Címke: forgács áron

július 21, 2024 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Rémtörténetek kulturális díjakról

Évekkel ezelőtt találkoztam először a kulturális rasszizmus jelenségével. Egy nyugati újság online felületén olvastam egy furcsa cikket az aktuális Oscar- vagy Grammy-díjkiosztásról, ami csak a nem fehér bőrű díjazottakat listázta. Már ez a kettéválasztás meghökkentett kissé, a cikket végigolvasva pedig kifejezetten megrökönyödtem, mert az írásnak émelyítően kárörvendő hangvétele volt, azt sugalmazta, mintha a fehér bőrűek által elnyert díjak nem is léteznének, vagy nem lennének ugyanolyan értékesek, mint azok, amelyeket a nem fehér bőrűek kaptak meg. 

Nem értettem, miért kell rangos kulturális eseményről ilyen rasszista szempontokat érvényesítő módon beszámolni. Aztán már nem csodálkoztam, amikor az amerikai társadalmi, történelmi állapotokat taglaló cikkekben egyre-másra találkoztam azzal a sommás gondolattal, miszerint fehér embernek lenni történelmi bűn. Ez a legdurvább rasszizmusnak tűnt, mert azonnal felidézte bennem azt a nálunk, Európában egykor közkeletű gondolatot, miszerint zsidónak lenni történelmi bűn, és azt, hogy hány millió ártatlan embernek kellett meghalnia ennek a gondolatnak a jegyében. De aztán elhessegettem az ebből fakadó rossz érzéseket, többek között azzal nyugtatgatva magamat, hogy Amerika messze van, nem látok bele az ottani társadalmi, eszmetörténeti, politikai struktúrákba, szóval lehet, hogy ott a méltányosság, az egyenlő esélyek elve és a politikai korrektség mégiscsak adnak valamiféle létjogosultságot az emberek megítélésében a bőrszínt alapul vevő gondolkodásmódnak. Az évek során ez a vonulat csak erősödött Amerikában, időközben a világ talán legismertebb filmes elismerésére, az Oscar-díjra is csak identitáspolitikai kvóták betartásával lehet pályázni, vagyis többek között a bőrszínre és a nemi orientációra vonatkozó előírások teljesítése után jöhet szóba az alkotások szakmai értékelése. Ha jóhiszeműen viszonyulunk ehhez – és miért ne tennénk –, akkor bár furcsának tűnik az identitáspolitikai szempontok alkalmazása egy szakmai díj odaítélésekor, de az mindenképpen tisztességes, hogy már előre lehet tudni, milyen nem szakmai, művészi kritériumoknak kell még megfelelni, mert így mindenki tisztában van azzal, hogy egy-egy alkotás miért kapja meg a díjat.

Amiről azt hittem, csak amerikai jelenség, az itt van nálunk is: fehér embernek lenni Európában is bűn, és megint csak a kulturális közegben érvényesült ez a gondolat. Szégyenszemre nem hallottam még a berlini Világ Kultúráinak Házáról, sem az által alapított irodalmi díjról, amíg a legutóbbi díjkiosztás körül keletkezett botrány nyomán el nem jutott hozzám is a hírük. Az intézmény nemes célokat tűzött ki maga elé, amikor megalapította ezt a kortárs irodalmi díjat, ugyanis a mindenkori zsűri tagjai felé azt az elvárást támasztotta, hogy „a pályázatok elbírálásakor a kiadó, a szerkesztő, a szerző, a fordító, ezek nemzetisége, etnikai hovatartozása, politikai és vallási nézetei tekintetében nem kivételeznek és félreteszik az előítéleteiket”. Ez nagyon helyes, mondhatni normális és alapvető elvárás, el se lehetne képzelni mást egyetlen magára valamit is adó díjról sem. Csakhogy a 2023-as nyertes kiválasztásakor másképp történt az elbírálás, mint ahogy azt a Világ Kultúráinak Háza a nyilvánosság előtt meghirdette. Két zsűritagnak a német sajtóban közölt beszámolója szerint Mariette Navarro francia írónő és Nádas Péter magyar író azért nem voltak méltók a zsűri egyes tagjai szerint erre a díjra, mert bár alkotásaik feljogosítanák őket az elismerésre, de ők maguk fehér bőrűek. Navarrot még az a tény sem mentette fel, hogy nő, Nádas Pétert meg az sem, hogy zsidó származású. 

Megdöbbenve olvastam a beszámolókat arról, amit a két zsűritag az elbírálás körülményeiről leírt, és amit egyébként sem hivatalos, sem pedig nem hivatalos úton nem cáfolt senki. Ilyesmik hangzottak el, hogy Mariette Navarro műve, „A tengerről nem maradhat, mert a szerző egy fehér francia nő”; „Nádas könyve a legjobb, senki sem érhet fel hozzá, de ő egy nagyon befutott és fehér férfi, akit szeretnek az újságírók”; vagy „Nádas a jobb szerző, de politikailag Cherie Jonest kell választani”, (Cherie Jones Nádas Péterrel ellentétben színes bőrű nő, és a zsűri tagjai szerint nem alkotott remekművet). Az egyik akadékoskodó zsűritagnak egy másik tag ezt vágta a szemébe: „Fehér nőként amúgy sincs itt semmi mondanivalód!” 

Az esetet bagatellizálók azt mondhatják, hogy a társadalmi igazságosság megköveteli, hogy a marginalizált embereknek több esélyt nyújtsunk, és a Világ Kultúráinak Háza is csupán ezt tette, amikor végül egy fekete bőrű szenegáli írót díjazott. A pozitív diszkrimináció lényege valóban az, hogy plusz esélyt jelentsen azoknak, akik hátrányos helyzetben kell helytálljanak, de ez csak addig méltányos, amíg felemeli a hátrányban lévőt, s nem generál negatív diszkriminációt a másik oldalon. A Világ Kultúráinak Háza irodalmi díjának odaítélésekor azonban nem egy felemelés, hanem egy kicserélés történt annak a prekoncepciónak a mentén, hogy korábban a fehér bőrű szerzők voltak privilegizálva a díjak odaítélésekor; így most megfordították a kockát és a fekete bőrűeket helyezték kiváltságos helyzetbe. A szóban forgó díj zsűriülésén semmilyen pozitív diszkriminációra nem volt szükség, mivel a versenyben fehér bőrű és nem fehér bőrű szerzők egyaránt szerepeltek. Az persze az ügy ismeretében vitatott, hogy ez a művek minősége vagy a pozitív diszkrimináció miatt alakult így, mindenesetre a döntőben már semmilyen érv nem szólt amellett, hogy a szakmai, esztétikai kritériumokon kívül más szempontokat is érvényesíteni kellett volna. Hogy Mariette Navarrotól és Nádas Pétertől arra hivatkozva vonták meg a győzelem esélyét, hogy fehér bőrűek, sőt, még egy zsűritagnak is megkérdőjelezték a beleszólási jogát a döntésbe pusztán azért, mert fehér bőrű, ez nem a színes bőrű szerzőknek szóló pozitív diszkrimináció, hanem az irodalmi díj célkitűzésének megtagadása, valamint a fehér bőrű szerzőkkel és zsűritaggal szembeni negatív diszkrimináció volt. Hiszen nem a társadalmi esélyegyenlőséget és a méltányosságot segítette elő, hanem a rasszista vétetésű gondolkodásmódot érvényesítette. Mely utóbbi ellen e konkrét ügyben csak akkor nem kell tiltakozni, ha igazságnak fogadjuk el azt, hogy fehér embernek lenni valóban történelmi bűn, és emiatt Nádas és Navarro is megérdemli ezt a bánásmódot. De ha ez a paradigma, akkor ne is játsszuk el a méltányosság színjátékát, eleve nem kell fehér bőrű szerzőket jelölni semmiféle díjra.

Nem szeretek magamról beszélni, de ennek az írásnak a kapcsán talán releváns információ az, hogy Kelet-Európában nevelkedett fehér bőrű férfi vagyok. Lehet, a bőrszínem miatt nem vagyok elég fogékony az Európában időközben felnevelkedett, nem európai gyökerű, esetleg nem is fehér bőrű embertársaim érzelem- és gondolatvilága iránt. És az is lehet, hogy a sajátomként felfogott európai történelmi tapasztalatok nyomán gondolom azt, hogy még létezik néhány, bár egyre kevesebb olyan koncepció, amelyek kapcsán a politikai, ideológiai megosztottságokon átívelő konszenzus van, és amelyekről a mások iránti nyitottság és megértés jegyében sem szeretnék lemondani. Az antiszemitizmusra és rasszizmusra, illetve ezek radikális elutasítására gondolok, ezek azok a fogalmak, amelyeket nem akarok átértékelni azért, mert vannak, akik vagy akiknek ősei nem élték át a nácizmus traumáját, és esetleg egész mást gondolnak mindezekről. Láthatjuk, Európában immár az antiszemitizmusról is lehet radikálisan mást gondolni, persze nem a holokauszttagadásra és egyéb eddig ismert és egységesen elutasított szélsőségekre gondolok, hanem arra, amit a 2023. október 7-e után a palesztinok melletti szimpátiatüntetések fejeznek ki, amikor tömegek vonultak utcára Európában is, figyelmen kívül hagyva azt a puszta tényt, hogy több mint ezerkétszáz zsidó ember lemészárlása egyetlen nap alatt a legnagyobb mészárlás volt a holokauszt óta, amit zsidó civil lakosság ellen elkövettek. Márpedig egy ilyen tettet elutasítani, nem pedig mentegetni kell.

Az antiszemitizmushoz szorosan kapcsolódó rasszizmusról szintén a történelmi tapasztalatok alapján ivódott belénk a következtetés, hogy nincsenek alsóbb- és felsőbbrendű népek, népcsoportok, rasszok, hanem származás tekintetében radikálisan egyenlőek vagyunk, de az említett irodalmi díj körüli botrány azt jelzi, hogy ebben a vonatkozásban sincs már konszenzus, ehelyett az európai társadalmak elkezdenek egyre inkább idomulni az új, a koncepciókat és a történelmi tapasztalatokat relativizáló, a konszenzust megszüntető beállítódásokhoz.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat addig, amíg „csak” a kultúra közegében, annak keretei között próbáljuk meg feldolgozni ezt az érzésem szerint részben téves önértékelésből, részben neheztelésből, részben bosszúvágyból fakadó gondolatot, hogy fehér embernek lenni történelmi bűn, mert most még „csak” arról van szó, hogy kaphat-e Európában irodalmi díjat egy fehér bőrű nő vagy egy fehér bőrű férfi, illetve dönthet-e díjakról fehér bőrű ember. A vesztünket fogja hozni az, ha ez a paradigmaváltás átfogó társadalomszervező erővé fog terebélyesedni. Ezért már most jelezni akarom azt, hogy anélkül, hogy elvitatnám Mohamed Mbougar Sarrtól a Világ Kultúráinak Háza által adományozott 2023. évi irodalmi díjat, számomra az elszenvedett kudarc módja miatt A tengerről és a Rémtörténetek szerzői is ennek a díjnak a nyertesei.

Kiemelt kép: Nádas Péter a SepsiBookon, SepsiBook Facebook

június 17, 2023 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Világhírű írók a virtuális könyvégetés máglyáján

Az egész Agatha Christievel kezdődött: A tíz kicsi néger krimijének a címét változtatták meg, mert szerepel benne az n-szó – angol nyelvterületen mindenki csak így hivatkozik rá, még idézetként és ironikus értelemben sem szabad leírni. A legutóbbi magyar kiadás is átvette ezt a gyakorlatot és Mert többen nincsenek (And Then There Were None) címmel adták ki legutóbb. Majd jött a Huckleberry Finn: magából a könyvből cserélték ki mindenhol az n-szót a „rabszolga” kifejezésre. Sokan már ekkor felhorkantak, mert ez mégiscsak egy irodalmi klasszikus átírása, amelyben ráadásul annak a szónak igen erős funkciója van. De végül lenyugodtak a kedélyek, mert világos volt a célkitűzés, és egyértelműen meg volt határozva az, hogy mit változtatnak meg. 

A dolgok azonban elfajultak. A fenti példákban a fekete olvasók érzékenységre való tekintettel módosítottak az irodalmi szövegeken, napjainkra viszont jelenséggé terebélyesedett az átírósdi, hiszen érzékenységük nemcsak a feketéknek, hanem minden vallási, etnikai, osztály stb. közösségnek, korcsoportoknak, továbbá különböző testi, lelki adottságokkal rendelkezőknek vannak, illetve lehetnek. Amilyen mértékben tágult a figyelembe veendő érzékenységek köre, olyan mértékben bővült az átírási hajlandóság, és ma már ott tartunk, hogy teljes irodalmi életműveket változtatnak meg mindenfajta érzékenységekre való hivatkozással. Ilyen külső beavatkozáson estek és esnek át napjainkban Ian Fleming James Bond-könyvei, Agatha Christie regényei és Roald Dahl gyermekkönyvei, ami már szélesebb körben is megrökönyödést váltott ki. Különösen az utóbbi eset robbant nagyot, mert a kiadó a gyermekek érzékenységével indokolva írta át ezeket a könyveket. Ezért nem szerepelhetnek bennük olyan szavak, mint „kövér” vagy „dagi” (fat), „csúnya”, „törpe” stb. de a jelzőként használt népneveket is kilúgozták, és ahhoz is vették maguknak a bátorságot az Inclusive Minds nevű szervezettel együttműködő szövegmódosítók, hogy a szerző által le nem írt, új mondatokat toldjanak be a szövegekbe. 

A gyermekek érzékenysége valóban komoly odafigyelést igénylő problémakör, de ebben a konkrét esetben furcsa a mai gyerekek érzékenységére hivatkozni, hiszen nem találtam, feltehetőleg nincs is semmiféle kimutatás, felmérés arról, hogy a mai kiskorúak érzékenyebbek lennének, mint voltak korábbi generációk gyermekei, akik Roald Dahl mesekönyveit eredeti nyelvezettel ismerhették meg. Mint ahogy arra sincs semmiféle adat, hogy azok, akik Roald Dahl meseregényeit olvasták, emiatt később elmebetegekké, gyűlölködőkké, netán fasisztákká váltak volna, vagy bármiféle szellemi, érzelmi, erkölcsi károsodást szenvedtek volna, mert akkor ezeket a műveket nem átírni, de betiltani kellett volna. Épp ellenkezőleg: angol nyelvterületen a szerzőnek kultusza van, a legnagyobb angol nyelvű meseírók között tartják számon, akinek művein gyerekek nemzedékei nőttek fel és lettek egészséges lelkületű, nem szélsőséges értékrendű felnőttekké.

Törölt szerzők

A mesekönyvek átírása rejtélyének a kulcsát tehát a kinyilvánított intenciók ellenére máshol kell keresni. Roald Dahl nyelvezete távolról sem a mai gyerekeket, hanem a mai felnőttek egy részét sérti, akik a jelenlegi konjunktúrát kihasználva a gyermekek érzékenységének álcája mögé bújva cenzúrázgatják az irodalmi műveket. Hogy ennek az eljárásnak vajmi kevés köze van a gyermekek érzékenységéhez, elég megjegyezni azt, hogy Agatha Christie és Ian Fleming műveit is ezzel megegyező szempontok alapján kozmetikázzák át, pedig a krimikről és a James Bond-regényekről aligha lehet azt állítani, hogy gyerekkönyvek lennének. De a Roald Dahl átírások között is van egy, ami leleplezi a valós szándékot. A Matilda című műben van egy rész a könyvek jótékony hatásáról, és egy adott ponton így szól a szöveg az én hevenyészett fordításomban: „A könyvek elvitték őt új világokba és megismertették izgalmas életet élő csodálatos emberekkel. Elment régimódi hajókon Joseph Conraddal. Elment Kelet-Afrikába Ernest Hemingway-jel és Indiába Rudyard Kiplinggel.” Ezt a szövegrészt a következőképpen változtatták meg: „Elment tizenkilencedik századi birtokokra Jane Austennel. Elment Kelet-Afrikába Ernest Hemingway-jel és Kaliforniába John Steinbeck-kel.” 

A két törölt író nem sértheti a gyermekek érzékenységét, számukra nem egyebek ezek ebben a szövegkörnyezetben puszta neveknél. Ez a változtatás felnőttek politikai opciója, akiknek a szemében Joseph Conrad és Rudyard Kipling nem elfogadható szerzők – hiába írtak olyan klasszikusokat, mint a Lord Jim és A dzsungel könyve –, mert saját korukban támogatták a brit gyarmatosító politikát. Vagyis a gyermeki érzékenység örve alatt Roald Dahl szövegén keresztül virtuális könyvégetés zajlik, amelyben nemcsak a nem kívánatos szavakat és kifejezéseket, de a nem kívánatos szerzőket és műveiket is eltüntetik, és ideológiailag megfelelő szerzőkkel helyettesítik. Így került a szövegbe a feministának számító Jane Austen, valamint a baloldali beállítottságú John Steinbeck, akik nem jelentősebb alkotók, mint azok, akiknek a nevét kihúzták, tehát nem is esztétikai értékítélet, hanem kánonpolitika áll Conrad és Kipling nevének törlése mögött. A politikai-ideológiai önkény jele, hogy Ernest Hemingway neve maradhatott, mert ő a maga korában olyan politikát támogatott, aminek köszönhetően most megkapta a politikai pedigrét ahhoz, hogy gyermekek szeme elé kerülhessen. Az már csak egy kellemetlen mellékzönge, hogy ennek a beavatkozásnak a nyomán a kiadó megtagadná Roald Dahltól a halála után azt a lehetőséget, hogy ilyen formán utaljon saját irodalmi ízlésére és kedvenc íróira.

Érzékenyítés és pénz

De ha Roald Dahl, illetve Ian Fleming és Agatha Christie szövegei ennyire problémásak, akkor miért adják ki újra, miért nem hagyják a feledés homályába veszni, hogy a gyermekek és a felnőttek biztosan „csak tiszta forrásból” jussanak megfelelő irodalomhoz? Egyrészt azért, mert ezek a szerzők és műveik világhírűek, elfeledtetésük, kitörlésük tehát majdhogynem lehetetlen, a kérdésre adandó másik lehetséges válasz pedig már ebből a világhírből is fakadóan kézenfekvő: a pénz. James Bond egy vagyonokat érő és termő kulturális védjegy. Agatha Christie népszerűségéről csak annyit, hogy a Biblia után a világon a legtöbbet az ő műveiből nyomtatnak és adnak el, a megfilmesítések tömkelegéről már nem is beszélve. Az indexre tett Joseph Conradban és Kiplingben nincs ekkora kereskedelmi potenciál, és megvolt az a bűnük, hogy a saját korukban olyan politikai eszméket vallottak, amelyekkel ma már nem lehet azonosulni. Ez egyébként igaz Roald Dahlra is, csak épp az ő könyveiből világszerte több mint 300 millió példányt adtak el, ráadásul műveinek kizárólagos kiadási jogait 2021-ben megvette a Netflix, hogy új filmeket forgasson belőlük. A Matildaból történesen már készült is egy musical, amely csak az Egyesült Királyságban 33 millió dollár bevételt hozott a tavaly novemberi bemutató óta és két BAFTA-díjra is jelölték. Feltételezések szerint a Netflix az átírásokkal akarja elejét venni azoknak az esetleges támadásoknak, hogy egy antiszemita megnyilatkozásokat tevő szerző műveiből akar pénzt termelni. 

Veszélyek

A fentiek tükrében nem is kérdéses, hogy Salman Rusdienak maximálisan igaza van, amikor Roald Dahl műveinek átírását cenzúrának (ő aztán tudja, miről van szó), a kiadó eljárását pedig szégyennek nevezte. Mert a szerző, ráadásul ha már halott is, tökéletesen ki van szolgáltatva olyan szempontoknak, amelyek talán őt nem is foglalkoztatták, amikor alkotott, sőt, lehet, hogy nem is hallott a maga korában azokról a megfontolásokról, amelyek alapján a jelenben meghamisítják a műveit. Valójában ezzel az eljárással felhasználják Agatha Christie, Ian Fleming és Roald Dahl (és várjuk meg, kik következnek még) nevét és alkotásait egy kortárs ideológiai csatározásra, amelyhez az említett szerzőknek, de legalábbis irodalmi műveiknek nincs semmi közük.

Az irodalmi alkotások átírása, függetlenül attól, hogy az milyen indokok és szempontok alapján történik, kifejezetten veszélyes. Most azt tapasztaljuk, hogy a módosításokat egyetlen szempont alapján művelik egyes kiadók, amivel nem pusztán meghamisítják az írásokat, de egyneműsítik is a különböző szerzők műveit, gyakorlatilag egyformává gyúrják a híres írók stílusát.

Különösen a film- és színházművészetben elterjedtek az adaptációk, melyek alkotói eredeti műveket dolgoznak át kortárs problémák, életérzések, dilemmák, stb. bemutatására, de érintetlenül hagyják az eredeti alkotásokat, míg a művek átírásával eltűnik a határ eredeti és feldolgozás között, az adaptáció az alapmű helyére tolakszik, ezzel mintegy eltüntetve azt. Ugyanakkor eleve fennáll a művek különböző szempontú értelmezési lehetősége, ez a befogadói szabadság része és a szellemi élmény egyik táplálója, ezzel szemben a művek nyelvezetét, jellegét, ezáltal akár üzenetét is meghamisító átírások akadályozzák a megismerést, mert az olvasókat elzárják az eredeti alkotástól, és már csak egy mások által önkényesen, önkényes szempontok alapján módosított értelmezési módként állnak a befogadó rendelkezésére. A szövegváltoztatások megmásítják a kulturális és történelmi emlékezetet, és egy álvalóságot teremtenek, amelyben az emberek ki vannak szolgáltatva az eredeti művek és a közéjük tolakodó valóságteremtő cenzoroknak, akiknek a kezében a leghatékonyabb eszköz az a jogi kitétel, mely tiltja, illetve korlátozza a sértő tartalmak közlését. Az viszont interpretáció kérdése, hogy mi számít sértőnek egy adott kontextusban. Joseph Conrad és Rudyard Kipling nevének puszta említése egy mesekönyvben aligha tekinthető sértőnek, mégis cenzúra áldozatai lettek.

Ha az az elv, hogy az olvasók nem találkozhatnak sértő tartalmakkal, akkor nem az eddigiekben taglalt szerzőket kellene kilúgozni, vagy legalábbis ezeket kellene utoljára hagyni, és a sort a Mein Kampffal, ezzel a maga nemében az egész emberiség minden egyes tagját sértő alkotással kellene kezdeni, ami leírt szóként ugyanolyan fikció, mint a Matilda, valóságos hatásaiban és következményeiben viszont világtörténelmű horderejű. Mégis, ha olyan hatalmi pozícióban lennék, hogy ezt megtehetném, akkor sem írnám át a sértő és gonosz Mein Kampfot úgy, hogy ne áradjon a könyvből a zsidók iránti mérhetetlen gyűlölet, mert egy ilyen, az emberi és közösségi érzékenységre hivatkozó módosítás azzal a hatalmas veszéllyel járna, hogy az emberiség nem értené meg a világtörténelem egyik legnagyobb katasztrófájának ideológiai, történelmi mozgatórugóit. Talán ez elég nyomós érv annak az elvnek az alátámasztására, hogy minden megírt művet meg kell hagyni eredeti mivoltában, hiszen az szerzője és kora szellemiségének hű lenyomata, míg az alkotások utólagos módosítása óhatatlanul múlthamisításhoz vezet. 

Szerencsére nyugati világunk védekező mechanizmusa azért még él, és a felháborodások nyomán sikerült elérni azt, hogy legalább Roald Dahl mesekönyveit ne csak a meghamisított, de eredeti formában is kiadja a kiadója. Ez a csata tehát döntetlennel végződött. A valóságért zajló harc folytatódik. 

január 31, 2023 | Forgács Áron | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A velünk született fogság teljesedik ki bennünk

Visky András: Kitelepítés, Jelenkor, 2022

1. (Bevezetés)

A Kitelepítés egy család szenvedéstörténetét állítja a középpontba a törvénybe iktatott törvénytelenségek idején (35), a rendszer ellenségének tartott református lelkészt 1958-ban letartóztatják és egy koncepciós perben évtizedekre elítélik, családját pedig: feleségét, a dadát és a hét gyermeket, akik közül a legkisebb, a könyv szerzője, András még csak két éves, a Bărăganba telepítik a szovjet mintájú Gulág egyik munkatáborába, itt a gyermekek számára az Apa hiányában és az apavárás jegyében az Anya jelenti a teljességet, a családnak ez a helyzete szemléletesen fejezi ki hiány és teljesség dialektikus egységét

2. (Léleklenyomat)

a könyv visszaemlékezés a felnőtté lett, de a kisgyermeki lélekbe gyakran visszabújó legkisebb testvér szemszögéből, aki azonban nem csak a saját emlékeire hagyatkozik, mert a történ(e)tek rekonstrukciójára irányuló eltökéltségünk afelől győzött meg, hogy a közösen megélt gulágévek – az a bizonyos 4 év 2 hónap 18 nap – különböző, olykor egymást kizáró, de legalábbis párhuzamos valóságok lenyomatát hozták létre a lélekben, ennek a közös léleklenyomatnak a végeredményét követhetjük nyomon a dajka befogadásának történetétől kezdve, az Apa csak két hétre akarta befogadni Nényut, de ő kijelentette, hogy nem hagyja el soha többé ezt a családot és hát ebben a kérdésben nincs mérlegelni való, a jövevény és árva, akik vagyunk, fogadja be a jövevényeket és árvákat, akikké leszünk (3) 

3. (A Pokol és a többiek)

pedig figyelmeztették Nényut, hogy veszélyes döntést hozott, és hamarosan megtapasztalja, hogy nem csak riogatták, valóban a pokol bugyraiba kell követnie az apától elszakított, kényszerlakhelyre rendelt családot, a mű végigvezet a pokol stációin, de itt a gyehenna nem egyre nagyobb szenvedéseket tartogató körökből összeálló, egyre mélyebbre süllyedő tölcsér, hanem egymásba csúszó síkok sora, nincs rangsor, hogy mi a kisebb, mi a nagyobb szenvedés: az Apa megkínzása, elítélése, a családtól való elszakítása, vagy a család kitelepítése, az ottani éhezés, didergés, gödörben gyötrődés? vigasztaló, hogy a mindenhol jelenvaló pokol nem különül el a purgatóriumtól és a mennyországtól, a számkivetettek szenvedéseikben osztoznak a többi elítélttel, akik tartják egymásban a lelket, anélkül akár, hogy ez célkitűzésük lenne, a szenvedés, a világba bele-, vagy inkább abból való kivetettségük kidomborítja emberi mivoltukat, mindannyian valóságos személyek, nincs köztük fiktív alak (csak egy, de a szerző nem árulja el, hogy kicsoda), felidéződik a könyv lapjain Nicolae Balotă az irodalomtörténész, Paul Goma az író, a kivégzett Antonescu marsall özvegye, de az olvasó számára ismeretlenek is, mint Nadia a pilótanő, Aurel az egyetemista vagy a lágerben elhunytak csontjait megőrző Grüber

4. (Hontalanság)

de nem csak politikai elítéltek vannak a lágerben, hanem köztörvényes is, a velejéig romlott Marin, akinek gonoszságát az Anya próbálja valahogy szépíteni a gyerekek előtt, hogy ne féljenek tőle annyira, van félni való úgyis elég, a testi szenvedésnél is nagyobb különösen a gyerekek számára a semmibe vetettség rettentő érzése, otthon még esetleg akadna nekünk is valahol, de haza az nincs, sohasem is volt, mindig is jövevények voltunk és vándorok, bozgorok meg zsidók, a Szentírás szerint Ábrahám magvai, migratorii, kiáltotta át az út túloldaláról Marin, amikor lerészegedett, migratorii és bozgorii és judanii, szép szó mind, mondta Anyánk, nem kell félni, a bozgor meg a zsidó, meg főként a migratorii, szépek így együtt, ezek az Örökkévaló kedvenc szavai, magyarázta Anyánk, Isten örömét leli Marin pungás üvöltözéseiben (528),  Feri elsőszülött testvért elnémította végzetesnek bizonyuló készületlensége, azt, hogy hazátlanok vagyunk, bozgorok meg agitátorok, naponta hallhatta Marin pungástól, de hogy otthonunk se volna sehol, egy hely, ahol meghúzhatnánk magunkat, és ahova Apánkat is hazavárhatnánk, nos ez váratlanul érte, nekünk ez a könyv az egyetlen otthonunk, mutatta fel Anyánk a Szentírást, mialatt az egyre erősebb szélzúgás betöltötte az egész barakkot és külön-külön mindannyiunk szívét, mellkasát, üreges csontjait. (497) 

5. (Szentírás)

a számkivetettségben a legfőbb vigasz Isten folyamatos jelenléte, az Anya minden nap felolvasott az egyetlen könyvből, amelyet becsempészett a munkatáborba, a Bibliából, nem Apa pótlék az Isten, sem pedig a kegyetlen valóságot elkendőző mesefigura, hanem megtartó erő, aki barátságával, megértésével, bölcsességével bátorít, de reménykeltéssel nem próbálkozik, mert a remény az Ördögtől van, legfőképpen pedig a túlélés reménye, a Sátán a legravaszabb reménykalmár és mi mindannyian hűséges előfizetői vagyunk, furmányos reménybónusz-vadászok, nos igen, valamennyi láger és koncentrációs tábor fundamentuma és fenntartója a remény, (390), Isten szavának másik tolmácsolója az Apa, főként az Anya felidézései és a gyermekekben élő emlékek révén, Isten szavát a formával is meg akarja idézni a regény a Szentírásra emlékeztető számozott egységeivel, ezekből a különálló részekből épül fel a mű, ami bárhol felüthető, a számozott passzusok tetszőleges sorrendben is olvashatók, noha a szerző nagyjából tartja magát az események kronológiájához

6. (Kié Erdély?)

a megannyi szenvedésteli élmény között a szabadon engedett Apával való találkozás leírása a regény egyik legmegrendítőbb jelenete, ahogy egymás után sorban engedik be hozzá a gyermekeket, legvégül a legkisebbet, aki nem is emlékezett az Apára, mert nagyon kicsi volt, amikor elítélték, és amikor a családot kitelepítették, ezért az apa szóról a börtön jut az eszembe, a börtönt jól el tudom képzelni, pedig sem a saját apámat, sem pedig börtönt nem láttam soha, magam előtt látom mégis, lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert ezzel a tudással születtünk és a börtön eleve bennünk van, mindenkiben (259), mégis, a hosszú várakozás után beteljesülő első találkozás az Apával mintha elfeledtetné a szenvedéseket, mindegy, hány év, a fogság csak egy pillanat, mert csak a szabadság bír valódi tartalommal (692), de sem a család, sem az olvasó nem nyer feloldozást, a történet nem zárul le az egymásra találás lélekszorongató eufóriájában, hanem folytatódik a külvilágban, a fogság egy másik dimenziójában, a rendszer nem változott, és az Apa sem tört meg, bár nagyon fél az istentelen hatalomtól, mégsem tehet mást, csak azt, amit hite diktál, a szószékről továbbra is arról beszél, amiről úgy gondolja, hogy beszélnie kell, kié Erdély? teszi fel az újabb bebörtönzés kockázatával járó kérdést a templomba zarándokló magyaroktól, románoktól, szászoktól, cigányoktól, a magyarul nem értőknek a gyermekei fordítanak, és mondja, Erdély az Úré, ahhoz pedig, hogy a mienk legyen, ami most szemmel láthatóan nem a mienk, ahhoz, mondta a Lélek, szabadoknak kellene lennünk, de nem vagyunk (763) 

7. (Irodalom)

a klasszikussá nemesedett kortárs magyar epikával mutat közeli rokonságot a Kitelepítés, mely témaválasztásában, érzékenységben, humánumában és művészi megformálásának igényességében is méltó folytatása legértékesebb prózairodalmunknak, Esterházy Péter regényeihez hasonlóan Anya- és Apa-leírásai olyan mértékben igazodási pontjai a könyvnek, amilyen mértékben egy kisgyermek számára központi alak az apa és az anya, Kertész Imre Sorstalanságának mintegy párdarabja a mű, mely a Gulág világát tárja fel egy gyermeki szem és lélek közvetítésével, ebben a szélsőséges élethelyzetben óhatatlanul is reflektálva sors, sorstalanság gondolatára, ott álltunk a lágerparancsnokság előtt a sorsunkra várva, nem tudva, hogy az a sorsunk, hogy nincs sorsunk, és ez majd végtelen, a halálunkig, sőt még azon is túl tartó szabadsággal ruház fel bennünket (137) 

8. (Nincs szabadulás)

különös, de a regényben nincs egyetlen pont sem, mert Isten szava sem behatárolható holt betű, hanem folyamatos kinyilatkoztatás, és mert a pokol köreiben élt élet nem hordozza magában a ponttal jelölhető pihenés, időleges megnyugvás lehetőségét sem, az utolsó 822. bekezdés végéről is hiányzik a pont, mert bármennyire is azt gondoljuk, hogy ha valami véget ér, attól megszabadultunk, ami volt, annak nem pont kerülhet a végére, mert szabadságunkkal együtt hordozzuk nem-szabadságunkat is, amikor megszületünk, minden egyes emberrel világra jön egy jókora büntetés-végrehajtó intézet, egy sokcellás fogda, még karcer is van bennünk, valahol a lelkünk mélyén biztosan, kopott vaságyak hideg szagát hozzuk magunkkal, és a nyirkos priccsek fanyar kigőzölgését, komor börtönőrök egy szótagos szavakat vakkantanak bennünk, ettől vagyunk emberek, semmi mástól, arra várunk, hogy valaki szabadon engedjen minket magunkból, de nem jön senki, a velünk született fogság teljesedik ki bennünk, így telik el, inkább le, mint el, az életünk (260)

9. (A történelem vége)

sem az egyéni, sem a kollektív fogságból nincs menekvés, még Isten sem tud vagy nem akar ezen segíteni, a történelem rakta össze az országot, nem én, szól közbe a Mindenható hidegen, a történelemhez pedig nem sok közöm van, ő beszél és hozzám, igen a Mindenható, holló szárnyát hallom susogni, én már rég elhatárolódtam a történelemtől, mondja, hátat fordítottam neki és megtagadtam, egyszerűen kivontam magam belőle, a történelemnek vége van, ha nem vettétek volna észre, engem már csak az utolsó ítélet megtervezése foglalkoztat, a vad Jelenések könyve színpadra állítása (629)

10. (Istenbizonyíték)az a történelem, amiből Isten kivonult, maga a végítélet, mert az ember feje fölül eltűnik Isten ege, és nem védi semmi a lealjasulástól, nem elég a megmeneküléshez az önmaga erejébe, tartásába, erkölcsébe vetett hite, a szerzőt sem óvják meg ezek a katonai szolgálat ideje alatt, reggelre készen álltam a gyilkolásra, egy hibátlanul működő gépezet alkatrésze lettem, megtaláltam a helyemet, önmagamat végképp elveszítve (822), így lép ki a szerző a maga alkotta jelentős irodalmi műből, mely megvilágító erejű kinyilatkoztatás egy olyan pokolhelyről, ahonnan a védtelen, kiszolgáltatott család csak azért tudott visszatérni a mindenki által megélt pokolba, mert Istennel együtt került be oda, mi ez, ha nem Istenbizonyíték?

április 22, 2022 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Világok harca

Március közepén írom ezeket a sorokat, nem tudni, mik lesznek az ukrajnai háború fejleményei, mire az alábbiak az olvasó elé kerülnek, ezért olyan általánosabb szempontok alapján közelítem meg a mondandómat, hogy azt lehetőleg ne érvénytelenítse az éppen aktuális hadi helyzet. Az ukrajnai háború döbbent rá arra, milyen törékeny a világunk, mennyire képlékeny, sőt, szinte értelmét vesztette a biztonság fogalma. Korábban is lett volna alkalom elmélkedni ezen, de Szíria, Irak és Afganisztán messze van, a délszláv háborút már elfelejtettük, és ott nem is akkora erők mozdultak meg, most viszont az oroszok indultak el a nyugati ember számára teljesen értelmetlennek tűnő háborúba. Fizikailag ez még egy lokális háború, remélhetőleg az is marad, de valójában a szomszédunkban Kelet és Nyugat, múlt és jelen, de élők és a holtak háborúja is dúl. 

Kelet vs. Nyugat

Ukrajnában a keleti nemzeti revizionizmus és despotizmus harcol a nyugati demokráciákkal és a globalizációval, de akár a liberális és az illiberális demokráciák harcának is nevezhetjük azt, ami tőlünk pár száz kilométerre zajlik. A két világ között évszázadok óta tartó rivalizálásnak a végső eszköze a fizikai harc, melyben most az ukrán nép fizeti meg vérrel, hogy megpróbált elszakadni az Oroszország képviselte keleti élet- és gondolkodásmódtól. A Kelet és a Nyugat közötti jelenbeli éles különbséget a két világ geopolitikai fejlődésének eltérései is magyarázzák. A gyarmatbirodalmak bukásával a nyugati nagyhatalmak visszavonultak az országuktól távol eső területekről és a dekolonizációs folyamatban igyekeznek kompenzálni valamelyest azokat a népeket, amelyeket évszázadok során kizsákmányoltak. Oroszország gyarmatai nem távoli területek, hanem saját szomszédai voltak, ahova az idők folyamán nagyon sok orosz vándorolt be. Az orosz gyarmatbirodalom bukása valójában a Szovjetunió összeomlását jelenti, és nagyon sok orosz egyik napról a másikra arra ébredt, hogy az anyaország közvetlen szomszédságában lévő államok egyikében ragadt, ezért gondolja nagyon sok orosz máig azt, hogy minden korábbi szovjet tagköztársaság tulajdonképpen Oroszország része. Így lehet a történelmi realitások és a geopolitika nyelvére lefordítani Vaclav Havel zseniális megállapítását, miszerint a sok évszázados orosz probléma az, hogy nem tudni, hol kezdődik és hol végződik Oroszország. Ez a nem tudás vezetett el oda, hogy a nyugati dekolonizációval ellentétben Putyin rekolonizációt indított be, ami a második csecsen háborúval kezdődött, majd Grúzia megtámadásával és Fehéroroszország kvázi bekebelezésével, legutóbb pedig a kazahsztáni beavatkozással folytatódott. Amit meg most látunk, az Putyin eddigi legnagyobb horderejű akciója: vissza akarja foglalni egykori „gyarmatát”, Ukrajnát, az ukránokat pedig nem is különálló és a többivel egyenrangú népnek, hanem csak egyfajta orosz kistestvérnek tekinti, akiknek maximum autonómia jár, de függetlenség nem, az oroszoktól való függetlenség végképp nem.

Múlt és jelen

A putyini Oroszország ugyanúgy a globális kereskedelemből tartja fenn magát, mint a Nyugat országai, mégis a revizionizmus, az autarchia és az érdekszférák elavult koncepciói szerint képzeli el a világot, a Föld fizikai uralásában és az orosz nép életterének kiterjesztésében látja a legfőbb erőt, de a világ ma már egyszerűen másképpen működik. A robotrakéták, a műholdak, a nemzetközi intézmények és kapcsolatok, a globális bankrendszer és a kibertér korában már nincsenek földrajzi távolságok. Ráadásul Oroszország akkora, hogy az egész világot pufferzónának kellene kialakítani ahhoz, hogy Putyin úgynevezett biztonsági garanciái teljesülhessenek. Oroszország Ukrajna NATO-mentesítését akarja, miközben a NATO ott van Oroszország nyugati határán Szentpétervártól pár kilométerre, a keleti végeken pedig a Bering-szorosnál. Egy ekkora ország, a világ egyik legnagyobb atomhatalma, mitől fél? Ez a szégyennel elegyedő kudarc félelme, hogy nem tudja saját bűvkörében tartani Ukrajnát, és inkább háborúzik, mintsem őszintén válaszoljon a kérdésre: miért nem sikerült ez? 

Ha Putyin és vezérkara nem mer erre válaszolni, megteszi helyettük az idő és a történelem, mely túllépett azon a szemléleten, amit Oroszország akar a világra erőltetni, vagy ahogy Yuval Noah Harari fogalmazott, Putyin még nem lépett át a 21. századba, ezért is valószínűsíthető ennek a harcnak a végkimenetele. Lehet, hogy Oroszország végül elfoglalja Ukrajnát, eltünteti a térképről, esetleg bábkormányt állít fel Kijevben, de a gazdasági és erkölcsi kár, valamint a nemzetközi rendszerekből és hálózatokból való kiszakítottság romboló hatása nem hozható helyre egyhamar. A kortárs világban a bizalom, a megbízhatóság, a stabilitás és a kiszámíthatóság fontosabb tényezők, mint a nyers erő, de Oroszország az előbbieket dobta el az utóbbi kedvéért, és évtizedeknek kell eltelniük addig, amíg a most atomjaira hullott bizalom újra felépülhet. Ha lesz egyáltalán akarat újrakonstruálni azt. Oroszország csak akkor győzhet ebben a háborúban, ha nem pusztán Ukrajnát, hanem a 21. századot is legyőzi, és sikerül visszarántania a világot a 20. századba.

Élők vs. holtak

A nyugati világ egységesen lép fel az agresszor ellen, de rendkívül óvatosan kell eljárnia, mert ha a két fél közvetlen hadi cselekményekbe bonyolódik, az rettenetes következményekkel járó láncreakciót indíthat el. Ezért a Nyugat minden olyan terepen veszi fel a harcot, ahol a direkt katonai konfliktust nem kockáztatja. A gazdasági szankciók miértjeit nem kell magyarázni, arra viszont érdemes bővebben kitérni, hogy miért tiltanak ki orosz sportolókat a nemzetközi megmérettetésekről, miért bontanak szerződést nagynevű orosz művészekkel, azaz miért büntetnek az ukrajnai háborúval látszólag semmilyen kapcsolatban nem álló oroszokat is. Ez utóbbi vonatkozásban csak a legismertebb esetet, a Valerij Gergijev karmesterét említem, akinek oroszsága mellett az a bűne, hogy Putyin híve. Mivel a Nyugat nem támadhatja meg Oroszországot, és nem siethet teljes arzenáljával Ukrajna megsegítésére, mert az a harmadik világháborúval lenne egyenlő, ezért a saját területén élő oroszokra gyakorol nyomást, hogy ezzel is visszaáramoljon valami a háború negatív hatásaiból az orosz társadalomra. A szankció nem egyszerűen bosszú minden orosz ellen, hanem a szolidaritásnak a megnyilvánulása, fontos jelzése annak, hogy nem élhetjük az életünket úgy, mintha mi sem történne Európa egyik népével. Az nem lehet, hogy továbbra is orosz gázzal fűtsünk, továbbra is gyönyörködjünk az Európában élő orosz művészek produkcióiban, miközben Ukrajnában embereket pusztít Putyin hadi gépezete! Valerij Gergijev túléli a szankciókat, és mikor vége lesz ennek az őrületnek, talán vissza is térhet Nyugatra, de a Harkovban, Mariupolban és a többi ukrajnai városban lebombázott embereknek már nincs visszaút az életbe. Az az ár, amit Gergijev és a többi befolyással bíró szankcionált orosz fizet összehasonlíthatatlanul kisebb, mint az, amit a Mariupolban elpusztított civilek fizetnek, és emiatt a mérhetetlen szenvedés miatt nem lehet most Európában büntetlenül Putyin-pártinak lenni. Az nem lehet, hogy Gergijev és a többi Nyugaton élő megbecsült orosz művész, sportoló, oligarcha élvezze a nyugati világ nyújtotta összes lehetőséget, előnyöket és megbecsülést, amellyel ők közvetve vagy közvetlenül Oroszország dicsőségét emelik, ám nem hajlandók elítélni a nyugati világot fenyegető Putyint. 

De valóban vékony a határ a szankció és az esztelen bosszú között. Az európai ember nem mindig áll a helyzet magaslatán, és a háború keltette krízishelyzet meggondolatlan döntéseket is kikényszerít belőle. Egyes helyeken szankció címszó alatt kísérlet történik az orosz kultúra kilúgozására is: van, ahol Dosztojevszkijt próbálták kivenni az irodalmi tanszék kötelező olvasmányai közül, máshol Csajkovszkijt akarták száműzni a koncerttermekből. Nem összehangolt akciók ezek, mindenesetre elég gyakoriak ahhoz, hogy aggodalommal emeljük fel a szavunkat ellenük.

Ha az orosz kultúra elhunyt nagyjait és műveiket száműzzük saját kulturális horizontunkról, azzal nem büntetjük sem az orosz hadvezetést, sem pedig az azt támogató orosz gazdasági, politikai, kulturális köröket, egyszerűen csak megfosztjuk magunkat értékektől. A szankciókat nem azért kell bevezetni, mert valaki vagy valami orosz, hanem azért, hogy annak a szankciónak legyen valamilyen negatív hatása az agresszorra nézve. A holtakat büntetni az élők bűnei miatt ártalmas és ostoba, mert csak az élők tudnak hatni arra, hogy a háború befejeződjön. Azzal, ha Gergijevet elbocsátják, annak lehet hatása, mert a művész vissza kell térjen Oroszországba, és kénytelen lesz szembesülni az ottani állapotokkal, lehet, hogy megváltoztatja véleményét, és tesz valamilyen konkrét lépést, amellyel legalább a saját környezetét jobb belátásra bírja. De ha Milánóban nem olvasnak Dosztojevszkijt, azzal nem bírnak jobb belátásra egyetlen oroszt sem, csak a helyi egyetem hallgatói lesznek műveletlenebbek, holott a mostani invázió kell csak igazán sarkallja a nyugati világot arra, hogy még jobban, még intenzívebben foglalkozzon az orosz kultúrával, az orosz társadalommal, mert lám, élet-halál kérdésévé vált megérteni az orosz néplelket, az orosz társadalmat és államberendezkedést. Ha győztesen akarunk kikerülni ebből a harcból, akkor nem kevesebbet, hanem többet kell tudnunk arról, aki fenyeget. Ezzel a háborúval nem vált minden és mindenki bűnössé, ami és aki orosz: sem az orosz kultúra, sem az egyszerű orosz emberek, akik sok esetben ugyanolyan elszenvedői a putyini agressziónak, mint az ukránok, hiszen a bombázott ukrajnai városok lakosságának nagy része is orosz nyelvű. Nem tekinthetjük az egész orosz népet ellenségnek, és ezt éreztetni is kell velük, mert ha mindenkire kiterjesztjük az egyébként is elfogadhatatlan kollektív bűnösség elvét, akkor ezzel csak elidegenítjük magunktól azokat a potenciális orosz szövetségeseket, akik ugyanúgy elítélik Putyin háborúját, mint mi. Az agresszorral, és az őt támogatókkal kell hadakozni, de az orosz kultúra, továbbá a harci cselekményekben, az orosz gazdaság finanszírozásában, a propagandában részt nem vevő, vagy arra fel nem használható orosz emberek ugyanúgy nem a mi ellenségeink, mint ahogy a mariupoli színházba menekült, lebombázott civilek sem az oroszok ellenfelei. Hagyni kell útvonalakat és kapukat köztünk és az oroszok között, ha valóban reménykedni akarunk abban, hogy Oroszországban eljöhet egy a Putyinétól eltérő világ is. Ha Kelet és Nyugat harcát úgy vívjuk, hogy ebben nem is reménykedünk, akkor a háborúnak soha nem is lesz vége, legfeljebb csak hidegháborúvá hűl, azaz visszazuhanunk a 20. századba. Ami Putyin győzelmét hozza el, méghozzá a mi hozzájárulásunkkal.

február 28, 2022 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Az író országa

Aki figyelmesen olvassa Az olvasó országát, Esterházy Péter nem irodalmi művekbe tartó prózai írásainak gyűjteményét (Magvető, 2018, szerkesztő Tóth-Czifra Júlia) bevezetést nyerhet egy társadalom- és politikafilozófiai traktátusba, amit hagyomány, nyelv és haza összefüggéseire lehet ráfűzni. A kötet kis darabokból összeálló nagyszabású reflexió arról, hogy mit is gondolt az egyik legjelentősebb kortárs magyar író kb. tizenöt év dolgairól, értve ezalatt a 2003-2016 közötti időszakot, de gyakori hivatkozással a korábbi korszakokra is, főként a kommunista diktatúra idejére és annak kihatásaira. Terjedelmes gyűjtemény ez, több mint hétszáz oldal, sok Élet és Irodalom van benne, illetve alkalmi és megnyitó beszédek, előszók, bevezetők, köszöntők, nekrológok.

A kötetben található írások közül sok reflektál aktuális eseményekre, közéleti megnyilvánulásokra. Az ilyen jellegű eszmefuttatások általában érdekesek, de ha egy művész vállalja a jelen megfigyelőjének a szerepét, az még érdekesebb, mert a művész mindig a szabadság szószólója, ha beszél róla közvetlenül, ha nem. Esterházy Péter nem ódzkodott a politizálástól, vállalta a közéleti konfrontációkat is. E polémiáknak a dokumentumai vannak összegyűjtve a Magyar mondat című fejezetben. Ennek mintegy ellenpólusaként következik a könyvben a Jó Magyarország című fejezet, melyben a nem harcos Esterházy Péter hívja fel figyelmet arra, ami érték Magyarországon, a magyar kultúrában. A hatból ez a két fejezet képezi a könyv törzsanyagát, az egész kötetből pedig kirajzolódik a jó és egy kevésbé jó Magyarország képe.

Táborok

Esterházy Péter nem tetszeleg a haza bölcse, a vátesz szerepében, figyelmeztetni akar olyan dolgokra, amelyek jó lenne, ha nem úgy történnének, ahogy történnek. A konkrét ügyekben az ádáz kultúrharc szemtanújaként szólal meg, főként az irodalom és a művészet vonatkozásában (Wass Albert, Nyírő József, Magyar Művészeti Akadémia, Dörner György színházigazgatói kinevezése, az Alföldi Róbert-féle Nemzeti felszámolása, stb.). Úgy mondhatnák, hogy a mai magyar közbeszédben szitokszóként alkalmazott balliberális szemszögből vizsgálja az eseményeket. De komplexebb ez, mint ahogy első olvasatra tűnik. 

A konkrét történések mellett ugyanis van az elvi szint is, és Esterházy bármiről is ír (beszél): irodalomról, sajtóról, könyvekről, fociról, politikáról, ünnepekről, jeles vagy nem jeles kortársakról, mindig eljut a nemzethez és a hazához, melyek nem a magasban, hanem a nyelvben és a hagyományban vannak benne. Nyelvről, hazáról, hagyományról elmélkedni pedig nem párthoz és szekértáborhoz való tartozás függvénye. És mivel a nyelv és a hagyomány is használat, ismétlés útján válnak élővé, ezért Esterházy is épít ezekre a (meg)ismétlésekre. Idézni nem lustaság, hanem belépés a tradícióba, nem hagyománytisztelet, hanem hagyományhasználat, ami a tisztelet maga. 

Esterházy közéleti megnyilvánulásai legfontosabbika mindvégig annak felmutatása, hogy mi az, ami megengedhető a közbeszédben, mi hogyan mondható el, milyen az a nyelv, amelyen a közéleti szereplő megszólal, és milyen mértékben járul hozzá vagy nem járul hozzá ez a beszéd a társadalmi béke megteremtéséhez. Éberen figyel erre, egy nagy kivételt leszámítva. Az Őszöd-problematika, mindaz, ami ezt körbeveszi és amivé vált, Esterházy Péter tollára való téma. És mit mond az író erről? Semmit. Nincs szava. Nincs beszéde, amely igen, igen, nem, nem lehetne. Úgy tesz, mintha jó ismerője lenne a játékelméletnek, új játékba kezd. Kérdezi, honnan jöhet a dühödt tüntető mondata: Árva hazánk nem szenvedhet tovább. Pedig lehet, hogy a miniszterelnök, és az ellene tüntető mondatai között van ok-okozati összefüggés. De ő nem bocsátkozik elemzésekbe. Talán tartott attól, magyarázatai magyarázkodásnak tűnnének. 

(tovább…)
február 8, 2022 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Haza a magasban és a legközvetlenebb közelben

Meglehetősen nagy, de meglepőnek nem mondható felzúdulás volt a román nyilvánosságban arra a hírre, hogy egy közvélemény-kutatás szerint a romániai magyaroknak csak a tíz százaléka tekinti hazájának Romániát, a legtöbben az ország valamelyik kisebb földrajzi régióját, Erdélyt, Székelyföldet, a Partiumot, a Bánságot stb. érzik a hazájuknak. 

A haza komplikált, érzelmekbe áztatott politikai fogalom, ami jócskán meg is kopott a gyakran méltatlan vagy csak rutinszerű használat miatt, olyannyira hogy tőlünk nyugatabbra igencsak lecsökkent az ázsiója. Csak illusztrálásképpen említem, hogy az új német klímaügyi miniszter egyszer állítólag valami olyasmit mondott, hogy a hazaszeretettől mindig hányingere volt. Ez a merész kijelentés, méghozzá egy nyugat-európai csúcspolitikustól, az új világ jele, amelyben máshová terelődtek a hangsúlyok, ott lassan-lassan túllépnek a haza territoriális fogalmán, a mai, legmodernebb politikában már nem a föld, hanem a test a haza. Akkor Romániában, és ezen belül Erdélyben miért feszegetik még mindig a földrajzi haza kérdését? Mert úgy vagyunk a hazával is, mint az egészséggel: akkor vesszük észre, mennyire fontos, amikor nincs. Nyugati polgártársainktól eltérően azért nincs elég időnk, energiánk a saját testünkkel foglalkozni, és azt a politika tárgyává tenni, mert a román „haza” száz éve törekszik arra, hogy az erdélyi magyarok, és úgy általában a trianoni területtel együtt kapcsolt áru, a kisebbséggé váló népcsoportok ne is érezzék hazájuknak Romániát addig, amíg nem elsősorban románnak vallják magukat, amire csak mintegy külső mázként rakódik rá a kisebbségi identitásréteg. 

Az egy ország, egy nemzeti identitás alapeszme az első világháborút követően rögzült a térképre és az elmékbe; ezt a koncepciót akarja most meghaladni az Európai Unió nyugati fele, és akarja megtartani a kommunista rendszertől megszabadult keleti fele. Ebben az európai eszmetörténeti folyamatban vívódik a magyarság, melynek az első világháború után lett egy homogén etnikai állama, mely már csak emiatt a nyereségbe bújtatott súlyos veszteség miatt sem kíván tovább oldódni a nagy európai államban, míg a magyarság egy jelentős része idegen államok fennhatósága alá került, és ott próbál ellenállni a többségi nemzet homogenizációs törekvéseinek, abban reménykedve, hogy az Európai Unió megbontja, vagy legalábbis enyhíti az országhatárok közé szorított nemzetállami politikákat.

A román homogenizációs politika illusztrálására nem a történelemből veszek példát, noha volna bőven mit ide citálni, és a mai kor gazdag példatárából is inkább egy mondhatni triviális nyelvi jelenségre hívom fel a figyelmet. A mai kor politikájában ugyanis a test mellett a nyelv a másik döntő jelentőségű politikai tényező, mert azzal lehet mentalitást, gondolkodást befolyásolni. Ezúttal is adja magát a nyugati párhuzam, ott ugyanis elsődleges fontosságú törekvés minél befogadóbbá tenni a nyelvet (igaz, ők már átesnek a ló túloldalára, de ez most ne firtassuk), miközben a romániai közbeszéd megrekedt az etnicista gondolkodásmódnál és nyelvhasználatnál. Gondolom minden magyarnak feltűnt, aki követi a romániai közéletet, hogy a román politikusok körében elterjedt szokás a népet „Kedves románok!” („Dragi români!”) megszólítással illetni, elvonatkoztatva attól, hogy él még ebben az országban közel másfél millió magyar, körülbelül egymillió roma, a többi, még kisebb kisebbségről nem is beszélve. Különösen furcsán hangzik ez a kedves románozás a legfőbb közjogi méltóság Klaus Iohannis szájából, mert üzenetei így csak a románoknak szólnak, aki meg nem tekinti magát románnak, annak nem is hazája ez az ország, hiszen az államfő neki nem üzen. Az ügy pikantériája, hogy Iohannis is kisebbségi, legalábbis az erdélyi magyarok ezt hitték róla, amikor tömegesen rá szavaztak az első mandátuma megszerzésekor, mert abban bíztak, hogy egy kisebbségi államfővel megszűnik vagy legalábbis enyhül az etnicista közgondolkodás, ehelyett Iohannis ténykedése, egész valója annak megvilágító erejű bizonyítéka, hogy a szász népcsoport esetében milyen jól bevált a románosító politika. 

(tovább…)
július 20, 2021 | Forgács Áron | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Térdepelni vagy nem térdepelni, ez itt a kérdés

Szeretem a jó focit nézni. Emlékszem egy meccsre, nem is tudom már melyik világbajnokságon Portugália játszott Észak-Koreával. Cristiano Ronaldo-ék remekül játszottak, de én valami megmagyarázhatatlan indíttatásból mégis drukkoltam az észak-koreaiaknak, hogy legalább ne kapjanak ki nagyon (nagyon kikaptak), függetlenül attól, hogy országukban működik talán a legelnyomóbb rezsim az egész világon. Az említett meccs előtt, közben és után sem voltak nyilatkozatok, gesztusok az észak-koreai rendszer ellen, mert akkor még talán az volt az elv, hogy ügyek mellett kiállni nem a focipályán kell, ott focizni kell, és lehetőség szerint betartani ennek a sportnak a szabályait. Mára már változott valami. A Labdarúgó Európa Bajnokságon az amerikai Black Lives Matter (BLM) mozgalomtól átvett gesztusként letérdelnek egyes csapatok a meccsek előtt, hogy ezzel is egyfajta plusz nyomatékot adjanak a rasszistaellenes üzenetnek. Csakhogy van itt egy kis gond: a BLM valójában nem jog- és esélyegyenlőséget hirdető polgárjogi mozgalom, hanem identitáspolitikai megnyilvánulás, melynek célkitűzése nem a rasszizmus eltörlése, hanem egy új, méghozzá bőrszín alapú világszemlélet elterjesztése minél szélesebb körben.

Ezt kifejtem egy kicsit bővebben.

Az új identitáspolitika, idézem Bencze György filozófust, harc, melynek célja nem az érdekérvényesítés, hanem a kulturális identitás elismertetése, vagyis annak érvényre juttatása, hogy milyenek vagyunk. Ezt is írja: „A politikai cselekvést – mondják az új szemlélet hívei – nemcsak érdekek mozgatják (…) Ebben a kérdésben pedig nemcsak azt várjuk el a politikai közösségtől, hogy ne legyen részrehajló velünk szemben. Egyenesen azt követeljük, hogy pozitív módon ismerje el, a maga értékes elemeként fogadja be a mi sajátos kulturális identitásunkat. S ha erre – az adott közösségben – nem látunk esélyt, akkor kényszerítő erővel felmerül a közösség felmondásának lehetősége.” A régi identitáspolitika a jog- és esélyegyenlőség, illetve a tolerancia és az állami semlegesség keretei között képzelte el a különböző identitásmegnyilvánulásokat, ezt a keretrendszert az új identitáspolitikában felváltja az állam aktív szerepvállalása és a pozitív diszkriminációk egyre szélesedő köre. Ez a különbség például Martin Luther King polgárjogi mozgalma és a BLM-mozgalom között. Martin Luther King egyenlő esélyeket és jogokat kért övéinek az adott jogi keretek kötött, míg a BLM-mozgalom magát a keretet akarja felszámolni és helyette saját, fekete jogrendet és társadalmat akar kialakítani, melyben nincs hely olyan intézményeknek, például rendőrségnek, amelyek megítélésük szerint a fehér emberek normáit kényszerítik rá a feketékre.

A BLM valójában nem jog- és esélyegyenlőséget hirdető polgárjogi mozgalom, hanem identitáspolitikai megnyilvánulás, melynek célkitűzése nem a rasszizmus eltörlése, hanem egy új, bőrszín alapú világszemlélet elterjesztése minél szélesebb körben.

Polgárjogok és identitásjogok közötti különbség figyelhető meg Európa nyugati és keleti fele között is, utóbbiak még mindig a polgárjogok klasszikus paradigmája szerint szervezik társadalmukat, Nyugaton viszont már az identitáspolitika az új módi. Ott az identitáspolitikai fordulatot a főként a múlt század hatvanas éveiben lezajló afrikai dekolonizációs folyamat és az 1968-as franciaországi zavargások jelentik, amikor egyrészt világpolitikai tényezővé vált az afrikai ember, másrészt az egész nyugati világba kiáramlott a franciaországi egyetemek falai közül a posztmodern gondolat, mely a szubkultúrák felemelkedésének katalizátora volt. Ebben a szellemi erjedésben hajtotta végre a marxista vétetésű baloldal a maga kopernikuszi fordulatát: míg korábban azt tartották a legnagyobb igazságtalanságnak, hogy a társadalom legnagyobb rétege, azaz a munkásosztály él a legnagyobb nyomorban és elnyomatásban, most már úgy gondolták, hogy a legkevesebbek ellen irányul a többségi terror. Előtérbe tolulnak tehát a nemzeti identitások helyett a rassz alapján meghatározott etnicitások (az afrikai dekolonizációs folyamatban marxista mozgalmak is komoly szerepet vállaltak), az osztálymeghatározottságok helyett pedig az embert egyénként is meghatározó nemi, vallási, szexuális önazonosságot hangsúlyozó szempontok, vagy hogy újra Bencze Györgyöt idézzem: „Az új baloldal politikai filozófiája ellenben teljesen áthangolódott. A tőke uralma fölötti kritika helyét a modern, polgári kultúra fölötti kritika vette át.”

(tovább…)
május 21, 2021 | Forgács Áron | Társadalom
MEGOSZTOM

Szólásszabadság a tizenhatos mélyén

„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy elmondhasd”

– Voltaire, vagy valaki hozzá hasonló

Az alaphelyzet: Gulácsi Péter, a kapus véleményét megfogalmazta és a Facebookra kitette. Hrutka János, a volt kolléga azt mondta, hogy Gulácsi Péter jól tette, hogy kitette. Petry Zsolt, szintén volt kolléga véleménye szerint Gulácsi Péter nem tette jól, hogy kitette. Mindkét egykori focistát kirúgták.

Igazság és földrajz összefüggéseinek Pascal az egyik legavatottabb firtatója, ő franciaként a Pireneusokkal volt megakadva, de mivel mi Európának egy másik szegletében élünk, azon töprengünk, hogy ami a Lajtától (Fertőn) innen igaz, az a Lajtán túl miért nem az, és fordítva. A Gulácsi, Hrutka, Petry összeállítású csapat története is ezt a dilemmát példázza: azért jártak pórul, mert nyilvánosan kimondtak valamit ugyanabban a témában, ami szembe megy a folyón (tavon) inneni és azon túli hatalom által elvárt értékekkel, miközben állítólag itt is, ott is létezik egy zsinórmérték, a szólásszabadság és annak joga, amit illik tiszteletben tartani. De ha megtorlás az osztályrésze valakinek azért, mert olyasmit mert állítani, ami eltér a hatalom elvárásától, akkor nincs is zsinórmérték, legalábbis elszakadt.

A magyar focisták ügyében mindenki a saját eszmei, ideológiai preferenciái mentén ítélte el az egyik menesztést és helyeselte a másikat. Kevesen voltak, akik észrevették, hogy a két eset ugyanannak az éremnek a két oldala, és annál is kevesebben vallották azt, hogy a szólásszabadság lényege az, hogy mondani bármit lehet anélkül, hogy bevernék a fejedet vagy hogy kivennék a kenyeret a szádból. A törvényben kodifikált szólásszabadság haszna abban áll, hogy megakadályozza a hatalom értékeitől és érdekeitől eltérő vélemények elhallgattatását. Elszomorító, hogy mennyire kikopott a köztudatból a szólásszabadság eszméje, és mennyire csak arról szólt az egész diskurzus, hogy hallgattassék el a másik fél, az, amelyik nem a helyes véleményt hangoztatja. Elfelejtettük, hogy nincs helyes vélemény, csak helyes érvelés van. Az a vélemény, ami megfelelő, az nem is vélemény, hanem szakjelentés, ténymegállapítás vagy hatalmi utasítás, netán manipuláció.

(tovább…)