Várad felé

Minden nyomorúságos dacára,
Várad felé menve betegségben,
törődötten a boldogság kísért,
s bár lovaim botlanak a sárban,
mindegy, hiszen Szent László emléke
veri a patkókat a pillanat
szívére. Mily pára és sírások,
káromlás a földi nyomorúság
nem szép képére, megyünk vidáman
át Várad felől így a nemlétbe,
s rám szól kedvesem a ponyva alól:
miért hoztál ennyire semmibe,
hol Orpheusz néma, mert nincs miért
szeretni sem - hallgass és nézd, a hegy
felett az istenek bánatából
hogy lész ködkép a kedélynek ormán.


Elhinnéd-e

Ha ebben az esti rigó
napköszöntőben, búcsúban
lenne jelem, egy rezdülés
a Föld életében mégis,

hogy én nem akartam, semmi
közöm a háborúkhoz - mondd,
elhinnéd-e, mesterséges
értelem, eltűnő szavam?

Megbocsátanál-e egy kék
algoritmusnak, lomha, vak
reménynek, vagy eldöntötted
rég a sorsunk? Számít-e, mit

szeretne a hatvanéves
gyerek? Vagy zörgő, száraz
falevél, ezüstös semmi
vár az ég szeméttelepén?

részletek egy ciklusból

GYARMATI EMLÉK, fűszer a térkép
szélén, az ismert világ végén. Csak
egy félsziget lóg a semmibe, ott
vagyunk? Vagy egy másik univerzum
zugában? Tényleg felfedezésre
vágyunk? Lelkendezve rohanunk át
a sorompón. Gyógynövényt hajlít a
fény a sarokban, fémreszeléktől
virágzik a mágneses hallgatás.


MEGREMEG A KÉZ a pohár
után nyúlva, két marokba
fogva jobb lesz. Hajnalban még
sárga cickafarkat tettél
kék teámba. Fellobban a
forró gyötrelem, miért is?
Lassú távolság ösztönöz:
lehajolni így a földhöz.


TALÁN, HA CSEND LETT VOLNA a szobámban,
és a szajkó nem repült volna, évek
óta zárt ablak, gyémántkemény, mégis
tükör tulajdonságú éjszakai
csendjének, talán, ha a csigákat
a falon nem söpörtettem volna
le, halkan sorolhatnám, kik haltak meg,
mióta figyelem a természetet.
Egyre beljebb ások, fogy a föld, együtt
énekelek göröngyökkel, a lapát
vak és süket reggeli kávéjával.
Talán, ha csend lett volna a szobámban,
meghallottam volna, hogy átszakad az
óceán a párnámon és bálna sír,
tollpelyhek közt vergődve. Szabadulna.


AZT ÍRTAD, HOGY ABBAHAGYOD, nincs értelme.
Azt írta, közeli unokatestvéred
ebben, ő is így gondolt mindig magára.
Azt írtad, ez elképzelhetetlen. Senki
vagyok, írtam, a versírás pedig szégyen.
Azt írta, ez így van. Épp ezért szeretné,
ha életünkben még cseresznyét cserélnénk,
vérző, csúszós magokat köpve a fénybe.


A SZÓ MÖGÖTT egy kamra van,
a polcokon nyelvtan-dzsemek,
de van egy ablak is, ami
mögött már semmi sincs, kopott
rímek penész foltjaival
játszik a nyelv, rettenetes,
mikor megharagszik, csak úgy
falra ken toldalékokat,
aztán megenyhül, és riadt
gyerekként, titkon verset ír.


A TISZTA LÉLEK, amire
írni kell, tiltakozóban.
A méhben mennyi sustorgás,
erek kék folyóiban egy
csónak. Hallgatózik a csönd,
evez egy rettenetes, szép,
elhagyott kikötő felé.


MUNKÁSVAKOND - ruhatáram
szerint ez a lét adatott,
feketén vett, leértékelt
Mao-kabátban, felálló,
fekete gallérral osont
a fal mellett avatárom.
Irtóztató a csend. Három
holló, szavakat csattogva,
átrepül minden határon.

Wirth Imre (1964, Budapest) író, költő, muzeológus. Legutóbbi kötete: Lementem egy üveg borért Hajnóczynak (versek); Scolar, Bp., 2020. Artisjus irodalmi díjas (2021).