MEGOSZTOM

Színház usankában és pufajkában. 1978/2023

Mielőtt bármit leírnék a szlovéniai Tomi Janežič legújabb, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezett előadásáról, be kell vallanom, hogy elfogult rajongója vagyok. Olyannyira, hogy a korábban látott előadásai, A sirály és az Ivan Iljics halála a személyes kedvenceim között foglalnak helyet. Lényegtelen részlet, kit érdekel a recenzes elfogultsága… Ám ez az előadás leginkább ez: személyes. Nemzedékeken átívelő dokumentum-fikció, dokufikció – sorolja be műfajilag a produkciót a színlap. Tovább is lehetne árnyalni, vagy újabb címkékkel ellátni: autofikció – önéletrajzi ihletésű történet. Személyes történelem. Családtörténet. Kitágított pillanat, amelybe egy régió és egy évszázad eseményeit sűrítették az alkotók: a rendező mellett elsősorban Simona Semenič drámaíró, Branko Hojnik díszlet- és Marina Sremac jelmeztervező, a színészek és a stáb többi része.

Számomra az előadás akkor kezdődik, amikor mindenféle szervezési részlet tisztázása közben kiderül, hogy ajánlatos meleg ruházatot viselni, mert a helyszínt „csak bizonyos hőfokig lehet kifűteni”. Bepakolom a gyapjú pulóvert és a tolldzsekit, és valahol az emlékeim mélyén elkezd motoszkálni egy másik kor, amikor a fűtetlen színháztermekben csak úgy lehetett végignézni egy előadást, ha pufajkában ültek a nézőtéren. A sötét 80-as évek emléke, talán egy színháztörténeti tanulmány illusztrációja… Az 1978 című előadásnak 2023-ban a temesvári műszaki egyetem egyik, a belvárostól távol eső épülete ad otthont, nem a színház… Később az épület szocreál közönségessége fontos, csak egy különleges, félkörben tekergő lépcsősor töri meg a semmilyenséget. Fentről lefele, mennyből a pokolba, egy előadóterem és egy szülinap derűjéből merülünk alá felvonásonként egyre mélyebbre, az utolsó részben megjelenített lövészárkok sáros, véres történelmi valóságába. Persze, tudjuk vagy sejtjük, akiknek volt szerencsénk Janežič-előadáshoz: egy ilyen kaland sok órát tart, kényelmes bársonyszékekről szó sem lehet, és minden bizonnyal nem csak fizikai értelemben kell kilépnünk a komfortzónánkból. 

Szó sincs arról, hogy bárkit a közönség soraiból el akarnának ijeszteni: meleg, cukros teát adnak mindenkinek a szünetben. A papírpoharak, legalább a szünetek idejére, visszahoznak a klímaszorongásos, posztcovid 21. századba. Innen kell ismét alámerülnünk, hogy kövessük a szereposztásban részt vevő színészeket (és zenészeket), akik saját keresztnevüket viselik a játékban is: Attila, Emília, Mónika, Loránd, Előd, Attila, Ernesztó, Zsolt, Emese, Eszter, Boróka.

Sziporkáznak, amint civil énjükből belépnek szerepeikbe. Néha segítségükre siet egy-egy jelzés, de nem mindig… Zenélnek, énekelnek, táncolnak, és mindenekelőtt mesélnek. Janežič nagyon ért ahhoz, hogy színészei úgy bánjanak a szavakkal, hogy a közönség ne hiányolja a modern színházi eszközöket, a kortárs technikákat. Nehéz is lenne tetten érni, hogy mi a kulcs. Hangulatteremtés szavakkal. Hitelesség. Valami őszinteség, amit nem a Sztanyiszlavszkiíj-módszer, vagy nem csak az alapoz meg. A színészek is civilek, eltávolodnak, és kívülállóként nézik a produckiót, a korábban letett szerepükkel együtt, de másodperc töredéke alatt felveszik egy újabb jelenet kedvéért. A közönség nem tudja, ki/mi következik, ezért figyel, mert itt vele is játszanak, és muszáj megengednie, hogy bevonják őt is, beavatott kell legyen az előadás végére. Ha gátakat vagy falakat hoz be, és nem bírja ki a 7 és fél órát (A sirály), vagy nem nyílik meg a mellette ülő, akár más nyelven beszélő nézőnek, amint a játék kéri (Ivan Iljics halála), egy gazdag, összetett tapasztalattól fosztja meg magát. Az 1978-ban is a színészek viszik a prímet, de az 5 órás kitágított pillanat nem sétagalopp, hanem őrült vágta.

A hetvenes éveket idézi a színészek jelmeze és parókája, a szvetterek, bundák és dzsekik, és bár sokan közülük annyira fiatalok, hogy kizárt, bármit tudnának a 70-es, 80-as évek Romániájáról, az elmesélt történetek (részben) a színészek és a rendező személyes történetei. Bőven elhangzanak történelmi tények is, de építenek a kollektív tudatalattira is, ami több generáción keresztül átível, és valamit elindít mindenkiben, akár élt az adott korban valamelyik őse, akár nem. Ha közvetlenül nem is volt részese a történetnek, tud kapcsolódni hozzá. Így tágul számomra például az első részben megidézett dátum, pontosabban annak egy pillanata, 1978. január 24-ének délutánján… Mert ott, abban a színpadi mesében a Gyökerek című sorozat megy a tévében, egy sok generáción át végigvezetett családi eredettörténet, amit dióhéjban össze is foglalnak a gyengébbek kedvéért, és amit én nem láttam soha, nem is hallottam róla, de kiderül, mégis van közöm hozzá: gyermekkoromban, amikor nem tudtuk, mi az, hogy politically correct, a barátnőm egyik fekete macskáját Kunta Kintének hívták, mint a sorozat egyik főszereplőjét. A másikat Mobutu Sese Sekonak, és akár ennek a névnek is lehet (ha akarjuk) köze az első rész kitágított pillanatához, hiszen az afrikai (Zaire) diktátor és a Ceaușescu házaspár között van némi ideológiai hasonlóság.  

A műszaki egyetem előadótermét, ahol épp vagyunk 2023 decemberében, 1978-ban minden bizonnyal rendeltetésének megfelelően használták. Nem kizárt, hogy a transzparensek, a portré, a mindenféle figyelmeztető felirat némelyikét épp ott, a helyszínen használták, rendeltetésüknek megfelelően. Lényegtelen részletkérdés, de ezeknek köszönhetően repülünk vissza az időben 40 évet, hogy egy osztályteremben találjuk magunkat… Pontosabban átrepülünk, a kitáguló pillanat helyszínéről, egy tömbházlakás szűk konyhájából… Ahol már megismerkedtünk a családtagokkal és a szomszédokkal, akik mindannyian benne vannak a mesében, saját jogon, jelenben, múltban vagy jövőben. Ez a játékhelyszín már nem lehet egy szocreál konyha replikált mása, de elsősorban az oda gyűjtött tárgyaknak köszönhetően élethűen idézi meg a kommunizmus éveit.

A második rész egy szinttel lennebb berendezett térben zajlik. Groteszk, humoros intermezzóval indul, amelyben a dokumentálási folyamatban résztvevő operatőrt ismerjük meg – stílszerűen, felvételről. Személyes történettel járul hozzá a szerteágazó sagához, mint minden szereplő, és jelenete kulcsfontosságú, hiszen műfajilag is tágítja az előadás szövetét, amely nem szakad szét a negyedik falról – esetünkben egy garázsajtó jeleníti meg – zengett kiselőadástól sem, amin nyüszítve röhögünk. De még ebben a térben következik az egyik legtorkszorítóbb jelenet, a cigány szomszéd meséje, aki megmentette a nagynénit… Térben is messzire jutunk, a Bánságból a szlovén-olasz határ melletti Nova Goricára (a rendező szülővárosába), amely egykor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, akárcsak Temesvár, majd Jugoszláviához. Sok nyugatra szökő romániai polgár útja vezetett erre, majd megtesszük ugyanazt az utat visszafelé is, a Nova Gorica határában lévő isonzói front helyszínéről vissza, az első világháborús veterán nagytata nyomát követve.

A harmadik rész ismét más regiszterben játszódik, a legalsó szinten (és alatta). A betonpadló feltörve, lövészárkot ásnak, csorog a víz, műanyag palackból (helló 21. század!) ömlik a színészek arcára a művér. Gyomorforgató történelemlecke élő szereplőkkel. Történelmi személyiségekkel. (Ha másért nem, azért érdemes megnézni az előadást, hogy megtudjuk, ki volt Illy Ferenc.) Egy-egy szál lezárult már az előadásban, más csak most kezdődik, sőt, van olyan szereplőnk is, a mesélő, Zsolt, akit most látunk először… Ehhez a 100+ éves világhoz már nehezen lehet kapcsolódni, de nem jut idő ezeken ott helyben agyalni, a csarnokszerű, korlátos „lelátóval” felszerelt teret (az egykori egyetemi labor/műhely lehetett a gyakorlati tárgyak oktatásához) épp egy csatajelenet tölti ki… Visszautaztunk az időben, hogy fogunk mi innen visszakerülni a mába? A színészekről lecsutakolják a sarat, mi meg visszük magunkkal a buszba, vissza a belvárosba, a fénybe – a bemutató része volt a Temesvár 2023 – Európa Kulturális Fővárosa bővített programjának is, melynek mottója „Fényeddel világítsd városod!”. 

Temesvári Csiky Gergely Színház 
1978 – dokufikció
Írta: Simona Semenič a rendező és az előadás alkotóinak történetei alapján
Rendező: Tomi Janežič 
Díszlet: Branko Hojnik 
Jelmez: Marina Sremac 
Koreográfus: Döbrei Dénes
Zene, sound design: Samo Kutin, Eduardo Raon
Video: Carlo Zoratti

Szereplők: Balázs Attila, Borbély B. Emília, Császár Mónika, Czüvek Loránd, Jancsó Előd, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Mátyás Zsolt Imre, Simó Emese, Szőllősi Eszter, Vajda Boróka. 

Az 1978 egy tizenkét előadásból álló, Destin(y)ation címet viselő sorozat része, amely különböző országok színházait kapcsolja össze egy rendkívüli projekt keretében, partnerségben a Mittelfest nemzetközi fesztivállal, amelyet az olaszországi Cividaleban szerveznek – a Nova Gorica (Szlovénia) // Gorizia (Olaszország) 2025 Európa Kulturális Fővárosa program része.