Szegény nő, élni szeretne, és nem tudja, hogyan kell. Férjet keres, szerelmet, tán szeretővel is megelégedne, de ebben sincs gyakorlata. Kiszolgálni tud, a hódításról nincs fogalma. Esetleg annyi, amennyit a szappanoperákból tanult, de az édeskevés. 

Liselotte tizenöt évig beteg rokonát ápolta, akitől megörökölte a lakását. Ezért élhet Pozsgai Zsolt színdarabjának címszereplője „láthatóan rendezett körülmények között”. Azt nem tudni, hogy a szerző jellemzése szerint „csinos, virágzásában lévő” 35 éves nő, csak ápolt, vagy munkahelye is volt, ahogy az sem derül ki, hogy a férjkeresésen kívül van-e más elfoglaltsága. Hogy a házasságon kívül más életcélja nincs, az biztos.

A nagyváradi Iosif Vulcan Társulat Până când moartea ne va despărți (Míg a halál el nem választ) címmel mutatta be Pozsgai talán legnépszerűbb darabját, aminek eredeti címe Liselotte és a május. 

Az előadásban a „rendezett körülmények” a vélhetően egyszobás, konyhás fürdőszobás, eléggé lepukkant, ósdi bútorokkal berendezett, giccses nippekkel teli lakást jelentenek. Úgy maradt minden, ahogy az idős rokon hagyta. Van ebben az agyoncicomázott térben valami szomorúság, kilátástalanság. Olyan minden mindegy, vagy ha úgy tetszik, jó ez így is. A térből hiányzik a vidámság. Igaz, Liselotte sem vidám, sőt.

Daniel Vulcu, az előadás rendezője az első jelenetben jelzi: a nő nagy álma, hogy menyasszonynak lássa magát: fehér ruha, fátyol, és minden, ami ezzel jár.

A párkeresési hirdetésre jönnek sorban a férfiak. Az előadásban mindegyik groteszk figura. Valamennyiük a maga drámájával, szorongásaival, rettegéseivel, durvaságával, kicsinyességével érkezik. A férfiak sem kevésbé magányosak, mint a nő, aki a lakásán fogadja őket. 

Liselotte pedig mindegyiküknek meg szeretne felelni. Nem ismeri sem önmagát, sem a világot, amely körülveszi. Utóbbi talán nem is érdekli, ő csak azt szeretné, hogy legyen mellette egy férfi, talán azért is, hogy végre nőnek érezhesse magát. 

Ismerjük el, ez nő – hogy is fogalmazzak finoman? – buta. Nem kicsit, nagyon. Egy legyintéssel lehetne elintézni az egészet, de azért nem ilyen egyszerű. Merthogy a közhelyek, amiket mond és gondol, az elkeseredése nagyon hajaz arra az egyre többet emlegetett kérdésre, hogy tájainkon mit vár el a társadalom, milyen szerepet szán a nőknek, illetve mit várnak el a nők önmaguktól. 

A társadalmi elvárások a férfiaknak sem tesznek jót. Mindegyik másképpen igyekszik megfelelni a „férfiszerepnek”. Sikertelenül. Magányos, az egyedülléttől, a csendtől rettegő emberek találkoznak. Egyikük sem a győztesek kasztjához tartozik. 

Kapcsolatteremtésre képtelen férfiak, illetve az érzelmeket a testiséggel összetévesztő nő nem a legjobb párosítás. Liselottenek még egy rendes szexparti sem jön össze. A férfiak elmenekülnek tőle, egy kivétel viszont szmokingban érkezik. És itt jönne a poén, ami maradjon titok azok előtt, akik még nem látták az előadást. 

Mindezek ellenére nem kell csehovi mélységeket elvárni sem a darabtól, sem az előadástól. Utóbbinak nem is állt szándékában lélektani drámává lenni, sokkal inkább társadalmi vígjátékká. 

Vulcu groteszk, néha abszurd helyzeteket teremt a realista szövegre, és ettől nagyon mulatságos az előadás. És miért ne lenne az? A veszteseket kinevetjük, nemde? Mert ameddig úgy hisszük, hogy rajtuk nevetünk, győzteseknek érezhetjük magunkat. Ami szintén nevetséges. Szóval nagyokat röhögünk magunkon. 

A darabot osztrák színészeknek írta a szerző, ezért a német hangzású nevek. A rendező belemegy a játékba és német zenével spékeli meg az előadást. Ugyanakkor ügyel arra, hogy kiderüljön: ez a történet itt és most játszódik.

A két szerep valóságos jutalomjáték a színészeknek. Răzvan Vicoveanu hat férfit személyesít meg, és egyik sem hasonlít a másikra. A figurái groteszkek, mégis hordoznak magukban valamilyen drámaiságot. A színész képes megmutatni, mi vezethetett ezen férfiak bukásához.

Giorgia Căprărin – aki egyúttal a darab fordítója is! – okosan, közvetlenül, túlzásoktól mentesen játssza el a butácska nőt. Lehetne a szomszédunk, észre se vennénk a kínlódásait. Esetleg az tűnne fel, hogy férfiak járnak hozzá. Căprărin Liselotteja új életre vágyik, de képtelen megváltozni. Vetkőzik, öltözik, de ruhái is éppen olyan unalmasak, mint ő maga. A színésznő játéka teszi, hogy két nagy röhögés között kicsit elszoruljon a torkunk. Vajon mi várhat erre kis nőre? 

A társulat a vadonatúj stúdióban játssza az előadást. A színház épületétől pár lépésre található egykori mozit alakították át és szerelték fel mindennel, ami a színházhoz szükséges. Megőrizte korábbi nevét: Transilvania teremnek hívják. És fényes, pompás, kényelmes székekkel. Sokáig kellett várni rá, de végre megvan. 

Nagyváradi Regina Maria Színház – Iosif Vulcan Társulat

Pozsgai Zsolt: Până când moartea ne va despărți (Liselotte și luna mai. Liselotte és a május)

Fordította: Georgia Căprărin

Rendező: Daniel Vulcu

Díszlet és jelmez: Oana Cernea

Szereplők: Giorgia Căprărin (Liselotte), Răzvan Vicoveanu (hat férfi)