Aki figyelmesen olvassa Az olvasó országát, Esterházy Péter nem irodalmi művekbe tartó prózai írásainak gyűjteményét (Magvető, 2018, szerkesztő Tóth-Czifra Júlia) bevezetést nyerhet egy társadalom- és politikafilozófiai traktátusba, amit hagyomány, nyelv és haza összefüggéseire lehet ráfűzni. A kötet kis darabokból összeálló nagyszabású reflexió arról, hogy mit is gondolt az egyik legjelentősebb kortárs magyar író kb. tizenöt év dolgairól, értve ezalatt a 2003-2016 közötti időszakot, de gyakori hivatkozással a korábbi korszakokra is, főként a kommunista diktatúra idejére és annak kihatásaira. Terjedelmes gyűjtemény ez, több mint hétszáz oldal, sok Élet és Irodalom van benne, illetve alkalmi és megnyitó beszédek, előszók, bevezetők, köszöntők, nekrológok.
A kötetben található írások közül sok reflektál aktuális eseményekre, közéleti megnyilvánulásokra. Az ilyen jellegű eszmefuttatások általában érdekesek, de ha egy művész vállalja a jelen megfigyelőjének a szerepét, az még érdekesebb, mert a művész mindig a szabadság szószólója, ha beszél róla közvetlenül, ha nem. Esterházy Péter nem ódzkodott a politizálástól, vállalta a közéleti konfrontációkat is. E polémiáknak a dokumentumai vannak összegyűjtve a Magyar mondat című fejezetben. Ennek mintegy ellenpólusaként következik a könyvben a Jó Magyarország című fejezet, melyben a nem harcos Esterházy Péter hívja fel figyelmet arra, ami érték Magyarországon, a magyar kultúrában. A hatból ez a két fejezet képezi a könyv törzsanyagát, az egész kötetből pedig kirajzolódik a jó és egy kevésbé jó Magyarország képe.
Táborok
Esterházy Péter nem tetszeleg a haza bölcse, a vátesz szerepében, figyelmeztetni akar olyan dolgokra, amelyek jó lenne, ha nem úgy történnének, ahogy történnek. A konkrét ügyekben az ádáz kultúrharc szemtanújaként szólal meg, főként az irodalom és a művészet vonatkozásában (Wass Albert, Nyírő József, Magyar Művészeti Akadémia, Dörner György színházigazgatói kinevezése, az Alföldi Róbert-féle Nemzeti felszámolása, stb.). Úgy mondhatnák, hogy a mai magyar közbeszédben szitokszóként alkalmazott balliberális szemszögből vizsgálja az eseményeket. De komplexebb ez, mint ahogy első olvasatra tűnik.
A konkrét történések mellett ugyanis van az elvi szint is, és Esterházy bármiről is ír (beszél): irodalomról, sajtóról, könyvekről, fociról, politikáról, ünnepekről, jeles vagy nem jeles kortársakról, mindig eljut a nemzethez és a hazához, melyek nem a magasban, hanem a nyelvben és a hagyományban vannak benne. Nyelvről, hazáról, hagyományról elmélkedni pedig nem párthoz és szekértáborhoz való tartozás függvénye. És mivel a nyelv és a hagyomány is használat, ismétlés útján válnak élővé, ezért Esterházy is épít ezekre a (meg)ismétlésekre. Idézni nem lustaság, hanem belépés a tradícióba, nem hagyománytisztelet, hanem hagyományhasználat, ami a tisztelet maga.
Esterházy közéleti megnyilvánulásai legfontosabbika mindvégig annak felmutatása, hogy mi az, ami megengedhető a közbeszédben, mi hogyan mondható el, milyen az a nyelv, amelyen a közéleti szereplő megszólal, és milyen mértékben járul hozzá vagy nem járul hozzá ez a beszéd a társadalmi béke megteremtéséhez. Éberen figyel erre, egy nagy kivételt leszámítva. Az Őszöd-problematika, mindaz, ami ezt körbeveszi és amivé vált, Esterházy Péter tollára való téma. És mit mond az író erről? Semmit. Nincs szava. Nincs beszéde, amely igen, igen, nem, nem lehetne. Úgy tesz, mintha jó ismerője lenne a játékelméletnek, új játékba kezd. Kérdezi, honnan jöhet a dühödt tüntető mondata: Árva hazánk nem szenvedhet tovább. Pedig lehet, hogy a miniszterelnök, és az ellene tüntető mondatai között van ok-okozati összefüggés. De ő nem bocsátkozik elemzésekbe. Talán tartott attól, magyarázatai magyarázkodásnak tűnnének.
Árkok
Máshonnan, elméletibb síkon közelíti meg a magyar társadalmat elválasztó, és Őszöddel csak tovább mélyülő árok-kérdést. Nem zavarja az árkok léte, de nem mindegy, hogy milyenek és mekkorák. Az árkok maradhatnak, ám a legtöbbje csak annyira legyen széles és mély, hogy át-át lehessen ugrani egy sörre kvaterkázni, már ha valaki szereti a sört, és tud ugrani. Az árkokat nem betemetni kell, ellenkezőleg, ápolni, ne poshadjon benne a víz, de ne is omoljon be a fala, karban kell tartani, vagyis ismerni kell az elválasztó árkainkat. A miheztartás végett. De ha a mindent meghatározó és meghamisító politika miatt nem rendelkezünk pontos ismeretekkel árkainkról, akkor csak árkok vannak, de nincs miheztartás. Az átpolitizált nyelv nem tud az egész életünkről beszélni, mert nem tud arról gondolkodni. Az átpolitizált nyelvet csak a győzelem érdekli. Győztesekre és vesztesekre osztja a világot. Az egyre kizárólagosabb, előbb jobboldali, újabban baloldali populizmus nem azt jelenti, hogy a populus, a nép akarata, kívánsága vagy tetszése szerint gondolkozunk, hanem definitíve a gondolkodás felfüggesztését jelenti. Az átpolitizáltság adta totalitás miatt rossz a kettészakadtság – mert egy kis kettészakadtság kell, mit ketté?!, százzá, ezerré. De nem lehet megkettőzni az országot, csak egy Magyarországnak van hely a Földön, kettőt akarni vagy akartatni felelőtlenség. Kérdés: Nem a közmegegyezések hiányánál vagyunk, a közös alapnál, amelyet óvni kellene, mert ha elveszítjük, nem marad semmink? Ehhez nem elég az ún. európai értékrendre rámutatni, ebbe munkát kell beletenni.
Hagyomány
A szavazatok szerint kettéosztható az ország, de nem a tradíciók szerint. De mik is azok a hagyományok, amelyekre támaszkodhatunk? Esterházy Péter válasza egyszerű: a hagyomány a tisztességes munka által keletkezik. Ennek a megállapításnak messzemenő következménye, hogy a hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek. Ez a munka nincs elvégezve, vagy nincs jól, tisztességgel, becsülettel elvégezve, és Esterházy fáradhatatlanul figyelmeztet írásaiban erre a mulasztásra. Szembenézni a hagyománnyal, az bátorság is. Tudjuk vagy érezzük, hogy olyasmit is hordozunk a suba alatt, ami nem dicső, és rettegünk annak felmutatásától, ami gyengít, ami rossz fényben tüntet fel minket – lásd például a holokausztban vállalt dicstelen szerepvállalást – ezért inkább nincs számvetés, ezért nincs valóságos viszony a saját hagyományunkkal. Egyszerűbb lehazaárulózni Esterházy Pétert, mint elvégezni ezt a kellemetlen, de felette hasznos feladatot. Túllendítene a bajokon, ha ragaszkodnánk az európai gondolkodás hagyományaihoz, mert ha abból kilépünk, a káoszba lépünk, tartsuk tiszteletben a szavakat, annyiban, hogy megértjük őket, kerül, amibe kerül.
Európa
Az európai hagyományokra hivatkozni kényes dolog, több szempontból is. Először is mert mintha már Nyugat-Európában is a szavak jelentésének a tiszteletben tartása képezné az egyik legfőbb problémát. Aztán volt Európa keletén egy kommunista diktatúra, ami nemcsak politikailag, de hagyományaink szintjén is eltávolított, bár el nem szakított egymástól keletit és nyugatit. Sőt, mintha Európát a diktatúrák tartották volna össze, szellemileg is. A diktatúrákkal való ellenkezés. De mi van ’89 után? Hol látni az organikus gondolkodás műhelyeit, amelyek kiadnának egy Európa-képet? Nincsenek ilyenek. Amúgy is tartunk, és okkal, a vízióktól. Nyugaton addig szerették Kelet-Európát, amíg szenvedte a kommunista elnyomást; amint felszabadult, és politikailag is közeledni akart a Nyugathoz, jöttek az elvárások: minél gyorsabb tempóban járjuk be azt az utat, amit a Nyugat bejárt, míg mi a szovjet elnyomása alatt egyhelyben toporogtunk. Az európai történelem ilyetén alakulása miatt az a percepció alakult ki, hogy Nyugat a régi Európa, mi pedig vagyunk az új. Csakhogy nincs régi meg új Európa, csak régi van. Régi Európa és új helyzet. Mi itt, keleten, mi is régiek és öregek vagyunk. De diktatúrában élvén, olyanok voltunk, mint a gyerekek. Majd a felnőttek elintézik (a fejünk fölött). Mára azonban kiderült, hogy mi is felnőttek vagyunk, szabadsággal, felelősséggel és korlátokkal. És mindezzel kezdenünk is kell valamit. Van beleszólásunk abba, hogy milyen legyen a közös Európa-ház: szokatlan felismerés ez a diktatúrából szabadult „kis” országoknak, melyek nagy stílusérzékkel kell bírniuk: szűk az ösvény a nagyszájú hőbörgés és a meghunyászkodó alkalmazkodás között. Persze, nemcsak stílusról van itt szó, hanem arról az alapvető kérdésről, hogy egyáltalán tető alá hozható-e egy közös Európa. Az új európai öntudatról szóló eszmefuttatásoknál mintha egy óriási nemzetállamot akarnánk; érzelmi azonosulás, közös ellenség, nemzeti karakterjegyek helyett európai nemzeti karakterjegyek. De nem látszik célravezetőbbnek egy Európai Egyesült Államok struktúra sem – túl sokfélék vagyunk Amerikához képest. Úgyhogy ezen még gondolkozni kell. Közösen, ha lehet.
Levezetés
A jó demokrata tudja, hogy egyedül nem tud jó lenni. Igazán ezt egyik hatalmon lévő csoport se tudta, előbb-utóbb mindegyik szabadulni akart az egyeztetés, megbeszélés, megegyezés maceráitól, és mintegy a felvilágosult abszolutizmus felé farolt, jó emberek vagyunk, jót akarunk, ne pofázzon (szóljon) ebbe bele senki más.
A tolerancia mindig konkrét, ezért fontos megmondani, mire nem vonatkozik, hol vannak a határai. Amihez persze az kelletik, hogy legyenek az emberek közt ilyen-olyan közmegegyezések.
Ha a társadalom reflexeiben nem toleráns, akkor rosszul működik intoleranciában is, arra sincs megnyugtató közmegegyezés.
A hazaszeretetnek sem optimális formája a gyűlölködés valamelyik formája.
A hazaszeretet minőség kérdése.
Könyvespolcaink különböznek, de nem estek kétfelé, egyben vannak. Az olvasó országa jó ország. Csak épp nem tudjuk, kinek az országa vagyunk. Szoktunk neveket is mondani, de szerintem se Kádáré nem vagyunk, se Horthyé, hogy újabb neveket ne is említsek. A magunk országa vagyunk, csak azt nem tudjuk, kik vagyunk.
Ismerd meg hazádat!
A szövegben szó szerinti vagy torzított formában Esterházy Péter-idézetek vannak.
