július 16, 2025 | Forgács Áron | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

A (propaganda)művészet rehabilitálása

Boris Groys: A művészet ereje, MMA Kiadó, Budapest, 2022

Boris Groys korunk egyik vezető művészeti írója és művészetfilozófusa. Magyarra bűnösen ritkán fordítják, pedig az egyik legmeghatározóbb hang a nyugati művészeti világban. Ebben a vonatkozásban változást jelent, hogy az MMA 2022-ben kiadta A művészet ereje című esszégyűjteményét, melynek eredetije 2008-ban jelent meg. A kötetbe gyűjtött írások 1997 és 2007 között különböző folyóiratokban, antológiákban, katalógusokban voltak publikálva, az utolsó, Európa és társai című esszé korábban kiadatan volt.

Ne tévesszen meg senkit az, hogy jobbára több mint húsz éves szövegeket ajánlok a figyelmükbe, gondolván, hogy ezeken már átlépett az idő és a történelem, mert olyan gondolatgazdag esszék ezek, melyek relevanciáját nem kezdte ki az idő. Boris Groys filozófiai és történeti megközelítését nyújtja művészet és politika kölcsönhatásának és ez a szemlélet, illetve tágyalásmód túlmutat az adott jelen mégoly jelentős történésein is. A könyv első része a művészeti világ kortárs jelenségeinek és funkcióinak elemzését adja, a második rész pedig történelmi áttekintés művészet és politika viszonyáról a 20. és a 21. században. Groys a bevezetőben bevallja, azért írta meg ezt a könyvét, hogy hozzájáruljon a piaci és a propagandaművészet egyensúlyához a kortárs művészeti világban azáltal, hogy nagyobb teret szentel az utóbbinak. Mint írja: „A modernitás körülményei között kétféle módon lehet műalkotásokat létrehozni és forgalmazni: árucikként vagy a politikai propaganda eszközeként”. Csakhogy a kortárs művészeti életben sokkal több figyelmet kap a művészet mint árucikk története, és kevés figyelmet fordítanak a politikai propagandaként megnyilvánuló művészetre, sőt ez utóbbit főként a szovjet rendszer bukása után etikai, erkölcsi érvekre hivatkozva kizárták az intézményesen elismert művészet köréből. Groys szerint ez vitatható megközelítés, szerinte: „A politikailag motivált művészetnek a művészi világon belüli reprezentációja független attól, hogy az ilyen művészetet erkölcsileg vagy akár esztétikailag jónak vagy rossznak találjuk-e”.

Groys megállapítja, hogy a közvetlen politikai propaganda keretében létrejövő alkotás nem árucikk, mert nem egyéni fogyasztóknak készül, hanem tömegeknek, akik számára ideológiai üzenetet közvetít, márpedig minden ideológia egy bizonyos vízióra, egy a jövőről alkotott képre épül. „Ez pedig azt jelenti, hogy bármilyen politikai vagy vallási ideológia kiszolgálásával a művész végső soron a művészetet szolgálja”. Azt elismeri: „ma már a főáramú nyugati művészet is egyre inkább az ideológiai propaganda üzemmódjában működik. Ezt a művészetet is tömegeknek szánják, amelyek nem okvetlenül válnak vásárlóivá. Sőt, éppen a nem-vásárlók teszik ki a művészet egyre növekvő közönségének túlnyomó részét”.

A kötetben olvasható első esszében a művészet autonómiájáról értekezik a szerző, melyet szerinte az általánosan elterjedt vélekedéssel ellentétben nem az esztétikai értékítéletek hierarchiája, hanem éppen ellenkezőleg, az effajta hierarchiák teljes hiánya biztosít. Ebből kifolyólag „A művészeti világot a minden vizuális forma, tárgy és médium közötti alapvető jogegyenlőségének a rendszerét feltételezi”. Ez a belátás hozzásegít ahhoz, hogy erőteljesebben védekezzünk a művészeti világot ért külső, akár politikai nyomás ellen is. Művészet és politika abban az értelemben is kapcsolatban áll egymással, hogy mindkettőben az elismerésért folyik a harc, ami nem az anyagi javak elosztását jelenti, hanem a politikai, illetve művészi törekvések legitimitásának elismertetését igyekszik elérni. Ez utóbbi tekintetben a klasszikus avantgárd művészet volt az, amely arra törekedett, hogy művészetként ismerjék el azokat a megnyilvánulásokat is, amelyek korábban nem tartoztak a művészet körébe. Ez a program a 20. század folyamán olyan sikeres lett, hogy ma már a tömegkultúra, a giccs képi világa is egyenjogúvá vált a magasművészeti műalkotásokkal. Külső politikai, ideológiai nyomás érzékelhető atekinteben, hogy a hierarchiák megmaradjanak a művészeti világban, de a művészet autonómiája csak akkor védhető meg, „ha abból az előfeltevésből indulunk ki, hogy esztétikai szinten minden vizuális forma és médium egyenrangú.” De a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a minőségi értelemben vett jó és rossz művészet közötti különbség nem fog megszűnni attól, hogy az esztétikai értékrendjében minden vizuális forma egyenrangú. „Épp ellenkezőleg: a jó művészet pontosan az, amelynek célja az egyenrangúság megerősítése”, mert a jó mű „a képek tényleges egyenlőtelenségének körülményei között formális egyenlőségüket hirdeti. (…) Azzal, hogy a társadalmilag, kulturálisan, politikailag vagy gazdaságilag kikényszerített értékhierarchiát bírálja, a művészet megerősíti az esztétikai jogegyenlőséget mint önnön autonómiájának biztosítékát”. És erre a biztosítékra a jelenkori politikai kontextusban van a legnagyobb szükség, amikor a politika a média által közvetített képekben esztétizálódott. A média olyan mennyiségben ontja a katasztrófa, a terror, a háború képeit, hogy a művész a maga eszközeivel nem tudja felvenni vele a versenyt. Csakhogy a tömegmédia által termelt képek koránt sem olyan változatosak, mint a múzeumokban őrzöttek, mert könnyen felismerhetőnek, könnyen érthetőnek és könnyen felhaszálhatónak kell lenniük. A tömegmédia által a társadalomra erőltetett divat és ízlésdiktatúra ellensége a múzeum, amelyet a tömegmédia olyan zárt helyként láttat, ahol egy elit, bennfentes csoport előre kiválogatja, mi a művészet. „A közvélekedés szerint e válogatási eljárás kritériumai a nagyközönség számára felfoghatatlanok, érthetetlenek és végső soron érdektelenek” – ezért nem is indokolt egy ilyen rendszer, amelyben közvetítőkön keresztül juttatják el a művészetet az emberekhez. Ha valami művészetként akarja elismertetni magát, akkor a tömegmédiában és piaci körülmények között küzdjön meg ezért a státuszért. De Boris Groys figyelmeztet: „Az a követelés, hogy a művészet szakadjon el a múzeumtól, gyakorlatilag annyit jelent: igazodjon a tömegmédia által generált esztétikai normákhoz, és ezáltal váljon árucikké”. A veszély abban áll, hogy a művészet zárt világából a tömegmédiába történő nyitás után nem lesz látható az, ami a világban valóban kortárs és jelenvaló. A tömegmédiát ugyanis a változékony trendek és divatok mozgatják, és nem nyújt támpontokat a múlt és a jelen összevetésére. Ezt a feladatot a múzeum látja el, és éppen a múlthoz való visszanyúlás, illetve kritikai hozzáállás világítja meg azt, hogy mi is valójában az új. A múzeum tehát alapvető fontosságú a kritikai szemlélet kialakításában és gyakorlásában, és ez az a hely, mely „megtanít ellenállni a kortárs ízlés diktatúrájának”.

A továbbiakban a szerző külön esszékben írja le a múzeumok, a kurátorok, a műkritikusok szerepét, illetve e szerepek változását az idők során. E hallatlanul gondolatgazdag eszmefuttatások részletes ismertetésére itt most nincs mód, ezért csak említést teszünk erről, mint ahogy arról az esszéről, is, amelyben Gorys azt taglalja, hogy a művészetnek olyan kortárs jelenségekre is döntő befolyása van, mint a városturizmus.

A második rész érdekes fejezetei a nemzetiszocialista és a szocialista realista propagandaművészet leírása tisztán történeti és művészetfilozófiai szempontból. Különösen Adolf Hitler művészetelméletének bemutatása hathat sokkolóan, hiszen Boris Groys úgy ír erről, mintha a nácizmus művészeteszménye egy lenne az összes többi közül, nem lógna ki a sorból. Ez nem véletlen, hiszen, mint azt Groys már a kötet elején leszögezte, a művészet problémáinak taglalásában erkölcsi szempontokat nem vesz figyelembe. A jelen felé közeledve a kötet utolsó írásaiban Groys bemutatja a kommunista rendszer bukása utáni időszakot. Az uralkodó kortárs nyugati elméleti diskurzus a posztmodern jegyében zajlik, de a politikai diskurzus is előnyben részesíti a sokféleséget és a különbözőséget az egyhangúság és az univerzalizmus helyett. A művészetben ez a heterogén, a keverék választásában nyilvánul meg. Ez az esztétikai ízlés látszólag nagyon színes, befogadó és demokratikus, de Boris Groys jelzi, „a posztmodern ízlés korántsem olyan toleráns, mint amilyennek első pillanatra tűnik. A posztmodern esztétikai érzékenység valójában elutasít mindent, ami egyetemes, egységes, ismétlődő, geimetrikus, minimalista, aszketikus, monoton, unalmas” – és még hosszasan sorolja, mi mindent nem szeret a posztmodern. Márpedig a kommunizmustól megszabadult országok éppen ilyen művészetet örökítettek át a rendszerváltás utánra, és hiába próbálnak megfelelni a nyugati művészeti világpiac uralta elvárásrendszerének, az a dialektikus materialista örökség, amelyet magukkal hoztak, illetve az a kényszeres törekvés, hogy visszatérjenek a kommunizmus előtti, elveszett kapitalista világhoz és onnan próbálják felvenni a történelem fonalát, szintén érdektelen a nyugati posztmodern számára. Persze, ez a helyzet a jövőben változhat, üt meg optimista hangnemet a szerző. Boris Groys meglátása szerint – és erről szól a könyv utolsó előtti Privatizációk – a posztkommunizmus mesterséges paradicsomai című esszéje is –, a kommunista rendszer bukását követő időszakban az állam levezényelte privatizáció ugyanolyan mesterséges folyamat, mint volt azt megelőzően az államosítás, a magántulajdon kiiktatása a társadalmi rendszerből. „Ezért a privatizáció mint magántulajdon (újbóli) bevezetése nem vezet vissza a természethez, a természetjoghoz. A posztkommunista állam, csakúgy mint kommunista elődje, egyfajta művészi installáció.” A központilag levezényelt magánosítás generált egyfajta közös élményt, amiből egy közös identitás alakult ki, és ez megmutatkozik a volt kommunista országokban előállított műalkotásokban. A hidegháború lezárása magával hozta az ideológiai megbékélés igényét, és a művészeti stratégiák is arra törekedtek, hogy mindenkit, még az ellenségeiket is befogadják. Ez azonban annak kifejeződése, hogy a posztkommunista művészet „mélyen lehorgonyzott a kommunista idillben – ezt az idillt privatizálja és bővíti, ahelyett, hogy elvetné. Ezért tűnik a posztkommunista művészet gyakran túlságosan ártalmatlannak, vagyis nem elég kritikusnak, nem elég radikálisnak.”

Ez a jellemzés nem vonatkozik minden művészetre, ami a volt keleti blokkban készül. Hogy sok művész hogyan reagált az univerzalista, internacionalista, kommunista utópiára, azt érdemes hosszabban idézni Groys könyvéből, mert pontos látlelet nyújt a közép-kelet-európai viszonyokról: az univerzalizmus helyett a művészek „a nemzeti izolacionizmust, valamint a rögzített nemzeti és kulturális identitás megteremtését követelték. Ez már a késő szocialista korszakban is észrevehető volt, de még inkább fokozódott, amikor új nemzetállamok jöttek létre a volt Szovjetunió, a volt Jugoszlávia és a volt keleti blokk területén. (…) Persze ezeket a nemzeti kulturális identitásokat is a kommunista birodalom kisajátított maradványaiból barkácsolták össze, még ha ezt nem is szokták elismerni. A kommunista időszakot inkább a szóban forgó nemzeti identitás szerves történelmi fejlődésének traumatikus megszakításaként értelmezik.

A kommunizmust tehát externalizálják, deinternacionalizálják, és azon traumák összességeként ábrázolják, amelyeknek egy idegen hatalom tette ki saját identitásukat, amely identitást most kezelni kell, hogy újra sértetlen lehessen”.

Az európai kultúráról szóló utolsó esszében Boris Groys kifejti, hogy az európainak kikiáltott értékek univerzalisztikusak – emberi jogok tiszteletben tartása, demokrácia, tolerancia, nyitottság –, de túl általánosak ahhoz, hogy megkülönböztessék az európai kulturális identitást más kultúrákétól. Ráadásul az európai kulturális hagyomány gazdagabb annál, mint amit az univerzalista, humanista értékekhez való ragaszkodás képes megjeleníteni. Ez egy paradoxonhoz vezet, mert ha az európai magát humanistának tartja, és ezt tekinti saját értékeinek, akkor a többi kultúrát óhatatlanul antihumanistának kell tartania, ezért joggal gondolhatja azt, hogy saját értékrendjét kell érvényesítenie az egész világon, akár erőszakkal is, ami viszont ellentmond a humanista értékrendnek. Ebben az örlődésben, ami abból az előfeltevésből fakad, hogy a humanisztikus értékek egyszerre univerzálisak és specifikusan európaiak, kialakul egy felsőbbrendűségi érzés, mely a másiktól való paranoiás félelemmel elegyedik. A kortárs nyugati művészettel kapcsolatban gyakran elhangzó kritika, hogy nem képes arra, hogy befolyásolja az európai politikai tudatot, tabukat döntögessen, mert árucikké vált és akként is kezelik. Groys álláspontja ezzel szemben az, hogy ma a művészet fogyasztói nem a vásárlók, hanem a tömeg, azok látogatnak kiállításokra, akik valószínűleg soha az életben nem fognak megvenni egy festményt. A művészet egyszerre a tömegkultúra része ma már, ugyanakkor el is különül tőle, ugyanis bár a tömegkultúra is közösséget teremt, de nincs eszköze, lehetősége erre a közösségre reflektálni, mert ezeknek a közösségeknek a tagjai – egy popkoncert, egy mozifilm közönsége például – nem érzik magukat eléggé közösségnek, miközben a kortárs művészet pontosan ezzel a reflexióval foglalkozik. Egy kiállítás terében ugyanis a nézők arra kényszerülnek, hogy reflektáljanak saját helyükre is a kiállítási térben. „A művészet ma tehát pusztán formai szinten is társadalmi és politikai jelenség, mert reflektál arra a térre, ahol az emberek összegyűlnek, a közösség kialakulására, függetlenül attól, hogy egyes művészek akarnak-e valamilyen politikai üzenetet megfogalmazni vagy sem. Ugyanakkor ez a kortárs művészeti gyakorlat az idegen helyzetét is sokkal megfelelőbben mutatja be a mai kultúrában, mint a szokásos politikai diskurzus.” A könyvet végigolvasva megnyugvással nyugtázhatjuk, ha ez megnyugvást jelent valakinek, hogy a művészet tömegművészetté válása nem egy véglegesen lezárt folyamat, és nem süllyedt bele a puszta szórakoztatásba, a művészet ereje napjainkban is megnyilvánul és képes hatni a társadalomra.

május 5, 2025 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Egy új világrend hajnalán

Ma még az Egyesült Államok a világ trendszetter hatalma, a világ akarva akaratlanul is kénytelen igazodni ahhoz, amit ez a kontinensnyi ország akar. Amerika hatalma nemcsak katonai erőfölényben és politikai befolyásban mutatkozik meg, hanem világlátásban, a kulturális értékek felmutatásában és terjesztésében is. A második világháború lezárása óta az Egyesült Államok kiszámítható volt ebben a vonatkozásban: a liberális demokrácia elveit, az amerikai életérzést és az amerikai kulturális értékrendet közvetítette a szükséges finomhangolásokkal annak függvényében, hogy éppen demokrata vagy republikánus irányítású volt-e az ország. Donald Trump újbóli megválasztása azonban egy új világrend rohamos kibontakozását sejteti, melyben addig megbonthatatlannak hitt szövetségek bomlanak fel, addig elképzelhetetlen új szövetségek alakulnak. Ez az új világrend nemcsak geopolitikai és geostratégiai változásokat hoz, hanem maga után vonja a múlt átértékelését, és kulturális, valamint etikai értékbeli változásokat is maga után von.

Politikai áttekintés

Alig egy hónapja vette át Amerika irányítását Donald Trump, és most már konkrét intézkedései alapján lehet megítélni a politikáját. Amíg még csak jelölt volt, minden megnyilvánulását kampányfogásnak lehetett tekinteni, de miután átvette hivatalát, immár nemcsak szavakban, hanem konkrét következményekkel járó intézkedésekben érhető tetten az a világkép, amelynek érvényt akar szerezni.

És ez a világkép nagyon zavarba ejtő, mert megnyilvánulásaiban egyszerre kaotikus és következetes. Donald Trump épp hogy csak berendezkedett az ovális irodában, de ő és saját adminisztrációjának az emberei már eddig is meglehetősen gyakran mondtak ellent egymásnak teljesen összezavarva a nemzetközi közösséget atekintetben, hogy egyes konkrét ügyekben Amerika mit is akar valójában, másrészt viszont ebben az összezavarásban kirajzolódni látszik egy meglehetősen határozott szándék: Amerika visszabontja, de legalábbis háttérbe szorítja hosszú évtizedek alatt felépített szövetségesi rendszerét, miközben Oroszországgal kíván nem egyszerűen csak kiegyezni, hanem együttműködni akár saját szövetségesei kárára is. Donald Trump nem húzta sokáig az időt, beiktatása után pillanatok alatt konfliktusba keverte az Egyesült Államokat Kanadával, Mexikóval, Kolumbiával, Panamával és Grönland ügyében Európával is. Ezzel szemben el kezdte képviselni Oroszország érdekeit például azzal, hogy kérte visszavételét a G7-G8 csoportba, illetve azzal, hogy úgy indította meg az oroszokkal az Ukrajnáról szóló béketárgyalásokat, hogy már előre lemondott az ukrán érdekek figyelembe vételéről.

Egyedül Izraellel viselkedik a Trump adminisztráció úgy, mint lojális szövetségessel, bár abban sem sok köszönet van. Az amerikai elnöknek az az ötlete, hogy a Gázai övezetből kitelepítené a palesztinokat és kaszinóriviérává alakítaná át az egész övezetet, nem biztos, hogy jót tett Izrael biztonságának, mert csak feltüzelte a muszlim országokat Izrael, és persze Amerika ellen.

A Gázára vonatkozó elképzelés mutatja meg a legegyértelműbben azt, hogy Donald Trump világképe egy ingatlanspekulánsé, aki mindenből nyerészkedni akar, még a legnagyobb emberi szenvedések árán is, mert úgy képzeli, hogy Amerikát a lehető legtöbb zsíros üzlet nyélbeütésével lehet naggyá tenni. Jó példa erre az is, hogy Donald Trump Ukrajnát csak az ország ritka földfémkincseiért cserébe hajlandó támogatni a továbbiakban, mert vissza akarja kapni az Ukrajnának eddig adott pénzügyi támogatást. Kiérződik ebből az uzsorás cinizmusa, aki kihasználva a másik kiszolgáltatottságát kisajtol belőle mindent, amit csak lehet.

Ugyanez a seftelős hozzáállás jellemzi újabban Amerikának az Európai Unióhoz fűződő viszonyát is. Megrengette az Uniót J.D. Vance alelnöknek a Müncheni Biztonsági Konferencián elmondott beszéde, amelyben a demokratikus értékeket és a szólásszabadságot kérte számon szövetségesein. De mindenki értette, mi az értelme azoknak a szavaknak: az Európai Unió engedjen teljes hozzáférést az amerikai tech cégeknek az Unió hatalmas adatkincseihez, amelyekre egyelőre a szigorú európai adatvédelmi szabályozások miatt nem tehették rá a kezüket, és emiatt dollármilliárdoktól esnek el. Sőt, olykor még hatalmas büntetéseket is kénytelenek fizetni a szabályok megszegése miatt. Ha sikerül a Trump adminisztrációnak ez az áttörés Európában, akkor az amerikai tech óriáscégek nagyon sokáig hálásak lesznek Trumpnak, ami még nagyobb hatalmat ad majd a Fehér Ház jelenlegi bérlőjének a kezébe.

Donald Trump mostani elnöki ciklusát és országa erőforrásait főként a Kína elleni kihívásokra akarja fordítani, amit Amerika gyengeségének is felfoghatunk, mert úgy tűnik, hogy az első számú világhatalomnak elfogytak az eszközei ahhoz, hogy több fronton helyt tudjon állni. Ugyanakkor Donald Trump úgy gondolja, hogy a Kína elleni rivalizálásban nagyobb hasznára lenne Oroszország, mint az Európai Unió, ezért a szövetségeseinek a beáldozásával próbálja Oroszországot leválasztani Kínáról. Ez elméletben akár zseniális geostratégiai gondolatnak is tűnhet, csakhogy a valóságban a dolgok másképp szoktak elsülni, mint ahogy azt az elméletben elképzelték. Európa a második világháború vége óta hűséges szövetségese Amerikának, és az idők során a felek között felépült bizalmat Trump ugyan pár intézkedéssel a sárba tudja tiporni, de új bizalmi kapcsolatot nem tud rövid idő alatt felépíteni. Oroszország nem fog megbízni Donald Trumpban, és a tegnap még ellenség Amerikában, főként nem egy olyan nagy horderejű kérdésben, mint a Kínához kötődő viszony, de készséggel élni fog az amerikai elnök által felkínált minden engedménnyel.

Történelmi áttekintés

Amikor az ember nem érti a világfolyamatokat, a történelemhez fordul útmutatásért, és most olyan időszakot élünk, amikor minden a feje tetejére látszik állni és igény van a biztosnak tűnő támpontokra. Ma az ukrajnai háború az a vízválasztó, ami két történelmi korszak határát jelzi, ezért nem véletlen, hogy ezt a háborút a világtörténelem súlyos törésvonalaihoz hasonlítják. A leggyakrabban említett analógia az 1938-as Müncheni Konferencia, ahol a britek megegyeztek a náci Németországgal Csehország sorsáról anélkül, hogy a cseheket megkérdezték volna erről. Ugyanez zajlik most is: Amerika közvetlen tárgyalásba bocsátkozott Oroszországgal az ukrán békéről Ukrajna bevonása nélkül. A mostani békefolyamat még nem zárult le, lehet, sőt valószinű, hogy Ukrajna nem fogja tétlenül tűrni, hogy a feje fölött megegyezzenek, annál is inkább, mert míg 1938-ban nem volt még háború, és a megegyezés célja éppen a katonai konfliktus elkerülése volt, addig az ukrajnai öldöklés három éve folyik, és már nem lehet azzal elaltatni az ukránokat, hogy a nagyhatalmak a háborút akarják elkerülni, mint amivel annak idején a cseheket nyugtatgatták. Ezért talán pontosabb a mostani amerikai-orosz egyezkedést az 1945-ös Jaltai Konferenciához hasonlítani, mert akkor is a háború lezárásáról és Európa sorsáról egyeztettek a felek, gyakorlatilag felosztották egymás között az európai érdekszférákat, és ez zajlik most is, legalábbis abban az értelemben, hogy Donald Trump felkínálja Európát Oroszországnak. De van itt egy harmadik történelmi párhuzam is: a hidegháború végének időszakában a Szovjetunió annyira meggyengült, hogy Gorbacsov belátta, hogy nem tud és nem is akar katonailag beavatkozni Közép-Kelet Európában, hogy a saját érdekszférájában tartsa azokat az országokat. A mai amerikai vezetés politikája emlékeztet a gorbacsovi politikára, mert Amerika is magára hagyja Európát, azt akarja, hogy ezentúl védje meg magát, és ne támaszkodjon Amerikára. Ráadásul a Trump-adminisztráció is akkor fordít hátat Európának, amikor itt komoly erőátrendeződés zajlik.

Ideológiai, filozófiai áttekintés

Csakhogy ez utóbbi párhuzam kapcsán van egy lényeges különbség: a Szovjetuniót saját gyengesége kényszerítette arra, hogy Európának az ő érdekszférájába tartozó részét elengedje, a mai Amerika azonban nem gyengeségből teszi ezt, hanem, mint azt fentebb láttuk, egyrészt mert Donald Trump üzletember politikát folytat, és úgy ítéli meg, hogy kifizetődőbb számára az oroszokkal való együttműködés, mint az európai szövetség, másrészt pedig – és ez legalább olyan lényeges elem, mint az előbbi – mert Amerika egy új ideológiai világképet akar elterjeszteni, aminek Európa egyelőre ellenáll. Eme új világkép megágyazásához szorgalmazza a Trump adminisztráció a korlátlan szólásszabadság elvét. Tudjuk, hogy a korlátlan szabadság nem szabadság, hanem szabadosság, ugyanígy a korlátlan szólásszabadság sem az, hanem az alternatív valóságok felépítésének a melegágya, mely nagy segítséget jelent az erre építő szélsőséges, populista pártoknak ahhoz, hogy hatalomra kerüljenek. E tekintetben sajnos Románia a legeklatánsabb és legelrettentőbb példa, ahol egy külföldről megtámogatott TikTok betyár képes volt választópolgárok tömegeit maga mellé állítani folyamatos handabandázásaival. A Trump által hivatalban töltött eddigi rövid idő is elegendő volt arra, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy az Egyesült Államok a világ más pontjain is, és különösen Európában a szélsőséges populista pártokat támogatja, őket akarja hatalomra segíteni. Ebben a vonatkozásban a leglátványosabb bizonyíték az, ahogy a Trump kormányzat emberei kiállnak az angol szélsőjobb vagy a németországi AfD mellett, sőt, ami a romániai magyarok számára a lehető legaggasztóbb fejlemény, Călin Georgescu mellett is.

Sokan hivatkoznak Francis Fukuyama híres könyvének a címére, és kárörvendve hangoztatják, hogy lám, nem ért véget a történelem, nagyon is zajlik, csak a liberális demokrácia uralma van leáldozóban. Persze, van itt egy nagyon elterjedt félreértés: Fukuyama sosem állította azt, hogy a hideghábrú lezárultával, a liberális demokrácia győzelme után nem fognak többé történelmi események zajlani, hanem azt mondta, hogy amennyiben a történelmet úgy fogjuk fel, mint egy cél felé tartó folyamatot, akkor a liberális demokrácia világméretű győzelme ennek a fejlődésnek a végpontja, mert csak ez képes olyan ellentmondásoktól mentes nemzetközi rendszert teremteni, amelyben minden társadalom békében élhet egymás mellett. Fukuyama úgy látja, hogy egyetlen más alternatíva sem tudja biztosítani a közösségek elismerésének konfliktusmentes lehetőségét, mert minden más politikai berendezkedés ellentéteket szít a társadalmakban és a nemzetközi kapcsolatokban is, amelyeket viszont a liberális demokráciában el lehetne kerülni. A világnak mintha nem lenne szüksége már erre a koherens világképre, és fel akarná cserélni azt az önérdek kizárólagosságán alapuló nemzetközi rendre, melynek katalizátora Donald Trump.

Hogy mik lesznek ennek a paradigmaváltásnak a következményei, azt senki sem tudja, még azok sem, akik most örülnek annak, hogy a történelem újra elkezdődött.

február 17, 2025 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

A romániai államfőválasztás tanulságai

A romániai – azóta érvénytelenített – elnökválasztás egész Európa számára tanulságokkal szolgál és figyelmeztetésként hat, mert felvillantott egy olyan beavatkozási eljárást, amivel külső aktorok a szavazás lebonyolítási rendszerét meghekkelve magát a népakaratot tudják a maguk javára kijátszani egy országban. A demokráciát öntudatos polgárokra találták ki, akik tisztában vannak saját érdekeikkel, és módjuk van ezeknek az érdekeknek a nyílt megvitatására, ezzel szemben nem lehet valós népakaratnak tekinteni azokat a döntéseket, melyek külső manipulációs támadások hatására, tudatosan terjesztett hamis információk alapján születnek. Nincs demokrácia ott, ahol az emberek azt hiszik, hogy pecsétet nyomni egy papírlapra csupán akkora téttel bír, mint lájkot szórni egy Facebook-bejegyzés alá. A párhuzam nem véletlen, mert az emberi elme befolyásolhatóságának minden korábbinál nagyobb lehetősége adatott meg az internet, ezen belül a közösségi média térhódításával, mert ezeknek tulajdonítható a fizikai valóság fokozatos virtualizálódása és a tényismeretek feloldása az alternatív igazság képleteivel.

Már jóval az internet megjelenése előtt lezajlott, méghozzá eszmei-filozófiai szinten egy tudáselhomályosulási folyamat. Az egyik filozófiai előképe annak ami ma van, a deriddai dekonstrukció, aminek egyik fő tézisét leegyszerűsítve úgy foglalhatjuk össze: fogalmaink oly módon vannak kialakítva, hogy valójában sosem állíthatunk valamit, amivel ne állítanánk ugyanakkor annak az ellenkezőjét is. A másik rendkívül nagy hatású áramlat a Michel Foucault nevével fémjelzett posztmodern filozófia, melynek értelmében objektív igazság valójában nem létezik, az igazság nem valami külső, nyelvtől, társadalmi kötöttségektől, hatalmi, gazdasági érdekektől független tényező, ami felfedezésre, feltárásra vár, hanem az adott történelmi korban éppen uralkodó hatalmi elit érdekeit szolgáló beszédmód. Az igazság valójában nyelvi és hatalmi megnyilvánulás, ami nem önmagából világítja meg saját lényegét, hanem annak érvényt kell szerezni. Foucault egész munkásságában azt próbálta igazolni, hogy a különböző intézmények – például a börtönök, az elmegyógyintézetek, az iskolák, a bíróságok – működésének és működtetésének alapja csak látszólag az objektív és tudományos igazság, valójában ezek az intézmények csupán arra szolgálnak, hogy a hatalmon levők kirekeszthessék azokat, akik valamiért az útjukban vannak, illetve hogy a saját érdekeiknek megfelelően modellálják az embereket. A nyugati világ felkapta Foucault gondolkodásmódját, mely kétséget ébreszt mind az intézményekben, mind magában az igazságban. Innen már csak egy lépés volt addig a felismerésig elérni, hogy az igazság nem a külső világ tényeivel összeegyeztetendő ismeretegyüttes, még csak nem is a hatalom által felülről irányított társadalmi konstrukció, hanem személyes élmény, és mint ilyen alulról felfelé épülve, az egyéni igazság-percepciók egymásba fonódásából áll össze társadalmi felépítménnyé.

Ahhoz azonban, hogy a személyes igazság működhessen, kell egy megfelelő közeg is, ahol megnyilvánulhat, és ahol közvetíteni lehet mások felé, hogy aztán valóban társadalmi felépítménnyé állhasson össze. Ilyen közeg korábban nem volt, de a közösségi média elterjedésével ez a hiány felszámolódott, és az internet megjelenése után lehetővé vált a továbblépés az objektív valóság még magasabb szintű és még meggyőzőbb diszkreditálásához.

A misztikus jelölt

És így jutunk el a rövid filozófiai kitekintés végén a TikTokhoz, mely meghatározó szerepet játszott a romániai elnökválasztáson, és amelynek eredménye a fenti eszmefuttatásnak a gyakorlati összefoglalását nyújtja: az influenszerek személyes élményként beszéltek az ideális államfőjelöltről úgy, hogy sokan előtte ki sem ejtették Călin Georgescu nevét! Ők saját véleményüket, ha úgy tetszik, személyes igazságaikat osztották meg követőikkel, akiknek maguknak kellett úgymond rájönniük arra, hogy az ideális jelölt Călin Georgescu. És ez a megvilágosodáshoz hasonló felismerés az emberek személyes igazságává vált és erősítette az érzelmi kapcsolódást a jelölt és a szavazók között.

Călin Georgescu rövid, egyszerű, hatásvadász TikTok üzenetei az úgynevezett protestszavazókat ragadták meg a legkönnyebben, azokat, akik már nem bíznak a román politikai elitben, nem bíznak az állami intézményekben, és úgy gondolták, ha egy rendszerellenes jelöltre szavaznak, ezzel megoldódnak a problémák. Volt ebben a szavazásban egy jó adag messiásváró hajlam is a fehér lovon jövő, a jeges vízben úszó hősre, aki csodatévő erejével majd helyükre teszi a dolgokat. Erősítette ezt a messiásváró hangulatot az is, hogy az országot jelenleg irányító elit pártjai képesség-középszerűségben szenvednek, ezért nem tudtak a választók számára vonzó jelölteket állítani. A középszerűség egy klasszikus demokráciában nem feltétlenül baj, mert egy olajozottan működő demokratikus államban az intézmények határozzák meg a társadalom irányvonalát, és a felmerülő problémák kezelése is intézményes keretek között történik, nincs szükség karizmatikus egyéniségekre, akik önnön képességeikbe vetett hitükkel és dölyfükkel amúgy is sok bajt szoktak hozni a közösségre, amelyet vezetnek.

Csakhogy ma már nem a klasszikus demokrácia korában, hanem a virtualizálódó valóság állapotában élünk, amikor minden alapvetően showműsor, a választás is, ezért a kampányidőszakban is olyan jelöltet kell állítani, aki vagy maga képes megállni a helyét főműsoridőben, vagy aki köré érdekes legendákat lehet szőni. Georgescuval ez utóbbit tették, és ez az, ami radikálisan megkülönbözteti őt a korábbi rendszerellenes politikusoktól. Elég csak a múltból Corneliu Vadim Tudort vagy Dan Diaconescut említeni, a rájuk leadott szavazatok szintén a hatalmi elit elleni elégedetlenségből és az adott rendszer elutasításából származtak. A Corneliu Vadim Tudor és Dan Diaconescu -féle politikusoknak megvannak a mai román politikában tevékenykedő utódaik George Simion és a Diana Șoșoacă személyében, de a felsorolt politikusok egy a román társadalomban valóságosan létező szellemi, társadalmi áramlat megtestesítői a szónak szó szerinti értelmében is: ezek a politikusok és az őket támogató pártok jelen vannak az utcákon, az intézményekben, ezek megérinthető emberek, pártjaiknak székházaik vannak, amelyeket fel lehet keresni, ezekkel a politikusokkal és pártjaikkal közvetlen kapcsolatot lehet létesíteni.

Ezzel szemben Călin Georgescu a fizikai valóságban lokalizálhatatlan személy volt, aki a kampány teljes időszaka alatt csak az interneten kommunikált a választópolgárokkal. Részt vett ugyan néhány podcast műsorban és egy-két televíziós megjelenése is volt, de a választók közösségétől hermetikusan elzárkózott, ezzel is egyfajta misztikumot vonva személye köré, és az is csak a voksolás lebonyolítása után derült ki, hogy létezik egy őt támogató párt, amelyik indul is a választásokon. Vagyis Georgescu a román politikatörténetben az első teljesen virtuális államfőjelölt, ami tudatos tervezés eredménye. Ezért is mutatkozott a lehető legkevesebbszer a fizikai valóságban, nehogy a róla a közösségi médiában felépített, misztikummal átitatott kép bármilyen szinten is csorbát szenvedjen.

A Georgescu mögött állók nagyon jól ráéreztek arra, hogy a szavazók sokaságának megrendült a hite a demokratikus intézményrendszerben. Mert a demokrácia veszteseinek, a hatalomnak kiszolgáltatott áldozatoknak érzik magukat, és egy karizmatikus vezető utáni vágyukkal adtak jelzést arról, hogy nekik nem demokrácia kell, hanem valami más. Georgescu pedig kielégítette ezt a más iránti igényt nemcsak karizmatikusra formált TikTok megjelenéseivel, hanem azzal is, hogy egymásnak gyakran teljesen ellentmondó állításokkal operált, azaz dekonstruálta saját diskurzusát, hogy az emberek ne is értsék azt, amit mond, hogy ne tudjanak és ne is akarjanak racionálisan viszonyulni hozzá, hanem érzelmileg ragadják meg politikai, társadalmi és eszmei állásfoglalásait, és persze összeesküvéselméleteit, melyek tökéletesen illenek ebbe a koncepcióba. Hiszen azokat sem kell megérteni, hanem hitként kell elfogadni. Georgescu egyvalamiben azonban mindvévig következetes maradt: abban, hogy Ukrajnát nem kell, nem szabad támogatni az Oroszországgal folytatott harcában, és ezt az álláspontját a már jól ismert recept szerint a békepártiság narratívájába keretezte. A Georgescu által sugallt keleti fordulat is kifejezte a szavazók nagy részének más iránti igényét, ami pusztán érzelmi késztetés, és nincs semmi köze sem az egyének, sem a közösségek elemi érdekeihez.

A demokrácia lényege a párbeszéd, mert csak ez képes közvetíteni a közösségekben létező különböző érdekeket, de amikor már megszűnt a közös kommunikációs alap, a közös nyelv, és mindenki a saját igazságát közvetíti a saját külön bejáratú nyelvezetével, akkor a megértésnek, a párbeszédnek a lehetősége is megszűnik. Amikor fogalmaink már olyannyira dekonstruálódtak, hogy mindenki mást ért „béke” és „háború”, „férfi” és „nő”, „áldozat” és „elkövető”, „elnyomó”, és „elnyomott” stb. alatt, akkor a manipuláció marad az egyetlen meggyőzési eszköz, aminek ma még szintén a közösségi média a legmegfelelőbb és leghatékonyabb közege. Az erkölcsi, politikai, nyelvi támpontok hiányában pedig szintén a misztikum, az emberek elbájolása vezethet sikerre, és a Georgescu nevével és arcával felépített politikai termék kiagyalói ezt a felismerést maximálisan ki is használták.

A demokrácia jövője

Elgondolkoztató, hogy az államfőválasztás első fordulójának lebonyolítása előtt a felmerülő gyanúra reagálva olyan tájékoztatást adtak ki az illetékes állami intézmények, miszerint nincs jele annak, hogy idegen beavatkozás történne a választási folyamatba. Az első forduló eredményei döbbentettek rá mindenkit arra, hogy a lehető legmélyebb külső beavatkozás történt, amire a román állam vagy nem volt felkészülve, vagy, ami sokkal rosszabb forgatókönyv, voltak olyan állami szereplők, akik nagyon is fel voltak készülve és bizonyos mértékig elő is segítették azt a beavatkozást. Még szerencse, hogy a csel túl jól sikerült, és a román államnak az utolsó pillanatban volt ideje felébredni és cselekedni, ennek eredménye lett az államfőválasztás érvénytelenítése és a különböző vizsgálatok beindítása. Utóbbi vonatkozásban jelzésértékű adalék, hogy a választás után kezdtek el Călin Georgescu szélsőjobboldali kötődései után kutakodni, holott ez a választást megelőzően is ismert volt, mégis engedték indulni ezt a jelöltet, míg Diana Șoșoacat az Alkotmánybíróság ugyanezekért az elhajlásokért kizárta a versenyből. Ez azt sejteti, hogy a román állam nem látott veszélyt Georgescu indulásában, bár az is meglehet, hogy tisztában voltak a kockázatokkal, csak szemet hunytak felettük. Ennek még ki kell derülnie, annál is inkább, mert a választás érvénytelenítésével a harcnak még nincs vége, csak egy csatát nyert az állam, mely ki kell nyomozza azt is, hogy csak külső beavatkozás eredménye volt-e Georgescu szavazatgyűjtése, vagy már a román államapparátus különböző szintjeire is beszivárogtak a keleti fordulat hívei.

Az eltörölt romániai elnökválasztás vízválasztó nemcsak Románia, hanem egész Európa történetében, továbbá a demokrácia jövője szempontjából is, mert megmutatta, milyen veszélyes az, ha a létező óriási manipulációs potenciál közepette kell döntsön a nép arról, ki vezesse az országot. A romániai elnökválasztás történelem és politikatudomány tankönyvbe illő példája lesz annak, hogy a szavazási folyamatot hogyan lehet manipulációs eszközökkel befolyásolni úgy, hogy széles néptömegeket térítsenek el saját elemi érdekeiktől egy nagyhatalom érdekeinek megfelelően. Mert a romániai elnökválasztáson tapasztalt, a virtuális valóságot a fizikai valóságba transzponáló összehangolt online támadás mögött Oroszország áll. Erre engednek következtetni az Oroszország felől jövő megnyilatkozások és a titkosszolgálati kutatások is, nem is beszélve magának a jelöltnek az orosz érdekeket szem előtt tartó megnyilvánulásairól.

A demokratikus hatalomátadási mechanizmus, röviden a szavazás intézménye kételyeket ébresztően megingott, ezért újra kell gondolni a demokrácia működtetésére vonatkozó alapeszméinket, és változtatni kell annak működési gyakorlatán. Olyan eszközökre és kritériumokra van szükség, amelyek a választási folyamatot jobban kötik a fizikai valósághoz, amit azonban sajnos egyre nehezebb megvalósítani. Arra is megoldást kell találni, hogy az egyre inkább a virtuális térbe költöző politikai folyamatokba egyetlen hatalom se tudjon beavatkozni, mert jelenleg a társadalmaknak az online veszélyekkel szembeni felvértezettsége oly csekély, miközben a nagyhatalmak manipulációs képessége oly nagy, hogy gyakorlatilag a nagyhatalmak e képességüket és a társadalom veszélynek kitettségét kihasználva képesek belenyúlni a választásokba, és eldönthetik, ki legyen Románia vagy bármilyen más állam elnöke. Ha pedig Oroszország vagy bármelyik ellenséges hatalom manővere sikerrel jár, annak beláthatatlan következménye lenne az áldozatország számára.

július 21, 2024 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Rémtörténetek kulturális díjakról

Évekkel ezelőtt találkoztam először a kulturális rasszizmus jelenségével. Egy nyugati újság online felületén olvastam egy furcsa cikket az aktuális Oscar- vagy Grammy-díjkiosztásról, ami csak a nem fehér bőrű díjazottakat listázta. Már ez a kettéválasztás meghökkentett kissé, a cikket végigolvasva pedig kifejezetten megrökönyödtem, mert az írásnak émelyítően kárörvendő hangvétele volt, azt sugalmazta, mintha a fehér bőrűek által elnyert díjak nem is léteznének, vagy nem lennének ugyanolyan értékesek, mint azok, amelyeket a nem fehér bőrűek kaptak meg.

Nem értettem, miért kell rangos kulturális eseményről ilyen rasszista szempontokat érvényesítő módon beszámolni. Aztán már nem csodálkoztam, amikor az amerikai társadalmi, történelmi állapotokat taglaló cikkekben egyre-másra találkoztam azzal a sommás gondolattal, miszerint fehér embernek lenni történelmi bűn. Ez a legdurvább rasszizmusnak tűnt, mert azonnal felidézte bennem azt a nálunk, Európában egykor közkeletű gondolatot, miszerint zsidónak lenni történelmi bűn, és azt, hogy hány millió ártatlan embernek kellett meghalnia ennek a gondolatnak a jegyében. De aztán elhessegettem az ebből fakadó rossz érzéseket, többek között azzal nyugtatgatva magamat, hogy Amerika messze van, nem látok bele az ottani társadalmi, eszmetörténeti, politikai struktúrákba, szóval lehet, hogy ott a méltányosság, az egyenlő esélyek elve és a politikai korrektség mégiscsak adnak valamiféle létjogosultságot az emberek megítélésében a bőrszínt alapul vevő gondolkodásmódnak. Az évek során ez a vonulat csak erősödött Amerikában, időközben a világ talán legismertebb filmes elismerésére, az Oscar-díjra is csak identitáspolitikai kvóták betartásával lehet pályázni, vagyis többek között a bőrszínre és a nemi orientációra vonatkozó előírások teljesítése után jöhet szóba az alkotások szakmai értékelése. Ha jóhiszeműen viszonyulunk ehhez – és miért ne tennénk –, akkor bár furcsának tűnik az identitáspolitikai szempontok alkalmazása egy szakmai díj odaítélésekor, de az mindenképpen tisztességes, hogy már előre lehet tudni, milyen nem szakmai, művészi kritériumoknak kell még megfelelni, mert így mindenki tisztában van azzal, hogy egy-egy alkotás miért kapja meg a díjat.

Amiről azt hittem, csak amerikai jelenség, az itt van nálunk is: fehér embernek lenni Európában is bűn, és megint csak a kulturális közegben érvényesült ez a gondolat. Szégyenszemre nem hallottam még a berlini Világ Kultúráinak Házáról, sem az által alapított irodalmi díjról, amíg a legutóbbi díjkiosztás körül keletkezett botrány nyomán el nem jutott hozzám is a hírük. Az intézmény nemes célokat tűzött ki maga elé, amikor megalapította ezt a kortárs irodalmi díjat, ugyanis a mindenkori zsűri tagjai felé azt az elvárást támasztotta, hogy „a pályázatok elbírálásakor a kiadó, a szerkesztő, a szerző, a fordító, ezek nemzetisége, etnikai hovatartozása, politikai és vallási nézetei tekintetében nem kivételeznek és félreteszik az előítéleteiket”. Ez nagyon helyes, mondhatni normális és alapvető elvárás, el se lehetne képzelni mást egyetlen magára valamit is adó díjról sem. Csakhogy a 2023-as nyertes kiválasztásakor másképp történt az elbírálás, mint ahogy azt a Világ Kultúráinak Háza a nyilvánosság előtt meghirdette. Két zsűritagnak a német sajtóban közölt beszámolója szerint Mariette Navarro francia írónő és Nádas Péter magyar író azért nem voltak méltók a zsűri egyes tagjai szerint erre a díjra, mert bár alkotásaik feljogosítanák őket az elismerésre, de ők maguk fehér bőrűek. Navarrot még az a tény sem mentette fel, hogy nő, Nádas Pétert meg az sem, hogy zsidó származású.

Megdöbbenve olvastam a beszámolókat arról, amit a két zsűritag az elbírálás körülményeiről leírt, és amit egyébként sem hivatalos, sem pedig nem hivatalos úton nem cáfolt senki. Ilyesmik hangzottak el, hogy Mariette Navarro műve, „A tengerről nem maradhat, mert a szerző egy fehér francia nő”; „Nádas könyve a legjobb, senki sem érhet fel hozzá, de ő egy nagyon befutott és fehér férfi, akit szeretnek az újságírók”; vagy „Nádas a jobb szerző, de politikailag Cherie Jonest kell választani”, (Cherie Jones Nádas Péterrel ellentétben színes bőrű nő, és a zsűri tagjai szerint nem alkotott remekművet). Az egyik akadékoskodó zsűritagnak egy másik tag ezt vágta a szemébe: „Fehér nőként amúgy sincs itt semmi mondanivalód!”

Az esetet bagatellizálók azt mondhatják, hogy a társadalmi igazságosság megköveteli, hogy a marginalizált embereknek több esélyt nyújtsunk, és a Világ Kultúráinak Háza is csupán ezt tette, amikor végül egy fekete bőrű szenegáli írót díjazott. A pozitív diszkrimináció lényege valóban az, hogy plusz esélyt jelentsen azoknak, akik hátrányos helyzetben kell helytálljanak, de ez csak addig méltányos, amíg felemeli a hátrányban lévőt, s nem generál negatív diszkriminációt a másik oldalon. A Világ Kultúráinak Háza irodalmi díjának odaítélésekor azonban nem egy felemelés, hanem egy kicserélés történt annak a prekoncepciónak a mentén, hogy korábban a fehér bőrű szerzők voltak privilegizálva a díjak odaítélésekor; így most megfordították a kockát és a fekete bőrűeket helyezték kiváltságos helyzetbe. A szóban forgó díj zsűriülésén semmilyen pozitív diszkriminációra nem volt szükség, mivel a versenyben fehér bőrű és nem fehér bőrű szerzők egyaránt szerepeltek. Az persze az ügy ismeretében vitatott, hogy ez a művek minősége vagy a pozitív diszkrimináció miatt alakult így, mindenesetre a döntőben már semmilyen érv nem szólt amellett, hogy a szakmai, esztétikai kritériumokon kívül más szempontokat is érvényesíteni kellett volna. Hogy Mariette Navarrotól és Nádas Pétertől arra hivatkozva vonták meg a győzelem esélyét, hogy fehér bőrűek, sőt, még egy zsűritagnak is megkérdőjelezték a beleszólási jogát a döntésbe pusztán azért, mert fehér bőrű, ez nem a színes bőrű szerzőknek szóló pozitív diszkrimináció, hanem az irodalmi díj célkitűzésének megtagadása, valamint a fehér bőrű szerzőkkel és zsűritaggal szembeni negatív diszkrimináció volt. Hiszen nem a társadalmi esélyegyenlőséget és a méltányosságot segítette elő, hanem a rasszista vétetésű gondolkodásmódot érvényesítette. Mely utóbbi ellen e konkrét ügyben csak akkor nem kell tiltakozni, ha igazságnak fogadjuk el azt, hogy fehér embernek lenni valóban történelmi bűn, és emiatt Nádas és Navarro is megérdemli ezt a bánásmódot. De ha ez a paradigma, akkor ne is játsszuk el a méltányosság színjátékát, eleve nem kell fehér bőrű szerzőket jelölni semmiféle díjra.

Nem szeretek magamról beszélni, de ennek az írásnak a kapcsán talán releváns információ az, hogy Kelet-Európában nevelkedett fehér bőrű férfi vagyok. Lehet, a bőrszínem miatt nem vagyok elég fogékony az Európában időközben felnevelkedett, nem európai gyökerű, esetleg nem is fehér bőrű embertársaim érzelem- és gondolatvilága iránt. És az is lehet, hogy a sajátomként felfogott európai történelmi tapasztalatok nyomán gondolom azt, hogy még létezik néhány, bár egyre kevesebb olyan koncepció, amelyek kapcsán a politikai, ideológiai megosztottságokon átívelő konszenzus van, és amelyekről a mások iránti nyitottság és megértés jegyében sem szeretnék lemondani. Az antiszemitizmusra és rasszizmusra, illetve ezek radikális elutasítására gondolok, ezek azok a fogalmak, amelyeket nem akarok átértékelni azért, mert vannak, akik vagy akiknek ősei nem élték át a nácizmus traumáját, és esetleg egész mást gondolnak mindezekről. Láthatjuk, Európában immár az antiszemitizmusról is lehet radikálisan mást gondolni, persze nem a holokauszttagadásra és egyéb eddig ismert és egységesen elutasított szélsőségekre gondolok, hanem arra, amit a 2023. október 7-e után a palesztinok melletti szimpátiatüntetések fejeznek ki, amikor tömegek vonultak utcára Európában is, figyelmen kívül hagyva azt a puszta tényt, hogy több mint ezerkétszáz zsidó ember lemészárlása egyetlen nap alatt a legnagyobb mészárlás volt a holokauszt óta, amit zsidó civil lakosság ellen elkövettek. Márpedig egy ilyen tettet elutasítani, nem pedig mentegetni kell.

Az antiszemitizmushoz szorosan kapcsolódó rasszizmusról szintén a történelmi tapasztalatok alapján ivódott belénk a következtetés, hogy nincsenek alsóbb- és felsőbbrendű népek, népcsoportok, rasszok, hanem származás tekintetében radikálisan egyenlőek vagyunk, de az említett irodalmi díj körüli botrány azt jelzi, hogy ebben a vonatkozásban sincs már konszenzus, ehelyett az európai társadalmak elkezdenek egyre inkább idomulni az új, a koncepciókat és a történelmi tapasztalatokat relativizáló, a konszenzust megszüntető beállítódásokhoz.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat addig, amíg „csak” a kultúra közegében, annak keretei között próbáljuk meg feldolgozni ezt az érzésem szerint részben téves önértékelésből, részben neheztelésből, részben bosszúvágyból fakadó gondolatot, hogy fehér embernek lenni történelmi bűn, mert most még „csak” arról van szó, hogy kaphat-e Európában irodalmi díjat egy fehér bőrű nő vagy egy fehér bőrű férfi, illetve dönthet-e díjakról fehér bőrű ember. A vesztünket fogja hozni az, ha ez a paradigmaváltás átfogó társadalomszervező erővé fog terebélyesedni. Ezért már most jelezni akarom azt, hogy anélkül, hogy elvitatnám Mohamed Mbougar Sarrtól a Világ Kultúráinak Háza által adományozott 2023. évi irodalmi díjat, számomra az elszenvedett kudarc módja miatt A tengerről és a Rémtörténetek szerzői is ennek a díjnak a nyertesei.

Kiemelt kép: Nádas Péter a SepsiBookon, SepsiBook Facebook

június 17, 2023 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Világhírű írók a virtuális könyvégetés máglyáján

Az egész Agatha Christievel kezdődött: A tíz kicsi néger krimijének a címét változtatták meg, mert szerepel benne az n-szó – angol nyelvterületen mindenki csak így hivatkozik rá, még idézetként és ironikus értelemben sem szabad leírni. A legutóbbi magyar kiadás is átvette ezt a gyakorlatot és Mert többen nincsenek (And Then There Were None) címmel adták ki legutóbb. Majd jött a Huckleberry Finn: magából a könyvből cserélték ki mindenhol az n-szót a „rabszolga” kifejezésre. Sokan már ekkor felhorkantak, mert ez mégiscsak egy irodalmi klasszikus átírása, amelyben ráadásul annak a szónak igen erős funkciója van. De végül lenyugodtak a kedélyek, mert világos volt a célkitűzés, és egyértelműen meg volt határozva az, hogy mit változtatnak meg.

A dolgok azonban elfajultak. A fenti példákban a fekete olvasók érzékenységre való tekintettel módosítottak az irodalmi szövegeken, napjainkra viszont jelenséggé terebélyesedett az átírósdi, hiszen érzékenységük nemcsak a feketéknek, hanem minden vallási, etnikai, osztály stb. közösségnek, korcsoportoknak, továbbá különböző testi, lelki adottságokkal rendelkezőknek vannak, illetve lehetnek. Amilyen mértékben tágult a figyelembe veendő érzékenységek köre, olyan mértékben bővült az átírási hajlandóság, és ma már ott tartunk, hogy teljes irodalmi életműveket változtatnak meg mindenfajta érzékenységekre való hivatkozással. Ilyen külső beavatkozáson estek és esnek át napjainkban Ian Fleming James Bond-könyvei, Agatha Christie regényei és Roald Dahl gyermekkönyvei, ami már szélesebb körben is megrökönyödést váltott ki. Különösen az utóbbi eset robbant nagyot, mert a kiadó a gyermekek érzékenységével indokolva írta át ezeket a könyveket. Ezért nem szerepelhetnek bennük olyan szavak, mint „kövér” vagy „dagi” (fat), „csúnya”, „törpe” stb. de a jelzőként használt népneveket is kilúgozták, és ahhoz is vették maguknak a bátorságot az Inclusive Minds nevű szervezettel együttműködő szövegmódosítók, hogy a szerző által le nem írt, új mondatokat toldjanak be a szövegekbe.

A gyermekek érzékenysége valóban komoly odafigyelést igénylő problémakör, de ebben a konkrét esetben furcsa a mai gyerekek érzékenységére hivatkozni, hiszen nem találtam, feltehetőleg nincs is semmiféle kimutatás, felmérés arról, hogy a mai kiskorúak érzékenyebbek lennének, mint voltak korábbi generációk gyermekei, akik Roald Dahl mesekönyveit eredeti nyelvezettel ismerhették meg. Mint ahogy arra sincs semmiféle adat, hogy azok, akik Roald Dahl meseregényeit olvasták, emiatt később elmebetegekké, gyűlölködőkké, netán fasisztákká váltak volna, vagy bármiféle szellemi, érzelmi, erkölcsi károsodást szenvedtek volna, mert akkor ezeket a műveket nem átírni, de betiltani kellett volna. Épp ellenkezőleg: angol nyelvterületen a szerzőnek kultusza van, a legnagyobb angol nyelvű meseírók között tartják számon, akinek művein gyerekek nemzedékei nőttek fel és lettek egészséges lelkületű, nem szélsőséges értékrendű felnőttekké.

Törölt szerzők

A mesekönyvek átírása rejtélyének a kulcsát tehát a kinyilvánított intenciók ellenére máshol kell keresni. Roald Dahl nyelvezete távolról sem a mai gyerekeket, hanem a mai felnőttek egy részét sérti, akik a jelenlegi konjunktúrát kihasználva a gyermekek érzékenységének álcája mögé bújva cenzúrázgatják az irodalmi műveket. Hogy ennek az eljárásnak vajmi kevés köze van a gyermekek érzékenységéhez, elég megjegyezni azt, hogy Agatha Christie és Ian Fleming műveit is ezzel megegyező szempontok alapján kozmetikázzák át, pedig a krimikről és a James Bond-regényekről aligha lehet azt állítani, hogy gyerekkönyvek lennének. De a Roald Dahl átírások között is van egy, ami leleplezi a valós szándékot. A Matilda című műben van egy rész a könyvek jótékony hatásáról, és egy adott ponton így szól a szöveg az én hevenyészett fordításomban: „A könyvek elvitték őt új világokba és megismertették izgalmas életet élő csodálatos emberekkel. Elment régimódi hajókon Joseph Conraddal. Elment Kelet-Afrikába Ernest Hemingway-jel és Indiába Rudyard Kiplinggel.” Ezt a szövegrészt a következőképpen változtatták meg: „Elment tizenkilencedik századi birtokokra Jane Austennel. Elment Kelet-Afrikába Ernest Hemingway-jel és Kaliforniába John Steinbeck-kel.”

A két törölt író nem sértheti a gyermekek érzékenységét, számukra nem egyebek ezek ebben a szövegkörnyezetben puszta neveknél. Ez a változtatás felnőttek politikai opciója, akiknek a szemében Joseph Conrad és Rudyard Kipling nem elfogadható szerzők – hiába írtak olyan klasszikusokat, mint a Lord Jim és A dzsungel könyve –, mert saját korukban támogatták a brit gyarmatosító politikát. Vagyis a gyermeki érzékenység örve alatt Roald Dahl szövegén keresztül virtuális könyvégetés zajlik, amelyben nemcsak a nem kívánatos szavakat és kifejezéseket, de a nem kívánatos szerzőket és műveiket is eltüntetik, és ideológiailag megfelelő szerzőkkel helyettesítik. Így került a szövegbe a feministának számító Jane Austen, valamint a baloldali beállítottságú John Steinbeck, akik nem jelentősebb alkotók, mint azok, akiknek a nevét kihúzták, tehát nem is esztétikai értékítélet, hanem kánonpolitika áll Conrad és Kipling nevének törlése mögött. A politikai-ideológiai önkény jele, hogy Ernest Hemingway neve maradhatott, mert ő a maga korában olyan politikát támogatott, aminek köszönhetően most megkapta a politikai pedigrét ahhoz, hogy gyermekek szeme elé kerülhessen. Az már csak egy kellemetlen mellékzönge, hogy ennek a beavatkozásnak a nyomán a kiadó megtagadná Roald Dahltól a halála után azt a lehetőséget, hogy ilyen formán utaljon saját irodalmi ízlésére és kedvenc íróira.

Érzékenyítés és pénz

De ha Roald Dahl, illetve Ian Fleming és Agatha Christie szövegei ennyire problémásak, akkor miért adják ki újra, miért nem hagyják a feledés homályába veszni, hogy a gyermekek és a felnőttek biztosan „csak tiszta forrásból” jussanak megfelelő irodalomhoz? Egyrészt azért, mert ezek a szerzők és műveik világhírűek, elfeledtetésük, kitörlésük tehát majdhogynem lehetetlen, a kérdésre adandó másik lehetséges válasz pedig már ebből a világhírből is fakadóan kézenfekvő: a pénz. James Bond egy vagyonokat érő és termő kulturális védjegy. Agatha Christie népszerűségéről csak annyit, hogy a Biblia után a világon a legtöbbet az ő műveiből nyomtatnak és adnak el, a megfilmesítések tömkelegéről már nem is beszélve. Az indexre tett Joseph Conradban és Kiplingben nincs ekkora kereskedelmi potenciál, és megvolt az a bűnük, hogy a saját korukban olyan politikai eszméket vallottak, amelyekkel ma már nem lehet azonosulni. Ez egyébként igaz Roald Dahlra is, csak épp az ő könyveiből világszerte több mint 300 millió példányt adtak el, ráadásul műveinek kizárólagos kiadási jogait 2021-ben megvette a Netflix, hogy új filmeket forgasson belőlük. A Matildaból történesen már készült is egy musical, amely csak az Egyesült Királyságban 33 millió dollár bevételt hozott a tavaly novemberi bemutató óta és két BAFTA-díjra is jelölték. Feltételezések szerint a Netflix az átírásokkal akarja elejét venni azoknak az esetleges támadásoknak, hogy egy antiszemita megnyilatkozásokat tevő szerző műveiből akar pénzt termelni.

Veszélyek

A fentiek tükrében nem is kérdéses, hogy Salman Rusdienak maximálisan igaza van, amikor Roald Dahl műveinek átírását cenzúrának (ő aztán tudja, miről van szó), a kiadó eljárását pedig szégyennek nevezte. Mert a szerző, ráadásul ha már halott is, tökéletesen ki van szolgáltatva olyan szempontoknak, amelyek talán őt nem is foglalkoztatták, amikor alkotott, sőt, lehet, hogy nem is hallott a maga korában azokról a megfontolásokról, amelyek alapján a jelenben meghamisítják a műveit. Valójában ezzel az eljárással felhasználják Agatha Christie, Ian Fleming és Roald Dahl (és várjuk meg, kik következnek még) nevét és alkotásait egy kortárs ideológiai csatározásra, amelyhez az említett szerzőknek, de legalábbis irodalmi műveiknek nincs semmi közük.

Az irodalmi alkotások átírása, függetlenül attól, hogy az milyen indokok és szempontok alapján történik, kifejezetten veszélyes. Most azt tapasztaljuk, hogy a módosításokat egyetlen szempont alapján művelik egyes kiadók, amivel nem pusztán meghamisítják az írásokat, de egyneműsítik is a különböző szerzők műveit, gyakorlatilag egyformává gyúrják a híres írók stílusát.

Különösen a film- és színházművészetben elterjedtek az adaptációk, melyek alkotói eredeti műveket dolgoznak át kortárs problémák, életérzések, dilemmák, stb. bemutatására, de érintetlenül hagyják az eredeti alkotásokat, míg a művek átírásával eltűnik a határ eredeti és feldolgozás között, az adaptáció az alapmű helyére tolakszik, ezzel mintegy eltüntetve azt. Ugyanakkor eleve fennáll a művek különböző szempontú értelmezési lehetősége, ez a befogadói szabadság része és a szellemi élmény egyik táplálója, ezzel szemben a művek nyelvezetét, jellegét, ezáltal akár üzenetét is meghamisító átírások akadályozzák a megismerést, mert az olvasókat elzárják az eredeti alkotástól, és már csak egy mások által önkényesen, önkényes szempontok alapján módosított értelmezési módként állnak a befogadó rendelkezésére. A szövegváltoztatások megmásítják a kulturális és történelmi emlékezetet, és egy álvalóságot teremtenek, amelyben az emberek ki vannak szolgáltatva az eredeti művek és a közéjük tolakodó valóságteremtő cenzoroknak, akiknek a kezében a leghatékonyabb eszköz az a jogi kitétel, mely tiltja, illetve korlátozza a sértő tartalmak közlését. Az viszont interpretáció kérdése, hogy mi számít sértőnek egy adott kontextusban. Joseph Conrad és Rudyard Kipling nevének puszta említése egy mesekönyvben aligha tekinthető sértőnek, mégis cenzúra áldozatai lettek.

Ha az az elv, hogy az olvasók nem találkozhatnak sértő tartalmakkal, akkor nem az eddigiekben taglalt szerzőket kellene kilúgozni, vagy legalábbis ezeket kellene utoljára hagyni, és a sort a Mein Kampffal, ezzel a maga nemében az egész emberiség minden egyes tagját sértő alkotással kellene kezdeni, ami leírt szóként ugyanolyan fikció, mint a Matilda, valóságos hatásaiban és következményeiben viszont világtörténelmű horderejű. Mégis, ha olyan hatalmi pozícióban lennék, hogy ezt megtehetném, akkor sem írnám át a sértő és gonosz Mein Kampfot úgy, hogy ne áradjon a könyvből a zsidók iránti mérhetetlen gyűlölet, mert egy ilyen, az emberi és közösségi érzékenységre hivatkozó módosítás azzal a hatalmas veszéllyel járna, hogy az emberiség nem értené meg a világtörténelem egyik legnagyobb katasztrófájának ideológiai, történelmi mozgatórugóit. Talán ez elég nyomós érv annak az elvnek az alátámasztására, hogy minden megírt művet meg kell hagyni eredeti mivoltában, hiszen az szerzője és kora szellemiségének hű lenyomata, míg az alkotások utólagos módosítása óhatatlanul múlthamisításhoz vezet.

Szerencsére nyugati világunk védekező mechanizmusa azért még él, és a felháborodások nyomán sikerült elérni azt, hogy legalább Roald Dahl mesekönyveit ne csak a meghamisított, de eredeti formában is kiadja a kiadója. Ez a csata tehát döntetlennel végződött. A valóságért zajló harc folytatódik.

január 31, 2023 | Forgács Áron | Kritika | Rovatok

MEGOSZTOM

A velünk született fogság teljesedik ki bennünk

Visky András: Kitelepítés, Jelenkor, 2022

1. (Bevezetés)

A Kitelepítés egy család szenvedéstörténetét állítja a középpontba a törvénybe iktatott törvénytelenségek idején (35), a rendszer ellenségének tartott református lelkészt 1958-ban letartóztatják és egy koncepciós perben évtizedekre elítélik, családját pedig: feleségét, a dadát és a hét gyermeket, akik közül a legkisebb, a könyv szerzője, András még csak két éves, a Bărăganba telepítik a szovjet mintájú Gulág egyik munkatáborába, itt a gyermekek számára az Apa hiányában és az apavárás jegyében az Anya jelenti a teljességet, a családnak ez a helyzete szemléletesen fejezi ki hiány és teljesség dialektikus egységét

2. (Léleklenyomat)

a könyv visszaemlékezés a felnőtté lett, de a kisgyermeki lélekbe gyakran visszabújó legkisebb testvér szemszögéből, aki azonban nem csak a saját emlékeire hagyatkozik, mert a történ(e)tek rekonstrukciójára irányuló eltökéltségünk afelől győzött meg, hogy a közösen megélt gulágévek – az a bizonyos 4 év 2 hónap 18 nap – különböző, olykor egymást kizáró, de legalábbis párhuzamos valóságok lenyomatát hozták létre a lélekben, ennek a közös léleklenyomatnak a végeredményét követhetjük nyomon a dajka befogadásának történetétől kezdve, az Apa csak két hétre akarta befogadni Nényut, de ő kijelentette, hogy nem hagyja el soha többé ezt a családot és hát ebben a kérdésben nincs mérlegelni való, a jövevény és árva, akik vagyunk, fogadja be a jövevényeket és árvákat, akikké leszünk (3)

3. (A Pokol és a többiek)

pedig figyelmeztették Nényut, hogy veszélyes döntést hozott, és hamarosan megtapasztalja, hogy nem csak riogatták, valóban a pokol bugyraiba kell követnie az apától elszakított, kényszerlakhelyre rendelt családot, a mű végigvezet a pokol stációin, de itt a gyehenna nem egyre nagyobb szenvedéseket tartogató körökből összeálló, egyre mélyebbre süllyedő tölcsér, hanem egymásba csúszó síkok sora, nincs rangsor, hogy mi a kisebb, mi a nagyobb szenvedés: az Apa megkínzása, elítélése, a családtól való elszakítása, vagy a család kitelepítése, az ottani éhezés, didergés, gödörben gyötrődés? vigasztaló, hogy a mindenhol jelenvaló pokol nem különül el a purgatóriumtól és a mennyországtól, a számkivetettek szenvedéseikben osztoznak a többi elítélttel, akik tartják egymásban a lelket, anélkül akár, hogy ez célkitűzésük lenne, a szenvedés, a világba bele-, vagy inkább abból való kivetettségük kidomborítja emberi mivoltukat, mindannyian valóságos személyek, nincs köztük fiktív alak (csak egy, de a szerző nem árulja el, hogy kicsoda), felidéződik a könyv lapjain Nicolae Balotă az irodalomtörténész, Paul Goma az író, a kivégzett Antonescu marsall özvegye, de az olvasó számára ismeretlenek is, mint Nadia a pilótanő, Aurel az egyetemista vagy a lágerben elhunytak csontjait megőrző Grüber

4. (Hontalanság)

de nem csak politikai elítéltek vannak a lágerben, hanem köztörvényes is, a velejéig romlott Marin, akinek gonoszságát az Anya próbálja valahogy szépíteni a gyerekek előtt, hogy ne féljenek tőle annyira, van félni való úgyis elég, a testi szenvedésnél is nagyobb különösen a gyerekek számára a semmibe vetettség rettentő érzése, otthon még esetleg akadna nekünk is valahol, de haza az nincs, sohasem is volt, mindig is jövevények voltunk és vándorok, bozgorok meg zsidók, a Szentírás szerint Ábrahám magvai, migratorii, kiáltotta át az út túloldaláról Marin, amikor lerészegedett, migratorii és bozgorii és judanii, szép szó mind, mondta Anyánk, nem kell félni, a bozgor meg a zsidó, meg főként a migratorii, szépek így együtt, ezek az Örökkévaló kedvenc szavai, magyarázta Anyánk, Isten örömét leli Marin pungás üvöltözéseiben (528), Feri elsőszülött testvért elnémította végzetesnek bizonyuló készületlensége, azt, hogy hazátlanok vagyunk, bozgorok meg agitátorok, naponta hallhatta Marin pungástól, de hogy otthonunk se volna sehol, egy hely, ahol meghúzhatnánk magunkat, és ahova Apánkat is hazavárhatnánk, nos ez váratlanul érte, nekünk ez a könyv az egyetlen otthonunk, mutatta fel Anyánk a Szentírást, mialatt az egyre erősebb szélzúgás betöltötte az egész barakkot és külön-külön mindannyiunk szívét, mellkasát, üreges csontjait. (497)

5. (Szentírás)

a számkivetettségben a legfőbb vigasz Isten folyamatos jelenléte, az Anya minden nap felolvasott az egyetlen könyvből, amelyet becsempészett a munkatáborba, a Bibliából, nem Apa pótlék az Isten, sem pedig a kegyetlen valóságot elkendőző mesefigura, hanem megtartó erő, aki barátságával, megértésével, bölcsességével bátorít, de reménykeltéssel nem próbálkozik, mert a remény az Ördögtől van, legfőképpen pedig a túlélés reménye, a Sátán a legravaszabb reménykalmár és mi mindannyian hűséges előfizetői vagyunk, furmányos reménybónusz-vadászok, nos igen, valamennyi láger és koncentrációs tábor fundamentuma és fenntartója a remény, (390), Isten szavának másik tolmácsolója az Apa, főként az Anya felidézései és a gyermekekben élő emlékek révén, Isten szavát a formával is meg akarja idézni a regény a Szentírásra emlékeztető számozott egységeivel, ezekből a különálló részekből épül fel a mű, ami bárhol felüthető, a számozott passzusok tetszőleges sorrendben is olvashatók, noha a szerző nagyjából tartja magát az események kronológiájához

6. (Kié Erdély?)

a megannyi szenvedésteli élmény között a szabadon engedett Apával való találkozás leírása a regény egyik legmegrendítőbb jelenete, ahogy egymás után sorban engedik be hozzá a gyermekeket, legvégül a legkisebbet, aki nem is emlékezett az Apára, mert nagyon kicsi volt, amikor elítélték, és amikor a családot kitelepítették, ezért az apa szóról a börtön jut az eszembe, a börtönt jól el tudom képzelni, pedig sem a saját apámat, sem pedig börtönt nem láttam soha, magam előtt látom mégis, lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert ezzel a tudással születtünk és a börtön eleve bennünk van, mindenkiben (259), mégis, a hosszú várakozás után beteljesülő első találkozás az Apával mintha elfeledtetné a szenvedéseket, mindegy, hány év, a fogság csak egy pillanat, mert csak a szabadság bír valódi tartalommal (692), de sem a család, sem az olvasó nem nyer feloldozást, a történet nem zárul le az egymásra találás lélekszorongató eufóriájában, hanem folytatódik a külvilágban, a fogság egy másik dimenziójában, a rendszer nem változott, és az Apa sem tört meg, bár nagyon fél az istentelen hatalomtól, mégsem tehet mást, csak azt, amit hite diktál, a szószékről továbbra is arról beszél, amiről úgy gondolja, hogy beszélnie kell, kié Erdély? teszi fel az újabb bebörtönzés kockázatával járó kérdést a templomba zarándokló magyaroktól, románoktól, szászoktól, cigányoktól, a magyarul nem értőknek a gyermekei fordítanak, és mondja, Erdély az Úré, ahhoz pedig, hogy a mienk legyen, ami most szemmel láthatóan nem a mienk, ahhoz, mondta a Lélek, szabadoknak kellene lennünk, de nem vagyunk (763)

7. (Irodalom)

a klasszikussá nemesedett kortárs magyar epikával mutat közeli rokonságot a Kitelepítés, mely témaválasztásában, érzékenységben, humánumában és művészi megformálásának igényességében is méltó folytatása legértékesebb prózairodalmunknak, Esterházy Péter regényeihez hasonlóan Anya- és Apa-leírásai olyan mértékben igazodási pontjai a könyvnek, amilyen mértékben egy kisgyermek számára központi alak az apa és az anya, Kertész Imre Sorstalanságának mintegy párdarabja a mű, mely a Gulág világát tárja fel egy gyermeki szem és lélek közvetítésével, ebben a szélsőséges élethelyzetben óhatatlanul is reflektálva sors, sorstalanság gondolatára, ott álltunk a lágerparancsnokság előtt a sorsunkra várva, nem tudva, hogy az a sorsunk, hogy nincs sorsunk, és ez majd végtelen, a halálunkig, sőt még azon is túl tartó szabadsággal ruház fel bennünket (137)

8. (Nincs szabadulás)

különös, de a regényben nincs egyetlen pont sem, mert Isten szava sem behatárolható holt betű, hanem folyamatos kinyilatkoztatás, és mert a pokol köreiben élt élet nem hordozza magában a ponttal jelölhető pihenés, időleges megnyugvás lehetőségét sem, az utolsó 822. bekezdés végéről is hiányzik a pont, mert bármennyire is azt gondoljuk, hogy ha valami véget ér, attól megszabadultunk, ami volt, annak nem pont kerülhet a végére, mert szabadságunkkal együtt hordozzuk nem-szabadságunkat is, amikor megszületünk, minden egyes emberrel világra jön egy jókora büntetés-végrehajtó intézet, egy sokcellás fogda, még karcer is van bennünk, valahol a lelkünk mélyén biztosan, kopott vaságyak hideg szagát hozzuk magunkkal, és a nyirkos priccsek fanyar kigőzölgését, komor börtönőrök egy szótagos szavakat vakkantanak bennünk, ettől vagyunk emberek, semmi mástól, arra várunk, hogy valaki szabadon engedjen minket magunkból, de nem jön senki, a velünk született fogság teljesedik ki bennünk, így telik el, inkább le, mint el, az életünk (260)

9. (A történelem vége)

sem az egyéni, sem a kollektív fogságból nincs menekvés, még Isten sem tud vagy nem akar ezen segíteni, a történelem rakta össze az országot, nem én, szól közbe a Mindenható hidegen, a történelemhez pedig nem sok közöm van, ő beszél és hozzám, igen a Mindenható, holló szárnyát hallom susogni, én már rég elhatárolódtam a történelemtől, mondja, hátat fordítottam neki és megtagadtam, egyszerűen kivontam magam belőle, a történelemnek vége van, ha nem vettétek volna észre, engem már csak az utolsó ítélet megtervezése foglalkoztat, a vad Jelenések könyve színpadra állítása (629)

10. (Istenbizonyíték)az a történelem, amiből Isten kivonult, maga a végítélet, mert az ember feje fölül eltűnik Isten ege, és nem védi semmi a lealjasulástól, nem elég a megmeneküléshez az önmaga erejébe, tartásába, erkölcsébe vetett hite, a szerzőt sem óvják meg ezek a katonai szolgálat ideje alatt, reggelre készen álltam a gyilkolásra, egy hibátlanul működő gépezet alkatrésze lettem, megtaláltam a helyemet, önmagamat végképp elveszítve (822), így lép ki a szerző a maga alkotta jelentős irodalmi műből, mely megvilágító erejű kinyilatkoztatás egy olyan pokolhelyről, ahonnan a védtelen, kiszolgáltatott család csak azért tudott visszatérni a mindenki által megélt pokolba, mert Istennel együtt került be oda, mi ez, ha nem Istenbizonyíték?

április 22, 2022 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Világok harca

Március közepén írom ezeket a sorokat, nem tudni, mik lesznek az ukrajnai háború fejleményei, mire az alábbiak az olvasó elé kerülnek, ezért olyan általánosabb szempontok alapján közelítem meg a mondandómat, hogy azt lehetőleg ne érvénytelenítse az éppen aktuális hadi helyzet. Az ukrajnai háború döbbent rá arra, milyen törékeny a világunk, mennyire képlékeny, sőt, szinte értelmét vesztette a biztonság fogalma. Korábban is lett volna alkalom elmélkedni ezen, de Szíria, Irak és Afganisztán messze van, a délszláv háborút már elfelejtettük, és ott nem is akkora erők mozdultak meg, most viszont az oroszok indultak el a nyugati ember számára teljesen értelmetlennek tűnő háborúba. Fizikailag ez még egy lokális háború, remélhetőleg az is marad, de valójában a szomszédunkban Kelet és Nyugat, múlt és jelen, de élők és a holtak háborúja is dúl.

Kelet vs. Nyugat

Ukrajnában a keleti nemzeti revizionizmus és despotizmus harcol a nyugati demokráciákkal és a globalizációval, de akár a liberális és az illiberális demokráciák harcának is nevezhetjük azt, ami tőlünk pár száz kilométerre zajlik. A két világ között évszázadok óta tartó rivalizálásnak a végső eszköze a fizikai harc, melyben most az ukrán nép fizeti meg vérrel, hogy megpróbált elszakadni az Oroszország képviselte keleti élet- és gondolkodásmódtól. A Kelet és a Nyugat közötti jelenbeli éles különbséget a két világ geopolitikai fejlődésének eltérései is magyarázzák. A gyarmatbirodalmak bukásával a nyugati nagyhatalmak visszavonultak az országuktól távol eső területekről és a dekolonizációs folyamatban igyekeznek kompenzálni valamelyest azokat a népeket, amelyeket évszázadok során kizsákmányoltak. Oroszország gyarmatai nem távoli területek, hanem saját szomszédai voltak, ahova az idők folyamán nagyon sok orosz vándorolt be. Az orosz gyarmatbirodalom bukása valójában a Szovjetunió összeomlását jelenti, és nagyon sok orosz egyik napról a másikra arra ébredt, hogy az anyaország közvetlen szomszédságában lévő államok egyikében ragadt, ezért gondolja nagyon sok orosz máig azt, hogy minden korábbi szovjet tagköztársaság tulajdonképpen Oroszország része. Így lehet a történelmi realitások és a geopolitika nyelvére lefordítani Vaclav Havel zseniális megállapítását, miszerint a sok évszázados orosz probléma az, hogy nem tudni, hol kezdődik és hol végződik Oroszország. Ez a nem tudás vezetett el oda, hogy a nyugati dekolonizációval ellentétben Putyin rekolonizációt indított be, ami a második csecsen háborúval kezdődött, majd Grúzia megtámadásával és Fehéroroszország kvázi bekebelezésével, legutóbb pedig a kazahsztáni beavatkozással folytatódott. Amit meg most látunk, az Putyin eddigi legnagyobb horderejű akciója: vissza akarja foglalni egykori „gyarmatát”, Ukrajnát, az ukránokat pedig nem is különálló és a többivel egyenrangú népnek, hanem csak egyfajta orosz kistestvérnek tekinti, akiknek maximum autonómia jár, de függetlenség nem, az oroszoktól való függetlenség végképp nem.

Múlt és jelen

A putyini Oroszország ugyanúgy a globális kereskedelemből tartja fenn magát, mint a Nyugat országai, mégis a revizionizmus, az autarchia és az érdekszférák elavult koncepciói szerint képzeli el a világot, a Föld fizikai uralásában és az orosz nép életterének kiterjesztésében látja a legfőbb erőt, de a világ ma már egyszerűen másképpen működik. A robotrakéták, a műholdak, a nemzetközi intézmények és kapcsolatok, a globális bankrendszer és a kibertér korában már nincsenek földrajzi távolságok. Ráadásul Oroszország akkora, hogy az egész világot pufferzónának kellene kialakítani ahhoz, hogy Putyin úgynevezett biztonsági garanciái teljesülhessenek. Oroszország Ukrajna NATO-mentesítését akarja, miközben a NATO ott van Oroszország nyugati határán Szentpétervártól pár kilométerre, a keleti végeken pedig a Bering-szorosnál. Egy ekkora ország, a világ egyik legnagyobb atomhatalma, mitől fél? Ez a szégyennel elegyedő kudarc félelme, hogy nem tudja saját bűvkörében tartani Ukrajnát, és inkább háborúzik, mintsem őszintén válaszoljon a kérdésre: miért nem sikerült ez?

Ha Putyin és vezérkara nem mer erre válaszolni, megteszi helyettük az idő és a történelem, mely túllépett azon a szemléleten, amit Oroszország akar a világra erőltetni, vagy ahogy Yuval Noah Harari fogalmazott, Putyin még nem lépett át a 21. századba, ezért is valószínűsíthető ennek a harcnak a végkimenetele. Lehet, hogy Oroszország végül elfoglalja Ukrajnát, eltünteti a térképről, esetleg bábkormányt állít fel Kijevben, de a gazdasági és erkölcsi kár, valamint a nemzetközi rendszerekből és hálózatokból való kiszakítottság romboló hatása nem hozható helyre egyhamar. A kortárs világban a bizalom, a megbízhatóság, a stabilitás és a kiszámíthatóság fontosabb tényezők, mint a nyers erő, de Oroszország az előbbieket dobta el az utóbbi kedvéért, és évtizedeknek kell eltelniük addig, amíg a most atomjaira hullott bizalom újra felépülhet. Ha lesz egyáltalán akarat újrakonstruálni azt. Oroszország csak akkor győzhet ebben a háborúban, ha nem pusztán Ukrajnát, hanem a 21. századot is legyőzi, és sikerül visszarántania a világot a 20. századba.

Élők vs. holtak

A nyugati világ egységesen lép fel az agresszor ellen, de rendkívül óvatosan kell eljárnia, mert ha a két fél közvetlen hadi cselekményekbe bonyolódik, az rettenetes következményekkel járó láncreakciót indíthat el. Ezért a Nyugat minden olyan terepen veszi fel a harcot, ahol a direkt katonai konfliktust nem kockáztatja. A gazdasági szankciók miértjeit nem kell magyarázni, arra viszont érdemes bővebben kitérni, hogy miért tiltanak ki orosz sportolókat a nemzetközi megmérettetésekről, miért bontanak szerződést nagynevű orosz művészekkel, azaz miért büntetnek az ukrajnai háborúval látszólag semmilyen kapcsolatban nem álló oroszokat is. Ez utóbbi vonatkozásban csak a legismertebb esetet, a Valerij Gergijev karmesterét említem, akinek oroszsága mellett az a bűne, hogy Putyin híve. Mivel a Nyugat nem támadhatja meg Oroszországot, és nem siethet teljes arzenáljával Ukrajna megsegítésére, mert az a harmadik világháborúval lenne egyenlő, ezért a saját területén élő oroszokra gyakorol nyomást, hogy ezzel is visszaáramoljon valami a háború negatív hatásaiból az orosz társadalomra. A szankció nem egyszerűen bosszú minden orosz ellen, hanem a szolidaritásnak a megnyilvánulása, fontos jelzése annak, hogy nem élhetjük az életünket úgy, mintha mi sem történne Európa egyik népével. Az nem lehet, hogy továbbra is orosz gázzal fűtsünk, továbbra is gyönyörködjünk az Európában élő orosz művészek produkcióiban, miközben Ukrajnában embereket pusztít Putyin hadi gépezete! Valerij Gergijev túléli a szankciókat, és mikor vége lesz ennek az őrületnek, talán vissza is térhet Nyugatra, de a Harkovban, Mariupolban és a többi ukrajnai városban lebombázott embereknek már nincs visszaút az életbe. Az az ár, amit Gergijev és a többi befolyással bíró szankcionált orosz fizet összehasonlíthatatlanul kisebb, mint az, amit a Mariupolban elpusztított civilek fizetnek, és emiatt a mérhetetlen szenvedés miatt nem lehet most Európában büntetlenül Putyin-pártinak lenni. Az nem lehet, hogy Gergijev és a többi Nyugaton élő megbecsült orosz művész, sportoló, oligarcha élvezze a nyugati világ nyújtotta összes lehetőséget, előnyöket és megbecsülést, amellyel ők közvetve vagy közvetlenül Oroszország dicsőségét emelik, ám nem hajlandók elítélni a nyugati világot fenyegető Putyint.

De valóban vékony a határ a szankció és az esztelen bosszú között. Az európai ember nem mindig áll a helyzet magaslatán, és a háború keltette krízishelyzet meggondolatlan döntéseket is kikényszerít belőle. Egyes helyeken szankció címszó alatt kísérlet történik az orosz kultúra kilúgozására is: van, ahol Dosztojevszkijt próbálták kivenni az irodalmi tanszék kötelező olvasmányai közül, máshol Csajkovszkijt akarták száműzni a koncerttermekből. Nem összehangolt akciók ezek, mindenesetre elég gyakoriak ahhoz, hogy aggodalommal emeljük fel a szavunkat ellenük.

Ha az orosz kultúra elhunyt nagyjait és műveiket száműzzük saját kulturális horizontunkról, azzal nem büntetjük sem az orosz hadvezetést, sem pedig az azt támogató orosz gazdasági, politikai, kulturális köröket, egyszerűen csak megfosztjuk magunkat értékektől. A szankciókat nem azért kell bevezetni, mert valaki vagy valami orosz, hanem azért, hogy annak a szankciónak legyen valamilyen negatív hatása az agresszorra nézve. A holtakat büntetni az élők bűnei miatt ártalmas és ostoba, mert csak az élők tudnak hatni arra, hogy a háború befejeződjön. Azzal, ha Gergijevet elbocsátják, annak lehet hatása, mert a művész vissza kell térjen Oroszországba, és kénytelen lesz szembesülni az ottani állapotokkal, lehet, hogy megváltoztatja véleményét, és tesz valamilyen konkrét lépést, amellyel legalább a saját környezetét jobb belátásra bírja. De ha Milánóban nem olvasnak Dosztojevszkijt, azzal nem bírnak jobb belátásra egyetlen oroszt sem, csak a helyi egyetem hallgatói lesznek műveletlenebbek, holott a mostani invázió kell csak igazán sarkallja a nyugati világot arra, hogy még jobban, még intenzívebben foglalkozzon az orosz kultúrával, az orosz társadalommal, mert lám, élet-halál kérdésévé vált megérteni az orosz néplelket, az orosz társadalmat és államberendezkedést. Ha győztesen akarunk kikerülni ebből a harcból, akkor nem kevesebbet, hanem többet kell tudnunk arról, aki fenyeget. Ezzel a háborúval nem vált minden és mindenki bűnössé, ami és aki orosz: sem az orosz kultúra, sem az egyszerű orosz emberek, akik sok esetben ugyanolyan elszenvedői a putyini agressziónak, mint az ukránok, hiszen a bombázott ukrajnai városok lakosságának nagy része is orosz nyelvű. Nem tekinthetjük az egész orosz népet ellenségnek, és ezt éreztetni is kell velük, mert ha mindenkire kiterjesztjük az egyébként is elfogadhatatlan kollektív bűnösség elvét, akkor ezzel csak elidegenítjük magunktól azokat a potenciális orosz szövetségeseket, akik ugyanúgy elítélik Putyin háborúját, mint mi. Az agresszorral, és az őt támogatókkal kell hadakozni, de az orosz kultúra, továbbá a harci cselekményekben, az orosz gazdaság finanszírozásában, a propagandában részt nem vevő, vagy arra fel nem használható orosz emberek ugyanúgy nem a mi ellenségeink, mint ahogy a mariupoli színházba menekült, lebombázott civilek sem az oroszok ellenfelei. Hagyni kell útvonalakat és kapukat köztünk és az oroszok között, ha valóban reménykedni akarunk abban, hogy Oroszországban eljöhet egy a Putyinétól eltérő világ is. Ha Kelet és Nyugat harcát úgy vívjuk, hogy ebben nem is reménykedünk, akkor a háborúnak soha nem is lesz vége, legfeljebb csak hidegháborúvá hűl, azaz visszazuhanunk a 20. századba. Ami Putyin győzelmét hozza el, méghozzá a mi hozzájárulásunkkal.

február 28, 2022 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Az író országa

Aki figyelmesen olvassa Az olvasó országát, Esterházy Péter nem irodalmi művekbe tartó prózai írásainak gyűjteményét (Magvető, 2018, szerkesztő Tóth-Czifra Júlia) bevezetést nyerhet egy társadalom- és politikafilozófiai traktátusba, amit hagyomány, nyelv és haza összefüggéseire lehet ráfűzni. A kötet kis darabokból összeálló nagyszabású reflexió arról, hogy mit is gondolt az egyik legjelentősebb kortárs magyar író kb. tizenöt év dolgairól, értve ezalatt a 2003-2016 közötti időszakot, de gyakori hivatkozással a korábbi korszakokra is, főként a kommunista diktatúra idejére és annak kihatásaira. Terjedelmes gyűjtemény ez, több mint hétszáz oldal, sok Élet és Irodalom van benne, illetve alkalmi és megnyitó beszédek, előszók, bevezetők, köszöntők, nekrológok.

A kötetben található írások közül sok reflektál aktuális eseményekre, közéleti megnyilvánulásokra. Az ilyen jellegű eszmefuttatások általában érdekesek, de ha egy művész vállalja a jelen megfigyelőjének a szerepét, az még érdekesebb, mert a művész mindig a szabadság szószólója, ha beszél róla közvetlenül, ha nem. Esterházy Péter nem ódzkodott a politizálástól, vállalta a közéleti konfrontációkat is. E polémiáknak a dokumentumai vannak összegyűjtve a Magyar mondat című fejezetben. Ennek mintegy ellenpólusaként következik a könyvben a Jó Magyarország című fejezet, melyben a nem harcos Esterházy Péter hívja fel figyelmet arra, ami érték Magyarországon, a magyar kultúrában. A hatból ez a két fejezet képezi a könyv törzsanyagát, az egész kötetből pedig kirajzolódik a jó és egy kevésbé jó Magyarország képe.

Táborok

Esterházy Péter nem tetszeleg a haza bölcse, a vátesz szerepében, figyelmeztetni akar olyan dolgokra, amelyek jó lenne, ha nem úgy történnének, ahogy történnek. A konkrét ügyekben az ádáz kultúrharc szemtanújaként szólal meg, főként az irodalom és a művészet vonatkozásában (Wass Albert, Nyírő József, Magyar Művészeti Akadémia, Dörner György színházigazgatói kinevezése, az Alföldi Róbert-féle Nemzeti felszámolása, stb.). Úgy mondhatnák, hogy a mai magyar közbeszédben szitokszóként alkalmazott balliberális szemszögből vizsgálja az eseményeket. De komplexebb ez, mint ahogy első olvasatra tűnik.

A konkrét történések mellett ugyanis van az elvi szint is, és Esterházy bármiről is ír (beszél): irodalomról, sajtóról, könyvekről, fociról, politikáról, ünnepekről, jeles vagy nem jeles kortársakról, mindig eljut a nemzethez és a hazához, melyek nem a magasban, hanem a nyelvben és a hagyományban vannak benne. Nyelvről, hazáról, hagyományról elmélkedni pedig nem párthoz és szekértáborhoz való tartozás függvénye. És mivel a nyelv és a hagyomány is használat, ismétlés útján válnak élővé, ezért Esterházy is épít ezekre a (meg)ismétlésekre. Idézni nem lustaság, hanem belépés a tradícióba, nem hagyománytisztelet, hanem hagyományhasználat, ami a tisztelet maga.

Esterházy közéleti megnyilvánulásai legfontosabbika mindvégig annak felmutatása, hogy mi az, ami megengedhető a közbeszédben, mi hogyan mondható el, milyen az a nyelv, amelyen a közéleti szereplő megszólal, és milyen mértékben járul hozzá vagy nem járul hozzá ez a beszéd a társadalmi béke megteremtéséhez. Éberen figyel erre, egy nagy kivételt leszámítva. Az Őszöd-problematika, mindaz, ami ezt körbeveszi és amivé vált, Esterházy Péter tollára való téma. És mit mond az író erről? Semmit. Nincs szava. Nincs beszéde, amely igen, igen, nem, nem lehetne. Úgy tesz, mintha jó ismerője lenne a játékelméletnek, új játékba kezd. Kérdezi, honnan jöhet a dühödt tüntető mondata: Árva hazánk nem szenvedhet tovább. Pedig lehet, hogy a miniszterelnök, és az ellene tüntető mondatai között van ok-okozati összefüggés. De ő nem bocsátkozik elemzésekbe. Talán tartott attól, magyarázatai magyarázkodásnak tűnnének.

(tovább…)

február 8, 2022 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Haza a magasban és a legközvetlenebb közelben

Meglehetősen nagy, de meglepőnek nem mondható felzúdulás volt a román nyilvánosságban arra a hírre, hogy egy közvélemény-kutatás szerint a romániai magyaroknak csak a tíz százaléka tekinti hazájának Romániát, a legtöbben az ország valamelyik kisebb földrajzi régióját, Erdélyt, Székelyföldet, a Partiumot, a Bánságot stb. érzik a hazájuknak.

A haza komplikált, érzelmekbe áztatott politikai fogalom, ami jócskán meg is kopott a gyakran méltatlan vagy csak rutinszerű használat miatt, olyannyira hogy tőlünk nyugatabbra igencsak lecsökkent az ázsiója. Csak illusztrálásképpen említem, hogy az új német klímaügyi miniszter egyszer állítólag valami olyasmit mondott, hogy a hazaszeretettől mindig hányingere volt. Ez a merész kijelentés, méghozzá egy nyugat-európai csúcspolitikustól, az új világ jele, amelyben máshová terelődtek a hangsúlyok, ott lassan-lassan túllépnek a haza territoriális fogalmán, a mai, legmodernebb politikában már nem a föld, hanem a test a haza. Akkor Romániában, és ezen belül Erdélyben miért feszegetik még mindig a földrajzi haza kérdését? Mert úgy vagyunk a hazával is, mint az egészséggel: akkor vesszük észre, mennyire fontos, amikor nincs. Nyugati polgártársainktól eltérően azért nincs elég időnk, energiánk a saját testünkkel foglalkozni, és azt a politika tárgyává tenni, mert a román „haza” száz éve törekszik arra, hogy az erdélyi magyarok, és úgy általában a trianoni területtel együtt kapcsolt áru, a kisebbséggé váló népcsoportok ne is érezzék hazájuknak Romániát addig, amíg nem elsősorban románnak vallják magukat, amire csak mintegy külső mázként rakódik rá a kisebbségi identitásréteg.

Az egy ország, egy nemzeti identitás alapeszme az első világháborút követően rögzült a térképre és az elmékbe; ezt a koncepciót akarja most meghaladni az Európai Unió nyugati fele, és akarja megtartani a kommunista rendszertől megszabadult keleti fele. Ebben az európai eszmetörténeti folyamatban vívódik a magyarság, melynek az első világháború után lett egy homogén etnikai állama, mely már csak emiatt a nyereségbe bújtatott súlyos veszteség miatt sem kíván tovább oldódni a nagy európai államban, míg a magyarság egy jelentős része idegen államok fennhatósága alá került, és ott próbál ellenállni a többségi nemzet homogenizációs törekvéseinek, abban reménykedve, hogy az Európai Unió megbontja, vagy legalábbis enyhíti az országhatárok közé szorított nemzetállami politikákat.

A román homogenizációs politika illusztrálására nem a történelemből veszek példát, noha volna bőven mit ide citálni, és a mai kor gazdag példatárából is inkább egy mondhatni triviális nyelvi jelenségre hívom fel a figyelmet. A mai kor politikájában ugyanis a test mellett a nyelv a másik döntő jelentőségű politikai tényező, mert azzal lehet mentalitást, gondolkodást befolyásolni. Ezúttal is adja magát a nyugati párhuzam, ott ugyanis elsődleges fontosságú törekvés minél befogadóbbá tenni a nyelvet (igaz, ők már átesnek a ló túloldalára, de ez most ne firtassuk), miközben a romániai közbeszéd megrekedt az etnicista gondolkodásmódnál és nyelvhasználatnál. Gondolom minden magyarnak feltűnt, aki követi a romániai közéletet, hogy a román politikusok körében elterjedt szokás a népet „Kedves románok!” („Dragi români!”) megszólítással illetni, elvonatkoztatva attól, hogy él még ebben az országban közel másfél millió magyar, körülbelül egymillió roma, a többi, még kisebb kisebbségről nem is beszélve. Különösen furcsán hangzik ez a kedves románozás a legfőbb közjogi méltóság Klaus Iohannis szájából, mert üzenetei így csak a románoknak szólnak, aki meg nem tekinti magát románnak, annak nem is hazája ez az ország, hiszen az államfő neki nem üzen. Az ügy pikantériája, hogy Iohannis is kisebbségi, legalábbis az erdélyi magyarok ezt hitték róla, amikor tömegesen rá szavaztak az első mandátuma megszerzésekor, mert abban bíztak, hogy egy kisebbségi államfővel megszűnik vagy legalábbis enyhül az etnicista közgondolkodás, ehelyett Iohannis ténykedése, egész valója annak megvilágító erejű bizonyítéka, hogy a szász népcsoport esetében milyen jól bevált a románosító politika.

(tovább…)

július 20, 2021 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Térdepelni vagy nem térdepelni, ez itt a kérdés

Szeretem a jó focit nézni. Emlékszem egy meccsre, nem is tudom már melyik világbajnokságon Portugália játszott Észak-Koreával. Cristiano Ronaldo-ék remekül játszottak, de én valami megmagyarázhatatlan indíttatásból mégis drukkoltam az észak-koreaiaknak, hogy legalább ne kapjanak ki nagyon (nagyon kikaptak), függetlenül attól, hogy országukban működik talán a legelnyomóbb rezsim az egész világon. Az említett meccs előtt, közben és után sem voltak nyilatkozatok, gesztusok az észak-koreai rendszer ellen, mert akkor még talán az volt az elv, hogy ügyek mellett kiállni nem a focipályán kell, ott focizni kell, és lehetőség szerint betartani ennek a sportnak a szabályait. Mára már változott valami. A Labdarúgó Európa Bajnokságon az amerikai Black Lives Matter (BLM) mozgalomtól átvett gesztusként letérdelnek egyes csapatok a meccsek előtt, hogy ezzel is egyfajta plusz nyomatékot adjanak a rasszistaellenes üzenetnek. Csakhogy van itt egy kis gond: a BLM valójában nem jog- és esélyegyenlőséget hirdető polgárjogi mozgalom, hanem identitáspolitikai megnyilvánulás, melynek célkitűzése nem a rasszizmus eltörlése, hanem egy új, méghozzá bőrszín alapú világszemlélet elterjesztése minél szélesebb körben.

Ezt kifejtem egy kicsit bővebben.

Az új identitáspolitika, idézem Bencze György filozófust, harc, melynek célja nem az érdekérvényesítés, hanem a kulturális identitás elismertetése, vagyis annak érvényre juttatása, hogy milyenek vagyunk. Ezt is írja: „A politikai cselekvést – mondják az új szemlélet hívei – nemcsak érdekek mozgatják (…) Ebben a kérdésben pedig nemcsak azt várjuk el a politikai közösségtől, hogy ne legyen részrehajló velünk szemben. Egyenesen azt követeljük, hogy pozitív módon ismerje el, a maga értékes elemeként fogadja be a mi sajátos kulturális identitásunkat. S ha erre – az adott közösségben – nem látunk esélyt, akkor kényszerítő erővel felmerül a közösség felmondásának lehetősége.” A régi identitáspolitika a jog- és esélyegyenlőség, illetve a tolerancia és az állami semlegesség keretei között képzelte el a különböző identitásmegnyilvánulásokat, ezt a keretrendszert az új identitáspolitikában felváltja az állam aktív szerepvállalása és a pozitív diszkriminációk egyre szélesedő köre. Ez a különbség például Martin Luther King polgárjogi mozgalma és a BLM-mozgalom között. Martin Luther King egyenlő esélyeket és jogokat kért övéinek az adott jogi keretek kötött, míg a BLM-mozgalom magát a keretet akarja felszámolni és helyette saját, fekete jogrendet és társadalmat akar kialakítani, melyben nincs hely olyan intézményeknek, például rendőrségnek, amelyek megítélésük szerint a fehér emberek normáit kényszerítik rá a feketékre.

A BLM valójában nem jog- és esélyegyenlőséget hirdető polgárjogi mozgalom, hanem identitáspolitikai megnyilvánulás, melynek célkitűzése nem a rasszizmus eltörlése, hanem egy új, bőrszín alapú világszemlélet elterjesztése minél szélesebb körben.

Polgárjogok és identitásjogok közötti különbség figyelhető meg Európa nyugati és keleti fele között is, utóbbiak még mindig a polgárjogok klasszikus paradigmája szerint szervezik társadalmukat, Nyugaton viszont már az identitáspolitika az új módi. Ott az identitáspolitikai fordulatot a főként a múlt század hatvanas éveiben lezajló afrikai dekolonizációs folyamat és az 1968-as franciaországi zavargások jelentik, amikor egyrészt világpolitikai tényezővé vált az afrikai ember, másrészt az egész nyugati világba kiáramlott a franciaországi egyetemek falai közül a posztmodern gondolat, mely a szubkultúrák felemelkedésének katalizátora volt. Ebben a szellemi erjedésben hajtotta végre a marxista vétetésű baloldal a maga kopernikuszi fordulatát: míg korábban azt tartották a legnagyobb igazságtalanságnak, hogy a társadalom legnagyobb rétege, azaz a munkásosztály él a legnagyobb nyomorban és elnyomatásban, most már úgy gondolták, hogy a legkevesebbek ellen irányul a többségi terror. Előtérbe tolulnak tehát a nemzeti identitások helyett a rassz alapján meghatározott etnicitások (az afrikai dekolonizációs folyamatban marxista mozgalmak is komoly szerepet vállaltak), az osztálymeghatározottságok helyett pedig az embert egyénként is meghatározó nemi, vallási, szexuális önazonosságot hangsúlyozó szempontok, vagy hogy újra Bencze Györgyöt idézzem: „Az új baloldal politikai filozófiája ellenben teljesen áthangolódott. A tőke uralma fölötti kritika helyét a modern, polgári kultúra fölötti kritika vette át.”

(tovább…)

Címke: forgács áron

A (propaganda)művészet rehabilitálása

Egy új világrend hajnalán

A romániai államfőválasztás tanulságai

Rémtörténetek kulturális díjakról

Világhírű írók a virtuális könyvégetés máglyáján

A velünk született fogság teljesedik ki bennünk

Világok harca

Az író országa

Haza a magasban és a legközvetlenebb közelben

Térdepelni vagy nem térdepelni, ez itt a kérdés

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók