a villanyt is csak 1990 után vezették be a faluba. Mennyi esélye van a falunak arra, hogy ne tűnjön el teljesen? Nehéz megmondani. De Vali bácsi boldogan, reménykedve meséli, hogy nemrég hajdani borszóiak unokái látogattak a faluba, és azt tervezik, nyaralót építenek nagyszüleik régi telkére. Meg valami szatmáriak is vásároltak egy elhagyott házat és azt tervezik, hogy jövő nyáron felújítják. Rákérdezek, mennyibe kerül Kisborszón a föld, de nem akar pontos összegeket mondani. Elbúcsúzunk, előtte megígérjük, hogy még jövünk erre látogatóba.
Annyi szépség, annyi nyugalom van ebben a világvégi faluban, hogy alig bírom elviselni a zsúfolt városba való visszatérés gondolatát. Letérünk hát ismét az útról, amikor egy jelzőtábla jobbra a kishegyi műemlék fatemplom felé irányít.
Dombok közt békésen kanyargó országút, az aszfalt sima, mint a tenyerem, vadrózsabokrok, bronzszín erdők: a kishegyi templomhoz vezető út eszményi, gyalogos sétára, biciklitúrára való. De itt is csak elhagyott házak fogadnak és csend. Fák, amelyek szabadon nyújtogatják ágaikat mindenfelé: udvarokba, kertekbe, utakra, háztetőkre.
Egyik-másik ház azt a benyomást kelti, hogy tulajdonosai nemrég mentek el, és vissza fognak térni. Ezek mintha maguk is várakoznának. A fal mellett szépen halomba rakott fa, ablakpárkányon felejtett teáscsésze, egy ablak alatti kispadra dobott ruhadarab. Parabola-antenna az istálló falára szerelve.
Más házak szinte teljesen tönkrementek, falaik omladoznak, a tető beomlott, fekete lyukak ásítanak az ablakok helyén. Sorsukba beletörődött, szomorú hangulatot árasztanak ezek a halni készülő házak. Aki odafigyel, itt is megtalálja a hajdani lakók nyomait: egy nagy sietségben ottfelejtett színes párna, a hajdani nyári konyha falán árválkodó szita, egy szétesőfélben levő kanapé vagy egy káposztáshordó.
Lehet, hogy kétnapi pusztaságban való kóborlás után kissé meglódult a fantáziám, de az az érzésem, egyes házakat mintha zavarná a jelenlétünk. Süket puffanások hallatszanak bentről, mintha figyelmeztetnének: ne gyertek közelebb! Még a végén cserép hull a nyakatokba!
Csönd van, süt a nap, és kellemes az elhagyott utcácskákon sétálni. Édes, piros jonatánalmát rágcsálni, amit az immár kedvükre növő gyümölcsfákról szakítottunk. Varjakkal versengve diót törni. Közel menni a házakhoz, alaposan megvizsgálni őket, megpróbálni újraírni a történetüket. Félrehajtani a bokrok ágait, és beosonni kertekbe, gyümölcsösökbe. Térdig járni az utat borító levél halomban. Senki nem járt itt előttünk, és az utat a sárga megannyi árnyalatában pompázó vastag levélszőnyeg borítja. Minden olyan szép, és olyan nagyon szomorú.
Sokat hallottam már a falvak elnéptelenedéséről, de először látom a saját szemeimmel, mit jelent ez. Két nap alatt három olyan Szilágy megyei falucskában jártam, amelyek lassan elenyésznek. Eltűnnek alig pár kilométerre a Kolozsvárt Nagybányával összekötő országúttól. Eltűnnek zajtalanul a dombok mögött, és az országúton kényelmes autóikban elsuhanók mit sem tudnak erről. Egy héttel korábban még én is azok közé tartoztam, akik mit sem tudnak az országúton túl hallgató világról.
Megdöbbent a felfedezés: elég lekanyarodni a főútról, épp csak egy kicsit letérni a megszokott útvonalról, és az ember egy másik világba jut, amely halkan, lassan mesélni kezdi a történetét.
Különös, szédítő a világvége csendje. Varázslatos az, ahogyan a természet teszi a dolgát. Visszahódítja a területet, közömbös, pártatlan.
Hirtelen úgy érzem, elborít, megfojt ez a sok csend és szomorúság. Vissza akarok jutni a főútra. Embereket akarok látni, zajokat hallani, zsúfolt utcákon sétálni, sorban állni, kávét inni és süteményt majszolni. El akarok menni innen, itt akarom hagyni ezt a bizarr, kihalt világot.
Hazafelé egyre az jár a fejemben, ugyan miért zsúfolódunk össze a forgalomtól megbénított, összevissza épületekkel elcsúfított, rossz levegőjű városokban, amikor az élet olyan egyszerű és olyan szép tudna lenni nem is olyan távoli helyeken? És nagyon szeretnék tenni valamit azért, hogy ezekbe a kihalt falvakba visszatérjen a nyüzsgés, az élet, a történetek.
Vallasek Júlia fordítása
Műteremben
Nehéz a csendet jól megfesteni, ahogy írni is nehéz lenne róla, gondolta, miközben a férfi képeit nézte, akit magában csendfestőnek nevezett. A csend a hallgatásról szól, a kimondott szavak hiányáról, olyan gondolatokról, amelyek elkerülik a beszédet mint kifejezési formát, sőt nem is tűrik, és legfeljebb valamilyen tiszta, messziről, talán a hegyen túlról, a felhők mögül kiszűrődő, vagy a folyózúgás monotóniájából kiszökkenő halk, épp csak szivárgó zenei harmóniát visel el, mint amilyenek Satie Gnossienne-jei.
Azelőtt, ha a csendre gondolt, egy óriási tölgy jutott eszébe. A csend kiszínezéséhez akkoriban ennyi éppen elég volt. A fát egyébként egy másik művész festette öt évtizeddel korábban, akit akkor még nem, csak sokkal később ismert meg. Nem ülhetett az öreg tölgy árnyékában se soha, hiszen még a létezéséről sem tudott e méltósággal teli, termetes fának, amely évszázadok alatt terebélyesedett akkorára, hogy minden arra járónak kedve kerekedjen megpihenni alatta, és szemügyre venni a lombjában fészkelő madarakat, az odvában lakozó fekete mókusokat – mesélte később az a másik.
A csendfestő is festett fákat, azaz inkább csak rajzolt, vagy belekarcolta a rézlemezekbe, és nyomatokat készített róluk. Sose említette neki, hogy ismert előtte egy másik művészt, akit ugyanúgy rabul ejtettek a fák, ahogyan őt, s azt se, hogy gyakran felidéződik benne az a csend, ami az eltávozása után maradt. Hogy ez belülről fakad-e, vagy a fák hozzák elő, nem sikerült megfejtenie.
Míg járkált a képek között, eszébe jutott több régi csend is, amelyeket egykor megélt, amikor pedig szívesen távol tartotta volna őket, mert félt a nyomukban alakot öltő magánytól, a szomorkás és nyomasztó hangulatot keltő hiánytól, amit a pszichológusok szorongásnak neveztek volna, ha hozzájuk fordul. De nem tette, mert ahogy életében mindig, minden nehézséggel, ezzel is egyedül küzdött meg. Zajos magánynak hívta ezt az állapotot egyik kedves írója után, hiszen szinte sose volt egyedül, s hogy így legyen, tudatosan ápolta kapcsolatait, barátokkal, ismerősökkel vette körül magát. Jött-ment a világban, egyik országból, egyik városból a másikba, le ne maradjon semmilyen fontos eseményről, és táncolt, amikor lehetett, mert ez volt a legkedvesebb szórakozása, táncolt még akkor is, amikor a szédülés úgy elfogta, mintha részeg lenne. Ilyenkor csak nevetett, és csodálkozott, hogy mindez vele történik.
Amikor a csendfestőt megismerte, még nem tudta, hogy egy másféle csendbe lép majd. Régi, törékeny porcelánkancsók, üvegpoharak, cukortartók és kopott zománcú bödönök, fémdobozok szülték azt a furcsa, titkokkal telt, kék csendet a monokróm festményeken. Akár Morandi, ő is képes csupán a bekarcolt vonalakkal vagy a fehér papíron fekete szénnel felidézni a kék, fehér és sárga kannákat, tálakat, csészéket és más, egyszerű tárgyakat, a csendes délutánokat és alkonyatokat, és képes titokzatossá varázsolni festményei atmoszféráját, megteremteni és észrevétetni a tárgyak misztériumát.

Beszédes volt ez a csend, miközben igen halk. Nem arra várt, hogy ő szóljon, keresse, de megszólította: mintha szellő lebbenne. Befogadta, és nem juttatta eszébe, hogy mi jön ezután. Hogy jön-e valami egyáltalán? Ez a csend távol tartotta tőle a szorongást. Ez dédanyja kopott, a használattal száz év alatt fényessé csiszolódott, graciőz fakanalát juttatta eszébe, anélkül, hogy hiányt keltett volna. Sőt, képes volt valamit adni, ami közelebb visz a bizonyossághoz, hogy az élet biztos lehetőség valamire, amit élettelenül nem lehet megtapasztalni. Hogy az élet az életért van, és ehhez a csend is hozzátartozik.
Ez a gondolat vidámmá tette, és a képek alkotója is jókedvű, derűs volt egész este. Késő éjszakába nyúlóan bolondozott, s előkapva a gitárját, ismeretlen dallamokat rögtönzött. Hogy kinek a kedvére, az övére-e, vagy a magáéra, nem derült ki, mindenesetre színesebb lett tőle az est. A csendről ettől kezdve egyáltalán nem gondoltak: a műterem levegője telve volt muzsikával, szépen formált dallamokkal, versekkel, szövegtöredékekkel, annyira, hogy még a félliteres aludttejes bögrén is megmozdulni látszottak az apró virágok.
Mély álomba merült a hosszú este után. Aztán hajnalban, még virradat előtt azt álmodta, hogy egyedül van a monumentálisnak ható műteremben, és a festő keresésére indult. Körbetapogatta a bútorokat, a kétméteres vásznakra festett csendéleteket, amelyeken a kék olyan méllyé változott, hogy már szinte feketének tűnt. Érezte, ahogy inge hozzáér a modellként állványra helyezett porcelánbögrékhez, de egy pillanatig se jutott eszébe, hogy leverheti őket, megtörve az éjszaka nyugalmát. A tetőablakon át ezüst pontokként pislákoltak a halványuló csillagok, és egy, ki tudja, honnan szökött, derengő fénysugár megvilágította a galérián magasodó állványon álló, óriási alkotást. Zavarta, hogy nem tudja eldönteni, a résnyire nyitott ajtót a festményen látja-e, vagy mögötte, a fenti helyiség homályos sarkában. Ahogy nézte, a kép fokozatosan kivilágosodott, és az ajtó sarkig tárult rajta. A festő pedig ott állt a nyitott ajtóban, mintha az lenne a természetes, hogy benne van a saját művében.
Ó, hát ott vagy? – nyugtázta. Nem kapott választ, és ahogy a felkelő nap sugarai bearanyozták a csendet, a képen az ajtó ismét csak résnyire volt nyitva, mintha valaki sietségében felejtette volna úgy.
Király György illusztrációja
Terék Anna versei
ELÉRNI A NAPBA
Partizán, 1945
Senki sem mondta,
hogy maradnunk kéne,
vagy hogy el lehet indulni
haza.
Négy év után már
arra sem emlékeztem,
hogy nézett ki a házunk,
az udvar.
Az jutott eszembe, hogy
biztos beköltözött már
anyám házába valaki.
Meghalni indultam el,
ezért jöttem el idáig,
útközben győzni,
de sosem volt idő
végiggondolni,
mi következik majd
mindezek után, ha mégis
életben maradok.
Mintha egyikünk se
hitte volna, hogy győzni
fogunk, vagy veszíteni,
örök harc, nem is kell
a végére érni.
Ültünk az állomáson,
Žarko ivott,
Ervin a zsebéből pakolta ki
az asztalra mindazt,
amit egy év alatt,
kivégzések után
összegyűjtögetett,
fából készült kis vonat,
pipa, karóra, zsebtükör.
Három hóhér,
egészen elsápadva
a győzelemtől:
tudtuk, innentől már
nincs semmi dolgunk,
a nép majd fölépíti
körénk újra a világot,
nekünk csak nézni kell,
csillaggal mellünkön
élvezni a békét,
de bennem nem maradt semmi,
mintha gyaloglás közben,
a harcok alatt elfogyott volna
a szívem is.
Csodálkozva állt a vérem
a testembe szorulva,
csak az a mellemre tűzött csillag
pumpálta bennem a keringést, és én
nem tudtam elindulni haza.
A zubbonyom ujját szorítottam,
a beleszáradt vért,
hátha Azra a másvilágról megsúgja,
mit csináljak a szabadsággal
nélküle.
Még ott, Boszniában,
túl magasak voltak a hegyek,
túl közel kerültünk az éghez.
Ott kellett volna még
beleakadni Isten kezébe,
le se érni a völgybe.
Talán még ott,
a Kozara lábánál,
kellett volna visszafordulni.
Megfogni Azra kezét,
gyávának kellett volna lenni.
Visszafordulni, ha lett volna még
mögöttünk ország.
Kitakarta a vonat a napot,
belehasított a napsugárba,
ahogy elindult az állomásról.
Ahova indulok nem ér el
a fény.
Miénk az egész ország,
a szabadság,
a szabadság és az élet
is a miénk maradt,
de egyik elvtárs sem tudta
megmondani,
hogy mit kéne csináljak
ezek után.
Csak akkor vagyok ébren,
amikor félek.
Az a valóságos, ami veszélyes,
ami fáj. Amikor baj van,
nagy baj, akkor érzem
azt, hogy élek.
A többi káprázat.
Mintha múlás nélkül
várakozna az idő.
Mondták, hogy
gyárakat emelnek,
és a nép keze
elér majd a napba.
És vártam: füst borítsa el
a gyáraktól a várost,
munkások mossák föl
mögöttem az utat,
öntsenek utánam bentont,
a napba mártva
olvasszák meg a vasat,
hogy égjen szét minden,
amit nem tudtam
ezen a világon
porig rombolni.
NYÁR
John
Remeg a táj.
Utakat olvaszt maga alatt a nap.
Keményedik az ég a forróságtól,
hegyek repednek lassan,
és nincs a kezemben semmi.
Fekete világ, forró utak
felett a levegőben egyre csak
remeg a táj.
Bármerre indulnék, apám
a maga lábnyomába illeszti talpamat.
Anyám arca csillog: vizes,
mindig csak miatta.
Nem tudom, apám milyen bánatot
emelt át az óceán felett,
kinek a könnyével tömte ki zsebeit,
és kinek a vérét hozta át lábán
Európából.
Álmában folyton véres
nyomokat hagy a sivatagban.
Sebében ott az anyaföld,
a szepszistől nem múlik láza,
és vár, csak vár,
folyton reszketésben,
folyton gyulladásban.
Úgy húzza maga után a bánatot,
mint félig levetett inget,
a szomorúság széle az öve alá szorult,
és bárhogy nyújtózkodik,
forog és vetkőzik,
egy része mindig a bőréhez tapad.
Asztalnál veszekszik,
fogak közt marad mindegyik falat.
Elrághatatlan nappalok,
torkot feszítő vacsorák.
Könyvekbe rejtett leveleket nézegetek.
Hegyes, szúrós betűk, érthetetlen szavak.
Apám könyvekbe dugja a magyar leveleket,
a fényképeket közéjük rakva.
Az egyiken egy lány mosolyog,
a szeme csukva,
szemben áll a napnak.
Apámnak külön nyelve van sírásra,
káromkodásra és a hosszú imákra.
Minden másra angolul morog.
Törött szavak hullanak szájából,
nyelve beleütközik fogába
minduntalan.
Az ablak üvege párás a tenyerem alatt.
Forró a levegő, nem mozdul semmi.
Olvad apám alatt az út és magyarul jajgat,
mint akiben már mindegyik csont törött.
Jó lenne messzire menni,
ahol evéskor megrághatok
minden falatot.
Jó lenne mindazt letenni,
amit apám egy zsinórral
a nyakamba akasztott.
Húz, enged, fojt, nem ereszt.
Tekintetével a napba szúr.
Ha sokáig várok, megolvad
körülöttem minden út,
és hiába hűl ki mögöttem a táj,
ebbe a földbe derékig sűllyedve,
egyhelyben maradok.
Demény Péter versei
Petrezselyem
Két válásra fektettem magam.
Gügye szójáték, nem szabadulok úgy sem,
főleg magamtól.
Csak élek. Amíg még zöldell a
petrezselyem és a spenótfőzelék,
amíg még több fogam van, mint szívem.
Próbálok szenvedélyes lenni és
fegyelmezett, lehetőleg két t-vel.
Előveszem az öniróniámat.
Olykor mintha anélkül is zuhannék.
Illúziók
Megőrzöm magam hűségesnek,
nem nézem a lányok gyönyörű hátát
nyáron, ahogy belényomódik a pánt,
és nem álmodozom orgonáról, mikor
már az őszirózsák nyílnak.
Eszembe se jut, hogy valaha
mindenkit meg akartam kapni,
csalódottabb lettem és csiszoltabb,
magam gyártotta elveszett illúziókkal
vettem körül magam.
Megérdemled, hogy hűséges legyek, én
viszont megérdemelném, hogy hűtlenkedjem,
de magamra már ritkán gondolok
ebben az összefüggésben, benne
maradnék a boldogságban.
De ha újra lehetne kezdeni, megint
minden lányt meg szeretnék kapni,
megint végigcsinálnék még talán
többet is, mint amitől olyan sikeres
lettem az elveszett illúziók gyártásában.
Metszet
Hűség? Hát igyekszem.
De a bennem levő sár
mindig feltör valamiképpen,
Moszkvámban a szar.
Pedig én is csak valamit
kiszivattyúztam, valamit
meg szerettem volna
javítani.
Hová mehetnék? Élek
mindmegannyi fortyogó
csővel a szívemben. Eléggé
dobog.
Tankó Andrea novellái
A nők mind elfogynak
Gyuri rendes ember volt. még sokadik látásra is, hiába mondták a szülei, te lány, ha ennyit tanultál, ennyit rendeztünk, ne rontsd el az életed, minek neked tizenévesen férj és háztartás?
apaimádó volt, mindenki úgy emlékszik rá a faluból, mint egy úri lányra, aki mindig az apja körül lebzselt. pedig nem voltak úri módban, csak ügyeskedtek egyik napról a másikra, Gizi pedig szép volt, mindig tiszta ruhában járt, iskolába inkább, máshová nem, sose volt kikapós, nem diszkózott, nem mondhatott rá semmit a falu nyelve. pedig volt neki, nem is akármilyen.
mégis elcsavarták az eszét, nagy divatja volt a szöktetésnek, ablakon vagy mezőről, iskolából vagy a boltból, a lényeg, hogy el. csalták aztán minden földi jóval a fiatal lányokat, s amikor látták, Gizi nem vihető, égi szintekre emelkedtek. a szerelem ígéretével megvásárolható a lélek. Gizi ment. és lett feleség, más asszony gyermekeinek anyja, mosónő és takarító, a ház legyen pacekban, a gyermekek is pacekban, körmözni nincs idő, hiába, hogy jó pénzt hoz, azt meg pláne fölösleges mondani, hogy de hát szereti.
Gyuri rendes ember volt, sokadik látásra is, mégis keretbe szabta Gizi szelíd testét-lelkét. Gizi azelőtt sosem kapott verést, a szülei emiatt is kilógtak a faluból, olyan magyarosak meg úriasak, mindig ezt susmogták róluk, akárhányszor megjelentek a poroson és hárman, békésen vonultak a vasárnapi istentiszteletre. Gizi azelőtt sosem rettegett, embertől nem, csak a házsor végi kutyáktól, nem lehetett tudni, mikor tépik el a láncot, amit már csak egy kicsi, földbe vert cölöp tartott, s rontanak neki a léckerítésnek.
Gyuri volt az első, aki azt mondta, egy pof, nem pof, meg amúgy is, fenyítésből ért az ember, ha sokadjára sem pacek az asztal vagy Gizi visszaszól, ahelyett, hogy csendben maradna, a pof majd segít. Gizi elhitte, hogy zavaró a jelenléte, hogy kérdés helyett jobb a bizonytalan csend, Gizi elhitte, hogy egy még nem a világ vége. meg még egy, meg még egy, meg még egy – sem.
Gizi sokáig nem beszélt a szüleivel, fiatal feleség-éveiben fájlalta a törést, ami beforratlanul tátongott közte és szülei között. néhanap a ház előtt málnabefőtt vagy friss murok várta, mellette a nehéz időket is megélt mindenes füzet vonalaira erőltetett remegő írás – szeretünk. csak az anyja lehetett, ennél közelebb mégse merészkedett, Gizi meg elfogadta minden új tudását az élet rendjéről. maradt a távolban -málna -lekvárnak -örvendő.
Gyuri hirtelen halt meg, fiatal volt még, lópecérkedett hétvégente, a közeli faluban aznap is lóvásár volt, oda indult. az idegenből érkezett motoros nem tudta, milyen átkozottak az útviszonyok a faluban, ide még a madár sem téved, nemhogy ismeretlen ember száguldó motorral.
a temetésre alig jöttek, Gizi a távolban látta csak anyját és apját, nem állták körül a sírt, nem volt ének és harsona, a siratóasszonyok és a gödörásók megbízható jelenlétében csak Gyuri anyja és gyermekei, valamikori felesége sírtak kicsit, majd a kínálmáción kapott kalácsot szorongatva eltűntek.
a gyász évében Gizi megfiatalodott, kivirult, senki sem értette, minek örül, s minek éppen most, hát szegény Gyuri, nem most halt meg alig egy éve? Gizi erőt vett magán, és a hatodik hét leteltével felkereste a szüleit. ismét hárman jártak vasárnapi istentiszteletre, karöltve, hangos szó híján. a törés hegesedni kezdett, fájása már nem hasított.
egy este, koraősz lehetett, sokat fújt a szél azokban a napokban, Gizi apja vendéget hívott vacsorára. Gábor erős hátú, szál egyenes férfi volt, a bajsza már őszülni kezdett, de tipikusan az az ember volt, akinek senki nem tudja a korát, olyan jól tartja magát. Gábor volt az új napszámos-fenntartó, különösen kedves, semmi arrogancia, semmi felvágás, megtetszett Gizi apjának. remélte, nemcsak neki.
Gábor fél évig rajongta körül Gizit, a munkás öreg szelíd tekintetű lányát, amikor magához kérette. végre egy házasság, amit a szülei is támogatnak, Gizi megnyugodott ettől a gondolattól, s bár már kevésbé vágyott égi jókra, mint anno, mikor Gyuri szöktette, jól esett a figyelmesség. Gizi hamar visszazökkent a kerékvágásba, begyömöszölte magát a keretbe, amit még Gyuri faragott neki, kemény fából, se hajlítani, se megtoldani nem lehetett. alkalmazkodott hát ismét a feleségképhez, főtt a tokány, hol húsosan, hol babosan, sült a hús, kérgesre, ahogy Gábor szereti. már vendégeskedései idején kijelentette, jól megszégyenítve Gizi anyját, aki mindig vigyázott, nehogy kiszáradjon a hús, jó szájízzel csak kérges húst lehet enni, ropogjon.
aztán Gábort lefokozták, olyan hirtelen, mint ahogy főnökké avanzsálták, nem mondta, csak mormogta a bajsza alatt, ami mintha egyik napról a másikra fakult volna teljesen ősszé. Gizi nem tudta, mit jelent ez. akkor még. a változások gyökerestől jöttek, Gábor kedves, szerető arca odalett a pozíciójával együtt. a kiabálásokkal kezdődött meg az alkohol szagával, a kettő valahogy egybeesett, ahogyan a kimaradások és az éjszakai zelegorkodás is. Gábor későn ment haza, aztán már alig, akkor is hangoskodott, mindenkit felköltött, hiába, hogy pár hónapos volt a legkisebbjük, ilyenkor csak az számított, hogyan tud eljutni a fotelágyig, meg amúgy is, ki tette a kosarat a földre. pofont nem kapott, Gábor nem az a fajta volt, ő a csuklószorítást alkalmazta szívesen, erős munkás keze hetekig nyomot hagyott Gizi vékony csuklóján. akkor már tudta. Gyuri mondását Gábor is vallja, a pof meg bármivel helyettesíthető.
a rettegés beköltözött a falak közé, a falakból meg Gizi testébe, átjárta a szöveteit, Gizi meg csak fázott, reszketett, maga sem tudta, mitől, odakinn meleg idők jártak. Gábor megkövetelte, hogy amikor csak hazaér, bármikor is legyen az, terített asztal fogadja, körülötte mindenki, aki él és mozog a házban. a közös vacsora szentsége. szerda lehetett vagy szombat, a hétköznapok összefolytak a hétvégi napokkal, mindegyik ugyanolyanná vált, kelés, mosdás, etetés, takarítás, főzés, asztalterítés, mosogatás, mosdás, gyermek ágyba, asszony ágyba. ezen a szerdán vagy szombaton Gábornak nem ízlett a kérgesre sült hús, a hús, amit öt éve ugyanúgy készít Gizi minden második nap petrezselymes krumplival, félig hidegen tálalva – ahogy kérte, ahogy várta. ezen a szerdán vagy szombaton Gábor nem elégedett meg a csukló elszorításával, kisujjból kirázott mozdulattal verte bele Gizi állát az asztalba. azon nyomban szilánkosra törött az állkapcsa. Gábor maga vitte be az ügyeletre, még a végén Gizi kitálalna, elmondaná, hogyan él, hogyan hal abban a házban.
Gizi ekkor mindenkorra megértette, mit jelentett a lefokozás.
Anett, akit harmadikként szült Gábornak, megmentőként született. Gizi tudta, ha még egy gyerek születik veszélyes környezetbe, ki fogják menekíteni. nem miatta, a gyerekekért. a rendőrök a faluban úgyis összejátszottak Gáborral, belefolytak minden ügyébe, szürkületkor, ha figyelmesen járt az ember az utcákon, álltak a rendőrautók a házsorok végében, hol kiszállt, hol beült éppen valaki, kezében apró, fehér tasak. Gizinek sosem hittek, hívta ő, ha félt, hívta, aztán már csak akkor, ha tele volt véraláfutással, ha látják, csak elhiszik. nem hitték. csak gyanúsítgatás az egész, meg amúgy is, kinek a házában lakik, bért fizetnek vagy az övék? vigyázzon, nehogy az utcára kerüljön. és a rendőrautó már hajtott is tovább.
akkor az éjjel, amikor menekítették, nem vihetett magával semmit. ő és a gyerekek, egymásba kapaszkodva, ahogyan kislányként a szüleivel ment templomba, beültek a furgonba, addigi életük meg, mintha sosem lett volna, csak távolodó gombostűfejként a sötétben. Anettel megszületett a szabadulás.
Gizi és a gyerekei nem panaszkodhatnak, legalábbis mindig ezt mondja először, ha valaki megkérdezi, hogy vannak mostanság. de Gizi, úgy igazán, miért ne panaszkodhatnál? és ha akad valaki, aki csendben, kacsintások és szemöldökráncolások nélkül meghagyja Gizit a saját idejében, Gizi felbugyog és folyni kezd. folyása hömpölygő, hol lassú, meg-megálló, hol erős sodrású. viszi a víz a felszínre tört, megnehezedett élet apró darabjait, viszi a lelket, ami szétosztódva vált le Gizi testéről, a lélek szolga, szolgálása szíves, majd terhes.
a rosszlányokponthú-ra is feltett, azt mondta, oda való vagyok, úgy hívott fel a gyerekkori barátnőm, hogy a faluban ez a fő hír, árulom magam, árultatom, biztos, jó pénzt keresek. a rosszlányokat is ő nézegette, bár mindig tagadta, mit csinál a bogyózás mellett. egyszer hívott egy ismeretlen szám, már itt voltunk az otthonban, felveszem, mire egy síró, karcos női hang dadogni kezd. egy hónap alatt kettő. Anett nem a negyedik gyermeke volt, előttem és közben sok nővel hált még, lent a testvér, fent a testvér, mikor megunta az egyiket, bemelengette magát a másik ágyába. Anett a tizennegyedik gyereke. tizennégy. rodás nőkkel paktált, nem voltam elég jó feleség.
a nők, akikhez Gábornak köze volt, mind elfogytak lassan.
Gizi, harminc, konyhai baleset, szilánkos állkapocs-törés
Judit, huszonkettő, arculatváltás nevében rázárta a szoba ajtaját és hajvágó géppel kopaszította meg
Melinda, negyven, az égő tűzhelyre nyomta arcát
Szimona, harminckettő, mosolyogni idegenekre tilos, szája sarkától orrközépig elnyúló heg
Mari,
Lujza,
Roxi,
Gizi,
Judit,
Melinda,
Szimona,
Mari,
Lujza,
Roxi,
Gizi,
patakja bőszen árad, köpi ki magából a döglött halakat, minden csupa szemét, alga, törmelék.
csak legyen, kin átmosnia.
Gizi és a gyerekek pár hónapja vannak még csak az otthonban, mikor Gizi munkába áll. életében először dolgozik, konyhai kisegítő. szívesen folytatja a szolgálatot, végül is, világéletében ezt tette. esténként, mikor hazafele ballag a családi házak között, figyeli az ablakokat, számolja, hány mögött ég fény, gyertya, villany. az életekről gondolkodik, arról, ami mind lehetne, lehet, van is. a háta mögül, most már egyre távolabb, még recseg az utolsó hév hangosbemondója, vonat indul a kettes vágányon, kérjük, vigyázzanak, dudálnak még a haza siető sofőrök, csikorog a kerék. ember már alig, de a házajtók nyitása még elhallatszik hozzá. mielőtt belépne, mint minden alkalommal, amikor egyedül sétál sötétben, megáll és elmosolyodik. a város zaja, mint egy szimfónia. Gizi gyógyul.
Anyafüzér
Korán nyitott, reggeliben már felmosta a földet, jobb napokon kávét is főzött. A nagyhangú, víg kedélyű férfi kolléga szerette meghozni a kávét, majd felkérni valakit a nemes feladatra, hogy lefőzze. A vízköves, ritkán tisztított filteres kávéfőző sarvalta ki magából a cseppeket, a kávégőz belengte a vinylszagú termet. Ami készségesen főzte a kávét, mosta a földet, ringatta a gyermeket, fejtette ki a véleményét. Volt, aki szerint takarítónő volt, de magára dajkaként tekintett. Híd. A telep ismerője, rettenthetetlen, szerepeiben gyakran összekuszálódott, minden nap más-tekintetű. Nő. Anya.
Ami története lassan bontakozott ki, értett ahhoz, hogy csak a beavatottaknak meséljen, néha kendőzetlenül, néha félszavakban, tudta, mikor kell félrenézni és bólogatni, ha kényelmetlenné vált a beszélgetés. Ami története tele volt hurkokkal, belebogzódott a lelke, kiismerhetetlenné vált, mint a telep azoknak, akik kintről jönnek. Terepszemle-gyanús minden ártatlan(kodó) felmérés és szemlézés.
Takarító-dajkaként egyszerre főzte a borsót, dagasztotta a kalácsot, lépegetett és játszott az összes anyukával, aztán mikor kondult az órája, pattant, hogy elkészítse a fél 12-es uzsonnát. Bejárt a terembe Ami lánya is, Zsazsa, puha almaarcú lány, hozta, húzta, ölelte, eltolta a kisfiát. Dadogott, erősen dadogott, mint az anyukája. Néha a semmiből, tehetetlenségében mérges lett és zavart, hiába kínozta, nem tudta elmondani, amit akart. Máskor nyugodt volt, viccelődő, panaszolta ő is az urát, pedig szerette, de hát sosem volt otthon, fiatal fiú volt, külföldön dolgozott. Zsazsa egyedül lakott, egyedül a nagymamájával, néha az anyósával, az anyjával megszakították a kapcsolatot. Egy volt a sok közül, tizennyolc éves, sem a teremben, sem a telepen nem lánya már az anyjának. Anyja volt hát ő saját magának, anyja a kisfiának. Almaarcú lányanyja almaarcú kisfiának. A füzér megbomlott, lazultak a szemek.
Ami új életet kezdett. A férje öt-hat évvel fiatalabb volt, szült neki négy gyermeket, a legkisebb alig nagyobb az unokájánál. De Aminak nemcsak ez a négy volt, régi életéből menekült, felnőttek már azok a gyerekek, Zsazsa és a testvérei. Amit eladták, fiatal volt még, férjhez adták egy kereskedőhöz, külföldön éltek sokáig. Ami hazaszökött, járt egyik házról a másikra, egyik kézből a másikba, mígnem a telepre került. Az új férje betegeskedett, sokat ivott, napszámban dolgozott. Néha csak betegeskedett, néha csak ivott, de akkor egészen kikelt magából. Amikor így, Ami szürkébben jött reggel, lekerültek ujjairól a gyűrűk, le a fújtatott arany fülbevaló. Csendes volt és visszahúzódó, hiába kérlelték, nem beszélt. Aki kiismerte, tudta, ismét olyan időszak ez. De arról az olyanról sosem beszéltek, nem beszélhettek, elfogadták az elfogadhatatlant, valós segítség nem volt, ha harcolt és szembeszállt, minden csak rosszabb lett. Legalább dolgozni eljárhatott, őt elengedték, egyike a keveseknek.
Ami szélvihar volt, ha vitázni kellett, ismerte a telepiek nyelvét, eszköz is volt, nemcsak híd, de neki ezt sosem mondták, dolgozó asszony, erős, kiállt a munkája mellett, közben pedig nőtt a púp a hátán, görnyedt és púposodott. Seperte be a sarokba a vállalhatatlan napokat, fáradt volt, félt vagy nem, már ki tudja. Azt mondták, minden azért van, mert meg akarja tartani az urát. Mint legutóbb, akkor is kényszerszülést kellett végrehajtani rajta. Nem tudni, mikor volt a legutóbb, de Ami egyszercsak rosszul lett, napról-napra gyengélkedett, bővebb ruhákban járt. Sokáig tagadta, majd annyit mondott: Terhes vagyok. Ikrek.
Lassan, a terhessége trimesztereinek ritmusában kezdett töredezni, hullottak ki a darabok, közben pedig nőtt a púpja, nőtt a hasa. Ami bezárkózott, ellene fordultak, pletykálták. Nagyanyának ismét gyermek. Biztos az urát akarja megtartani. Idegenkedtek a telepiek az ikrektől, kevés volt belőlük odafenn. Ami büszke volt, majd zavart, nem nézett a szemekbe, ha valaki hozzá beszélt. Járása lelassult, hiába mondták orvosi terminussal, hiába románul, hiába magyarul, eldöntötte, hát maradnak. A babák maradnak. Mindvégig reménykedett, hogy összeérnek a fejlődésben, nőni fog a kisebb is, nem lesz baj. De baj mindig lesz és a gyűrű nem kerül vissza az ujjra, nem a fújtatott nyaklánc sem.
Azon a nyáron melegebb volt a megszokottnál. A telepen minden fokozottan érződik, kavargott a por a fülledt időben, a szél és eső messziről elkerülte az ott lakókat. Ami a gyerekekkel sétált, a terem fele tartott, amikor összeesett. Másodjára is. Lazul a füzér. Ami nem tudja, de kiesőben az egyik szem.
A mentő nem a városi kórházba szállítja, ott koraszüléssel, ráadásul ikrek koraszülésével nem foglalkoznak, szirénázik fel egyenesen a legközelebbi nagyobb román városba, ott megfelelő ellátásban részesülnek majd. Ami két gyereket szül, egyet az életnek, egyet a halálnak, Ami lánca megpattan, szemei szétgurulnak. Ami lenyúl érte, keresi a széthulló gyöngyszemeket, császármetszése a sejtjeiig hasít. Visszadől, egy szem híján ismét összefűzhető a lánca. Melitta Liliána. Dadogva adta az élő kislánynak a neveket, bár a kettőt terhessége szűk hat hónapjában külön-külön szánta.
Melitta Liliána, testvéred helyett is életre született, kicsi, kicsi tollpihe, apró vörösbegy apró tollpihéje, a neved a tied, de te nem vagy a neved.
Melitta Liliána inkubátorban marad még egy hónapot, nincs aranyóra, nincs anyai simogatás, Amit hazaküldik, naponta jár be a központba telefonálni, mert naponta telefonálhat, hogy megkérdezze, hogy van a kislánya.
Ami járása lassú marad, a lábát a földön vonszolja, visszamaradtak a bő ruhák is, pedig már nem terhes. Az arca fakó, napról napra csak fakul, hívástól hívásig él, a többi gyerek közben istápolja egymást. Amit ki istápolja?
A nap már fennebb jut az égen, fényes, de ereje alig, amikor Ami rémálmot lát. Kutyákat szültem, szőrös kutyákat és féltem tőlük. Az egyik rám támadt. Mondja, közben a halotti bizonyítványt szorongatja, beteszi a táskájába, majd kiveszi, néha összekeveri a születésivel, mert a nevenincs kislányának kettőt állítottak ki. Ami azóta a táskájában hordja mindkettőt, volt kislánya, mégsincs, a telepen nem beszélhet erről, de titkon mindenki tudja. Mi lesz a holt gyermekekkel? Fekete kabátjukba mélyebbre süppednek az asszonyok. Lehull az év első hava.
Ami nyakán seszínű gyöngysor, nem arany, nem beadható, az övé, illeszkedik az arcához, ami azóta se nyerte vissza színét. Rosszat már nem álmodik, legalábbis nem beszél róla. A hallgatás asszonyai szemük ráncában, kezük hidegében, görnyedező, szatyor edzette hátukon viszik a fájdalmat, a ki sosem mondhatót.
Melitta Liliána apró tollú vörösbegy-fióka, pirossága az élet, pirossága a testvére, aki név nélkül született és név nélkül halt meg, aki beleivódott Melitta Liliána minden rezdülésébe. Melitta Liliána már három kiló hatszáz. Ami szorosan köti magára vörösbegyét, felneveli őt is, mint a testvéreit. A hiányzó gyöngyöt keresi még egy darabig, aztán inkább úgy fordítja nyakláncát, hogy hosszú haja eltakarja az űrt. Ünnepnapokon, ha kienged(i).
A novellák megírásakor a szerző a 2024-es évi Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjban részesült.
Balázs Imre József versei
Kék mozdulatlanság
Két létforma között ott lapul a létlaboratórium.
Kék létformák laknak ott, csendesek és mozdulatlanok.
Két másodperc között kihagy az idő,
ott lakik az öregség, a semmi, aztán minden újra fiatal.
Két értelem között felnyílik a csoda,
teste lesz, szuszog, lélegzik, aztán eltűnik.
Két üveglap között felvillan egy élet,
s végül mikroszkópba néző pupillákba zuhan.
Felhők tükörképe
Keretet tettem az életemre,
s amikor szétnéztem benne jól,
ott volt minden, billegett a mérleg nyelve,
annak is arca lett, mit addig nem láttam sehol.
Keretet teszek a földre, lent a bolygó szuszog.
Süllyedni kezd négy összeácsolt fadarab.
Földtömböt hasít ki füves réteken a súlyod,
a tárgyakon az érintés emléke ott marad.
Levél s kavics közt a tekintet teremt csak összefüggést,
minden, ami látvány, mintha visszanézne.
Ott a zuhanás egy fáról, ott az elrendezés,
s a föld felszíne felhők tükörképe.
Csehy Zoltán versei
Visszanyert egyensúly
Csak nyugalmaddal hadakozhat immár.
Nincs, ahol frontot nyit az észszerűtlen.
Fékezett habzás. Ez a nap szlogenje.
Mossuk a szennyest.
Nincs közös katyvasz, sunyi álszemérem.
Jobb, ha nem látod zavarát dühében,
érlelődjék bár telefűszerezve,
mint a darált hús.
Ezt a strófát vedd alapul, ha rendre
vágysz. Tüzes Leszbosz-szerelem szülötte.
Impozáns méret, fegyelem, bravúr s báj
formafasírtja.
A Schickstück kottájára. William Hibbard-emlékvers
Minden csak sorozat. Túl logikus talány.
Kóbor kapcsolatok vírusain fut át
kékes Reihe-tüzed, s benne a vágy elég.
Gyilkos hangszer a testiség.
Összhangzattanod oly fesztelen és vagány.
Konstans áramevés, vibrafon-élvezet!
Áldassék önimádó poligámiád!
Schönberg-ágy, nyoszolyánk te légy!
Láss dallamvonalat, s hallj szeriálisan!
Boldogság-adagod titka a más-tudás.
Minden mozdulatod kottapapírra vár,
és szörnyű logikád zenél.
Gyűrűként nyit a mű. Tágulatába hív,
és öklömnyi az űr, melybe a csönd szorul.
Fogsz és mégse, holott szűzelevenbe vájsz.
Mélyülj bár, a hiányt fogod.
Szép Visconti-fiúk!
Szép Visconti-fiúk! Hárman a bőrdikón!
Túlhergelt kamaszok, próbaidős macsók.
Lélekkel ki telít ennyi a matériát?
Új látványteológusok
jönnek, s más lesz a hittétel. A földi lét
mocskából aranyat nyerhet az égi zsák.
Megpurgálni a bűn testi varázslatát
látványos feladat marad.
Víg mámorba vesző furcsa modellkedés.
Pompás, antikosan megstilizált meleg.
Egymás tükreiben gyűl az ikermosoly:
másoljátok a másikét.
Három test, s ugyanaz. Ám a nüanszokat
jól észlelni, kevély s gyermeteg árnyalat
kúszik mindenüvé, és a fotós kacag:
hupsz, elröppen a kismadár!