Francisco Goya: Solana márkinő portréja, 1795, Musée du Louvre, Párizs
Tamás Dénes:
Most én is teszek egy vargabetűt. Az én fejemben eddig időben követték egymást az általam kiválasztott művek, de megihletődtem az általad hozott előző festménytől, Antonello da Messina Angyali üdvözletéről van szó, és beugrott egy másik, ahhoz közelálló műalkotás, amely maga is párbeszédbe kerülhet da Messina csodálatos művével. Francisco Goya Solano márkinő portréja ez a festmény, amely szintén egy nőt ábrázol, szintén kevés eszközzel, visszafogottan, de annál kifejezőbben. Úgy gondolom, ez a női vonal megéri, hogy kierősítsük, férfiként érzem azt, hogy fontos önálló, szuverén nőket magunk elé állítani, festményeken keresztül is gondolkodni a női jelenségen. Amiről aztán mindig kiderül, több, mint női, emberi is, és mivel ez az egész egy festményen keresztül adódik, a megmutatkozás rejtélyével is szembe kell néznünk, hiszen egy festmény több mint ábrázolás, minden festmény a legsajátosabb módján hoz a létbe valamit.
Goya egy halálosan beteg embert festett meg ezen a képen, egy nagyon jó barátot, aki maga is művész volt, író és drámaíró – tudhatjuk meg a festmény keletkezéstörténetét kutatva. Ezeket az adalékokat azonban el is felejthetjük, amikor a képet szemléljük, számomra is csak a képpel való találkozás után váltak nyilvánvalóvá. A megigézettség általában korábban van, mint a tudás. A kép címe, a nő öltözéke azonban árulkodó, világosan beazonosítható, egy magas társadalmi osztályhoz tartozó nő van itt megfestve, visszafogottan, igen puritán környezetben.
Kezdetben erre a környezetre fókuszálnék. Ennyire kopár, színevesztett környezet nincs is. Tudhatjuk, ezt csak a festészet hozhatja létre, ahogy azt a feketeséget is, amiből, mondjuk, Caravaggio alakjai kitűnnek, és ahova majd minden visszatér, mint Malevich fekete négyzetébe. Amikor megmutatni kell valamit, nem mindegy, honnan lépnek elő a dolgok. Furcsa végvidék ez, amiről más festmények, sőt versek beszélnek. Először Caspar David Friedrich egy későbbi, híres festménye jutott róla eszembe, a Szerzetes a tengerparton című, amiről a festő kortársa, Heinrich von Kleist író azt mondta, olyan, mintha egy lemetszett szemhéjú ember nézné a tengert. Ezen a festményen az ég reménytelenül szürkésfekete színe hasonlít ehhez a környezethez. De ebben a színben fulladozik Goya könyörgő szemű kutyafeje is, A kutya című festményén. Vagy ott vannak József Attila Reménytelenül című versének kezdősorai, az a homokos, szomorú, vizes sík, amire végül kiért az ember, ahol már nem remél semmit, csak okos fejével biccent, valószínűleg azért, mert elfogadja a megváltoztathatatlant. Lehetne semleges környezetnek is tekinteni ezt a hátteret, de számomra jelentésesebb, maga az élet határvidéke, ahol már nincs semmi életszerű. A szürke árnyalataiban bolyongó élettelenség. A megmutatkozás redukált minimálfeltétele. Ide helyezte Goya a grófnőt. Aki féloldalasan lép elénk a festményen.
Mert hiába áll, olyan, mintha előlépne. Elénk lépne, hogy megmutassa magát. Belelépne az alakjába. Képesek a festmények ezt a dinamizmust megmutatni. A feltűnést. Akár a robbanékonyságot is. Nem erről van itt szó, lassan, részletről részletre haladva olvassuk le az alakról, mi az, amit látunk. Miközben egyszerre fogadjuk be, ami ott van. Először eltelünk a benyomással, utána hatolunk bele a látványba.
Nem tudom, te hogy írod meg az értelmezésszikrázásaidat, de én folyamatosan oda s vissza váltok a kép és a szöveg között. Megpróbálom nem szem elől téveszteni azt, amiről írok. Nehogy túlságosan elszakadjak tőle. Jó lenne folyamatosan a kép előtt lenni, a kép aurájában időzni, de tudjuk, ezeknél a festményeknél ez ritkán adatik meg. Az se sokszor adatott meg számomra, hogy kétszer lássak eredetiben egy számomra kiemelkedő műalkotást. Így most is a reprodukcióval kell beérnem.
A kevés, ahogy intenzívvé, jelentőssé és jelentésessé válik – ahogy da Messina festményének esetében, itt is ennek tapasztalatát kell kigöngyölíteni. Miközben a világ megértésének esetében mindig a komplexitás problémájába futok bele, a művészetben mintha egy fordított utat is lehetne járni. A letisztultság, az egyszerűség az elmélyülés lehetőségét hordozza. Miközben az összeérő részletekben, az árnyalatokban ott van az alig kibontható, a felfoghatatlan. Mit is látok most? – kérdezgetem magam folyamatosan. Hogyan szól hozzám a kép a maga tér-szín-forma ritmusán keresztül?
Mintha egyszer lezárná magát előlünk a nő, hogy így mutassa meg magát. Ez lehet az elsődleges benyomásunk, erre utal a keresztbe tett lábfej és kéz, az elzárkózás apró gesztusai. Már itt elakadhatunk a cipőknél, eszünkbe juthat, így nem is lehet igazán állni, túl kényelmetlen és bizonytalan. Feltűnhet, hogy mennyire ingatag alapon nyugszik az egész kimért tartás, ami innen akár kiagyaltnak, mesterkéltnek tűnhet. De nem torpanhatunk meg ennél a részletnél, ahhoz túl erőteljes a látvány, mert közben feltűnnek a fehér különböző, egymást váltó árnyalatai, a cipő, a kesztyű, a legyező, az egész felsőtestet és a fejet eltakaró kendő. A fekete ruha kontrasztja emeli ki ezeket a fehéreket, külön nyomatékot képezve. A cipő fehérje folyamatosan kéri, hogy oda-oda pillantsunk, miközben összekapcsolódik a fehér többi árnyalatával, egy belső ritmust teremt, a szemlélődés belső ritmusát, ami teremtő erővel bír, hisz arra késztet bennünket, hogy az alakot a maga egészében lássuk, ne veszítsük egy pillanatra sem szem elől. Közben az egészből kitűnik a nő arca, okos tekintete, a szorosan összezárt, ezért határozottságot sugalló ajkai. Ahhoz, hogy azt is észre kell vennünk a vége felé, hogy van valami zavaró az egész látványban, ami elmutat mindentől, egy hatalmas, rózsaszínű szalag a nő hajába tűzve, mintegy ellentétezve azt, amit idáig megfigyelhettünk.
Innen muszáj ugranom. A fenomenológiai leírás nem szolgálhat másra, minthogy elmélyüljünk a látványban, hogy pontosabban tudatosíthassuk, mivel is állunk szemben. De nem veszíthetjük szem elől a kép egységét, annak szuggesztivitását. Az pedig jóval többről árulkodik, mint ami egy ilyen leírás felől megmutatkozhat.
Egy, az élet partvonalán álló nőt látok ezen a képen – döbbenek rá. Akit hagy el az élet, de még őrzi tartását. Akár hulla is lehetne, hiszen kéztartása egy koporsóban fekvő nőé. A hajzatra illesztett szalagcsokor pedig mintha a testből eltávozó élet esszenciája lenne. Az igazi élet, ami itt már csak dísz. Amivel csak ékeskedni lehet. Ahogy a ruházattal is, ami felmutatja egy társadalmi osztály külsőségeit. Az összecsukott legyező árulkodó ebből a szempontból. Hisz az is csak díszítmény. Mégsem álságos az egész, nem az öregség vendéghaja, túlcsorduló rúzs a reszketővé vált ajkakon.
Néz minket ez a nő. A Semmiből lép elő, a tekintetével onnan szólít meg minket. A tekintet megmutatása a festészet egyik csodája. Látni a tekintetét egy másik személynek, miközben a magunkét sohasem láthatjuk. Még akkor sem, amikor tükörbe nézünk, hiszen akkor tükörképünket látjuk, nem magát a tekintetet, ami nézi a tükörképét. Mennyire összegyűlhet egy személy saját tekintetében. Mennyire védtelen és lenyűgöző lehet a Másik arca. Hiszen a tekintetben felszakad a világ közömbös tárgyszerűsége. Egy plusz, uralhatatlan dimenziót nyer a világ. A személyes lép onnan elő. Lévinás egész filozófiája ennek tapasztalatára épül.
A tekintet azt mondja nekünk a festményen, hogy a Nő önmaga. A Semmit és a Mindent. Ez a szolipszisztikus erő szegeződik szembe a Semmivel. Vagy éppen onnan válik ki. Engem megigéz annak a gondolata, hogy úgy is elveszíthetjük magunk, hogy még teljességgel magunk vagyunk, hogy őrizzük tartásunkat. Lehet ez létezésünk legelemibb összefüggése. Hisz bármikor meghalhatunk, ha erről el is szeretünk feledkezni. És hogyha vissza akarnék utalni da Messina festményére, azt is mondhatnám, nem csak a kékségben lakozó Úr adhat erőt, hanem a szürkeségben lakozó Semmi is.
Lehet nem is állnak annyira távol egymástól.
Radics Viktória:
Megleptél, Dénes, és ez a meglepetés arra volt jó, hogy elgondolkodjak, elmélázzak. Amikor ránéztem a festményre, azonnal a rózsaszín masni szökött a szemembe, ami olyan, mint ma az ajándékokra biggyesztett plasztik masnik. Amivel kontrasztot alkot a fekete szempár és – mint pontosan írod – a tekintet. Egy rendkívül tudatos, okos és komoly tekintet. A masnitól eltekintve, ha a frizurát és az arcot nézzük, akárcsak a Messináé, ez is lehetne egy teljesen mai arc, egy mai okos és szép lány feje. (Mindig fontos, hogy a régi festmények is a mába szóljanak ki, ezért nem elégedhetünk meg a művészettörténettel.) Igen, az is látszik a tekinteten, hogy ez a fiatal nő valami súlyosat mond. Nem árt tudni, mint te is írod, hogy Solana márkinő, azaz Rita de Barrenecha nagyon beteg volt itt már, és a festmény elkészülte után nem sokkal, 38 éves korában elhunyt. Azt sem árt tudni, hogy, mint írod, értelmiségi nő volt, írónő, a spanyol felvilágosodás egyik női képviselője, aki liberális, protofeminista eszméket vallott. Ezek a művészettörténeti adatok úgyszólván megelevenednek, mert a nőnek valóban intelligens tekintete van. Ezt a bohókás masni sem cáfolja, habár tényleg mókás ma nekem ez az óriási fejdísz – olvasom, hogy ez akkoriban Spanyolországban a szabados franciás divatot szimbolizálta, akárcsak a haj borzassága (coiffure à la hérisson – sündisznó-frizura). Dac, lázadás fejeződött ki vele.
A masni nekem első pillantásra ellenszenves volt, de ahogy jobban megnéztem a festményt és a kontrasztjait, rájöttem, hogy különleges jelentősége van, kiemeli a fiatal nő öntudatos nőiségét, a szexualitását is, és tényleg az élet sugalmazódik általa. Az élet mindig érzéki. Itt ez a masni-rózsa egyenesen erotikus! Ez a fiatal nő ma is vágyik és szeret. Azt mondom: ma. Itt a képen, azaz a szememben. Goya a halálos beteg nőt megajándékozta az élet rózsájával, rózsaszínével, még a holtsápadt arcára is jutott belőle. A fehér csipkével körülvett ovális a masnirózsával tényleg: ajándék. Minél tovább nézem, annál szebb! És akárha a tekintetünk hívná életre a rég halott nőt. Ez bizonyára annak is köszönhető, hogy ránk néz, hogy Goya egy kapcsolódó tekintetet festett le.
38 éves korában meghalt. Szoktam gondolni a régebbi idők korai asszonyhalálaira, a fiatalon elhunyt lányokra, nőkre… plusz fájdalommal a gyermekágyi halálokra… Erre az a belső szavam, hogy „igazságtalanság”, metafizikai és társadalmi is… Rengeteg leány és nő halt meg a virágjában… A masni virág is.
Amikor ezt a festményt készítette, Goya ajándéknak tekinthette a barátságát Ritával.
Amilyen bátor festő volt Goya, a halált is le merészelte festeni – a nő keze lehanyatlik, az összecsukott legyező majdnem kihull az ujjai közül. Olvasom, akkoriban a legyező kommunikációs eszköz volt, a nők jól érthető jeleket adtak vele. Itt a zárt és lehullófélben lévő legyező a jel. Azt mondja: elmegyek.
Mint írod, a cipő is vonzza a tekintetet, és valóban a törékenység, a labilitás, az „alig áll a lábán” kifejezője. A pascali nádszál „lába” ez.
A fehér és a fekete számos árnyalata jelenik meg a festményen, a fekete ruhaujjat fátyolozó fehér különösen szép, miközben valahol halálos. Akár a szemfedő. Talán nem is gondolnánk a halálra, viszont – telitalálat az értelmezésed! – a háttér megidézi, és tényleg, nekem is a jóval későbbi Caspar David Friedrich nevezetes táját juttatja eszembe. A festmények dialógust folytatnak egymással, tekintet nélkül a korábbi-későbbi idődimenzióra. A képek képesek az örökidő sejtetésére. Goya mintha a semmiből, a halálból hozná elibénk a barátnőjét, tudván, hogy oda tér nemsokára vissza. Ő maga is súlyos betegségből épült fel, amikor ezt festette. A háttér ferde vonala is a billenést, az elmúlást szemlélteti – lehetne egyenes is az a vonal, de a festő döntése szerint billennie kellett.
Ahhoz képest, milyen gyenge lábakon áll a modell és milyen törékeny, sovány, valóban erőt is sugároz, a megmutatkozásét, a szembenézését és az egyenességét. Nem véletlenül jutott neked is eszedbe, hogy megmutatkozik. Bátran: ez vagyok én. Annyi szent, ez nem egy illúziókat kergető nő. Még ha a csipke, amibe be van bugyolálva, csinos is, a nő nem kacér és csöppet sem magakellető (ilyen nőket is festett és rajzolt Goya, nem is keveset). Vonzó a komolysága, mely, ha jól látom a reprodukción, mosolytalan (ellentétben a masnivirág mosolyával). Nem mondanám azonban, hogy a nő zárkózott volna – a festmény egyenesen egy nyílást ábrázol, megnyitja számunkra a modellt. Ellentétben a kezek, lábak zártságával, keresztjével – Goya alighanem a kontrasztok mestere volt.
A kereszt jelenléte a képen hangsúlyos – ez pedig a bokréta formájának az ellentéte. Érdekes, hogy a kereszt definitíve baljóslatú szimbólum a kultúránkban, még ha fehér is, mint itt. A rózsaszín pedig abszolút valami jóé, az örömé, Goya a modell arcára is lopott belőle. Meglehet, ezek lázrózsák, de nélkülük lecsupaszodna a kép, ahogy Goya később valóban a csupasz, fekete képek festőjeként vált közmondásos „fekete festővé”. Ki tudja, lehet, ez volt az utolsó finom, szép, örömöt szerző rózsaszínje? Rita még láthatta a kész festményt, talán ő is örült neki. Meg annak is, hogy így ő most, élete virágában, megörökült.
Ámbár a szoknya fekete tömege dominál kvantitatíve ezen a festményen. Talán azért kellett ez az óriási, bokrétaszerű fejdísz, hogy ez a fekete ellensúlyozódjék. A festők mindig méricskélnek. Ők geométerek is, meg matematikusok – a topánka arany orra például egy mértani pont a kép alján. A kar derékszöge is mértani ábra az aranymetszés-vonalnál.
Ennek a lánynak a sovány, fedett teste eltűnik a kelmékben, alig is van teste. Csak az arca hússzínű (annál kissé sápadtabb), és az arca mondja, szellemi erővel, hogy: élek.
