Művészsorsok Szántó György Stradivari című regényében
Szántó György (1893-1961) a festőből lett író az első világháborúban szerzett fejsérülést, amelynek következtében a nyíregyházi barakk-kórházban 1915 májusában hivatalosan megállapították, hogy szeme világát elveszítette, hátralevő életét örök sötétségben kell töltenie. Miután képtelennek bizonyult, hogy folytassa áhított festői karrierjét, beszerzett egy Adler-típúsú írógépet, és pár napon belül már szinte hibátlanul gépelt, felesége pedig valósággal Szántó szemévé vált élete végéig.[1]
Szántó ekkor képzőművészként már elismerésnek örvendett: rézkarcai közül a Keresztre feszített Beethoven nemzetközi sikert aratott, Romain Rolland így nyilatozott róla: „a szellem sohasem vak”. Rolland gondolatát a Stradivari című regényben meg is örökítette, mint önreflexív elemet. Kialudt szeme világa miatt a festészettől a próza felé fordult, első nagy regénye a Sebastianus útja elvégeztetett (1924), amely saját művészi dilemmáiba is betekintést enged. A regény több művészhős vitáját írja le, a művészi lét értelméről és annak a társadalommal való viszonyáról. Ebben a témában egy novelláskötetet is kiad később, A kék lovas címmel. Sőni Pál szerint Szántónak két alkotói szakasza volt. Az elsőben radikális eszméket követett, közel állt a marxizmushoz, művészetében pedig az avantgárd irányzat jellemezte, ami meglátszik Az ötszínű ember című regényén. Nagy hatással volt rá a Nyugat és Ady költészete, később a Bécsi Magyar Újság és a Kassák Lajos által szerkesztett Ma folyóirat, majd a müncheni modern képzőművészeti újítások is, így az avantgárd szemlélet erősen meghatározta műveit. A továbbiakban megjelenő regényeivel, mint a A Bábeltornya, Mata Hari, A földgömb és A bölcső, kivívta, hogy elismert történelmi regényíróként tartsák számon. Szántó második szakaszát – Sőni Pál szerint – a közösségi igényeknek való megfelelés és a pénzszerzési törekvések jellemezték. Ilyen véleményeket akasztottak a legsikeresebb művére is, a Stradivarira. Németh László is negatívan vélekedett róla, szerinte a regény olyan, mintha valaki egy tananyagot mondana fel, vizsgázna műveltségből. Mindemellett a regényt avantgárd vonásai miatt is kritizálták.
Szántó önéletrajzi regényeket is írt, mint a Fekete éveim és az Öt fekete holló. Amíg Aradon élt, aktív szerepet vállalt az irodalmi életben, tagja volt a Kölcsey Egyesületnek, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Helikon közösségnek, és rendszeresen részt vett a marosvécsi írói találkozókon. Beválasztották az Erdélyi Szépmíves Céh lektori bizottságába (több regényét az ESZC adta ki), s tagja volt a Pen Club magyar alosztályának is.[2]
Pomogáts Béla tanulmányában említi Kassák véleményét Szántó regényeiről, miszerint „Szántó írásai annak ellenére, hogy nagyon komoly és alapos stúdiumokon nyugszanak, nem történelmi regények, hanem regényes történetek.[3] Németh László idézetével Pomogáts Béla a Stradivari című regényét említi: „A regénynek két rétege van. Egyik a felszín, a háborús Berlin, lelkükben turkáló művészlélek, perverz vörös dögök, megcsonkított gárdatisztek, bűn, hörgés, lélekelemzés. A mélyben pedig Stradivari elsüllyedt kora, egy szenvedélyét hegedűtermekbe ölő szótlan családapa; parókás kispolgárok, zeneértő kormányzó, herélt szoprán, börtönhegedű, oltárból kivágott hegedűk, a tiroli hegyekből szétsodródott faragott Krisztusok s mindenekfölött Boticelli Primaverája s a tizenhetedik századi mesterek: Corelli, Vivaldi hegedűdarabjai. A két világ közt az egyetlen összeköttetés a hegedű; a Stradivari-, Guaneri-, Amati-, Stanier-hegedűk, melyek tulajdonosaik névjegyével a hozzájuk tapadt végzetet is elhozzák, modern gazdáikhoz.”[4] A korban mindenki a különös szerkezetű művészregényt látja benne. A kortársak közül többen lelkesedtek a műért, de nehéz volt elhelyezni az akkori irodalmi palettán.
Balázs Imre József szerint Szántó a művészi életutat egy teljesen más koncepció szerint ragadta meg, ugyanis más művészéregényekhez viszonyítva, amelyek csak egy főhősre összpontosítanak, valamint a hangsúly a főszereplő fejlődésén van, amint igyekszik elérni a művészi kiteljesedést, addig a Stradivariban megoszlik a fókusz, több szereplőre irányul, mozaikszerűen van összerakva a tér és idő, és a művészút több szempontból van megjelenítve.[5]
Szántó György Stradivari című regénye egyedi szemszögből mutatja be a művészlét kihívásait. Míg sok más művészregény egyetlen főhős kibontakozására épül, ez a regény több szereplő történetét fonja össze egyetlen közös elem, a hegedű köré. A közös bennük az, hogy mindnyájan a hegedű szerelmesei. A történet egy hegedű útját írja le, amely Antonio Stradivari első hegedűkészítő időszakában készült, közben megismerjük az összes tulajdonosát. Bár a hangsúly a hegedű vándorlásán van, betekintést nyerünk több szereplő magánéletébe, amelyben nagy szerepet játszik a művésszé válás beteljesülése.
Az első tételben kifejti az író, mennyire számít az, ha valaki úgy készít egy hegedűt, hogy a lelkével érzi és meg tudja szólaltatni, mint egy igazi művész. Aki nem érzi át egész testében a hegedűt, az nem más, mint egy mesterember, akinek ez csak egy munka, sosem fog igazi művészhez illően különlegeset vagy művészit alkotni, hanem minden, ami a kezéből kikerül, egyszerű utánzat lesz. Szántó esetében az élet és a művészet elemi összefonódása, szimbiózisa érvényesül, számára a művészet nem csupán hivatás, hanem az élet értelmének keresése, megőrzése, maradandó alkotás megörökítése az utókor számára.
Antonio Stradivari vele született tehetsége már kicsi korában megmutatkozott, bár míg művészi énje kiteljedesett, a lelki nehézségek megkeserítették életét. Mesterének lányába reménytelenül volt szerelmes, majd kényszerházasságot kellett kötnie a nála tíz évvel idősebb Francesca Ferraboschival. E házasság alatt, nem törődve feleségével és gyermekeivel, a művészi magányba menekülve alkotta a jobbnál jobb hegedűket. Mikor úgy tűnik, hogy felesége halálával beteljesül Antonionak a Beatriceval való szerelme, Beatrice meghal a házasságkötésük után.
Pietro Guaneri teljes mértékben az ellentéte Antonionak. Ő azt a művészt testesíti meg, aki csak próbálkozik újat alkotni, de minden munkája egyszerű másolata más munkájának. Beatriceval való házassága ezért ér véget, mert a nő csalódik benne, amiért nem képes a lelkéből, ösztönösen újat alkoti. Végül Pietro lelki válsága miatt elzüllik, koldus módjára hal meg ismeretlenül.
A műben többször megjelenik maga Szántó György is, amikor az események Berlinben zajlanak. Az író festőművészként mutatkozik be a többi szereplőnek. Festő mivolta Szántó Györgynek meg is mutatkozik a regény számos részében, hiszen sokszor festői, hosszú leírásokat ad a környezetről, az emberekről, konkrét festmények megnevezésével is próbálja életre kelteni a befogadó fejében az olvasottakat. Egy adott ponton Szántó még elnézést is kér a sok festmény felsorolásáért, és arra hivatkozik, festői létét nem tudja megtagadni.
Szántó a műben elmeséli tragédiáját is, hogy egy háborús sérülést követően megvakult, festői álmait félre kellett tennie. Bíráló kritikát is megfogalmaz a háborúról, felsorolva más szereplőket is, akiknek a háború megkeserítette életét, például Kurt von Thiessen amputált lába és karja, Casimir összetört teste. Ezek a sérülések megakadályozták őket, hogy valaha hegedűhöz nyúljanak újra, ahogy Szántó is elbúcsúzott a festészettől.
Schwarzenberg herceg karakterében vélhetjük felfedezni Szántó alteregóját, ő is megvakult a háborúban, viszont az élethez való hozzáállása alapján olyan, mintha az író szócsöve lenne. Ő így vallott a sérülése okozta veszteségéről: „Aztán megbékéltem abban a gondolatban, hogy mégis egész ember maradtam. Kinyújtóztam, megropogtattam a csontjaimat, megfeszítettem az izmaimat. Mindegyik itt van a helyén. Meg az agyam is. Érzem a vér lüktetését, kívánom a nőt, anélkül, hogy kíváncsi volnék szemének, hajának vagy bőrének a színére. A hús kell nekem, a kemény forró húsa, a lovaimat is végig fogom tapogatni, a kutyáim rámugrálnak majd odahaza, az anyám meg fogja simítani a fejemet. Ha már más nem maradt volna meg számomra, mint az anyám keze, ezért is érdemes lenne még élni. És a házunkban, a birtokunkon nem kell, hogy vezessen senki. Egyedül fogok járni és egyedül fogok kilovagolni. Ezt én már mind elgondoltam. És a húgom fel fogja olvasni az újságokat, hogy el ne maradjak a világtól.”[6] Ez az idézet tekinthető mély írói önvallomásnak.
Egy másik szereplő, akinek életével Szántó ismét az ellehetetlenített művészt örökíti meg, az Gobbi, akinek bal karja lebénult, így képtelen hegedűlni, csak órákat tud adni, reménykedve abban, hogy egy nap világhírű hegedűvírtuózt nevel egy tanítványából. Amikor ez az álma már megvalósulni látszik, baleset következtében tanítványa, Rachel meghal, így hát Gobbinak nincs más választása, mint beletörődni reménytelen életébe. Szintúgy, mint Karácsony Benő regényeiben (Napos oldal, A megnyugvás ösvényein), egy reménytelen jővőképet sugall itt is mű vége, éreztetve a második világháború közeledtét.
A regényben megjelenik egy érdekes vonás, Szántó önreflexív jelenléte saját művében. Fiktív önéletrajz, ahogyan a sok alak révén a megcsonkított művész figurája bontakozik ki, aki kényszerpályára ítéltetett.
Önreflexív a regény, ars poeticaként is értelmezhető. A megtagadott vágyak kiírása, miközben a művészet és a művész ontológiai meghatározására is kísérletet tesz: a művész, aki eggyé válik művével valamilyen titokzatos metafizikában.
Szeretném kiemelni a regény szerkeztési sajátosságait, mert sajátos az elrendezése, a kompozíció maga mestermunka. Jelzi azt az egységet, amit korábban a művész és a mű kapcsán kifejtettünk. Szerkesztésmódjában is utal a zenei formákra. Ebben Ambrus művével mutat rokonságot, aki a festő Biró Jenő alakjának megteremtése révén megidézi a reneszánsz művészetet, különösen Tiziano festményeit és Vivaldi zenéjét.
Szántó György regénye betekintést nyújt a barokk kor hangszeres zenekultúrájába, ekkortájt a hangszeres darabokban megkülönböztették a szóló- és a zenekari játékok sokaságát. Szólóhangszerek között a hegedű is virágkorát éli ebben az időszakban, ekkor alkotják meg a kiváló hegedűket a nagy hegedűkészítők, mint Stradivari és Amati. A barokk hangszeres művekre jellemző, hogy több tételből állnak, ciklikus szerkesztésűek, gyakran három vagy négy tételből állnak. A három tételes művek jellemző sorrendje: gyors – lassú – gyors, míg a négy tételes művek esetén: gyors – lassú – menüett vagy scherzo – gyors. Ebben az esetben a harmadik egy tánctétel, amely hármas lüktetésű. Még egy fontos fogalomra kitérnék, ami Szántó regényében több alkalommal is elhangzik, a concerto, magyarul versenymű. Ez a barokk zene egyik jellemző hangszeres műfaja, amelyben egy vagy több szólóhangszer „párbeszédet folytat” és „verseng” a teljes zenekarral. A versenymű általában három tételből áll, és egy vagy több szólóhangszerre és nagyzenekarra íródik. Két típusát különböztetjük meg. A concerto grosso olyan zenemű, amelyben egy kisebb szólóhangszer együttes válaszolgat a nagyzenekar játékára. A szólókoncert lényege, hogy egy hangszer verseng a zenekarral. A szóló részek nehezebbek, így a szólista kiemelkedik a zenekarból, de vannak közös részek is, amelyeket együtt játszanak. A concerto grosso legjelentősebb mestere Arcangelo Corelli, míg a szólókoncert műfajának kiemelkedő alkotója Antonio Vivaldi volt.[7] Szántó György művében többször is hivatkozik erre a két komponistára, a regényben mind a concerto grosso-ra, mind a szólókoncertre találhatunk példát.
A regény szerkezete egy hegedűszonátához hasonlítható. A szonáta olyan zenedarab, amit általában egy vagy két hangszerre írnak, és 3 vagy 4 tételből áll.[8] A Stradivari szerkesztési módjában egy 4 tételes hegedőszonátára tanálunk példát.
Szántó György a Stradivarit úgy komponálta meg, mint olyan zeneművet, amely követi egy hegedűkoncert lefolyását. Négy fejezet alkotja, melyek tételekként vannak feltüntetve. Ezek önálló, zárt egységként is értelmezhetők, és egy meghatározott zenei témára vagy hangulatra épülnek.[9] Mivel négy tételből áll, és a hegedű van a középpontban, a mű hegedűszonátának tekinthető. Maga a négy tétel olasz zenei kifejezésekkel sugallja minden egyes fejezet hangulatát. Az első tétel Allegro con brio, a második Largo sustenuto, a harmadik Adagio con fuoco, a negyedik Presto agitato.
Szántó György hegedűversenyt igyekezett megkomponálni a szavak szintjén, ebből következik, hogy nem hagyományos történetmesélésre, lineáris cselekményre számíthatunk. A cselekmény időkezelésére, azt kell mondjuk, ugrál, folyamatosan múltból a jelenbe, majd a jelenből a múltba, a megjelenített helyszínnekkel együtt. A tételeken belüli fejezetek elválasztják az idősíkokat egymástól, viszont az utolsó tételben már vannak olyan fejezetek, amelyek átmenetet képeznek az idősíkok között. Ezt az átmenetet az író úgy valósította meg, hogy keresett valami párhuzamot, hasonlóságot akár két szereplő között. Az író egy másik módszere, amellyel megteremti ezt a párhuzamot, a történetmesélés által valósul meg, vagy akár álom által. Erre a Berlinben játszódó részekben találhatunk példát, valamelyik szereplő meséli a narrátornak azt, hogy a cremonai hegedűkészítők milyen megpróbáltatásokon estek keresztül, és mi lett a végzetük. Ezeket a történeteket sokszor azért mesélik a narrátornak, mivel ő anyagot gyűjt a regény megírásához. A történetmesélés metaforikus logikát követ, nem metonimikusat.
Ugyancsak a negyedik tételben, a Pension exquisit című fejezetben érdekes összegzést találunk a regény négy tételéről, és azok megnevezésével kapcsolatban. Gobbi, félve attól, hogy a hegedű napjaikban halálra van ítélve, mivel már nem születnek olyan nagy hegedűművészek, akikből művészóriások lesznek, s a hegedűkészítés mestersége sem lépi át a régi óriások utánzásának a határát, eldönti, hogy tanítványával és egyben leendő feleségével egy hegedűverseny megkomponálásán dolgozik. Ebben a fejezetben Gobbi felvázolja a narrátornak regénye részeit. „Megvan, amit akartam. A hegedű születése, primaverája, élete négy húr a régi Itáliából kifeszítve, ide, eddig a szobáig.[…] Négy húr, hahh, csak négy húr. De országokat és századokat lehet velük áthidalni, négy tételben, hahha, négy tételben.”[10] Ez olyan, mintha a műben egy másik zenei mű bontakozna ki. Vagyis így írnám le Szántó művének szerkezetét: mű a műben, alkotás az alkotásban, zene a regényben. Az olvasó előtt egy különleges kompozíciós kísérlet bontakozik ki, ami egyedülálló mind a magyar, mind a világirodalom művészregényeinek viszonylatában.
Ugyanakkor a regény kiszólás is a jelen felé: 1933-ban jelenik meg, abban az évben, amikor Adolf Hitler hatalomra jut Németországban. Ösztönös félelemmel is kérdezhet a szerző: lesz-e még a művészetnek jövője a világban? Lesz-e a művésznek létjogosultsága, mi a művészet jövője?
Az első tétel Allegro con brio címe előrevetítí, hogy egy élénk, gyors cselekmény megy végbe ebben a részben.[11] Szántó György mielőtt belekezdene ennek a tételnek a heves gyorsasággal lefolyó történetébe, két kisebb résszel vezeti be. Ezeket is olasz nyelvű zenei kifejezésekkel látja el, Praeludium és Nocturno.
A Praeludium egyfajta koncertet felvezető előjáték, egy rövidebb zenedarab, az igazi nagy és heves lélegzetvételű zenei mű előtt[12], ez a rész megfeleltethető a regényre vetítve egy bevezető előszóként is, melyben az író kifejti szándékát a regény megalkotásával kapcsolatban.
A Nocturno-val kezdődik a regény első szereplőinek felvezetése, valamint az egyik helyszín és idősík bemutatása, vagyis Berlin, nem sokkal az első világháború kitörése előtt. Ez a cím melankolikus, romantikus hangulatú részre utalhat[13], ha ebből a szempontból elemezzük, egyfajta felvezetés, az egyik „főszereplő’’, Kurt von Thiessen százados szerelmes lelkületét a hegedű, valamint a titokzatos, soha nevén meg nem nevezett vörös hajú nő iránt.
Előző mondatomban idézőjelbe tettem a főszereplő szót, hiszen elég bizonytalan kijelentenünk azt, hogy a megannyi szereplő közül, akik fel vannak vonultatva a regényben, ki tudnánk emelni igazán egyet, aki tényleg a mű középpontjában áll. Talán azért is nehéz megmondani, hiszen mindegyik szereplő csak az egy bizonyos Stradivari hegedűvel való kapcsolata által határozható meg.
Már ebben a részben kibontakozik a főszerepben álló hegedű misztikuma, miszerint a hegedű az őt megszólaltatók számára nem csak hangszer, hanem olyan eszköz, mellyel a múltba is lehet tekinteni, általa különböző stílusok, történetek jelennek meg előttünk, tehát az emberiség kulturális örökségét lehet megszólaltatni rajta, érző emberi lelkek életének a történeteit, amelyek egybeolvadtak a hegedűvel.
Ezután a Primavera, azaz tavasz című része következik az első tételnek, melyben az ifjú Antonio Stradivari még csak a szárnyait próbálgatja a hegedűkészítés mesterségében. Maga a címválasztás Szántó egyik bevett módszere, ami által vizualizálja az olvasó előtt a történetet, intertextualitás segítségével. Vivaldi Pimaveraját hallhatjuk hegedűn szólni, valamint Botticelli Primavera című festményének a valója jelenik meg a szövegben előttünk, ezáltal megadva a hangulatát és a látványvilágát a történetnek.
Ebben az első tételben Kurt és Clara von Selfout társalgását olvashatjuk, Szántó úgy írta le a köztük levő kapcsolatot, ismét egy zenei kompozícióhoz illő terminussal, hogy ez egy mély barátság, amelyen nem eshet folt, csupán élvezik egymás társaságát „szenvedélymentes órák légies intermezzóiban.’’[14]
Ebből a beszélgetésből eljutunk odáig, hogy Kurt elmeséli Claranak, milyen balsorsra jutottak azok az emberek, akiknek tulajdonában volt az a bizonyos Stradivari hegedű, így nem adhatja oda másnak. Innentől kezdve Kurt von Thiessen átszellemülten, mintha a hegedű szócsöve lenne, egy sárgult papírfecni alapján mesélni kezd, olyan részletességgel, mintha maga is megélte volna az eseményeket. Azok a nevek, amelyek a papíron vannak, Kurt szerint „[…]regénykötetek, drámák sorozata. Vagy történelem.’’[15]
A narrátor, aki Szántó Györggyel azonosítja magát, a hegedű papírjáról így vélekedett: „Én is egyszer a kezemben tartottam ezt a névjegyzéket, szemügyre vettem a betűket, zsírfoltokat, tintafoltokat és lemosott vérnyomokat. És indultam együtt a hegedűvel, kísértem sorsokon át, éltem a gazdái életét, kétszázharminc éven át. Ezért most kifeszíthetem azt a húrt, amely Cremonától Berlinig ível, eljátszhatom rajta a változásokat könyvem fehér lapjainak hangversenypódiumán, kérem, hallgassák meg. Később az e, a és d húrokat is kifeszítem majd, most engedjék meg, hogy ezen az egy húron játszam.’’[16] Ez az idézet a regényből tökéletesen szemlélteti, Szántó hogyan próbált egy regény által megalkotni egy zenei kompozíciót. A húr, amelyet a következő fejezetben „kifeszít”, nem más, mint a g húr, Változatok a Gé-húrbancímmel. Ebben a részben időrendi sorrenben végigkíséri a hegedű volt tulajdonosainak a sorsát, a g húr által, amely a legfelső húr a hangszeren és egyben a legvastagabb is, hangja mély, így komolyabb, drámai hangvételt lehet általa elérni. Nem csoda, hisz ebben a részben századokon átívelő történet megy végbe az olvasó szemei előtt, kezdve 1681-től Cremonában, amikor Antonio Stradivari a legelső hegedűi között megalkotta ezt a bizonyos hangszerét, melyet a regény végigkísér.[17]
Azáltal, ahogy követjük a hegedű útját, különböző történelmi eseményekkel találkozunk. Elsők között kiemelném a Rákóczi szabadságharcról szóló részt, amelynek megjelenése utalhat egyfajta transzilvanista történelmi regény vonulatra a művészregényben, mivel egy olyan időszakra való visszaemlékezés ez, amikor Erdély önálló fejedelemségként létezett. A protestáns pap, aki megmentette az osztrák Fürst Josefus von Schwarzenberget, reprezentálhatja az erdélyi vallásszabadságot. Tettével, hogy megmentette a herceget és semmi anyagi jutalmat nem fogadott el érte, értelmezhető egyfajta kritikaként az osztrákok és a magyarok, valamint a katolikusok és a protestánsok viszonyára.
A következő jelentős történelmi esemény, amely megjelenik, a spanyol örökösödési háború. Ezt követi a francia forradalom, majd Napóleon hódító korszaka, a Grand Arméval történő előretörés egészen Moszkváig, végül pedig a lengyel felkelés. Ezek az események történelmi szempontból jól körülhatárolhatóak, és mindegyik kiemelkedő jelentőségű. Ha Gobbi összefoglalóját tekintjük, amelyet az első tétel kidolgozásáról mondott, akkor ő ezt a századokon átívelő történetet így fogalmazta meg: „Elmondom egy hegedű bolyongásait.[…] Ahogy vándorol, Cremonától Moszkváig, Moszkvától Kaliforniáig, vissza Berlinig és innen tovább, Verdun felé. Régi olasz témák, a carmagnole, hehhe, a Carmagnole. A Marseillaise, orosz dalok, az Old Missisippi song, Ich hatte einen Kameraden, aztán Danse Macabre, Comparavit Mors Imperator, hahha. Mindegyikből csak összefoglaló néhány hang és zenekari variátiók. Ez az első tétel, hahha.”[18] Tehát az első tétel Allegro con brio címszó alatt egy történelmi gyorstalpalót közvetít, ezáltal történelmi regényszerűvé is teszi Szántó György művét.
A második tétel neve ismét olasz zenei terminus, ezzel témája és hangulata előre sejtetve, mégpedig Largo sustenuto, amely szerint a második tétel cselekménye lassan, kimérten és visszafogottan fog lezajlani.[19] Ebben a tételben a művészi kibonatkozáson van a hangsúly mind a cremonai, mind a berlini szálon. Egyszerre több szereplő felsorolására kerül sor, akikről részletes leírásokat ad Szántó, amiért ismét elnézést kér az olvasóktól. A szereplők között van, aki a hegedű megszólaltatásának képességét fejleszti, más a hegedűkészítés mesterségének az elsajátításán dolgozik.
A hangsúly a Cremona városában történő részeken Antonio Stradivari fejlődésén van, és eddig sikertelenül alakuló szerelmi életén. Ebben a tételben is jelentkeznek a párhuzamok a két idősík között, például a Comedia dell `arte rész, amely Cremonában bontakozik ki, folytatása Berlinben, Theodor Groenen babazsúrján fog folytatódni. A tétel végén már közeledünk az első világháborúhoz, amelyről megígéri Szántó, hogy nem fogja részletezni, és hozzáteszi, a pacifizmus csupán „eső utáni köpeny volt.”[20]
Itt a második tétel végénél újabb zenei kifejezéseket használ, amivel felvezeti a második kötetet, amely a harmadik tétellel folytatódik. Szántó úgy írja, hogy ezt a Largo sustenutot hatásos befejezéssel kéne zárnia, vagyis mint előző műveiben tette, egy Crescendó-val, ami nem mást jelent, mint egy erősebb, megnövekedett erejű hangemben előadandó zeneművet.[21] Helyette folytatja a részletező történetmesélést, bemutatja a hétköznapi, könnyed élettől való elbúcsúzást, amely egyfajta felvezetésként szolgál az első világháborúhoz, amelyben útnak indul Kurt, a Stradivarival az oldalán. Szántó döntése, hogy nem crescendóval fejezi be a második tételt, egyfajta levertségre utal, amely a háború okozta válsághelyzetet és megtörtséget is mutathatja, vagyis letargikus érzés keríti hatalmába.
A harmadik tétel Adagio[22] con fuoco[23] címmel vezeti fel a történetet. Ez a zenei kifejezés úgy értelmezhető, mint a történet lassan, de tüzesen való kibontása. A cím arra enged következtetni, hogy a fejezet hangulata melankolikus, de mély érzelmekkel teli. És ez pontosan így van. Szántó lassan haladva mindkét idősíkon, meghatározó eseményeket ír le. A cremonai idősíkon Stradivari vándorútjába nyerünk betekintést, egyfajta spirituális leírást kapunk a lelkéről, amely eggyé válik minden egyes hegedűvel, amelyet elkészít. Ugyancsak ebben az idősíkban, a narrátor egy másik művészet segítségével próbálja történetét még „maradandóbbá” tenni, Szántó félreteszi a vonót, valamint az írótollat és vésőket, karcolótűket, valamint vörös lemezeket vesz elő és rézkarcokat kezd el készíteni, ezzel egy másik művészi módját bemutatva a múlt megragadásának. A rézkarcolás művészete arra utal, hogy Szántó, mielőtt elveszítette volna látását, maga is foglalkozott ezzel a technikával, gyakorolta ezt a képzőművészeti formát, és ennek megjelenése a regényben egy újabb példaként értelmezhető az önreflexív elemre.
A „jelen” idősíkjában immár párhuzamosan történnek az események Berlinben és Párizsban. A berlini részben, A Kolibri gyomra címmel megjelenő fejezetében egyfajta, a háború okozta züllés jelenik meg. Talán a legérdekesebb fejezet, a harmadik tételen belül Az égő Bastille. Ez a fejezet Párizsban játszódik, melyben párhuzamot von az első világháború és a francia szabadságharc között. Szántó nem firtatja a háború borzalmait, hiszen a kritikusai szerint mindezen borzalmakat már megírta egy másik regényében, a Mata Hari címűben. Ebben a fejezetben jelenik meg Fürst Henrich von Schwarzenberg, akit okkal tekinthetünk Szántó György alteregójaként, aki hosszasan kifejti, számára azzal, hogy elvesztette látását, nem veszített el mindent. Ez a rész a regényben önreflexív elemként értelmezhető, ami egyben önironikus elem is. Szántó megvakulása, bár tragédia volt, sorsfordító mozzanattá vált. Ez az életesemény nem csupán egy lezárás, hanem egy új kezdet is volt számára, egyfajta újjászületés, amely új művészi útra vezette.
A negyedik tételt Szántó a Presto agitato címmel illette, vagyis sebesen, izgatottan. Ez a rész már értelmezhető összefoglalóként is. Mind a két időszálon a szereplők történetét viszi végig az író, valamint „egyre inkább gyakoriabbakká válnak a duplahangok, és a duplafogásos futamok.’’[24]
A tétel utolsó előtti része magánlevelekből áll, amelyet Kurt von Thiessen ír Szántó Györgynek. Ez a fejezet a Da capo címet viseli, amely a zenei nyelvben azt jelenti, a darabot az elejétől meg kell ismételni eddig a pontig.[25] Ez utal arra, hogy a történetet csak az állandó újraolvasás révén lehet megérteni.
Kurt von Thiessen mesél arról, hogy a háborúban elveszített hegedűjét visszakapja ajándékba francia barátjától, ezáltal jelképesen megfogalmazza azt a gondolatot, hogy ez a hangszer a francia és német nemzet közötti jövőbeli barátság szimbóluma. Ebben a részben már fellelhető a második világháborúra való utalás, érzékelhető a nácizmus előretörése, amely egy hegedű ellopása által lett felvetve, amelyet egy magát nácinak valló ember lopott el, és akinek elmondása szerint eredetileg a párt megbízásából tette, végül azonban a kapott pénzt egymaga szándékozik megtartani. Ezzel az eseménnyel a regényben megjelenik egy előrejelzés, hogy az európai kultúra humanizmusát veszély fenyegeti, az ellopott hegedű szimbóluma által.
Megjelenik a fausti ember motívuma is, akit a hatalomvágy hajt, és aki bármi áron, akár embertelenség, erkölcsi határok átlépése árán is, el akarja érni a célját. Szántó Midas király motívumát is besűrítette ebbe az érdekes összefoglalóba, mely tökéletes korkép arról, amint tolvajok kizsákmányolják Európa kulturális örökségét, valamint harci eszközök eladásával, véres kézzel aranyat csinálnak mindenből. Még arról beszél, hogy talán tényleg ez a hegedű halálának az időszaka, ami egy új kezdet is lehet. Szomorú jóslat, egyfajta prófécia. A művész, aki maga is szerepel regényében többféle alakban – saját korának egyfajta prófétája, bár ezt Szántó még nem tudhatta akkor teljes bizonyossággal.
A befejezés Finale, quasi una fantasia[26] címmel jelenik meg, amely a hegedűszonátának a befejezését jelöli, a zárórészt. Szántó, miután felesége felolvasta számára Kurt leveleit, egy tömör összefoglót készít, és az események vak szemének a sötétségében képekké formálódnak, megelevenítve Dante infernójának a képét is, még több utalást jelenítve meg fontos műalkotásokra.
Fontos megemlíteni a Stradivari narrátori nézőpontjának sajátosságait. A narrátor, aki önazonosságot vállal Szántó Györggyel, folyamatosan kapcsolatot tart az olvasóval: tájékoztatja, magyarázatokkal szolgál számára, aminek köszönhetően ez a tömör, információkban gazdag történet könnyedebb, hangulatosabb, olykor humoros hangvételt kap.
Összművészeti jelleg egy csodálatosan megkomponált zeneműben: a narrátor, aki festőnek indult, anyagot gyűjt egy regényhez, tehát most már regényíró, mialatt egy hegedű útját követi nyomon. Mindeközben vall alkotó és mű szerves egységéről, a művészet ontológiájáról. A műben önreflexív jelleggel a szerző is beleírja magát. Úgy tűnik, mintha ezzel az alkotásával a tökéletes művet akarná megírni az író.
Összességében Szántó György Stradivari című regénye a magyar művészregények, de még a világirodalmi művészregények között is különleges helyet foglal el. Ezt a címet, többek kötött a bonyolult, tudatosan és tökéletesen megkomponált regényszerekezetével vívja ki magának, ami maga is egy művészi forma, az összművészeti jellegének és (gyakran önironikus) önreflexív narrációjának köszönhetően is.
A történetben számos alteregó is feltűnik, például Schwarzenberg herceg vagy a többi megnyomorított művész figurái által. Ez mutathat rokonságot Kosztolányinak a doppelganger író témáját feldolgozó Esti Kornél című művével. A narrátori sajátossághoz hozzátartozik, hogy magyarázataival folyamatosan kapcsolatban marad az olvasóval, ami elemző és egyben didaktikus hangvételt is ad a műnek.
A mű hasonlatos a világirodalmi és magyar művészregényekkel abban, hogy a művészlétre vonatkozó kérdéseket is feszegeti, viszont a művészutak kimeneteleire számos különböző példát ad egyszerre. Továbbá Szántó kitér művében arra a kérdésre is, hogyan létezhet a művészet a háború, szenvedés és a történelem kegyetlenségei között és után? Szinte megkérdőjelezi azt, hogy a művészetnek és a művész(lét)nek van-e helye a világban.
Irodalomjegyzék
Forrásszöveg
SZÁNTÓ György, Stradivari I-II., Genius Kiadás, Budapest, 1935.
Szakirodalom
BALÁZS Imre József, A többszörös művészregény, Helikon, 16. évf., 6. sz., 2005, 15. Internet: https://cdn.prod.websitefiles.com/6240c9003f43df2b91611633/62517bea5efc5d30cd29fffb_HelikonKolozsvar_2005.03.25-6.%20szam%20(428).pdf, Letöltés ideje: 2025. 06. 10.
BÁNHIDI Lászlóné, Klasszikusok mindenkinek. Érettségi segédlet gimnáziumi tanulóknak, Nyíregyháza, 1998, 27-28. Internet: https://mek.oszk.hu/00200/00209/00209.pdf, Letöltés ideje: 2025. 06. 10.
BORSOS Kata, Neoklasszikus szólószonáták hegedűre a 20. század első felében, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Budapest, 2020. 1-3. Internet: https://apps.lfze.hu/netfolder/PublicNet/Doktori%20dolgozatok/borsos_kata/disszertacio.pdf, Letöltés ideje: 2025. 06. 10.
Szántó György. In: Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés V/1. (S–Sz). Főszerk. DÁVID Gyula. Bukarest–Kolozsvár: Kriterion; Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület. 2010. Internet: https://kriterion.ro/glossary/szanto-gyorgy/, Letöltés ideje: 2025. 06. 10.
KOMÁROMI Csaba, Háború-s-ok(k)–Szántó György útja íróvá válásáig, In: Irodalomismeret, 2014/3, 87-88. Internet: https://www.irodalomismeret.hu/files/2104_3/komaromi_csaba.pdf, Letöltés ideje: 2025. 06. 10.
POMOGÁTS Béla, I. Magyar irodalom Erdélyben(1918-1944), II. Irodalmi dokumentumok, Pallas–Akadémia Könyvkiadó, 2008. 192–231.
PONGRÁCZ Pál, A hegedűről ma: hagyományok, tévelygések, távlatok: tanulmányok, Ad Librum Kiadó, Budapest, 2009, 65. Internet: https://mek.oszk.hu/11600/11609/11609.pdf, Letöltés ideje: 2025. 06. 10.
SZABOLCSI Bence – TÓTH Aladár: Zenei lexikon I. (A–F). Főszerk. BARTHA Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965.
SZABOLCSI Bence – TÓTH Aladár: Zenei lexikon II. (G–N). Főszerk. BARTHA Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965.
SZABOLCSI Bence – TÓTH Aladár: Zenei lexikon III. (O–Z). Főszerk. BARTHA Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965.
[1] Komáromi Csaba, Háború-s-ok(k) – Szántó György útja íróvá válásáig, Irodalomismeret, 2014/3, 87-88.
[2] Szántó György. In: Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés V/1. (S–Sz). Főszerk. Dávid Gyula. Bukarest–Kolozsvár: Kriterion; Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület. 2010.
[3] Pomogáts Béla, I.Magyar irodalom Erdélyben(1918-1944), II. Irodalmi dokumentumok, Pallas- Akadémia Könyvkiadó. 2008. 230.
[4] Uo., 231.
[5] Balázs Imre József, A többszörös művészregény, Helikon. 16. évf. 6. sz., 2005, 15.
[6] Szántó György, Stradivari I., Genius Kiadás, Budapest, 1935. 81.
[7] Dr. Bánhidi Lászlóné, Klasszikusok mindenkinek. Érettségi segédlet gimnáziumi tanulóknak, Nyíregyháza, 1998, 27-28.
[8] Uo., 28.
[9] Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon III. (O–Z). Főszerk. Bartha Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965. 498.
[10] Szántó György, Stradivari II., Genius Kiadás, Budapest, 1935. 220.
[11]Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon I. (A–F). Főszerk. Bartha Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965. 56.
[12] Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon III. (O–Z). i.m. 149.
[13]Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon II. (G–N). Főszerk. Bartha Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965. 717.
[14] Szántó György, Stradivari I., 46.
[15] Szántó György, Stradivari I., 49.
[16] Szántó György, Stradivari I., 51.
[17] Pongrácz Pál, A hegedűről ma: hagyományok, tévelygések, távlatok: tanulmányok, Ad Librum Kiadó, Budapest, 2009, 65.
[18] Szántó György, Stradivari II., 221.
[19] Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon II. (G–N). i.m. 415.
[20] Szántó György, Stradivari II., 253.
[21] Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon I. (A–F). i.m. 416.
[22] Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon I. (A–F). i.m. 23.
[23] Uo., 677.
[24] Szántó György, Stradivari II., 211.
[25] Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon I. (A–F). i.m. 436.
[26] Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon I. (A–F). i.m. 628.
