Jancsó Előd marosvásárhelyi színművész előadásában érkezett Nagyváradra Cseh Tamás és Csengey Dénes Mélyrepülés című zenés darabja. 2026. június 23-án a Léda-házban tartották a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a nagyváradi Léda Alapítvány és a Mathias Corvinus Collegium közös szervezésében megvalósuló teltházas, 80 személyt megmozgató évadzáró estet. A projekt a Bethlen Gábor Alap támogatásával jött létre, és egy az év második felében sorra kerülő erdélyi turné első állomása volt.
Jancsó Előd (1998) a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának egyik feltörekvő csillaga, aki tehetségének és színészi alkalmasságának számos ragyogó aspektusát megmutatta az előadása során. A júniusi kánikula minden bizonnyal komoly próbára tette a fiatal művész kitartását a színpadon, bár a komfortostól eltérő körülményekhez bőven volt alkalma hozzászokni. Jancsó az előadást követő, a Léda-ház udvarán tartott beszélgetésben beszámolt a közönségnek arról, hogy Temesváron a színházi változatban egy 2,5 méteres forgó kerékre rögzítve játssza el a mű szinte egészét, így ő maga is állandó forgásban van, időnként fejjel lefelé lógva énekel és gitározik. Bár a Mélyrepülést hosszú évek óta rendszeresen adja elő – beszámolója szerint –, az említett megpróbáltatások rávilágítottak olyan énektechnikai hibákra, amelyeknek a kijavítása nyilvánvalóan új szintre emelte a produkció színvonalát. A nagyváradi közönség szerencsés helyzetben volt, itt ugyanis tündökölt a fiatal művész. Nemcsak hogy minden ének- és gitárhang a helyén volt, de Jancsó igazán egyedi atmoszférát teremtett, amely a közönség visszajelzései szerint is tapintható volt a Léda-ház nagytermében. Jancsó igen jó érzékkel nyúl a Cseh Tamás-i humorhoz, a kis kikacsintásokhoz, és hitelesen hozza azokat az apró gesztusokat, amelyek az életmű rétegzettségére hivatottak felhívni a figyelmet.
Érdemes lehet itt röviden kitérni az életmű tárgyalt szakaszára, a Mélyrepülés ugyanis az oeuvre – talán méltatlanul elhanyagolt, mindenesetre – kevésbé ismert darabja. A korszak és az újfajta megszólalásmód kiindulópontja az 1979-ben bemutatott Frontátvonulás, a kritikusok által is a legkiforrottabbnak ható remekmű, amely később az évtized védjegyévé válik. Az egyedire gyúrt műforma különlegessége a korábbi lemezekhez képest, hogy az egyes dalokat egy elbeszélt epikus történet foglalja keretbe és köti össze, megtartva azt a jellegzetes slágeres, kávéházi hangulatot, amelyet az amerikai country, a rock és a francia sanzon elegyéből hoz létre. Csáki Judit színikritikus dalokkal tűzdelt abszurd történetként aposztrofálja, és úgy jellemzi: „már nem dalest, még kevésbé önálló est, hanem – nem színdarab ugyan, de – színház”.[1]
Miután Cseh Tamás közel négy évig nagy sikerrel játszotta műsorát a Várszínházban, 1983 őszétől Zsámbéki Gábor meghívására az újonnan indult Katona József Színház repertoárjához csatlakozott, és nemcsak önálló műsorait játszhatta, hanem egyéb darabokban is kapott zenés szerepeket (Ahogy tetszik, A játékos). Sándor L. István így láttatja a korabeli Cseh Tamást: „…már igazi, nagyhatású egyszemélyes színház. Ebben szerencsésen egyesült minden korábbi erény: a forma és a tartalom, az alkotói és az előadói erő. Cseh Tamás ezzel a műsorával vált színpadi jelenségből színházi jelenséggé”.[2]
És valóban, Jancsó Előd estje után is ez fogalmazódott meg a jelenlevők nagy részében. Itt messze nem „egyszerű” zenei műsorról van szó, a színészi képességek megmutatása elengedhetetlen része a Cseh Tamás-darabok színvonalas, az elvárt mélységet felmutatni képes előadásának. A darabot követő közönségtalálkozón többen beszámoltak arról, hogy élőben látták Cseh Tamást, sőt volt, aki a Mélyrepülést is a Katonában. Meg is erősítették, nemcsak énekesnek és előadóművésznek, de színésznek is kifejezetten jó volt. Érdekes azonban, hogy megszokott értelemben vett alakításról az ő esetében nem volt szó, hiszen sosem „bújt ki a bőréből”. A fiatal művész esetén a feladat komplexebb, amennyiben neki egyszerre kell önazonos módon Jancsó Elődöt és a saját korát is képviselnie, részben pedig elvárás vele szemben az is, hogy ugyanannyira Cseh Tamásként is jelenjék meg, ezzel kielégítve a közönség ilyen irányú nosztalgikus vágyait. Színészi alakítást igényel a felsorakoztatott alakok jellegzetességeinek sokszor rövid, gesztusszerű megmutatása, miközben Cseh Tamásra (a humorára, öniróniájára, intellektusára stb.) emlékeztetően mégis önmaga személyiségét kívánja hozni és megmutatni. Jancsó kitűnően helytállt, a beszélgetés előtt és során volt és jelenlegi, helyi nagynevű színészek gratuláltak őszintén a lehengerlő teljesítményhez.
Visszatérve a nyolcvanas évekhez fontos lehet kiemelni, hogy a Frontátvonulást követően az addigi állandó szerzőtársával, Bereményi Gézával szétváltak az útjaik. Bereményi a filmírás felé fordult, Gothár Péterrel elkészítették a Megáll az időt. Cseh Tamás 1981-ben a temérdek, addig elkészült anyagból a Katona kérésére összeállította a Jóslat című folytatást, amelyben visszatér a két régi, jól ismert szereplő, Antoine és Désiré. A Bereményi szürrealista csapongását-szárnyalását csúcsra járató, a racionális logikát mellőző, helyenként hipnotikus atmoszférájú darabot ugyancsak nagy sikerrel játszották az 1983/84-es évadban, bár a korabeli beszámolók szerint a régi rajongók a gyakori önismétlések miatt az alkotást rutinszerűnek érzik.[3]
A Cseh Tamás–Bereményi Géza szerzőpáros első időszakának alkotói termését közmegegyezésszerűen a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének kistükreként lett szokás olvasni: „Afféle Budapest panoptikumként, Magyarország hangulatjelentésként őriz egy elsüllyedt korszakot (és nem múló problémákat)”[4] – ahogy Sándor L. István fogalmaz. Bereményi beszámolója szerint már régóta írták közös dalaikat a maguk jókedvére, amikor rájöttek, hogy ezeket úgy is lehet használni, mintha naplót írnának. Mint valami „gyorsjegyzetek”, dokumentálni és őrizni képesek csupán azáltal, hogy megtörténnek.[5]És ezek a helyzetjelentések (a mából visszanézve: hangulatdokumentumok) nem mellesleg érdeklődésre is számot tartottak. A háttérben persze – hisz néhány évvel vagyunk ’68 után, az „általános tapogatózás időszakában” – deklaráltan erős közéletiség hatotta át kettejük, a széles baráti kör, a generációjuk mindennapjait.
Számos korabeli értelmezés foglalkozik a korszak közszellemét átható „nemzedéki kérdéssel”. A később fontos szerephez jutó, fiatal Csengey Dénes már 1981-ben olyan páros interjút készít a szerzőkkel, amelynek központi vonulata az akkoriból visszanézve elveszettnek tűnő, „vesztes” hatvanas generáció megfogalmazása. Bereményi szerint saját tragédiájuk épp az, hogy előképeik az ’56-osok, a győztes nemzedék, akiknek világos céljaik voltak, és akiket meghurcoltak ezért. A hatvanas korosztály már nem önazonos magával, „nincsen magja”. 1981-ből visszanézve az író úgy látja, akkoriban azért reménytelinek tűnt a nemzedéki lázadás, akkor még a korosztály tagjai úgy-ahogy itthon voltak.
„Tehát a nyugati beat- vagy rockzene, olyan ruhák, amik másutt divatosak (…), szinte szektává változtatta ezt a korosztályt. Azonnal felismertem a hozzánk tartozó embereket vidéken is, ha ott jártam, megkerestük egymást, mintha egy néphez tartoznánk valami idegen birodalomban”.[6]
De ez végül mind csak felületi jelenségként maradt meg, tizenöt évvel később mindez már csak „nevetséges burjánzás”, „álomvár”. Érdemi társadalmi cselekvésre sohasem nyílt terük, mindig csak vártak az igazi esélyre.[7] A tehetetlenség és a reménytelenség pedig mindegyre csak nőtt, a nemzedék „elvesztette az arcát”. Lesújtó véleménye pedig kitart, az aktuális kor törekvéseit a Piramis, a Beatrice, a Hobo Blues megjelenését, is legfeljebb érdeklődéssel figyeli, hogy lesz-e valami, a hatvanas évekhez akár csak hasonló. A mai hallgató számára is egészen nyilvánvaló, hogy ez a fajta pesszimizmus az, amely áthatja a Cseh Tamás-dalokat, és ez a hangulat ágyaz meg az oly jellegzetes öniróniának is.
„Ennek vége, értitek?” – szól a tárgyalt művekben vissza-visszatérő gondolat.
„Végérvényesen vége az önsiratások itallal celebrált ceremóniáinak, a bukott hős romantikus pózában való tetszelgésnek, a szónoki lendületű nemzedéki önáltatásoknak, a tehetetlenséget, a kilátástalanságot játékos, fintoros poénba fordító mesteri trükköknek, a terméketlen iróniának és öniróniának, a langyos nosztalgiával nyakon öntött estéknek, a mindentudó összekacsintásoknak, a csodavárás alkohollánggal lobogó hitének, az elvetélt sorsok halálos pátoszának, az egész nemzedékesdinek, letagadhatatlanul és visszavonhatatlanul vége… Mind-mind tarthatatlan.”
Csengey Dénes értékeli így a korszakot, aki a hetvenes évek második felében sokat foglalkozik a szerzőpáros munkásságával, nagyívű „nemzedéki esszét” ír róluk[8], tanulmányt, és elkészíti az imént már idézett interjút is. A nyolcvanas években gyakran kíséri Cseh Tamást vidéki fellépéseire, és rendszerint ő vezeti az előadásokat követő beszélgetéseket. A fiatalember közeledése barátsággá, majd gyümölcsöző munkakapcsolattá mélyült, és ennek eredményeképpen születik meg közös munkájuk, a Mélyrepülés.
„Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mi a Gézával nem csináljuk tovább, én ültem magamban, gondolkodva azon, mi lesz a sorsom, mert engem egzisztenciálisan is érintett a szakítás, kár ezt eltagadni. Döntenem kellett, hogy visszamegyek tanárnak, vagy mi az ördög lesz. (…) Egyszer csak jött a Csengey, és azt mondta, én nem akarom, hogy abbamaradjon, megpróbálok írni. S a Dénes volt az egyetlen, aki nem kötelességből közeledett, hanem szívből. Meg is született a Mélyrepülés” – mondja az énekes.[9]
Különleges eleme ez a Cseh Tamás-életműnek, hiszen egyértelmű folytatása a nyolcvanas évek epikus alkotásainak, elkészülte után egy trilógia harmadik darabjaként is értelmezhetőnek tűnt. Cseh Tamás és Bereményi Géza kibékülése azonban új kontextust teremt a Csengey-szövegnek. Újbóli közös munkájuk eredménye az 1992-es Nyugati pályaudvar című lemez, amelynek szövegkönyve a Frontátvonulással és a Jóslattal együtt jelent meg 1993-ban Kelet-nyugati pályaudvar című kiadványban. Talán ez a kiadói szándék is közrejátszhatott a lemezekhez tartozó kultusz alakulásában, de a klasszikus páros újbóli egymásra találása önmagában is jól magyarázza, hogy a reflektorfény Csengeyről és a Mélyrepülésről gyorsan a régi irányba fordult vissza.
Csengey jó tollú, írói pályára is érdemes fiatalember volt, de politikus alkata, társadalmi és közéleti érdeklődése a rendszerkritikus politizálás felé fordította. 1985-től jelen volt az ellenzéki összejöveteleken, részt vett az MDF alapításában, majd az első szabad Országgyűlésben a párt képviselője volt egy évig, tragikusan korai haláláig. A közelmúltban fia, Csengey Balázs, a Cseh Tamás Archívum munkatársa közölt egy írást a két művész közös munkásságáról.[10] Ezzel egyidőben, 2020-ban jelent meg Bartusz-Dobosi László hiánypótló monográfiája az író Csengeyről.[11]
A Mélyrepülés folytatja a korszaknak a Frontátvonulással megkezdett meseszerű feldolgozását. A főhős, Novák Béla képzeletében megelevenednek a Cseh Tamás-mitológia ismert alakjai, akiktől azonban tudatosan elhatárolódik. A szabadság ideáját Novák a korábbi szerepminták elutasításával, meghaladásával énekli meg, ami annak felismerését jelentheti, hogy az újrakezdés csak egyedül és minden önfelmentés nélkül lehetséges. Csengey önértelmezése szerint
„Vízi a saját lelkét akarja menteni, ő szívében szökevény, neki megszöknie nem sikerül innen. Novák ellenben az az árnyalatnyi közös esély, amit a Mélyrepülés születése idején senki sem vehetett igazán komolyan – kivéve persze magát Novákot –, de amelyet mégis mindenki számontartott. Ő itt akart szabad lenni, és maradt a puszta akaratával tehetetlenül, itt.”[12]
Jól látható, hogy Csengeynél a szabadság és az itthon maradás együttes gondolatköre meghatározó élmény, amely nemcsak a korai írói időszakában, de később a közéleti szerepvállalásában is megmutatkozik. Csengey sok kortársával együtt megérzi, hogy a régi rendszer falain repedések mutatkoznak, és a változásért való erőfeszítést örömmel vállalják. Némileg szomorúan zárul kettejük közös története, hiszen Csengey aktivizmusa és Cseh Tamás politikától való szándékos távolságtartása a rendszerváltozás környékére némileg konfrontálódott, ez a baráti kapcsolat végét is jelentette.
E sorok szerzője a harmincas éveinek közepén jár, és gyakran tűnődik el azon magában és baráti beszélgetések során is, vajon miben rejlik Cseh Tamás máig élő kultusza. Amellett, hogy van-e kultusznak egy könnyen hagyományozódó, és adott körökben könnyen tanulható szubkulturális jellege, minden bizonnyal egy ma is érezhető frissessége is. Jó bizonyíték erre Jancsó Előd és a temesvári színház produkciója melletti több másik feldolgozás: csak az erdélyi közelmúltat tekintve említhető Gajzágó Zsuzsa estje Sepsiszentgyörgyön, a Valóság nagybátyám, illetve a tavalyi évadban a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves zenés színművész osztályának vendégelőadása Nagyváradon, éppen a Frontátvonulás.
Erős a gyanúm, az eddig is sokat használt nemzedéki gondolatkör koherensen kifejthető nálunk, a rendszerváltásokat követő években, a reménytelinek ígérkező új világban születettek esetén is. Az önazonosság, az identitás folytonos keresése, az elveszettség érzése, a céltalanság – amely gondolatokkal az idősebb generációk is gyakran illetik a maiakat –, a még mindig létező nyugatra költözés, barátságok szétszakadása, és a fiatalok elsöprő többségének egyirányú politikai értékítélete, szabadságvágya stb. mind olyasmi, amivel a kortárs fiatal kultúra rengeteget foglalkozik[13]. És ami itt fontosabb, ezek visszacsengenek a Cseh Tamás-i életműből. „Mintha ugyanarról ugyanazt mondaná”. Csak kicsit másképp. Vagy hogy a hatvanasok generációjának dalai jól rímelnek erre a másikra.
Talán még érvényesebb az, ami a nagyváradi előadást követő beszélgetésben megfogalmazódott: a dolog titka, hogy ezek a témák örökérvényűek, és lezáratlanok – ahogy Cseh Tamásék is. Ezért is találóbbak a Mélyrepülés záró sorai, mint a korábban hangoztatott „Ennek vége, értitek?”
„Ennek a dalnak még nem tudjuk a szövegét. Ez egyelőre még csak egy effektus tehát. Úgy értve, hogy a szabadságot próbálom érzékeltetni. Zeneileg.”
[1] Csáki Judit, A Novák (Cseh Tamás új műsoráról), Színház, 1986. augusztus.
[2] Sándor L. István, Budapest panoptikum = A Katona és kora. A kezdetek, 2014, 58, 64.
[3] Kortárs beszámoló: Kerényi Grácia, Jóslat (Cseh Tamás-est a Katona József Színházban), Színház, 1984. július.
[4] Sándor L. István, uo.
[5] Csengey Dénes, Tíz év után (Csengey Dénes beszélgetése Cseh Tamással és Bereményi Gézával), Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 1981/3, 70.
[6] Csengey Dénes, uo., 75-77.
[7] A ’60-as éveket Hanák Gábor az amnézia korszakának nevezi, és személyes ismeretség alapján mutatja be Cseh Tamás ezen életszakaszát: Mórocz Gábor, A dal átváltozásai (Interjú Hanák Gáborral), Irodalmi Magazin, 2018/1.
[8] Csengey Dénes, „…és mi most itt vagyunk”, Magvető, Bp., 1983.
[9] C. Varga Sándor – Rab László, Meztelen szablyával, Új Tükör, 1987/31.
[10] Csengey Balázs, Dalszövegek és azok hiánya (Közelítések Cseh Tamás és Csengey Dénes közös munkáihoz), Hitel 2020/4.
[11] Bartusz-Dobosi László, Csengey Dénes, Bp., MMA Kiadó, 2020.
[12] Keresztury Tibor, Jelen idejűvé tenni a történelmet, Alföld, 1989/5.
[13] Csak a hangulat kedvéért említem a kortárs alternatív rockzenét, a mainstream-be törő hip-hop kultúrát, az elmúlt 10-12 év fiatal független filmes termését, a legújabb generáció megújított önéletíró (lásd autofikció) vonalát – de mindez egy külön írás témája lehetne.
