Szabó Róbert Csaba: Pokoltó. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.
A múlt meghatározza azt, akik ma vagyunk, legyen szó közösségi, egyéni vagy családi történelemről. Ezért gondolom azt, hogy mindenkit érdekel valamelyest a történelem és annak hatása a személyes életre, csak meg kell találni azt a megfelelő hangot, amin keresztül az ember nyitottá válhat az elmesélt múlt befogadására, képes átgondolni a saját életén, családján, közösségén tapasztalt hatásokat, és amelynek segítségével az ember maga is el tudja mesélni a világ történelmével többé-kevésbé összefonódó saját történelmét.
Ennek a hangnak a megtalálására tesz kísérletet Szabó Róbert Csaba legújabb regényében, a Pokoltóban. A történet narrátora, Ila saját emlékeit osztja meg olyan történelmi eseményekről, mint a második világháború, a magyarok bevonulása Szilágysomlyóra, a szilágysomlyói árvíz vagy az 1977-es bukaresti földrengés. Ilyenformán a könyv alulnézetből tárja elénk a történelmet, reflektálva arra, hogy ez mennyire más, mint a hivatalos jelentések vagy a történelemkönyvek történelme. Ilának nehéz szembenéznie a bukaresti földrengésről készült első közlemény ridegségével, amely felsorolásszerűen tudósít arról, hogy az mennyi ideig tartott, milyen erősségű volt, és milyen károkat okozott, miközben ő sokkal hosszabbnak tapasztalta a földrengés idejét; ő nem a halottak, sebesültek, tönkrement épületek számát, hanem a hozzájuk fűződő viszonyát tartotta fontosnak; és az ő életében a katasztrófának nem lett vége a jelentést lezáró ponttal, hanem rémálmokban és hatásokban továbbra is vele maradt.
A regénynek bonyolult, olykor talán nehezebben követhető a szerkezete, több történetszállal és idősíkkal, ez azonban szükségszerű, hisz a cikázó emlékezet nemcsak a hang megtalálásában játszik szerepet, hanem meghatározza a regény teljes szerkezetét. Ila nevelőanyja, Eller Gizi levelére megy meglátogatni az élete végén járó nőt. Nevelőanyjának utolsó kérését, hogy halálának dátumaként ne 1977, hanem 1944 szerepeljen, Ila nem érti. Amikor Eller Gizi közli vele, hogy ő már rég elmondta Ila férjének, Lacinak azt a titkot, amit Ila, pont Eller Gizi parancsára, olyan keservesen rejtegetett a férfi előtt, otthagyja a nevelőanyját. Ilában kavarognak a gondolatok, hiszen még friss a földrengés élménye, a férjével éppen válnak, de a nő egyáltalán nem akarja ezt, szereti a férfit. A válás érdekében Lacinak a bolondokházába kellett befeküdnie, mely építményt azonban érte a földrengés, Ila pedig semmilyen hírt nem kap a férjéről. Ebben az alapszituációban kezdetben a máramarosszigeti motelben, később az élete különböző helyszínein gondolkodik, emlékezik: „A máramarosszigeti motelben összevissza cikázva tolultak fel az emlékek, megpróbáltam, de nemigen tudtam szelektálni közülük. Mintha az emlékek határoznák meg a mondandónkat és semmi más. [77] A történet egyik idősíkja tehát a földrengés, válás ideje, ebben az idősíkban emlékezik vissza a narrátor. Krúdy Gyula Szindbád-történeteihez hasonlóan egy eseményről, jelenségről, tárgyról eszébe jut valami a közeli, távoli vagy még távolabbi múltból, a további idősíkok és az egész történet pedig ezekből az emlékekből áll össze. A történet második idősíkja a válás elkezdése köré szerveződik, a harmadik pedig a Pokoltón töltött gyerekkora köré.
Az elején úgy tűnik, két szálon fut a történet, az egyik szál a Lacival való kapcsolatot dolgozza fel, a másik pedig Eller Gizihez és az ő furcsa kéréséhez kapcsolható. Mindkét szál magában foglalja a múltbeli és a földrengés idősíkjához tartozó eseményeket is. A két szál akkor ér össze, amikor az olvasó megérti, hogy a visszaemlékezés célja a válaszkeresés. Ila a válási szituációra és Eller Gizi érthetetlen kérésére is próbál választ találni, ehhez pedig a saját történetében kell kutakodnia, amelyet nem tud elválasztani a világ történelmétől. A kutakodást azzal a nappal kell kezdenie, amikor megismerte Lacit és Eller Gizit, azonban ehhez kihagyhatatlan, hogy visszatérjen azokhoz az időkhöz is, amikor ezt a két embert még nem ismerte. Ila nem egyedül keresi a válaszokat, az olvasó ugyanolyan aktívan kutat a mű olvasása közben, mint a narrátor. Az egész emlékezés egy még nagyobb visszaemlékezési keretben valósul meg, amelyet nevezhetünk a narrátor jelenének, mikor többé-kevésbé már a válaszokat is, és a férjét is kétszeresen újra megtalálta.
Miközben Ila próbálja megtalálni a válaszokat és a hangot, amelyen keresztül közel tud kerülni a történelem eseményeihez, hatásaihoz, és amelynek segítségével ő maga is tud beszélni saját történetéről, feltevődik a kérdés, hogyan működik az emlékezet, és mennyire megbízható az emlékekből rekonstruált múlt. Ila nem emlékszik mindenre. Van, amit egyszerűen elfelejtett, és van, amit felejtéssel dolgozott fel, például a kocsissal való traumatikus kapcsolatának bizonyos eseményeit. Ugyanez a kérdés feltevődhet akkor is, amikor Laci történetét meséli el, aki zsidó fiúként munkaszolgálatos volt a második világháború idején. Ila ezeknél az eseményeknél nem volt ott, a Laci által elmesélt történetek élnek a fejében. Vajon megbízhatóak-e azok a történetek, amelyek ennyi emlékezésen és történetté szövésen mentek keresztül? Számít-e ebben az esetben, hogy megbízható a történet, vagy sem? A regény ezekre a kérdésekre is keresi a választ.
Az elhagyatottság, a szétesés tehát nemcsak családok, kapcsolatok, emlékek, emberek szétesése formájában van jelen, hanem poétikává is alakul: „nem kell félni a széteséstől, mert csakis a darabjaira szakított idő az, ami félretehető, megmenthető”.[192] A történet színhelyei ismerősek, Erdély hegyei közt, román–magyar lakosságú falvaiban és városaiban, Szilágysomlyón, Bukarestben játszódik a regény nagy része, így még közelebb kerül az olvasóhoz a gondolat, hogy a történelmi események nemcsak Ila, Laci vagy Eller Gizi életét határozzák meg, hanem az olvasóét is.
Szabó Róbert Csaba nem ebben a regényében gondolkodik először történelmi eseményekről és jár be ismerős romániai helyeket, Alakváltók, Fekete Dacia és Vajon Nagyi és az aranyásók című műveiben is hasonló időbeli és térbeli utazásra indul, amelyre magával viszi az olvasót is. Pokoltó című regényében ezt az utazást a múlt, a történelem traumatikus emlékei és azoknak hatásai terhelik, az út azonban az elmondhatatlan elmondása felé vezet.
