Katicabogár kislány
Van, amire nem lehet elégszer gondolni, az agy kilöki magából újra és újra, rágja, csámcsogja a részeit, de képtelen lenyelni, valami mindig torkán akad(na), ezért inkább loccs, ki vele. Álom lesz belőle. A rosszabbik fajta.
Egy ideig gyakran keltem remegve, sírva az éjszaka közepén, az idegek valamiféle megmagyarázhatatlan összjátéka lehetett, meg persze a fáradtság, de több volt ez annál, hosszútűrő önszétszedés az én tudattalan, kontrollálatlan állapotában. Vissza-visszatértek az arcok, az, amelyiket és az, amelyiktől, gyűrt maga alá ez a groteszk, abszurd duó, kimerevedett előttem a félelmem, hogy elhagynak. Fullasztott, dühített, köhögtetett és köptetett, mint amikor az ember elfordítaná a fejét attól, amit nem szívlel látni, de bármerre néz, visszaköszön, integet, ha kell kacsint is, futni lehet, de csak körbe és körbe és körbe, úgyhogy inkább le és be, de el sose. Túl sok lépcső vezet lefele.
Ma reggel ismét zavartan vettem a levegőt. Azt mondják az idősek, a reggeli második alvás sose jó, mindig csak rossz álom lesz belőle. Lehet. Fél éve nem voltam odafenn, ismerőssel is csak ritkán, hangosan köszönve találkoztam, néha meg-megállva, jól vannak-e, jól, köszönnyük, jaj, milyen melegek vannak, alig bírja az ember, a kicsi hogy van, jól van a’, nő, mint eső után a gomba, óvodába nem akart menni, de hát hova erőltesse az ember, ha sírik szegény, maj’ csak megszokja. Valahogy így. Vagy akár így is. A múltkor majdnem nekem esett valaki fényes nappal, mert pont akkor kacagtam, amikor mellém ért, rám nézett, ő meg éppen dühös volt, hát felképellek minnyá, te is ne kacagjá’. Valahogy így. A majdnem majdnem maradt.
Álmaimból kikoptak a tornaterem zugai. Ott bent soklépcsős feljáró vezetett a játszószobához. Haladni kell felfelé a jutalomért. Jobbat a bal után. Most mégsem ezt a sok masszív betonlépcsőt láttam magam előtt. Kell a fenének lépcső. Úgysem haladunk, jutalom nincs, nyomor van, mondottam fiam, küzdj ésatöbbi, csak azt nem mondottam, hogy ez a cigány emberekre nem érvényes, vagy ha igen, alig, ők mégis bíznak, terítenek asztalt, a meghóttnak ünneplőbe öltöztetik a sírját, meghívnak mindenkit, sírva mulatoznak, esznek, isznak – míg van mit. Aztán elfogy a mindennapi kenyerük, Uram, marad a szemeteskuka, a kezeken a megvastagodott bőr, a lesikálhatatlan nincstelenséggel. Kell a fenének lépcső, úgysem.
Ma reggel ismét veletek álmodtam. Egyszintes, hideg kőház volt a gyülésterem. Nagy sürgés-forgás, vagy mégsem, már nem tudom, voltak napok, esősek, sárosak, hidegek vagy túl melegek, napok, amikor a gyermekpénzt osztották és napok, amikor jó lett volna, ha osztják, napok, amikor a sürgés-forgás fullasztóbb volt a tornaterem hőségénél és napok, amikor a hiány belemászott a szövetekbe, üvöltött a pangás, a nincs, kint és bent ugyanaz, voltak napok, amikor nem jöttetek, miért is jöttetek volna, lépcsők úgysem vezettek sehova – a legmagasabb pont, ahová (f)elérhettetek a játszószoba volt csak.
Sok ismerős arc, mindenki csak beszélt, valahogy senkihez sem tartoztam, hangja nélküli szavak buktak elő belőlem, vagy talán mégsem, már nem tudom, olyan volt, mint a valóságban, makk egyedül az emberek között, jobbra-balra fordul a fej, keresi, kapkodja az információkat, de sosincs csatlakozás. Tudtam, hogy nem tartozom oda, hogy már rég nem vagyok eleme a szerkezetnek, mégis ott voltam. Aztán kicsapódott az ajtó, ha volt ilyen, berohantak a gyermekek, szeplős, naphajú fiú legelől és sokan mások utána, minden kezdődik előlről, vagy pont ott folytatódik, ahol, nem tudom, sokan lettek, lettetek ott benn sokan, felálltam, mintha mégis oda tartoznék, vagy csak megpróbálni akartam, megpróbálni még egyszer, hogy lehet szépen is, emberi hangon visszatessékelni az udvarra mindegyikőtöket.
Szamantha volt az utolsó, régen mindig Katicabogár-kislánynak hívtam, piros pöttyös ruhákba öltöztette az édesanyja, hatalmas barna szeme elterült az arcán, amin még ránc egy szál se, igazi selymes hátú katicabogár volt. Te tudsz járni? Tudott, vagy legalábbis úgy tűnt, újabb siker, egész siker, kései mozgásfejlődéses volt ő is, türelmetlen és haragos, ha mászva kellett „megküzdeni” egy játékért, és most mégis jár. Tapogott vagy inkább szaladt, magabiztosnak tűnő lépésekkel haladt, lépegettem utána, készen arra, hogy elkapjam, ha esne. Hirtelen kiszaladt egy fiú, ezek szerint mégsem Szamantha volt az utolsó, ismerte őt, hogyne, mindenki mindenkit, az urak a koordinátapontok, ha megvan a név és a negyed, megvan az uram is, onnan meg mindenki más is, szóval ismerte ez a fiú Katicabogár Szamanthát, azt mondta, le tud menni a lépcsőn, nem kell fogni, elhittem, lekéstem.
Szamantha belebotlott a legfelső fokba, kicsi volt még, a kezét nem használta, hogy kivédhesse az ütést, talán nem is lehetett volna, menthetetlen volt. Ott csattant a feje a betonon, ott a szememben. Szaladtam, kölcsönkért hanggal ordítoztam, valaki után, aki majd segít, aki majd hív orvost és mentőt, itt alig van jel. Ide úgy sem jön senki.
Szamantha kicsi teste szürkén feküdt a betonon, feje alatt egyre növekvő vértócsa. Ezek a lépcsők is csak lefelé vezettek. Egy újabb gyerekhalál. Egy újabb mulasztás. Szamantha meghalt és én nem fogtam meg a kezét.
Ma reggel ismét veletek álmodtam. A tehetetlenség-érzés új testbe költözött. Álmomban leesett és meghalt egy gyerek. A valóságban sokszor egy.
Lulu
Alig dolgozott még ott, jött a hír, hogy meghalt. Mondták, hogy ilyen az élet meg Isten útjait ki nem fürkészhetjük, de ez valahogy több volt mindennél, ami mondható. Kicsi, gesztenyeszemű fiú volt. Lecsúszott a lába játék közben a bordúráról. Vagy a fejébe esett valami vas. Egyedül volt vagy az unokatestvéreivel, a felnőttek a házban vagy még ott se. Ki tudja. Tiszavirág-életű volt, nincs többet. Egyszer összekacsintottak, akkor látta először és utoljára. Így kezdődött a történetü(n)k. Vagy inkább az édesanyjáé.
Tenyeres-talpas asszony volt, alighogy elvesztette a fiát, hordta a még élő gyermekét maga után, hurcolta a városba, a kukákhoz, a tornaterembe, ott legalább kikerül egy szelet friss kenyér. „Két pofára gyúrja” – észak-nyugaton ez a szavajárás. És tényleg, utolsó szuszig gyúrta az ételt. Sokszor annyi jutott egész napra. Egy délelőtti szelet kenyér.
Lulu, csúfnéven szólították, így ismerte mindenki, eltiporhatatlan asszony, nagyhangú, amolyan igazi veszekedős fehérnép, így mondja a székely. Legalábbis az a hír járta. Nem járt iskolába, nem ismerte a számokat, sem a betűket. Kukáról kukára járt, derékig belehajolt, csak legyen valami eltüzelnivaló. És ennivaló. Sosem tudta, milyen nap van vagy hány óra. Mindig elkésett – mégis jött. Jött a melegért, a vízért, a tízóraiért, jött az emberekért, s mert úgy szerette a kislányát. Anyja volt neki, testvére, barátja, apja. Kicsi lány kicsi keze elveszett a szomorú szemű, gyerek-lelkű anyja kenyérkereső tenyerében. Járták ketten a világot, két megtépázott, lyukas lelkű árva.
Lulu vitte a tornaterembe a gyermeket esőben, hóban, eljárt talpú, csuromvíz cipőkben. Az odafentet elkerüli az idő, mindig csak a most van, a holnap sose biztos, valami groteszk carpe diem ez, más lehetőség nincs, pedig de jó is lenne. Az időnkívüliség elhozta egyszer, nem volt rajtuk kívül más, jöttek és maradtak sokáig. Ott gubbasztott a terem sarkában, kicsi, összetöpörödött asszony, belefeledkezett a táblába. Még sosem tanította senki ceruzát fogni. Krétát még annyira se. Kuporgott ott az asszony, szorította a krétát erősen, próbálta kanyarintani a neve betűit. Jobbra kanyarodott a betű lába a bal helyett, majd balra jobb helyett, kicsit ilyen volt, kicsit olyan, kezdte elölről, törölte le a krétanyomokat, kérte, segíts, írjad te. Aztán csak próbálkozott ő maga, pironkodott közben, kacagott szégyenkezve, hiába mondták neki, nincs miért, jó, hogy most, jó, hogy így. Aztán a kislány megéhezett, amúgy is, milyen rég jöttek már, menni kellett tízóraizni s haza. Apád is mindjárt hazajön – mondhatta Lulu, ha akkor éppen nem külföldön volt a férje.
Lulu erős asszony volt, állta a sarat, nem foglalkozott a betegségeivel, csak amikor már elviselhetetlenné vált az a nyilallás a derékba, vagy a vese sugárzik mindenfelé? Nem is csoda, mindig vizes a lábam, mindig fázom – az utóbbit nem mondta, szóra sem érdemes, ha semmi különös nincs benne, mindig így van. Egyszer berontott a tornaterembe, mint mindig, akkor is késve, mindig a hátsó ajtón, kiáltotta hangosan a nevet, sosem azét, aki éppen ott volt, leginkább korábbi munkatársakét, akik már rég sehol, de hát nincs idő, az idő a most, azt kell túlélni. Jött, keresett valakit, hogy elmondhassa a fájdalmát. Ennyit nem tették rám a kezük, ne – mutatta, adtak egy nospát, menjek.
Szakadatlan rótta az utcákat, nem hatott a nospa, más volt a baj, ha nem a kislánya, ő betegeskedett folyton, de ez nem állította meg, utána kellett menni annak, ami másnak már szemét, hogy legalább napi egyszer ehessen az a gyermek.
Lulu erős asszony volt, erős’ rendes asszony, keveset hallgatott másra, ki kellett mondania magát, sosem dolgozta fel a kisfia halálát, sosem dolgozta fel, hogy a férje elfordult tőle, közelebb vonta, tapasztotta magához a kislányát, az egyetlen élő embert, akije maradt, emelte volna fel, feljebb, jusson ő tovább, járjon óvodába, hurcolta maga után. Az óvodából hazaküldték, mert sírt. Másnap tíz perccel tovább maradt, de ismét hazaküldték. Mert sírt. Ezután már nem próbálkoztak túl sokat a beilleszkedéssel. Minek? Sírt. Az utca felneveli őt is. Egyre kevesebbet sír.
Egyszer volt egy álláshirdetés. Az egyesület takarítónőt keresett – a telepről. Roma asszonyt, legyen jelkép, példa, híd. Legyen csatorna a telep és az alkalmazottak között, legyen példa a fejlődésre, dolgosságra. Lulu nem tudta elolvasni az álláshirdetést, de szóltak neki. Jelentkezni akart, tetszett neki. Az interjú előtti hetekben megtáltosodtak az asszonyok. Jöttek, hozták a gyermekeket, igyekezett mindenki a legjobb, legdolgosabb formáját mutatni, ki lehetne megfelelőbb takarítónő, ha nem éppen ő. Lulu nem győzködött senkit. Lulu nem írta meg kézzel a motivációs levelét. Lulu nem akart másabb lenni, mint korábban bármikor. Lulu észrevette, ha leesett a vajas kenyér a földre. Lulu észrevette, ha kiömlött a gyerekek teája. Ment, vette a seprűt, vette a felmosót, feltakarított. Már akkor is, amikor még nem, még azután is, hogy már nem kerestek takarítónőt.
Nem lett belőle takarítónő. Egy kis ideig fényt kapott a szeme. Aztán visszabújt a sebeibe.
Lulu kukázott. Lulu keze repedezett volt a mindennapi nincstelenségtől. Lulu nem köntörfalazott, mondta, ami a száján kifért. Lulu elhagyta az első gyermekét.
Lulu nem járt iskolába. Lulu nem tudott írni, sem olvasni. Lulu kívül élt az időn. Lulu gyászolt, és nagyon egyedül volt a gyászában. Lulu elvesztette a fiát és vele együtt a férjét is. Lulu kislány volt, gyámoltalan, anya, sebzett szívű, védelmező, nő, kisemmizett, megviselt. Lulu minden nap azért kelt fel, hogy a kislánya ehessen.
Azóta láttam még párszor, intézi az ügyes-bajos dolgait, vagy csak bandukol, ott a kampósbot a kezében, a szemetesek aljára túrni jól lehet vele. Mindig feketében, mindig megviselten.
A fagyi az fagyi
Sokan vannak, mind ismeretlenek, próbálok senkit se túl hosszan nézni, gyakran feledkezem bele a bámulásba, márpedig bámulni nem illik, bámészkodni, szájat tátni, merengeni, az embereket jól megnézni nem illik. Sokan vagytok, mind ismeretlenek, furcsa arcú idegenek, keresem a szemeket és mégse, keresem a neveket és mégse, inkább elnézek, felnézek fölöttetek, furcsán érzem magam, nem is tudom, hol kezdődöm és hol érek véget, ülök egy régi irodaszéken, ilyenekkel volt tele a mateklabor, akkor még újdonság volt és kényelem az osztálytermi régi, nyikorgó székekhez képest. Én ülök, ti ültök, ők ülnek – megint ez a lábnyom-lét, hosszú fehér vagy lehet, hogy szőke hajszálak kunkorodnak a széken, rajtuk ülök, közben meg arra gondolok, akié lehetett. Vajon annyi idős vagy, amennyit az arcod és a termeted mutat? Vajon te sem leszel sosem felnőtt, mindig csak fiatalka? Mondták már, hogy egyszer még örülni fogsz annak, hogy jópár évvel fiatalabbnak hisznek? Vajon annyi idős vagy, amennyit az arcod és a ráncaid mutatnak? Év-ráncok vagy életráncok? Arra gondolok, hogy te, aki itt ültél – vagy.
Fél napig liftezik a gyomrom, nyelek nagyokat, mert tudom, sorra kerülök én is, mint a várótermekben, azért jöttem, hogy sorra kerüljek, mégis jó lenne, ha nem, ki vagyok, mit mondok, mit mond az az arctalan, vörös hajú nő a képen, aki nem vagyok, de lehetnék?
Most üres vagyok és csupasz, nincs levegő a teremben, mégsem fáj a fejem, felolvasnak, én nem tudok így figyelni, most mégis, olvasom én is hangtalan, létezem én is hangtalan, üres vagyok és csupasz, meleg van, esteledik, a szöveg mégis eltalál, van hová ágyazódnia, nem lökődik ki, sokáig forgatom magamban – a szeretetről gondolkodik ő is, mindig csak az út, a szeretet, a szerelem, azt mondja, „ami fészkelődik az a szeretet/ előre adják ide/ előre adják ki a szeretetet/ amennyi jut megfelelő részletekben” ésatöbbi, de ezt nem is ő mondja, ezt mondták már, írták már, egy sokadik szeretethimnusz ez is, mire megszólal valaki, elmondja a sajátját, mindig mindenki csak a sajátját, kiét is mondaná, van, hogy még az a saját is fránya, esetlen, és közben eszembe juttok, kikre már rég nem gondoltam, személyként nem, csak valami nagy, hömpölygő egyként.
Visszakúsztok ebben a kortárs, mohó szerethimnuszban, vissza az a névtelen kislány is, akit végül nem ismertem meg, mégis olyan volt, mint ti mind. Eszembe juttatta, hogy az éhséget sosem ismertem, hogy az éhség mély és kiromlasztja a fogakat és befeketíti a lelket, hogy a fázás belülről jön és nem múlik, a mindig vizes, lyukas gyerekzokni csak ráadás. Eszembe juttatta, hogy a gyerekek arcán ránc van és a kezük erős, dolgos kéz.
Az a kislány a kávézónál kéregetni jött – még mindig bevett szokás gyerekeket küldeni, gyerekekkel jönni, meghatóbb vagy eredményesebb, nem tudom, sosem kérdeztem, sosem mondták. Az a kislány a kávézónál kicsi volt és csapzott, már az arcára sem emlékszem, csak szép, copfba fogott barna hajára, csomós volt már az is, és a vékony, szélfútta kis testére, a szorosan markoló ujjaira és a fagyira. Kezében üres fagyitölcsért szorongatott, ment asztaltól asztalhoz, remélt valami banikat, közben a háttérben ott állt az anyja, próbálkozott ő is összeszedni valami ennivalónyit, őt is küldték vagy nem, ki tudja, szorongatta a fagyitölcsért, aztán az egyik asztalon megtalálta a fagyiját is. Üres pohár, ízesített jeges kávé lehetett benne, a jég még darabokban, benne szívószál, mellette egy másik, a bögre alján az utolsó korty kávé, ízesített lehetett az is, vagy legalább cukros. A kislány átkapkodta a jeget a tölcsérébe, meglett a hideg, a fagyi hidege, van hozzá ostya is, finom, ropogós és édeskés, már csak az íz hiányzik. A szívószál jó eszköz, más elhasznált szívószála jutott neki csak, azzal szívta mondvacsinált fagyijához az ízet – a bögre alján maradt utolsó cseppek, a fahéj és a cukor, vagy valami teljesen más édes maradék-íz volt az. Két ember maradékából jól lakott a szíve – a fagyi az fagyi.
Mindennapi kenyerüket add meg nekik ma, add hozzá a szeretetadagot is, most az összeset, ha lehet, a holnap messze van, inkább ma legyen jó, inkább ma legyen kenyér, még ha száraz is, még ha ketten már jól is laktak belőle, inkább ma legyen fagyi, inkább ma. A hiányokból készült fagyi mozdulatlan volt a kislány görcsösen szorító markában – ő nem ejtette a földre a gombócokat. Állt ott még egy darabig, szívószálával kereste még a bögrék aljában elmosásra váró kortyokból az édeset, aztán továbbállt. Hogy zörgött-e valami a zsebében, amit majd elszámolhat, nem tudom. De aznap fagyizott – sosem gondolt, mindenízű fagyit evett, majd eltűnt az autók közt szélfútta kis teste.
Ha van hangom, valami ilyesmiket mondtam volna arra, mit hív elő a szeretetidézet. A fülledt levegőjű teremben a sok idegen arc magába fordul vagy éppen kitárulkozik, néz, ír, mond, hallgat. A szeretet teli hasú, jóllakott. A szeretet jól záró ajtó, semmi keresztszél. A szeretet a lányanyák riadalma, a szeretet a lányanyák görbe háta, a szeretet a lányanyák edzett szíve. A szeretet a csimpaszkodó gyermek. A szeretet a még, még, mindenből kérek még. A szeretet fázós szemű, kétkedő. A szeretet többnapos éhség. A szeretet huzatos, omló falú helyiség. A szeretet félszeg, a szeretet egy hogy vagy, a szeretet a kérdés, hogy lehetne jobban. A szeretet, mint a kenyér – mindennapi adagunk inkább ma adassék meg. Ha van hangom, valami ilyesmiket.
Azóta más íze van a fagyinak.
