Antonello da Messina: The Virgin Annunciate, Galleria Regionale della Sicilia, Palermo
Radics Viktória
Szeretem, amikor „maguktól” bukkannak fel dolgok a kulturális és a privát emlékezetemből – létezik önkéntelen kulturális emlékezet is. Ezért nem készítek terveket – mint aki bízik a tudatalattiban, a tudatelőttesben, a véletlenben, hogy ami onnét előjön, az az igazi… Ezt érvvel nem tudom alátámasztani. Annyit mindenesetre jelent, hogy nem annyira a rációban bízom.
Nem erről a képről akartam írni, hanem egy másikról, azonban épp a biciklin ültem, hazafelé tekertem szép lassan a piacról, amikor az őszi utcán, itt, a Tóparti utcában, mintha hirtelen kivetítették volna, megjelent a tudatom egyik falán ez a kép, Antonello da Messinától az „Annunciata di Palermo”, más néven „The Virgin Annunciate”, mely 1475 körül készült Szicílián. Nem láttam a táblaképet sose élőben – bár ezért elrepülnék Palermóba, ha tehetném! –, viszont tenyérnyi képeslap formájában évtizedekig budapesti lakásom falán lógott műanyag keretben – már nem emlékszem, hol találtam vagy kitől kaptam. Az olvasólámpám közelében volt, a kanapém fölött, ahol sokat időztem, de az íróasztalomtól is rá lehetett látni. A képeslap költözködés közben elveszett, de a fejemben most is megvan.
Szokatlanul realisztikus arckép, nem is gondoltam rá, hogy az angyali üdvözlet a kerettémája – ugyanis angyal nélkül ábrázolja azt a pillanatot, mondja a művészettörténet, amikor Mihály arkangyal hírül adja Szűz Máriának, hogy viselős, és azt is, hogy kitől. Én profán arcképként tekintettem a festményre, noha sejtettem, valami többlet van benne. A nő szép, de túl szépnek nem mondható, realisztikus arcvonásai, és, ha szabad így mondani, a realisztikus tekintete szólított meg. A barokk Mária-festményeken gyakori szemforgató áhítat helyén, a gyakran a szó szoros értelmében kifordult szemek helyett itt egy derűs reneszánsz arcot, eltűnődő szempárt látni. Ha nem lenne a nő fején a lepel, ez egy olyan arc lenne, akivel akár itt, a zentai piacon is találkozhatnék, s hogy rajta van, az sem túlzó, mert a színe inkább matt, semmint fénylő, egy visszafogott kék (talán az eredetin is az).
Ami ezen az az arcon megfogott, az az ambivalencia (az „ambivalencia” szó az életem kulcsszava), a leheletnyinél is finomabb mosoly és a pici meglepettség; a szorongás, a szomorúság és az derű elegye, ez a hihetetlenül finom hangulati átmenet az arcon, a melankólia és az öröm összegöngyölődő kifejezése, a két szem aszimmetriája – mintha az egyik mást mondana, mint a másik. Ez egy élő arc, amire a jelen pillanat hat, mely a nő nyugalmát fodrozza.
Hogy valami történik ebben a jelen pillanatban, azt a kézmozdulat érzékelteti, a nő jobb keze mintha intene, nyugalomra, mértékletességre; olyasmi, hogy: na, na, várj egy kicsit! A másik kéz ujjai összecsippentik a mellkason a leplet, de nem rémülten, épp csak hogy. Maga felé mutat a bal kéz, az „én” felé, miközben a jobb kéz a láthatatlan másik, avagy a láthatatlan történés felé.
A nő nem néz senkire; nemhogy látható vagy kikövetkeztethető Másik nincs itt, én úgy látom, mintha a tekintet, mely regisztrál valamit, mindjárt befelé fordulna. Az biztos, hogy ez egy introvertált nő. A könyv a társa, melynek meglebbenő lapjai is jelzik, valami történt. (A művészettörténészek kikutatták, hogy a Biblia mely lapjai vannak nyitva előtte, de ez nem fontos.)
Ha valami történik, nyugtalanság áll be, amiről a kézmozdulatok árulkodnak, azonban a kék lepel közepén, a nő fejének a közepén az a redő, mely az orron, az állon és az olvasópult szélén keresztül meghosszabbodik, felezi a képet, ezáltal nyugodt összhangot visz bele. Fontosak ezek a szögletek, az arc és a lepel alkotta háromszög, az olvasópult és a könyvtartó élei, ezek akárha racionalizálnák a különös történést. A nő arcán és kezén puhák a vonások, a könyvtartón is gömbölyű rések vannak; a kelme és a fa élei kontrasztot alkotnak a finom ívű arccal, az áll gömbölydedségével, a szép, gyöngéd kezekkel és a kerek kivágásokkal a fán. Az egyenes, szögletes és az ívelt vonalak harmóniája „varázsolja” a képet.
Azért lógott a falamon oly sokáig ez a reprodukció, mert alighanem az „én-ideálom” volt ez a női tartás. A mértékletesség, mely visszafogja az esemény okozta nyugtalanságot, az ambivalencia fönntartása, az introvertáltság, mely mégis érzékenyen reagál arra, ami történik és arra is, ami a könyvben írva vagyon. Mintha a könyv sugallna itt, s nem valami angyal. Még egy csöpp elgondolkodtató iróniát is beleláttam az arcba, mindenesetre ez egy gondolkodó, reflektáló arc. Ennek a nőnek tartása van, méltósága, Menschenwürde (ennek a német szónak nincs magyar megfelelője), azzal együtt, hogy szerény. A nyakán megfeszül az ín, mert reagál, de nem reagálja túl azt, ami épp megesik. Csend is sugárzik erről az arcról. A keze is mintha csendre intene. Légy csöndben, légy magadban, gondolkodj, reflektálj, ne siesd el a reakciókat, ilyesféle intést olvashattam le a képről, és ezért tartottam szem előtt. Nekem inkább széles mosolyom van, azért is tetszik ennek a nőnek az alig észrevehető mosolya. Szenvedélyes vagyok, azért volt szükségem erre az intésre.
A művészettörténészek szerint itt mi olyannak látjuk Máriát, ahogy az angyal látta őt, a kiválasztott nőt. Milyen lehet egy angyal tekintete, nézése? Erről Rilkét kellene megkérdezni. Mindenesetre másmilyen, mint az emberi nézés, hiszen más rendből való. A nem evilági érintkezik itt egy pillanatra a világival, a mély sötétkék vagy fekete háttérből ez az angyali tekintet világoltatja fel az arcot.
Nekem az a pillanat jut az eszembe erről, amikor először érzi meg az anya, hogy megmozdult a méhében a magzat. Az egy fantasztikus érzés, olyan, mint egy halacska fickándozása; bizony evilági szent pillanat az, ami épp a testemben történik. Velem ez egyszer történt meg az életben. Máriával is egyszer történt meg. A festészet egyik ismertetőjegye ez, az egyszeriség megörökítése.
A klasszikus festészet három fontos kerettémája az angyali üdvözlet, a boldog Mária a kisdeddel és a szenvedő, síró Mária a kereszt alatt. A női sors és a nő három alakváltozata. Az elsőhöz a révület érzését kapcsolom, és magamra ismerek benne.
Tamás Dénes
Megint szépen, aprólékosan a kép elé vezettél, Viktória. Így képzelem el a lehetséges olvasónkat is, miután elolvassa a képértelmezéseinket megérkezik a kép elé, és egy megtisztított, kiélezett tekintettel tekint rá a képre. Ha van valami sajátos értelme a munkánknak, ez lehet: tanulni, s ez által felmutatni, mit jelent ránézni egy képre. Képről képre demonstrálni, mit jelent egy képsűrűséggel kezdeni valamit. A képek belső sűrűségével. Ami ugyanolyan autonóm kifejezési forma, mint egy vers, vagy egy zenemű. Ki kell bontani belőlük az értelmet, azt az értelmet, ami a megigézettség után lép működésbe.
Az elmúlt napokban sokat néztem ezt a női arcot, és igen, mondhatom, engem is megigézett. Magával ragadott egyszerűsége, visszafogottsága, rejtélyessége, az egész ábrázolás puritánsága és sajátos színvilága. Kevés festmény van a klasszikus festészet alkotásai közül, ami igazán megfog, az én világom az impresszionizmussal kezdődik a festészet történetében, amikor a világ ábrázolásának, megragadásának filozófiai kérdései vállnak képi problémává, amit csak fokoz az avantgárd mozgalom, a maga radikalizmusával. De jó néha visszatérni egy olyan világba, ahol még látszólag minden összhangban volt, abba a vallási valóságba, amiben az Isten, az Ember és a Természet szinte egyenrangú, töretlen viszonya érvényesült, ahol még megvolt a Nagy Történet, amit művészként szinte szolgai módon kellett visszaadni. Aztán jön valaki, aki úgy viszonyul ehhez a hagyományhoz, hogy megtalál rajta egy rést, valami új kifejezni valót, amivel megtöri a sémát, picit áthelyezi a súlypontokat, amivel előbbre is viszi a Nagy Történetet.
Ennek a képnek az ürügyén több Angyali üdvözletet megtekintettem, Giotto, Fra Angelico, Botticelli, Leonardo képeit. Mindegyik remekmű a maga módján, bármelyikről tudnánk egy kisesszét farigcsálni. Ezek a művek megteremtették a képi kifejezésrendszerét annak ábrázolására, amikor az isteni az emberivel érintkezik. Hátborzongató téma, elég csak egy kicsit belegondolni. A fenti művészek ennek az eseménynek az ikonográfiáját teremtették meg. Ismeri mindenki azt. Többnyire oszlopos épület, ami helyt ad az Angyal és a Szűz találkozásának, akikre oldalról tekintünk rá. A Találkozás megkonstruált keretrendszere. Azért zseniálisak ezek a festmények, mert nem csak a Találkozást ábrázolják, hanem a Viszonyba kerülést is. Hogy itt az Üzenet átadódott, az isteni az emberivel érintkezett. És akkor jött Antonello da Messina, aki átrendezte ezt a díszletet, amivel a hangsúlyokat is megváltoztatta. Erre az átrendezett helyzetre tekintünk rá, amikor szemlélni kezdjük ezt a festményét.
De mire is?
Egy hatás alá kerülő nőre – mondhatnám, ha banalizálni akarnám az egészet. Pedig ez a megfogalmazás nagy igazságot rejt magába. Nagyon sokat gondolkodtam azon, mit jelenthet az, hogy nem látjuk az Angyalt a képen. Két következtetésre jutottam. Az egyik, hogy ezek szerint mi állunk az Angyal helyén. Mivel Mária szemből van ábrázolva, ez azt jelentheti, hogy az Angyal előtte kell álljon, ott, ahol mi, a kép szemlélői vagyunk. Ez a perspektíva nagyon magas pozícióba emelne minket, szemlélőket, amire azonban nem utal semmi más a festményen. Mert Mária nem előre néz, hanem lefelé és picit oldalra, de mi, aki ismerjük ezt a tekintetet, azt is tudjuk, mit jelent ez. Hogy befelé néz. Magába. Belől történik valami. Az istenivel való találkozás pedig innen interiorizálódik. Bensővé válik. Hatalmas fordulat a festészetben, és nemcsak ott. Ennek ábrázolásához pedig nem kell semmi tágabb keretrendszer, épület, oszlop, angyal, se semmi más ikonográfia-hóbelevanc. Mária ráeszmél valamire. Ez az igazi „az Ige testté lőn” helyzet. Ami innen univerzálissá is tágítható. Felismerni valamit olyan lehet, mint az angyali ihletettség állapotába kerülni. Ritkán van részünk ilyesmiben. Innen azonban még rejtélyesebbé válik a kép. Mert, tudjuk, a nagy felismerések általában extatikus állapotba löknek bennünket. Hol ujjongani kezdünk, de meg is rettenhetünk. Mindenképpen „kikelünk” magunkból, hogy használjam a nyelv csodálatos megnevező erejét. Ez a nő azonban nincs kikelve magából. Pedig éppen azt tudja meg, hogy Isten Fiát fogja magában hordani. Ez a gondolat szét is téphetne egy embert. Itt nem ezt látjuk. Lenyűgöző a nő fegyelmezettsége. De ő egy nem közönséges nő, ha az lenne, nem bízná rá Isten, hogy kihordja és megszülje a Fiát. Mit tud többet, mint egy közönséges ember? – kérdezhetnénk. Hogy megválaszolhassuk a kérdést, tovább kell szemlélnünk a festményt.
Mintha a Szfinxet szemlélnénk. Elgondolkodtató irónia van ezen az arcon, mondod. Figyelmes észrevétel tőled. Amit én egybelátok a felemelt kéz mozdulatával. Ami mintha magától tartana el, esetleg vissza, valamit. Vagy csak időt próbálna kérni, hogy tudjon igazán hatni, aminek jönnie kell. Mert erre kell ránézzen magában a Nő, erre kell reflektáljon. A latin reflexio kifejezés visszahajlítást, visszafordítást jelent. Valami visszafordul, visszaverődik. A jelentésbővülés során az értelem fordul vissza önmagára. A gondolkodás saját működését vizsgálja. Én látom az értelmet a Nő arcán. A tudást látom. És a tudott fölött érzett szomorúságot is érzékelem. Ha nagyon szabadon akarom engedni a fantáziámat, azt is mondhatnám, hogy a jövőt látja a nő. Azt, ami ez a csoda után fog érkezni. Mintha azt tudná, hogy hiába lesz része a csoda az időnek, végső soron nem fog változni semmi. A megváltás hiábavaló, de mégsem felesleges. Ezért melankolikus, ironikus ez a tekintet. Ezt fejezi ki a picit elhúzott szájszél. Ez a tudás erő, és hatalom. És ha erőről és hatalomról beszélek, azt is sejtem, honnan nyeri azt a Nő. A kendőre kell erősen figyelni. Vagyis, nem is kell nagyon figyelni rá, magára vonja az a tekintetet. Számomra olyan, mintha páncél lenne. Kék páncél, a fejen sisak. A kék szín eleve az isteni attribútuma a vallásos ikonográfiában. Beburkolja, védelmezi a Nőt, amit látni enged, az maga a törékenység, a kifinomultság. Ezt a két vonatkozást látjuk egybe a festményen. Az ambivalenciát, hogy a te szavadat használjam. Ahogy ujjaival kecsesen magához csippenti, ezáltal rögzíti magán a páncélzatot a Nő. Amitől több lesz mint ember. Az egésznek a formájában lesz valami embertelen. Ahogy kiválik az ég mélykékjéből. Mintha csak oda lenne kövülve. Amorf, rendíthetetlen sziklává változna. Miközben mégis a legfinomabb, legszubtilisebb módon megnyílik a Gondolatra.
Nem lehet ezzel betelni. A kép egyik csodája akkor érvényesül, amikor látni kezdjük az Időt a képpel kapcsolatosan. Hogy valami éppen megtörténik a képen. Hogy bele tudunk kerülni ebbe a történésbe, annak köszönhetően, hogy magához vonja és vezetni kezdi a kép a tekintetünk. Azok a jó festmények a klasszikus festészet korából, amikről ha lerántjuk az ikonográfiát, a vallásos szimbolikát, akkor is beszélni tudnak hozzánk. Azért képesek erre ezek a festmények, mert valami nagyon alapvető emberi állapotot hordoznak, amire rezonálni tudunk. Hatás alá kerülni, és megőrizni tartásunkat. Kiállni a zavart. Számomra ez a legnagyobb emberi kihívások közé tartozik.
Végső soron, miért ne maradhatnánk egy hatás alatt álló nő benyomásával Antonello da Messina festményének szemlélése után?
