Már megint kevertem az italokat. Nem először, s valószínűleg nem is utoljára. Az idő észrevétlenül elszárnyalt mellettem, s mire mindenkitől elbúcsúztam, már éjjel fél kettő volt.
Zihálva futottam, hogy a megállóban villogó éjszakait valahogy utolérjem. Nem sikerült. Egy óra múlva jön csak a következő. Akkor már inkább megéri hazasétálni… Még, ha hideg is van.
Szedtem a lábamat, hogy a gyanús környékről végre valahára visszavergődjek az albérletbe. A terv nem volt egyszerű: Pest egyik kijjebb lévő szórakozóhelyéről kell visszakóvályognom Hűvösvölgybe. A fejem nehéz volt, a járda kissé billegett.
Inkább beülök egy gyrosra! Amúgy is a Moszkván készítik a legjobbat – futott át hirtelen a fejemben az ötlet. Eszem ágában se volt már hazagyalogolni! Komótosan leszálltam a villamosról, átkeltem a zebrán, és egyenesen az ottani törökbe mentem. A következő percben pedig már fizettem is: Hanyagul hozzádörgöltem a bankkártyámat a felém nyújtott terminálhoz. A kasszás lány csak mosolygott rajtam. Bandzsán visszakacsintottam, majd az egyik közeli ülésre vetettem magam.
Szemem sarkából a faliórát lestem… Még van idő! Félig megrágtam a gyrost… A szédelgésem kissé alábbhagyott. Meg akartam nézni a telefonomon az üzeneteket, de hiába nyomkodtam. A képernyő teljesen fekete volt, mint a kinti éjszaka.
Legyintettem egyet, majd újra rápillantottam a pultnál álldogáló hölgyre. Furcsa, mintha a fizetésnél még egy tizenéves szemezett volna velem. Ez a nő percenként öt évet öregszik!
… Körülbelül húsz percet aludhattam a gyorsétteremben. Csörömpölésre ébredtem fel: Valamelyik dolgozó a konyhában leejthette a tányérokat. A megrágcsált gyrost még mindig a jobb kezemben tartottam, pár centivel a tányér fölött. Hideg volt… Összeborzongtam, és kinéztem az utca felé: mintha éppen akkor állt volna meg egy éjszakai busz, a szemközti járdánál. Szalvétába csavartam a kajámat és gondolkodás nélkül kirohantam a buszmegállóhoz.
Mire előhalásztam a zsebem aljáról a bérletemet, a buszsofőr elveszítette a maradék türelmét is. Idegesen legyintett egyet és rátaposott a gázpedálra. Egészen a busz hátuljáig lendültem, neki az egyik ülésnek. Nem baj, jó lesz így. Úgyis fél óra, míg hazaérek. Addig alszok egyet… és megeszem a gyrosomat.
Általában idegesít a hangosbemondó: Erőszakosan követel bizonyos dolgokat az utastól, majd – a helységneveket kivéve – angolul kezd makogni. Most mégis örültem, amikor félalvó állapotomból felkeltve, bemondta a megállóhelyet, ahol le kell majd szállnom. Nehezen emelkedtem fel az ülésről és még nehezebben léptem le a hűvös padkára. Hideg, januári éjszaka volt. Végre, megérkeztem Hűvösvölgybe…
A domb tetejére kellett felgyalogolnom, hiszen ilyenkor már (vagy még) nem jártak arrafelé buszok. Csöndesen haladtam felfelé, a villák és kisebb paloták kerítései mentén. Egyre följebb és följebb.
Közben eszembe jutott Edit, aki szociológiára jár. Hülyeségnek tartottam a szociológiát… De Edit jól nézett ki. Nappal gondos, minta-hallgató, este bulizós, bálkirálynő. Editet nem aggasztott semmiféle súlyos gondolat, mégis gyönyörű volt és mindig jókedvű. És ez az egyszerű derű engem is felvillanyozott, akárhányszor csak összefutottam vele. Sokat voltunk együtt, legtöbbször viszont csak én dumáltam. Közös sétáinkon, nagy kék szemeivel figyelmesen hallgatta a véget nem érő anekdotáimat…és igen, bólogatott is hozzájuk, holott szerintem ez utóbbit inkább az értetlenség kínos zavarának elkerülése végett tette. Sosem kérdeztem tőle semmit. Még a becenevét is az egyik barátnőjétől tudom: Ditti…
Ráírok. Hátha ébren van, s addig sem unatkozom! – gondoltam magamban, s már húztam is elő a készüléket. A sötét képernyőt nyomogatva azonban eszembe jutott, hogy még mindig le van merülve a mobilom. Szidtam is magamat, hogy otthon hagytam a töltőmet! Mindegy, útközben amúgy sem tudtam volna mit kezdeni vele.
Edit emlékét hátrébb sodortam. Telihold van, most csúszik az út. Ha középen haladok, sanszos, hogy megbotlok és pofára esek. Oldalt kéne valahogy mennem, de a lábaim valahogy nem engedelmeskednek az agyamnak. Enyhe szédülés fog el, az árnyak megnövekszenek. Metsző szél fut végig a halántékomon. Eszembe jut az esti kérdés: „Miért nő a fű, ha majdan elszárad? Miért szárad el, ha újra nő?” Az útmenti száraz akác törzsébe kapaszkodom, hogy el ne essek. Közben gyorsítom a tempót… már csak pár száz méter, és ismerős kerítésre bukkanok…
Becsukott szemekkel teszem meg az utolsó lépteket. A lakásajtó előtt állok. Nem találom a kulcsot. Túrok, matatok először a kabát-, majd a nadrág elülső és farzsebeiben. Sehol! Dühöngve szórok ki mindent a télikabátomból a csillogó földre. Nem hajolok le, inkább felnézek az égre. Most tűnik csak fel: a Hold mintha bronzból lenne… Óriási pénzérme, amit ma éjjel is aprópénzre váltottam. Kezemmel utána nyúlok, hogy a város feletti feketeségből leszakíthassam végre… magamnak… Hogy csak nekem ragyogjon! Ám hiába húzom-vonom, sehogyan se mozdul. – Heh! – dülöngéltem mérgelődve a kertben – Biztos, a csillagok… azok nem engedik, hogy… hogy velem gyere…
Pedig nem a fénylő égitestek, nem azok tiltották őt. Büszke asszony volt, kellette magát. Én meg… hát én mégis keresgélni kezdtem: a nálam maradt öngyújtó, a lemerült telefon, és az összegyűrt, kockás jegyzeteim között találtam meg végül a kulcsot. Mielőtt beléptem volna a lakásba, még egyszer felnéztem az égre: A Hold csak kacagott rajtam, majd hátat fordítva, tovább mutatta az utat a többi éjjeli csavargónak.
