Meglehetősen nagy, de meglepőnek nem mondható felzúdulás volt a román nyilvánosságban arra a hírre, hogy egy közvélemény-kutatás szerint a romániai magyaroknak csak a tíz százaléka tekinti hazájának Romániát, a legtöbben az ország valamelyik kisebb földrajzi régióját, Erdélyt, Székelyföldet, a Partiumot, a Bánságot stb. érzik a hazájuknak.
A haza komplikált, érzelmekbe áztatott politikai fogalom, ami jócskán meg is kopott a gyakran méltatlan vagy csak rutinszerű használat miatt, olyannyira hogy tőlünk nyugatabbra igencsak lecsökkent az ázsiója. Csak illusztrálásképpen említem, hogy az új német klímaügyi miniszter egyszer állítólag valami olyasmit mondott, hogy a hazaszeretettől mindig hányingere volt. Ez a merész kijelentés, méghozzá egy nyugat-európai csúcspolitikustól, az új világ jele, amelyben máshová terelődtek a hangsúlyok, ott lassan-lassan túllépnek a haza territoriális fogalmán, a mai, legmodernebb politikában már nem a föld, hanem a test a haza. Akkor Romániában, és ezen belül Erdélyben miért feszegetik még mindig a földrajzi haza kérdését? Mert úgy vagyunk a hazával is, mint az egészséggel: akkor vesszük észre, mennyire fontos, amikor nincs. Nyugati polgártársainktól eltérően azért nincs elég időnk, energiánk a saját testünkkel foglalkozni, és azt a politika tárgyává tenni, mert a román „haza” száz éve törekszik arra, hogy az erdélyi magyarok, és úgy általában a trianoni területtel együtt kapcsolt áru, a kisebbséggé váló népcsoportok ne is érezzék hazájuknak Romániát addig, amíg nem elsősorban románnak vallják magukat, amire csak mintegy külső mázként rakódik rá a kisebbségi identitásréteg.
Az egy ország, egy nemzeti identitás alapeszme az első világháborút követően rögzült a térképre és az elmékbe; ezt a koncepciót akarja most meghaladni az Európai Unió nyugati fele, és akarja megtartani a kommunista rendszertől megszabadult keleti fele. Ebben az európai eszmetörténeti folyamatban vívódik a magyarság, melynek az első világháború után lett egy homogén etnikai állama, mely már csak emiatt a nyereségbe bújtatott súlyos veszteség miatt sem kíván tovább oldódni a nagy európai államban, míg a magyarság egy jelentős része idegen államok fennhatósága alá került, és ott próbál ellenállni a többségi nemzet homogenizációs törekvéseinek, abban reménykedve, hogy az Európai Unió megbontja, vagy legalábbis enyhíti az országhatárok közé szorított nemzetállami politikákat.
A román homogenizációs politika illusztrálására nem a történelemből veszek példát, noha volna bőven mit ide citálni, és a mai kor gazdag példatárából is inkább egy mondhatni triviális nyelvi jelenségre hívom fel a figyelmet. A mai kor politikájában ugyanis a test mellett a nyelv a másik döntő jelentőségű politikai tényező, mert azzal lehet mentalitást, gondolkodást befolyásolni. Ezúttal is adja magát a nyugati párhuzam, ott ugyanis elsődleges fontosságú törekvés minél befogadóbbá tenni a nyelvet (igaz, ők már átesnek a ló túloldalára, de ez most ne firtassuk), miközben a romániai közbeszéd megrekedt az etnicista gondolkodásmódnál és nyelvhasználatnál. Gondolom minden magyarnak feltűnt, aki követi a romániai közéletet, hogy a román politikusok körében elterjedt szokás a népet „Kedves románok!” („Dragi români!”) megszólítással illetni, elvonatkoztatva attól, hogy él még ebben az országban közel másfél millió magyar, körülbelül egymillió roma, a többi, még kisebb kisebbségről nem is beszélve. Különösen furcsán hangzik ez a kedves románozás a legfőbb közjogi méltóság Klaus Iohannis szájából, mert üzenetei így csak a románoknak szólnak, aki meg nem tekinti magát románnak, annak nem is hazája ez az ország, hiszen az államfő neki nem üzen. Az ügy pikantériája, hogy Iohannis is kisebbségi, legalábbis az erdélyi magyarok ezt hitték róla, amikor tömegesen rá szavaztak az első mandátuma megszerzésekor, mert abban bíztak, hogy egy kisebbségi államfővel megszűnik vagy legalábbis enyhül az etnicista közgondolkodás, ehelyett Iohannis ténykedése, egész valója annak megvilágító erejű bizonyítéka, hogy a szász népcsoport esetében milyen jól bevált a románosító politika.
A magyarokkal szemben nem járt sikerrel a beolvasztási művelet. Ennek okai közül megemlítek kettőt: először is a magyarok túl sokan voltak ahhoz, hogy száz év alatt asszimilálni lehessen őket, bár hatalmi akarat és törekvés volt erre. És már komoly részsikerek is mutatkoztak, a mostani, vitát kiváltó közvélemény-kutatás készítői ugyanis elmondták, hogy a kommunista rendszerben zajló politikai-ideológiai nevelés hatására a romániai magyarok elég nagy százaléka elkezdte Romániát hazájának tartani, de ez a folyamat a rendszerváltás után megfordult, kezdett visszakopni, míg mára eljutottunk az említett tíz százalékig. Vagyis ha a kommunizmus eltartott volna még húsz évig, akkor itt most minden magyar szívtájékra illesztett kézzel énekelné a román himnuszt. De az erdélyi magyarság kitartott, mert a hajdanvolt hazájához való fizikai és lelki kötődés, a családi és a történelmi emlékezet, és saját kultúrája olyan eleven, hogy az még a sokadik nemzedékre is kisugározza identitásmegtartó erejét, és mindezeket a belső tartalmakat nem cserélte fel a többségi nemzet kulturális értékrendjére. Valószínűleg nem lesz ez mindig így, és nem is Románia beolvasztó politikája miatt, hanem azért, mert hovatovább az erdélyi magyar sem a szülőföld fizikai teréből és a kisközösségből gyűjti nyelv- és közösségformáló élményeit és emlékeit, hanem a virtuális világból, így a hazája is a honlapokra települ. Egyúttal előre vetíthető, hogy ha eddig nem sikerült, akkor Románia a jövőben még kevésbé fogja tudni románná tenni az erdélyi magyarokat, illetve magának a nemzeti identitásnak a közösségképző ereje is gyengülni fog, mert kinyílt a világ, túl nagy lett a kulturális konkurencia, kézzelfogható közelségbe kerültek akár a legtávolabbi nyelvi-kulturális értékek is, amelyek elvonják a mostani és a jövőbeni fiatalság figyelmét nemcsak a közvetlen szomszédok és az együtt élő nemzetek, hanem saját nemzete identitásképző hagyományaitól is.
De ne szaladjunk előre, most még most van, és az erdélyi magyarság nemzeti identitása erős, ami annak is köszönhető, hogy Romániában nem nézik jó szemmel a magyarság ragaszkodását saját kultúrájához. Az ebből a frusztráló, kiszolgáltatottság- és bizonytalanság érzésből fakadó dac(szövetség) és közös méltatlankodás komoly felhajtó erő, ami elősegíti a romániai magyar közösség egyben maradását. Erről is árulkodik a közvéleménykutatás eredménye, ami természetesen nem tetszik a román közegnek, hiszen az egyetlen olyan politikájuk kudarcát olvassák ki belőle, amelyet száz éve következetesen folytatnak. Ezért nem is meglepőek a hírre adott román reakciók, amelyek csak újabb magyarázattal szolgálnak arra, miért ez az eredmény jött ki. A Román Hírszerző Szolgálat volt vezetője is szükségét érezte annak, hogy megszólaljon, és rögtön nemzetbiztonsági kockázatnak minősítette a helyzetet. Nem veszi észre sem ő, sem a többi értetlenkedő, hogy semmilyen nemzeti közösség nem tekintheti hazájának azt az országot, amelyben alapvető állami intézmények és azok képviselői ilyen felfogásban beszélnek és gondolkoznak róluk.
A kutatás eredménye felveti azt a kérdést is, mekkora a román állam felelőssége ennek a helyzetnek a kialakulásában, de a többségi reakciók arra világítanak rá, hogy a román közvélemény eltolja magától a felelősséget, ráhárítva azokra, akik kiszolgáltatottjai ennek a helyzetnek és ennek az országnak.
Annak is megvan a magyarázata, hogy a román politika száz év óta miért nem tud túllépni a magyarsággal szembeni ellenszenvén, de legalábbis gyanakvásán. Az erdélyi magyarok számtalanszor kinyilvánították már, hogy ez a haza akkor az igazi hazájuk, ha magyarul is ugyanúgy tudnak boldogulni, ahogy egy román boldogul románul. Mert a magyarok nem bevándoroltak ide, ahol alkalmazkodniuk kell a már itt lévők nyelvéhhez, szokásaihoz, kultúrájához, hanem Románia vándorolt be az ő szülőföldjükre, miközben száz éve úgy tesz, mintha a magyarok lennének a befogadottak és Románia a befogadó. Ez az a lelki teher, ami az erdélyi magyarok számára nem hazává teszi Romániát, ezzel szemben a román politika nem képes lemondani a domináns nemzet koncepciójáról, mert erre épült Románia megalapítása, és az ország jelenlegi Alkotmánya is ezt a szemléletet tükrözi. A román állam részéről nem is fog változni ez a szemlélet a belátható jövőn belül, úgyhogy szépek, de csak álmok a Kelet Svájcáról szőtt elképzelések, amelyet a népcsoportok szolidaritása, a közös tisztelet és a megértés erős kapcsai tartanak össze, és ami így mindenki közös hazájává válhat. Románia létrejöttének alapköve az alá-fölérendeltségi viszony, amelyben a románság van felül, a számszerűen kisebb népcsoportok pedig alul, és az ország politikája, mentalitása, történelemszemlélete folyamatosan nyomást gyakorol a kevesebbekre, hogy törődjenek bele alárendeltségükbe. A realitásérzék mellett ez a beletörődés is visszatükröződik a közvélemény-kutatás eredményében: az erdélyi magyarok túlnyomó többsége letett arról, hogy Romániát a hazájának tekintse. Sokan úgy, hogy azt mondták: „Nem lehet!”, és elhagyták az országot, sokan pedig úgy, hogy maradnak, mert azt mondják: „Lehet, mert kell!”; ők elvonatkoztatnak kisebbségi geopolitikai státuszuktól, és hazájukat egyrészt a magasba, másrészt közvetlen földrajzi régiójukba helyezik. Ha úgy tetszik, egy pszichológiai trükkel cselezik ki a román állam és a történelem évszázada tartó nyomásgyakorlását.
Kennedy híres mondása kívánkozik a végére: „Ne kérdezd, mit tehet a haza érted, azt kérdezd, mit tehetsz te a hazadért.” Az erdélyi magyarok tudják, mit kellene tenniük azért, hogy Románia teljes jogú állampolgárai legyenek, csak épp nem akarnak megfelelni ennek az elvárásnak, nem akarják elfelejteni, mázzá silányítani magyarságukat. Az erdélyi magyarok, mint végül is minden kisebbség, mely egy többségi nemzet jóindulatától függ, megfordítják a híres kérdést: „Mit tehet a román haza értünk, hogy a hazánknak tekinthessük?” A válasz: „Sokat.” És mit tett? Keveset. Ez valóban nemzetbiztonsági kockázat, de nem a többségi, hanem a kisebbségi nemzet számára.
