MISZTÉRIUMJÁTÉK imádkozz a menyéthez ha éjszaka beoson hozzád és torkon ragad ne fájjon annyira a rókát kérd hogy bocsássa meg amiért néha elfelejted hol a helyed ó tenger nézz ki az ablakon mi várunk rád hogy eljöjj és itt kavarogj a parkolóban ahol nyaranta farmerben és pólóban rúgtad a labdát és irigyelted azt aki járt a balatonnál most széles lombú fák hajladoznak már nem ülnek öreg szivarok a padon kártya sakk itt nem játszik senki csak jönnek és mennek de főleg mennek aki teheti elpályázik innen pedig nem lenne rossz hely már a hatodikról is elég messzire látni és aki a tizediken lakik biztos lehet benne hogy erkélyére nem dobnak csikket fentről a róka mászik csak fel a házfalon a menyét kopog be az ablakon TALÁLT FOTÓK ott vagy a képeken ott vagyok én is a régi szobákban micsoda zene szólt micsoda élet micsoda idők emlékszel még hányan laktak a házban hányan aludtak reggeliztek hányan nevettek néha valami semmiségen hányan tervezték hogy most már végleg elmennek innen de maradtak mert hova is mentek volna aztán mint egy annyiszor félredobott regényben végül mindenki elköltözött üres albérlet a szív fiatal és örökre alulöltözött
Címke: versek
Czilli Aranka versei
Teljesség És a hatodik napon szétnézett, és keseríz járta át, látva az ürességet. Lehajolt és maroknyi porból templomot gyúrt, hófehér katedrálist. Tenyerébe dombok simultak, kerekedtek idomok, völgyek homorú lankáiba ült a titok: a vágy bevonta falait, mint láthatatlan máz. Gyönyörű templomot gyúrt, tökéletest, s hogy beleköltözhessen, bele lelket lehelt. A teremtett világ teljes lett. Esendő a tökély: ember, aki meztelen. Braille-idill Mint aki megvakult a megmagyarázhatatlan fényben, ujjbegyeimmel olvaslak - boldogság bőrkötésű verseskönyve. Megtanulta bőröm a bőröd költészetét - anyajegyeidből olvassa ki: az élet csodaszép, mióta öledbe hajthatom megvakult fejem. Ujjaimmal könyörgöm: soha ne engedj el! A gyöngyhalász álma Alászállni a sötét mélységekbe áramlatokon és hínárok rengetegén átvergődni és a felkavart tengerfenéken azt a kagylót – az egyetlent - megtalálni felhozni és elrejteni a világ szeme elől - benne az igazgyöngyöt – az egyetlent - megőrizni jól szeretni ez a vágyam – az egyetlen.
Gagyi Judit Eszter versei
Nincsen címe még 4 éves sem voltam, amikor cikóriát szedtem és lerajzoltam az egész családot az aszfaltra. mint valami ufókat. mert olyanok voltunk. aztán töltögettem az üres vizet egyik fazékból a másikba, nem főztem semmit, de utána loptam is. rózsaszín volt a kezem a marcipántól meg az építőkockától, mikor úgy megraktak, mint a lovat. bátyámmal sokszor egymás helyett vittük el a balhét: osztoztunk még a fakanálon is. meg a csípős fekete fenén. aztán felnőtt fejjel hallottam nagyim, azt mesélte, sosem akartam elaludni, mert amikor már kívülről tudtam az egész meséskönyvet, neki kellett kitalálni őket. öntsd ki a keserűséget, és engedd be az embereket. még csak az első rend ruhát vettük ki a szekrényből, hogy valakit felöltöztessünk, mikor huszonöt évesen még az ő ölében sírtam. Urban snowboard Nem megy olyan könnyen, ha nem tervezte az ember. Csak kergeti az álmokat kócos hajjal, foggal és letört körömmel, rágyújt egy ceruzacsonkra beesett szemmel, kinyomtatja az időjárásjelentést vonatjegy helyett, aztán csak arra tud gondolni, hogy idekint minden olyan egyszerűnek tűnt, de a mazsolaarcú nénik a mínuszban épp a kimosott nejlonszatyrot teregetik, és lám, az emberek ma kabátot adtak az elefántjaikra. Te a buszon egy szerencsenyullal is beérnéd, ahogy ismeretlen könyökök közt dülöngélsz jobbra-balra, mire magadtól is rájössz, hogy ha ezt is ilyen komolyan veszed, sok mindenre meg fogsz ám haragudni egy nap alatt. Reggeli fitnesz Megyünk a Pece-parton és a vészjósló madarak azt károgják, hogy saját magunkon fogunk átesni, ha túlsietjük a lépésünket. Egyesek a túlparton már fitneszből isszák a reggelit -- persze, tőlünk távol áll a sport, mi féltjük magunkat mindentől, mint aki allergiás. Kár lenne értünk. Inkább álmunkban sétálunk még 27 emeletet hazáig, mert ha netán megbotlunk, így mégiscsak a levegőben fogunk hasraesni. Mint a károgó madarak a reggeli égen. Bömbolő csecsemők rózsaszín traumák közt. Persze, tudom, bármit megtennél, hogy elhallgattasd: de semmi esetre se rázd. Szoktam én is vakarózni 30 emelet gyomorideg, némi zakatolással és kézremegéssel; olyan a rossz hír, mint a koffein; még tettem egy kockacukrot a kávéjába -- meg az együttérzésemre. Olyan ez, mint amikor vakarózó kutyát látsz, de nem muszáj mások bolháját a saját bőrödön hordani.
Varga Balázs versei
A Kígyó, a Tyúk, Mari és János nagyapám nagyanyám egy nádas mellet laktak a kígyókkal vesződtek folyton ők voltak a szomszédaink nem voltak jó szomszédok mindig kéretlenül jöttek vitték is a naposcsibét máskor csak úgy a semmiből rossz nyelvük Marira sziszegett lehet így hívni őket szomszédok de úgy is ahogy ők hívták az ördög maga az alvilág lényei amit Jézus sarúja eltapos igen ez volt nagyapám Jézus Sarúja János máskor csak úgy Varga miután vassvillával megölte a kígyót kitette az aszfaltra az autók elé mert csak akkor múlik ki mondta ha a Nap már lement aztán ordított a tyúkokkal repült utánuk szalmakalap szerszám kő és féltékeny volt gyűlölte a csütörtököt Mari akkor ment piacra sajnáltam a tyúkokat annál inkább a kígyókat Isten hasra kényszerített teremtményeit rájuk gondolok mindig ha hasra kényszerülök a kígyókra a tyúkokra Marira Jánosra és látom is őket egy napsütötte tornácon ülnek együtt igen ül a Kígyó a Tyúk Mari és János egy zöld padon és valami mély egyetértésben egy számomra még ismeretlen nyelven beszélgetnek ropogósat kacag Mari ahogy itt már csak én tudok Hárman egy autóban nincs miért aggódnod megéreztem a hűség felelősségét vigyél majd halászni magaddal ilyeneket hazudott a kicsi szád mert végülis hazudtál és hazudott benned ő aki benned lakik kénye kedvére oda teszi a bútorait ahová akarja asztalát az ágyadra fotelét az asztalodra székeidet ki is dobja már ülnöd sincs hova fáj is a hátad rendesen látod mindig leveszem rólad a terhet hogy ezt velem nem te hanem ő csinálja ennyire jó lennék kétlem nem akarok az lenni jó lenne lábra állni és páros lábbal kirúgni a homályt az ablakon s ha visszajön az ajtón lámpát gyújtani neki de nem jóságból hanem hogy egyáltalán ne legyen tűnjön el szívódjon fel menjen haza az anyjához a sötétséghez és diskuráljon vele a ködről vagy amiről akar és hagyjon engem békén az éjjel azt álmodtam hogy te a homály és ő a köd jól megvoltatok és nekem fájt nekem nevem sem volt azt kerestem egyedül egy sofőr nélküli autó hátsó ülésén miközben gurultunk az ölelkező homályban és ködben arról beszéltetek hogy mikor vajon mikor születik már meg a gyermeketek a bizonytalanság úristen gondoltam én leszek majd az a megszülető de aztán lenéztem és láttam hogy lóg a nyakamban egy dögcédula lefordítva nem fordítottam meg nem akartam látni a kettős- pontok utáni űrt a semmit de mégis valahogy nyugodt voltam mert volt testem veletek ellentétben és arra gondoltam hogy egy testben keringő semmiből egyszer csak lehet bármi
Varga Melinda versei
Önmaga elől Híg dél lépked a fák között, avarból sző magának barna kabátot, csipkebogyókból apró gombokat varr rá. Készül a hűvösebb napokra, jégbőröző pocsolyákba süllyed, menekül a saras ösvényeken, kutyává változik, kővel dobálják az emberek, csak fut, csak fut, lobog rózsaszín felhőhaja az égen, homloka fehér deret izzad, csak fut, csak fut, megállás nélkül önmaga elől vagy versenyt az idővel. Akklimatizáció A maszkok helye az arcokon megmaradt, mint a fürdőruha nyoma a nyári bőrön, a természet alkalmazkodik az alabástromszínű közönyhöz, és úgy gondolja, semmi szükség illatokra, a kerítésekről lecsurgó lila orgonákra. A tavasz elmarad, a fűben ciripelő tücskök ezt már tudják, szólnak a pipacsoknak és a levendulának is, hogy néhány napon belül tikkasztó nyár következik, a fény perzselni fog, ólomgolyók hullnak az égből.
Vörös István versei
MIKOR APÁD ELŐSZÖR BIZONYTALANKODNI LÁTOD Ha bizonytalan az apád, bizonytalan lesz minden, ahonnan jöttünk, és hová ő kéne elsegítsen. Nem tudja mit mond, mit csinál, és nem látja, hogy látjuk, keresve semmit nem talál csak kátyút, kátyút, kátyút, rögtön belelép s elhasal. A legnagyobb csalódás, mikor az apa nem apa, már nem érti a módját, hogy kicsit óriás legyen, úgy adjon biztonságot, uralkodjon az életen: mi áldás – és nem átok. Sajnos mindent tudnia kell, nehéz apának lenni, a végén mindig kiderül, hogy csak esendő férfi. EZT A HÁBORÚT MÁR SZAVAKKAL VÍVJÁK Kilövök egy hazugságot, a fél világ ettől tátog! Megy egy álhír-sorozat is, benne minden vessző hamis, potyog a sok rémhírbomba, egyenest a mélytudatba. Berobbantja az önzésed, jönnek a mesebeszédek, eltorzított igazságok, félig tetszik, félig átok. Nem tudod, hogy mire hallgass, amit sugall a hatalmas, az nem olyan bonyodalmas, de szétszaggat, mint a farkas, vagy inkább eltévedt bomba: ne tekints a hatalomra, csak a saját hibád firtasd, így játszik veled az ordas megtévesztés, rőt hazugság, megfogja a füled botját, az orrodnál fogva vezet. Nem látni most, nagy élvezet. Nem látni most, pedig látszik, séta haláltól halálig, sebesülés oda-vissza, vér ömlik a szavainkba. EGY KIJEVI KÜLÖNFÉLE HÍREKET HALLGAT Aranyfény, kupolák, angyalok, ámulat, Kijev ma a világ, vagy amilyen marad, ha ledől, ami áll. Beomló égfalak, rakéta, hőhalál, egyetlen pillanat, amikor Istenhez csapódik egy szilánk, lélek a lélekhez, az űrhöz a világ, Kijev lett az a hely, ahol elkezdődik, a semmi jön közel, egészen a földig, azt mondják, rossz hely ez, vad és félelmetes – nekem az otthonom, a többit nem tudom, nem hiszem magamról, hogy túl gonosz vagyok. Mindenhol harang szól, nem nagyok a nagyok. Aranyfény, kupolák, angyalok, ámulat, Kijev ma a világ, vagy amilyen marad.
Mircea Cărtărescu versei
ne kiáltsd sohasem segítség nem tudom mi volt a szándékod velem (nu ştiu ce-ai vrut cu mine) nem tudom mi volt a szándékod velem de lásd nem jött össze neked rossz anyag elfuserált szabás bukás megfellebbezhetetlen gyümölcsfa amely nem termett gyümölcsöt só amely nem sóz többé vagyok mintha nem is léteznék potyára adok árnyékot a földnek lefekszem arccal fölfelé a földedre figyelek hogy lássam miként jelenik meg a csontváz az esőben a hőségben tiszta csontváz leszek a felhőid alatt lehet hogy ezt akartad lehet hogy összejött neked mégis nem szeret (nu mă iubeşte) nem szeret senki miért is tenné? én sem szeretem magam ha nem éltem volna sohasem senki nem vette volna észre ahogyan senki nem veszi majd észre amikor már nem leszek nem vagyok fontos a saját szememben másokéban miért is lennék? de akkor ha fáj miért miért vergődöm és ordítok? körülöttem senki nem érzi hogy eljött a fájdalom a világba akkor vagyok fontos a saját szememben akkor ordítok akkor vergődöm a fájdalom életet ad nekem a saját fájdalmam gyermeke vagyok semmi egyéb ő ad húst rám ő ad csontokat szeress te engem szenvedésem amikor senki nem szeret szülj a világra engem én anyám te megtörve (obidit) megtörve erőtlenül mindenki martaléka megtaposva mindannyiszor ahányszor valaki letapos másokat megkövezve mindannyiszor ahányszor valaki megkövez valaki mást megtörve lankadtan mindenki martaléka szétverve vérrel átitatott ruhában csatakos hajjal ezer évszázad vére rajtam széttörve élet (viaţa) élet halál szomorúság a tenyér vonalai a hang feküdni fogok, nem sok idő múlva (voi zace cândva, nu prea târziu) feküdni fogok, nem sok idő múlva egy fehérre festett vaságyon függöny által felügyelt műszerek magányában még mosolyogni fogok mert a test mosolya a lélek ártatlanul és tisztán fogok feküdni gonosz gondolatok nélkül öntudatlanul egy tárgy mint az ágy mint a műszerek de azért még alig látható mosolyt grimaszolva a húsommal azután a függönyt elhúzzák és egyetlen különös arc mindent be fog tölteni a maga dicsőségével és letörli a mosolyt az arcomról összeégve fogok eltűnni nyomtalanul csak az ágy csak a viaszos vászon csak a függöny csak a műszerek Visky András fordításai
Szente B. Levente versei
Miféle válság „Nem enged be mást, csak a szelet, hogy a tükörre tűzött halottjait kirepítse, és ott fenn temesse el őket, égi gödörben” (Vénus Khoury-Ghata: Nem enged be mást…) válság – miféle válság csak kapzsiság van amiben háború dúl szenvtelen követ s folyat léha papi áldás tükör nincsen ami igazat mutatna miként adjon mentőövet vajon melyik az az óra amelyik jön kong és üt és ver csönget és harangoz ha eljönne az idő aki majd a többi dobozt a mindenféle szerkezetével együtt ébreszteni fogja ki tudja angyal-e vagy ember jön ki aztán ébresztőt fúj az esztelenségnek vége legyen mindennek ami nem emberi megálljt parancsoljon eddig csak a halottakat örökölted temetted s megszenvedted a tieid lassan nem lesz talpalattnyi földed sem a másokéra – az élőkre és holtakra éppen most a tudtodon kívül előfizetsz Ne félj ember leszek majd egy bogár agyában ha a tudomány nevében egyszer gombostűre tűznél ne félj – majd azt álmodom hogy szabadon szálló lepke vagyok miképpen gyermeked is körötted a fényben ugrálva Ezredvégelőtti apokrif variációk egy címre: „A szörny a katedrális falán egy parazita” – Selmeci György furcsa képződmények lettünk az ember nem hasonlít már a lóhoz nem olyan mint egy veréb rózsához majomhoz delfinhez vagy darázshoz köze nincs sőt nem ingere semmi láthatatlan lénynek és a széna illata is valamiféle ősi füstemlék lett tán a büszkeség ezen reflexét csak gyenge akaratú költő ha idézné elviselni hogy mindannyian feltámadunk a mennyben paradicsomban valami új testben a gépekben is ismerős bűntársat keresünk mert az antik viselkedésformák alapján lesütött fejjel önigazolást keresve mindig másra mutogatunk sok ezer éve így hát hova tovább – jóhiszeműen csak kérdezem megégettük a könyveket a krisztusokat öltünk halomra dicső népeket szent nevedben jól tudod mit érdemel az ilyen hogy is mondjam – már nem vagyok olyan biztos ebben az egészben gyermekeim legalább ti ne ne építsetek hamis katedrálisokat az egyetlen ajtó mit kinyithattok az a szívetekben
Nagy Evelyn versei
Mennem kell, vigyázz a szobanövényekre Mennem kell, vigyázz a szobanövényekre. Van egy képem rólad, ahogy ülsz a sötétben. Egy cetlit tartasz, amire zölddel fel van írva, hogy Ez is egy halványnarancssárga, üres térélmény. Csak éppen annyit, valamit a virágokról, hogy téged is néznek alvás közben a tejfogú angyalok, hogy alkoholban mezítláb, csendes köveken. Régi viharok ébrednek most bennem, távol még az ébredés: homokon át, izzadt éjjelbe. Minden is néha kicsit ilyen kell legyen. Univerzum A bennem élő gyógynövénykert is én vagyok. Milyen lehet csak neked jelenteni valamit? Olyan vagy, látom, mint fekete, langyos vizeken a fekete, langyos látóhatár. Szülővárosom gyűrött ruhák a pocsolyában, rohadnak az épületek, kevés húsra túl sok vér jutott és a busz is mindig késik. Hűvös helyeken Talán soha nem is válaszolok, és majd valamikor, egy borba mártott estén megkérded, hogy akkor, szombaton, miért nem írtam vissza, én meg nevetni fogok, olyan igazi tévébe illőt és odasúgom, hogy hiányzol. A kemencénkből elmenekült a nap, már egy ideje a mosolyom sem melegíti fel a szobát, mint akkor régen, egy versedben tette. Te vagy a hipokraták királya. Már tavaly ősz óta látogatni sem jársz át, könyörögve kérni, hogy engedjelek be. Ha most jönnél, én könyörögnék, hogy gyere be, s vesd le magadról emberköntösöd. Vérkeringő Mert ebben a kontextusban teljesen mást jelent a létezés, hogy a mellkasod emelkedése meg a nevetés a temetésen. Érdemeltél volna még egy pillanatnyi csendet, ma már merek pontot tenni a nevem után. Táncospárok halk öngyilkosságára alszunk el, s koccintunk az asztalnál. A felismerés a nehéz, az elfogadás: hogy minden csókunk halva született. A kezemet fogod és innentől kezdve nem is vagy más, csak a pont a nevem mellett. Sírgyalázás A szemem fénye legalább instabil, a jelenlegi állapotomat megszoktam és meg is untam egyszerre, ilyen üres lebegés, lebegő. Mondhatnám, hogy valami tompa önkifejezés, de nem tudom kinek a gondolatai. Én sem olvasnám el, hosszú és helyenként agresszív, csak nekem szokott tetszeni. Nekem szokott tetszeni. Hogy elhagyott petróleumsárga vagonok oldalára karcolom a neved. A saját hányásomban mászok, és talán igazad volt: tényleg akvárium alakú a szívem. Ami felvágja az eget Kékre horzsolt álmokat vonszol magával a víz. A filmet, amit nézünk: a címét régebb a kezemre írtad. Halványvörös véraláfutásokról meséltél, aztán a nyakamba súgtad a kedvenc szavad. Kiakasztom magamat száradni, a bennem növekedő lényt, amiről csak én tudok, mert érzem, bennem van, nem csak kilenc hónapig, életem végéig, hogy a halálos ágyamon majd cseresznyepálinkát inhalál. Beletöröm a hideg tavaszok torkát, úgy mártom ki az aranybarna avart. Bennem zuhanások vannak elrejtve és a háború sebesültje is én vagyok. Zsákutca Látod, lassan mi is allotróp módosulatai leszünk a tegnapnak. Az anyák mindig kitakaríttatják a szobákat, ha jönnek vendégek, de igazából hozzánk sohasem jönnek. A halál nem művészi, a halál az üres kéz, az alagsori szobába pillantani, innen fentről, ahonnan nem látszanak tisztán a terek. Nem félistenek. Ide akartam. Lényemből lényedbe. Emlékszem, írtál valamit a hormonokról a nevem mellé, meg az esős napokon, hogy nálunk mindig esik az eső. Már megint létezel. Mert ott van az az ember, aki minden nap térdre kényszeríti a holdat, akinek a neve zsákutcával kezdődik.
Nagy Evelyn-Adrienn (2008, Marosvásárhely) a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban tanul, egészen kicsi korától vonzotta a költészet. Hamar megtanult írni, olvasni és azóta nincs megállás.
Kerényi Tamás versei
nem történt semmi ezen a napon nem történt semmi, kenyerem beleesett a sajtfondübe, egysoros görkorcsolyán keringtem az utcán, még egy utolsó bevásárlás, kávélikőrt ittam anyósommal, miközben a kívánságokat, miket előzőleg apró cetlikre írtunk fel, olvasta fel egymásnak a család. drónt reptettem a lakásban, este a többiek elmentek karácsonyi fényeket nézni, és ottmaradtunk Katával az üres lakásban, és a hirtelen befagyott idővel, nem is tudtunk mit kezdeni, aztán feltekertük a fűtést. azt hiszem azok a legjobb napok, mikor nem történik semmi, amit nem is lehet megírni, amiket elfelejtjünk majd, mert semmi különös se volt bennük, csak megtörténtek. elillanó füstöt, bódító merengést, puha takarót hagynak maguk után, mint egy álom, ébredés után. udvarias félrenézés tudom, hogy most nagyon furcsán viselkedem, de nem tudok mit tenni, ezúttal fontosabb ami belül van, mint ami kint, sokszor vigyáznom kell, olyan legyek, mint a többiek. kint állok az áruház mellett, gurulós kosárral ide-oda tologatva, mint a babakocsit szokták. ez speciel a gyerekek kiskorából maradt meg, ahogy az is, ahogy gyakran álló helyzetben, ringatom magam. integetek, nevetek is, bele az emberek arcába, felemelem hüvelykujjam, mutatva, minden rendben, ez az udvarias felrenézés, tanultam az egyetemen, úgy tesznek, mintha nem vennének észre, a sorban állva, fizetés közben. hogy szegény, mondjuk, ahogy kinéz, az is. kapucnis pulóver, szakáll, biztos beteg, talán nem közveszélyes. idősebb forma, elbánt vele az élet, talán bányász volt, vagy gyári munkás, gondolják részvéttel. de ez itt Anglia, senki se szól be. és senki se tudja, lányaim épp karácsonyi ajándékot vesznek nekem, erre fel ez a szokatlan helyzet, először vannak egyedül az üzletben, őket figyelem.