nem történt semmi ezen a napon nem történt semmi, kenyerem beleesett a sajtfondübe, egysoros görkorcsolyán keringtem az utcán, még egy utolsó bevásárlás, kávélikőrt ittam anyósommal, miközben a kívánságokat, miket előzőleg apró cetlikre írtunk fel, olvasta fel egymásnak a család. drónt reptettem a lakásban, este a többiek elmentek karácsonyi fényeket nézni, és ottmaradtunk Katával az üres lakásban, és a hirtelen befagyott idővel, nem is tudtunk mit kezdeni, aztán feltekertük a fűtést. azt hiszem azok a legjobb napok, mikor nem történik semmi, amit nem is lehet megírni, amiket elfelejtjünk majd, mert semmi különös se volt bennük, csak megtörténtek. elillanó füstöt, bódító merengést, puha takarót hagynak maguk után, mint egy álom, ébredés után. udvarias félrenézés tudom, hogy most nagyon furcsán viselkedem, de nem tudok mit tenni, ezúttal fontosabb ami belül van, mint ami kint, sokszor vigyáznom kell, olyan legyek, mint a többiek. kint állok az áruház mellett, gurulós kosárral ide-oda tologatva, mint a babakocsit szokták. ez speciel a gyerekek kiskorából maradt meg, ahogy az is, ahogy gyakran álló helyzetben, ringatom magam. integetek, nevetek is, bele az emberek arcába, felemelem hüvelykujjam, mutatva, minden rendben, ez az udvarias felrenézés, tanultam az egyetemen, úgy tesznek, mintha nem vennének észre, a sorban állva, fizetés közben. hogy szegény, mondjuk, ahogy kinéz, az is. kapucnis pulóver, szakáll, biztos beteg, talán nem közveszélyes. idősebb forma, elbánt vele az élet, talán bányász volt, vagy gyári munkás, gondolják részvéttel. de ez itt Anglia, senki se szól be. és senki se tudja, lányaim épp karácsonyi ajándékot vesznek nekem, erre fel ez a szokatlan helyzet, először vannak egyedül az üzletben, őket figyelem.
Címke: versek
Demény Péter versei
Évszakok A tél után tavasz jön, eltöprenghetünk, mi a szerelem, mit jelentett nekem, hogy végül így döntöttem, miért nem volt jó az évszakoknak az a rendje, amit együtt alakítottunk ki. A tavasz után nyár következik, bebarnul az árulás, elgyászolom a lelkiismeretem, és boldog leszek vele, akiért átírtam a naptáromat. A nyárt ősz követi, kiforr a szerelem mustja, szép ez az indián nyár, mondom, és úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy nem indián a legkevésbé sem. És eljön megint a tél, remélem, körbeér a vágyam, megmaradok amellett, akit szeretek, és nem gondolok többé rád, pedig úgy érzem, megmaradsz mégis, azt hiszem, most sírok egy kicsit.
Idők Volt egy idő, hogy mindig hullt a hó, sütött a nap, szánkóztunk boldogan nevetve, és szikrázott a szán talpa a fényben. És lett egy idő, amikor mással szánkózom, és boldogan nevetünk, és hull a hó, de a nap még csak foltokban süt. És lesz egy idő, hogy ugyanaz lesz, remélem, mint veled volt, mert az embernek nem elég az árulás, az eredményét is akarja, nem alkuszik.
Ragadozó Felzabáltam a szíveteket, eddigi asszonyaim, most bennem lüktet, dobog és fáj. Egy tisztességes, telivér ragadozó nem így jár el, én azonban még ebben sem tudtam rendes lenni. Felzabáltam a szíveteket, és azzal a szándékkal jöttem el, hogy többé nem teszek ilyet, törekszem arra, hogy ne legyen így. Mindenki tamáskodik, félrenéz, hitetlenkedve mosolyog – a sátán röhög, én verset írok. Isten és a sátán között egy asztalon vagy deszkán fekszik egy szív, hol az egyik ökle zúdul le rá, hol a másiké. Közben röhögnek, szotyoláznak, majd nagy lendületet vesznek, és megint ütnek. Én szurkolok, kényszeredetten nevetek, új zacskó magokért rohanok a közeli benzinkúthoz, és amikor megunták, visszaveszem a szívem.
Tőzsér Árpád versei
Akiba rabbi nyaral Mit kezdjek ezekkel a tényekkel: még mindig száz évvel ezelőtt divatozó klottgatyákat hor- dok; minden ellenségemet rég túléltem; nincs kedvem Yamoussoukroba utazni csak azért, mert nyár van. – A gleccserek olvadásának és csúszásának dominóhatása már a nagy váro- sokban is érezhető, így a rádió, miközben egy szál klottban tökfőzeléket kavarok a konyhá- ban, s azon töprengek, a közelítő gleccserek számára elég nagy város-e Pozsony. 500 éve ez a legszárazabb nyár, talán Nándorfehérvár sem esik el, ha 1521-ben több eső esik. Én a tököt, de engem ki főz klottgatyám fekete fa- zekában? Felhívom feleségemet (a Kis-Kár- pátokban nyaral, 800 méterrel közelebb a Naphoz, mondja), megkérdezem tőle, melyik üvegből öntsek olajat a tökfőzelékre: a Hip- pósból vagy az Olivásból? A választ elhallga- tom. Az átellenes blokk ötödik emeletén rá- húznak egy ablakredőnyt a Napra, más abla- kok kirakatából bikinis próbababák bámulnak rám. Alattam, két emelet mélyben, mint víz alatti fák koronája, lombgubanc kókad. A fa maga az ylang-ylang valamely alfajára hajaz (szó szerint, mert ágai mint a hajfonatok), s így gatyában, tökfőzés közben érezhetem ma- gamat akár az Indiai óceán partján is. Ehhez képest a Kis-Kárpátok szerény iskolakirándu- lás! Egyébként is: Akiba rabbi szerint az idős ember menjen bárhová, úgy érzi, már járt ott. A szakadár Reggel arra ébredt, hogy a bal karja tőből hiányzik. Hangyázik*, akartad mondani, mondta neki a felesége. S ő, még félálomban, máris látta, karja egy sörényes hangyász ormányaként nyüzsgő hangyabolyban kotorász. S karjának fantomfájdalma is valami hasonlóra emlékeztette, jóval később jutott eszébe, mire: űrhajóban a WC kagylóból kirepült ürülékbumeráng keringhet olyan illetéktelenül az épp ebédelő űrhajósok fölött, mint a le- szakadt kéz ebben a versben. Vissza- nézve az ágyra még látta karját – a zsibbadt szakadár búcsút intett neki. ___________________ *hangyázik -- a szlovák mravenčí tükörfordítása, amely ige tkp. a hangyaboly nyüzsgésére utal, de átvitt értelemben zsibong, zsibbad jelentése is lehet Kötőjelen üldögél Elmentem – zengett be távozásának visszhangja a dolgozószoba szurdo- kába. Előbb elment, mint a hang- ja. Nyomait is húzta maga után. Mi- kor célba ért, már ott várta saját ma- gát. Nem sokáig bírták együtt. Ami- kor vissza akart jönni, nem találta az utat, s retúrját nem vette be az i- dőlukasztó gép. Most az oda-vissza kötőjelén üldögél. Leveleket irkál, küldözget két rég kimúlt kutyájának.
Endrey-Nagy Ágoston versei
ami fehér eljöttek a hóludak dús tollukban csillagok melegével amikor a föld megfagy kivirágzik az ég mondták kardfogú nagymamáink monolit leszek anyám a napfordulókon bekennek vérrel érezzen emberízt az űr és küldje le a hóludakat kegyelmesen vegyél a tiszafából és ne érezz fájdalmat * elém hozták a lányt akit halálnak szólított a fenyves végtelenül unottan nézett rám elvonultam az erdőbe egy hétre gyomorsav buzgott fel a torkomba mint a fák nedvei tavasszal nem szóltak hozzám hiába vártam a hóludak eltűntek a fagyott tetemek kiolvadtak ideje visszatérnem anyám a szemhéjamat vastagon bevonta a szikkadt gyanta úgy elmesélném miket láttam de nem találnék haza végül is jó itt a bomlásszagot idehozza a tavaszi szél sötét van mint a ludak szívében a mellébeszélés éghajlata rénszarvasok ösvényei homlokomon zuzmón taposva közeledik az éjszaka felmérném a lehetséges menekülőutakat de törpefenyők kúsznak a liget sétányaira a murvát mozdulatlan egerekkel szórja tele a szembenézés kevés szóval tudod kifejezni a hulladékot annál többel a kéket mindez csupán illúzió nem lankadhat éberségem az alapszókincs hiányaitól gleccserszürkének mondod a telefonom csak hallgatsz ha a gejzírturizmusról kérdezek jól kezeled a kérdéses helyzeteket az utadba kerülő dögöket az avarba rugdalod a körforgás szempontjából hasznos a körforgás és a kegyelet összeegyeztethető megállsz letörlöd tornacipőd aurora borealis a fantázianeve mondod exkluzív colorway újrahasznosított gumitalp neonzöld fenntarthatóság szavaidból kifújja a hangszínt az állandó szél felhúzom a kabátom cipzárját minden látszat ellenére távol a tundrától is fel kell készülni a több hónapnyi sötétségre vannak hegyek felavattak a rénpásztorok és mint egy tajgai népdalban békének kellett volna költöznie belém ehelyett tágra nyíltak szemeim befogadtam a tiltottat az embertelen nem volt többé táj csak az alakok különváló zsibongásai vannak hegyek amik eónok óta tudnak a lábuktól fakadó két ágról a láthatóról és a látottról hósapkáik alól ellátnak addig az időben ahol ezek metszik egymást eleinte alkalmanként később cikázó összevisszaságban mint hallucináló hermelinek nyomrajza a hóban végül egybefolynak egyszer bent tartott lélegzet ez a vidék földbe gyökerezett lábam nem járhatom be egyetlen pontból figyelem suta érzékeimmel a hegyek ormótlan fenségével nyugtatom magam pedig azért sóhajtják le hozzánk a telet mert nem békélnek meg mozgásképtelenségükkel vannak hegyek beláthatatlanul messze tőlünk
Láng Orsolya versei
Damiel és Cassiel Itt maradtam két kalapos férfival, akikre ráhagytál. Akiket rámhagytál? Önkéntelen gondoskodás a menekülő részéről. Alá volt már aknázva itt minden. Az egyik azóta elkezdett verseket írni. A másik már nem akar meghalni. Néha megsimogatom a fejüket, mert szomorkodnak. Voltaképpen jól elvagyunk. Közben kitört a háború, és ez már nem csak egy idióma. Rakéták és menekülő civilek. A felelős férfiak rebbenetlen szemmel szavatolnak a békéért, miközben csorog a szemükből a könny. Dehát ezt óvóhelyedről te is láthatod. Remélem, erősödsz. A jel Rövid időn belül már másodszor szólítják ugyanúgy másképp. Mintha összetévesztenék valakivel. Pedig sem az a narkós, aki egy maga után vonszolt foteltől várt gyors anyagi segítséget, sem a szálloda portása nem tudhatta a magában ismételt nevet. És mégis. „Nem, nem én vagyok.” „Nem, nem én vagyok.” A harmadiknál vajon megszólal a kakas? Legyőzheti valami, amiben hisz? Pénzt ad drogra, ottfelejti a pulton a szobakulcsot. Felismeri, hogy egy név hordozza, amelynek betűiből kirakható a szó: szeret. Elfogadja, hogy ez átírja addigi körvonalait. A hangyáknak Emberek, nem hangyák vagyunk. Életünket nem bolygatja meg egy nyitva hagyott mézesbödön. Nem a mértékletesség és nem a mohóság hiánya, nem a józanság szava az, ami megóv. Ebben nem különbözünk az aprók rajától: mohóvá tesz a jóbakóstolás. Csakhogy nincs egyszerre annyi jó köröttünk, hogy partot vesztve belevesszünk végül. Az ízetlenség szigetei itt-ott rendelkezésünkre állnak megpihenni, kifújhatjuk magunk, és új erőre kaphatunk e színtelen szirteken. Ha belefeledkezéseinknek volna sűrűsége, szűrhetné szemcséink undorodva másnap egy nagy élősdi, ki tiszta mézre vágyik. Megfejtések Beúszni a három toronyig azt jelenti: eltávolodni a parttól annyira, hogy visszatekintve előtűnjön a domb fölött a csillag, a kakas és a kereszt. Gyönyörködünk az arányokban, kis örvényeket képezve testünk körül a jelek együttállásában gyönyörködünk, mintha vízszinttel együtt emelkedő bólyák volnánk, és egyszerre egy háromszögelést végző teodolit, és ha nem háton úszunk visszafelé, mert gerincünk bírja még az ívet, láthatjuk elmerülni is a falu egét tartó cölöpöket. Maradni még egy napot azt jelenti: értelmet adni a formátlannak. Lapát hátával döngölni falat, északi és déli bástyák sarkait, metszeni kaput, ablakréseket. A mozdulat beépül, kötőanyagba néhány bogár. A kéz alá dolgozó kéz önfeledt. Hátunk mögött a tó hadsereg, félreérthető délibáb, csillámlik, mindenképp valami nálunk erősebb. Elárasztjuk a vizesárkot, pillanatig higgye: védelmünkre lesz. Erődöt építeni azt jelenti: maradni még. A távolról hideg közelről meleg. Virágok Fel-felkapják izgatott fejük. Különben ki se látszanak. Ahogy a csüggedés rajtuk üt, kipergetik magvaik. Dehát a mag: folytatás! Csillog – hiába tapasztja le – csillog. A másik pedig egyre ügyesebb: már nem sodródik ki, még lendületből visszakapaszkodik. De szépek, nézd. Nézd: hogy kínlódnak!
Szente B. Levente versei
A bizonytalan létűek mire megismertem önmagam átrágtam magam a Biblián más szent könyveket is kiolvastam végül a sort a Rámajána és a Mahábharata zárta és jött még egy biológia tankönyv ami még iskoláskoromból maradt meg (azt is kifizettették szüleimmel) így rájöttem hogy mindig a bizonytalan létűek halnak ki előbb – ahogy tanították régen mert az élet már csak ilyen mi tagadás – az ember nem esett messze fajának fájától a többiről jobb nem beszélni
A szeretet különb emlék hallanod kéne amikor megszólalnak a virágok fejem fölött amikor felhő énekel az emberek egyre többet beszélnek rólam neked azonban tudnod kell az nem én vagyok te dacból falakat építesz messzi égbenyúló hegyek tetején a sűrű ködben laksz mint ama régi földre szálló dörgő hangú istenek én csak az elmúlástól féltelek az írások a hagyomány téged nem tanított ki elesik annak nyújts kezet a szeretet különb emlék egy napon bármivel emlegetni mi volt van és lesz mit ember teremtett nem lehet élj és keress és kutass és szeretve légy – emlékezz – a végén még bármi lehetséges ha a jóság világa te vagy magad írod s megéled újra meg újra a legszebb meséket
Vajda Zoltán versei
Születésnapodra (bocs, Attila...) Huszonhét éves lettél Te, Meglepetés e versike, „öreg Szöveg”. Ajándék, mellyel meglepem Érinthetetlen kedvesem, talán, no lám! Volt egy február tizenegy, s egy oktondi színházba megy, szegény legény. Egy sor szélén gyanútlanul Üldögél, figyel, meglapul, ámul, bámul. Elhangzik sok-sok szerzemény, Megszólítja egy tünemény: Bla-bla, bla-bla. Ettől kezdve sorsán pecsét, Vágyviharba veti fejét sután, bután. Születik szonett, szívbéli. Aki írja, nem kíméli saját magát. Májusban nagy asztal körül. Néhány szónak is úgy örül, nagyon, nagyon. Még ha beszélt is zöldeket, haragudni rá nem lehet, feles- leges. Búcsú, mellkasi fájdalom, „Tudom mi ez és jó nagyon...” Tömény remény. Elmúl a nyár és ősz és tél, belém fészkelni nem késtél, szevasz tavasz! De hát nem rólam szól dalom, Horrorsüti viadalom, rémes krémes. Kívánok sok szülinapot, S aki kívánja, azt legott feled- heted.
Toprongygőg? Szabadság. Nyár, tenger, part, három zászlórúd. Pimasz szélben mindük koszlottan vergődő aligtrikolórt tart. Folytonossághiány több bennük, mint anyag. Ez miez? (morfondír) Honfiús toprongygőg? Ráadásul köbön? Vagy omázs hajdanvolt, tán dicső, tengeri csatákat megsínylő árboclobogóknak? Vagy egy újragondolt forradalmi jelkép: nagy lyuk köré cibált kis zászlómaradvány? Vagy természetanyánk hisztériájának erőfitogtató truvája: „Ezt nektek!...?” Megfejtést szabadon választhatok bármit. Vagy tán hinni, hogy a választás szabadság, nem-e gőg ez is, a toprongyos fajtából? S mint „a széles fejsze”, Kierkegaard mosolyog. p.s. Talán a gondolat hatalma, de másnap a zászlócafatok már nem voltak sehol.
Huszonhat évadot húzott le a nagyváradi Szigligeti Színháznál, de ennél is többet jelentett, hozzátartozott a város képéhez a biciklis ember, az ügyelő. Vajda Zoltán, a pályaelhagyó gépészmérnök, a megrögzött Nagyvárad-lakó. Tragikus baleset érte július végén, hegymászás közben, a Retyezátban. Ötvennyolc évet élt.
Szenvedélyes moziba járó ember volt, aki 1994-től 2009-ig a Bihari Napló napilapban rendszeresen közölte kiváló filmkritikáit, filmjegyzeteit. Amit kevesebben tudnak róla, hogy verseket is írt, legutóbb 2019 nyarán publikáéltunk tőle, még a Váradban. Két, eddig közöletlen írásával búcsúzunk tőle, köszönet érte gyermekeinek. Hiányzol, Vézé, nyugodj békében!
Életrajzi kísérletek (versciklus-részlet)
A szörnyeteg Meg akartam mutatni a lányomnak, milyenek voltak a léggömbök az én gyerekkoromban, milyen volt az, amire annyira vágytam, ami után vigasztalanul zokogtam, miután letekeredett észrevétlen a csuklómról a cérnaszál, amivel a lufiárus megkötötte, meg akartam mutatni neki, és az egyik nagyáruházban végül tényleg találtam pont ugyanolyan nyúl formájút, nagy hurkás fülekkel, vittem haza, aztán félrevonulva megpróbáltam felfújni neki, de nem sikerült, alighanem héliumra lett volna szükség, a tüdőm nem volt elég, elkezdett ugyan megtelni akár egy vizestömlő, de nehéz volt, lefelé húzta a kezem, és a fülek egyáltalán nem duzzadtak meg, úgy nézett ki végül, mint egy patkány, és még patkánynak is visszataszító, csupasz kék féreg, undorító arckifejezéssel, szétálló, pengeéles fogakkal, mint ami épp cafatokra akar tépni egy másik lényt, hogy fölzabálja a zsigereit, kiigya a vérét, lenyelje, megeméssze mindenestől, ezt mégsem mutathatom meg, gondoltam, leeresztettem gyorsan, és elrejtettem egy fiókba, a szörnyeteg azóta is ott lapul, összeaszott kék pofával a sötétben, a megfelelő pillanatot várja, hiszen ismeri az időt, tudja, hogy egyszer eljön, és ahogy ő, ugyanúgy tudom én is.
Rétegek A házak előtti kitaposott ösvényt először pallókkal fedték be, majd a pallók helyére összetoldott betonlapokat fektettek, amikor ezek már nagyon töredezetté és hiányossá váltak, az egészet leöntötték aszfalttal, ez volt az a réteg, ahol én bekapcsolódtam, de nem végeztek különösebben jó munkát, a forró anyag rögtön átvette a betonlapok hibáit, és éppoly hepehupás lett, mint aminek a kijavítására szánták, egyik-másik betonkocka szürke sarka át is ütötte a fekete anyagot, máshol a gödör, gödör maradt, hamarosan a gaz is feszegetni kezdte a repedéseket, semmi nem lett jobb, semmi nem lett rosszabb sem, de nem is erről szólt ez a változás.
Középkor Egy online boltból rendeltem egy új, kék tornacipőt magamnak, mert meguntam az előző kék tornacipőmet, és amíg a visszajelzést vártam, arról olvastam egy cikket, hogy előző nap hány fiú égett el elevenen néhány száz kilométerre tőlünk, a középkorban élünk, de hát nem is létezett középkor, az idő széttagolhatatlan, és babona csupán, hogy telik, mi telünk, lángolnak a fiúk, lángol a feszes bőrük, olvad a szép, szögletes húsuk, délceg arccsontjuk kibukkan a fényre, és hiába üvöltenek, a torkuk is lángol, pernye a hangjuk, megjött a visszajelzés, lesz egy új, kék tornacipőm, nem tudok tovább olvasni, véget ér, véget ér ez is, és úgy folytatódik.
Keszthelyi György versei
Négysoros A földi élet kiegyenlítetlen értékpapír az égi tőzsdén, a szeretet prímszám, csak eggyel és önmagával osztható. Weboldalak - a kiút hőmérséklete - Árnyékos és napos weboldalak, pár virtuális bakancsba sajtolt temérdek irány, hasonlatosságotok labirintusában, a zsalugáterek mögött keresi tiszta színpalettáját a virág. A kertész nem alhat, virraszt a memóriában. Kijelzőre szegecselt nap, processzorba táplált hiperaktív ragaszkodásod beleéget a földbe. Ádám voltam Ádám voltam a diófa alatt, keserű első ember, te pedig megállóm, stációm, a nyaranta a kamaszodó Ádám ott virrasztott a gyümölcsösben, Keresztúron, az ördögök és a lidércek birtokán. Megelőztelek, nagyanyám, reám tapadt az éhes föld, fal, zabál, rója ráncaim, belőled közben kert nőtt a dombig, az oldódó test biohulladéka fákat és bokrokat fiadzott, zsenge, kis relikviákat. Úgy sorakoznak, zöld fegyelemben, mint akik tudják, a szellemidézők nem ismerik a tüzelőt, hát belőlük is fejfát, öreg Ádámnak Öregistenhez vezető útjelző táblát eszkabálnak.
Tőzsér Árpád versei
Az ételkihordó Az ételkihordó körbejárja revírjét, sorra tölti az eléje került vályúkat, madáretetőket. Nem szereti a tél tejlevessel leöntött csúszós útjait, s a kemencenyarakat sem szereti. Ha megkérdik tőle, mi a kedvenc étele, azt feleli, hogy a zabpehely- felfújt, az terheli meg legkevésbé a hátizsákját, plusz nem csorog és nem maszatol. Kuncsaftjai viszont feltehetően más véleményen van- nak, mert mikor mobilon jelzi ne- kik: itt az abrak, s az őzlányok, ri- góasszonyok, elöregedett rókabá- csik az alagsori vackokról, s a sok- emeletes fákon ringó fészkekből eléjárulnak, borjúpörkölt-takarmá- nyuk messzire illatozik. Belek szi- matolnak, agyak korognak, agyarak töprengnek, s az ételkihordó eloldja biciklijét egy szőke bikkfa törzsétől. alumíniumhonvágy a térben az az alumíniummal fedett gazdasági épületsor létezik legkevésbé, ahová sokáig bármikor megtérhettél. akkoriban főleg a kétféle, a mágneses és az elektromos mezők flórájának hiánya zavart. de az alumíniumtól minden kitelik, mondtad, csak a kölcsönös vonzás nem. ott, azok között a valószínűtlen színfalak mögött fogtad meg neki először. hagyta, nem érez semmit, mondta. akkor a két érintő közül az egyik alumíniumból van, mondtad, és hogy te csak a szedéstükörben látod a nőket, s mindig egy másiknak törlesztesz. meg hogy a saját gravitációra a törpecsillagoknak is joguk van. lefolyt róla, mint a vízcseppé dalmahodott pára az ablaküvegen, vagy a fattyúsor a tele oldalról: egy fémfejőszéken szeretkeztetek.