Isten bizony, valami furcsán nehéz érzés töltött el a kerek évszám betöltése előtti időszakban. Volt abban egy kis félsz, de izgatottság is. Éreztem bizonytalanságot, de várakozást is. Volt benne számvetés elég, de nem nagyon volt benne megbánás. Igazából egyetlen dolgot bánok csak, azt sem annyira nagyon, bár igaz, hogy ez 23 évnyi idő, de legalább csak egy van belőle, az összes többivel ki vagyok békülve. Milyen érdekes?! Azt hiszem, a félévszázad tényleg bölcsebbé is tesz. Meg kell állapítanom, általában jól döntöttem, és tartottam magam ahhoz a belső iránytűhöz, amelyik gyerekkorom óta megvolt. Tudom, hogy ezt a nevelés, meg a családi környezet, a sok fájdalom meg miegymás alakította, s aztán már én is tudatosan, de a lényeg, hogy volt egy mérce és egy kimondatlan cél: én csakazértis jó leszek. Most pedig megelégedéssel tölt el, hogy nem voltam mindig az. Már csak azért is örülök ennek, mert nem olyan egyszerű meghatározni, hogy mit is jelent a jó fogalma. S bár ebben a pillanatban igen nagy a kísértés, hogy belekukkantsak a szótáraimba, és fejtsem ki a vezérjelentést, mégis maradok annál, hogy jó az, ami nekem is és a körülöttem lévő legtöbb ember számára is jó. Innen kezdve pedig lehetetlen volt mindig megfelelni ennek az egyenlegnek. De igyekeztem, és volt, amikor pont rosszul sült el. Igaz, már nagyon fiatalon észrevettem, hogy a rossz helyzeteket át tudom alakítani jóvá. Azt hiszem, ez az egyik szupererőm. Ehhez pedig nem kell más, csak őszinte önvizsgálat, helyzetfelmérés, kellő bátorság, tettrekészség. S talán az szomorít el a legjobban, hogy ezt a négy képességet én mindenkiben látom, de a körülöttem lévők többsége mégsem aktiválja. Olyan, mintha nem élnének a saját erejükkel.
Megkérdeztem mesterséges intelligencia barátaimat – hármat is, szerintük mitől fél egy nő ötven körül. Mindhárom platform ugyanazt válaszolta: az ötven közeledése jelentős pszichológiai és biológiai mérföldkő. A nők ebben az időszakban leginkább a fizikai és hormonális változásoktól (menopauza), a fiatalság elvesztésétől, a romló egészségüktől, valamint az egzisztenciális és kapcsolati krízisektől (pl. üres fészek szindróma, válás) félnek. És van egy kevésbé hangoztatott elem is: sokan attól tartanak, hogy a társadalom miként kezd rájuk nézni utána. Ja, a mit mond a falu szindróma – ahogyan én szoktam nevezni.
Érdekes, láttam egy csomó ismerőst, aki szintén mostanság lett annyi, mint én, hogy fotósorozatot tett ki önmagáról az oldalára, melyet profi fotós készített. Szerintem ez az első jele annak, hogy félünk az öregedéstől. Most még szépek vagyunk, vonzóak, de ki tudja, mi lesz. Érdekes, én ettől nem tartok. Igaz, én szeretnék olyan szép, bájos mamus lenni, mint a nagymamám volt, és az is igaz, hogy körülöttem van pár idős hölgy, akikre nagyon szeretnék hasonlítani, mert tudják viselni tartással a korukat, látszik, hogy helyén van az önértékelésük. Persze, attól én is tartok, hogy gyengül a testem. A derékfájás egyfolytában visszajön. Ez nem nagyon tetszik, de majd kitornázom valahogyan.
A hormonális változásokra érdemes előre készülni: étrend, mozgás és orvos. Ma már sok olyan készítmény van, amely egészségvédő. Igaz, a mi kultúrkörünkben még mindig kevés ember jár rendszeresen orvoshoz. Olyan női ismerőseim is vannak garmadával, akik akkor voltak utoljára nőgyógyásznál, amikor szültek. Én oda is elmentem szülinap után. Megdicsért – milyen jól tartom magam! Én meg egyre gyakrabban gondolkodom ennek a kifejezésnek az alapjelentésén: önmagamat kell valahogyan jól össze- és megtartani. Ez munka ugyan, de nagyon megéri.
Az egzisztenciális kérdések jó részén már túl vagyok. Üzenem azoknak, akik most vannak benne: túl lehet élni! S ha tudatosan keressük a barátokat, akik mellettünk állnak, és a szakirodalmat komolyan véve gyakorlatba is ültetjük az elméletet, akkor inkább minőségi életváltozás lehet belőle. Aztán jöhet az újrakezdés. Ami szintén jó dolog. Erről majd egy másik írásban lesz szó.
Igazából engem kicsit az aggaszt, hogyan fogok tudni ingázni, utazni, vezetni – annyit, amennyit szoktam. Mert kevesebbet és ritkábban, azt látom, hogy fogok, no, de abban nem vagyok biztos, hogy a mennyiséget is meg kell tartani. Sőt, arra hajlok, hogy ebben kell önmagammal kiegyeznem valami fenntartható mértékben.
Aztán itt van az utolsó pont: mit mond a világ, hogy megöregszünk?! Mert lássuk be, a média, a reklámok és a szépségipar a fiatalságot élteti. De érdemes azt is szem előtt tartani, hogy mi, az átlag, nem ott élünk, hanem itt, a valóságban, ahol a legtöbb ember öregszik, megöregszik, végül meghal. Szerencsémre körülöttem vannak nagyon idős emberek is. Látom őket, beszélgetek velük.
Pár éve a nudista strandra azért mentem ki, hogy megfigyeljem az öregedő nőket. Számomra szépek voltak. Gyönyörűszépek! Másképpen szépek, mint egy húszéves, de szépek.
Aztán itt van ez az új rovat: egyik célja, hogy beszéljünk erről az időszakról – pont azon félelem miatt, amit fent említettem. Mert, amiről tudunk beszélni (írni, olvasni) hangosan, az már nem olyan ijesztő.
Jó lenne, ha férfiak is meghallanának most minket. Két dolog miatt is: egyrészt egy öregedő nőnek nagy szüksége lenne arra, hogy a mellette levő férfi ne azt lássa, hogy a nője elromlott, megfonnyadt, hanem hogy változik. Egy másik állapot, egy másik minőség van kialakulóban. Ez tanulható. Emberi mivoltunk egyik kötelező tananyaga kellene legyen! A másik ok: ők is öregszenek, s van ám férfiklimax is – erről pedig még kevesebbet beszélünk, mint a nőiről. Az urak még nehezebben fogadják el, hogy öregszenek. Pedig a tisztes őszes halánték tényleg lehet vonzó. Sőt, a kopaszodás is.
Tudja a manó, csak oda jutok: nem olyan rossz ez az ötven! Látom magamon a változást: a testemen, de a lelkem és a szellemem is elmozdult. Megvártuk egymást. Tudják, olyan, mintha sokkal inkább jelen lennék a saját életemben. És ez nagyon jó érzés…
