Rejtélyes ügyek Ahányszor el akarok aludni, bekopogtat hozzám valami rejtélyes üggyel a műhelyírnok. Titokzatos jelek érkeztek a világegyetem túlsó végéből, lehet, hogy megdől az eddigi tudásunk, új anyagot fedeztek fel, csak még nem ismerik a tulajdonságait, vér szivárgott egy lakásban a parketták közül, de hiába szedték fel a parkettát, nem találtak emberi maradványokat. Most képzeljem el, csóválja ilyenkor a fejét még egy ideig az írnok, aztán fogja az újságját, és elmegy. Hát igen, úgy tűnik, rengeteg furcsa dolog van a világon. Óriási engedmény Szakadt, koszos női ruhadarabokat aggattak egy létrára, aztán a létrát egy kisebb körmenet után kivitték a házakon túlra, és az út közepére hajították. Ekkor a boltos kihirdette, hogy három napig óriási engedményt ad minden árucikknek az árából, kivéve a szurkot és a sót, mert azok után neki különadót kell fizetnie, abból veszi meg a kormány a katonák bakancsát, vagy azt akarjuk-e, hogy a fiaink mezítláb álljanak őrt a magas hegyekben vagy a hideg vízű folyók partján, és beteg tüdővel térjenek haza, ha letelt az idejük?(tovább…)
Címke: vers
Mit tehettem volna
Mit tehetek Vártam hogy múljon az idő És az idő múlt Akár a gyertya lángja A templomot háromszor megkerülve Mint aki több helyen létezik Szinte egy időben Élek meg több állapotot Érzem a tehetetlenséget Hogy nekem kell mindent megtennem Mintha az én feladatom lenne Hogy felemeljem a kezem Hogy készen mutassam meg őket Nagyon sokszor megtörténik velem Hogy az elválasztást elhibázom És elnyúlnak a szavak Mint kéz a kenyereskosár után Érthető hogy az asztalnál egyedül ülök A barátok Fogták a hivatalos elővigyázatosságaikat És kilopóztak Megfiatalodni Egyedül vagyok és a lányommal beszélek Egy országból ami csak számunkra idegen Amikor itthon voltál Azt álmodtad hogy jó lesz minden Napsütés és melegség És nem mész többé el De nem így történt És elmentél Mert a könnyeken kívül semmi sem Kötött már ide Mert a te országod mindig ezt az utat mutatta Hogy hátra se nézz Majd gyakran fogunk látogatni Időjárástól és járványtól függetlenül És nagyon jó lesz De nem a mi országunkban Amit a vezetők még jobban elcsúfítanak Mint a kopasz vasorrú bábát Beletörődő vagyok De kicsit ideges Mert a dolgok nem úgy mennek Ahogy hiszem hogy jó lenne Sokan hazudnak Sokan dicsekszenek Sokan csak felvágnak Tisztelem azokat az embereket Akik elismerik hogy félnek a haláltól Az összes megélt állapotom közül Egyik sem kegyelmi Ez nem lenne probléma Mert marad hely a még jobbnak Azt mondom magamnak Sok ember tudja hogy ahol vagy ott megtalál Ők azok a barátok akik megkérdeznek És a megfelelő választ szeretnék hallani Amit szívesen várnak Csak a hozzád intézett kérdéseimre Nem találok kielégítő választ Mert ezen a nyáron egy éjszakát sem töltöttem A szabad ég alatt És ezt a gyakorlatot a kortárs havon Kell véghezvinnem Ha hullni fog még életünk során Egyáltalán Nem mindig ugyanaz más évekből más könyvekből Kemenes Henriette fordítása
A lény
A lény mellettem akár szép is lehetne. A WC tiszta, a zuhanytálcában téglahalom, A földön fekete zsákok Ruhák felirattal. Mikor szeretek, Fejetlen próbababa vagyok. A lény mellettem Már vagy a nyolcadik sört issza, És még mindig túl józan A csókhoz. Összeszedi a dobozokat, Mert ez azért mégse kocsma. A lény rozéval kínál, Most először nem hányok tőle. Ő fogta a fejem, mikor berúgtam. Ne félj babám, mondja, Pedig ő is fél, ahogy mindenki. Kecskesajtot eszünk málnával, Egy megfordított kuka tetején. Milyen jól élünk, mondja a lény. Mert ma van, megesszük a holnapit, És meghívjuk rá a fiút, Aki egy autóban lakik. A lény már alszik, Én sosem tudtam mással. Horkolása ütemére bólogat, Karjában a maci. Gyere anyucihoz, motyogja. Nem igaz, hogy a felnőttek Nem néznek mesét.
Gulisio Tímea (1989) író, költő, újságíró. Legutóbbi kötete Emésztőrendszer-váltás (Katapult Kortárs Alkotói Oldal, 2021). Budapesten él.
Bánáti Hanna verse
Írisz Vajon hányszor kell a félhomályban nekimenni a szekrény sarkának, megszédülni, konyhakilincsbe dőlni, kenyérszeletelés, krumplihámozás közben ügyetlenül mellé vágni, rosszul lépni és legurulni az emeletről a lépcsőházban, túl szorosra húzni a láncot, sálat, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem bírja el a test. Vajon hányszor kell szemlesütve kívánni jó napot, fal mellett osonni, mint a rémült vadak, várni és félni, hogy talán nem szólnak semmit, mentegetni, hogy ma épp rossz napja van, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem bírja el a test. Vajon hányszor kell a cinkos hallgatást, együttérző félrefordulást nem szívre venni, magunknak megfogadni, eldönteni, összecsomagolni, mégis megint ott maradni, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem bírja el a test. Vajon hányszor kell utólag sajnálkozni, lélektájt kicsit elszorulni, idővel tovább lépni és örülni, hogy mindez nem velünk, míg a szerelem vég nélkül áradó, mindent betöltő bíborliláit már nem nézzük többé tétlenül.
vallomás
az ilyen részeg ámokfutások alkalmával rúgtam le kukákat verekedtem fotocellás ajtóval audival sövénnyel városi térképekkel fenyőfákkal szemaforral átjáró táblával utcalámpával fallal téptem le magyar zászlót és gyertyatartókat törtem össze egy ortodox templom bejáratánál cikkeztek róla bár még nem tudták – én voltam pár hétig a konfliktus két nemzet között és én sem tudtam – konfliktussá lettem feljelentettek két ámokfutás miatt és letartóztattak egy harmadik közben vallomást írtam és ujjlenyomatot vettek fényképeket készítettek rólam egy tiszt próbált megfélemlíteni és rám kenni mindent amit sikerül majd beszélgettem egy nyugodt fiatalabb rendőrrel aki teljesen el volt képedve hogy istennel szemben ekkorát vétettem részegen húztam ki magam a legtöbb balhéból és részeg voltam amikor eltörték az orrom csaltam már meg nőt és csalt már velem másé ugyanúgy részegen kértem a barátját: üssél ő megütött és együtt ittunk tovább ahogy később mi is mielőtt tárgyakat vágtál hozzám és elkezdted ütni-verni a fejem én pedig széttörtem a tükröt majd a kazánház mögött a bozótosba rejtőzve aludtam volt hogy dúdoltam részegen „régóta kérdezem magam, miért nem élek boldogan miért kell mindig mindenben csak a rosszat keresnem?” majd azt kértem üssetek de nem jött ütés dúdoltam hogy lázálom az élet majd belealudtam boldogan kurvára sajnálom hogy nem mentem el srácok kamikaze legyek a mosogatóban csorog rólam az izzadtság a mosogatógép gőze sem segít ráadásul itt hátul mindig áll a levegő a legyeknek úgy tűnik ideális tápanyag is akad bőven idén légypapírt sem vett senki rámszállnak a lábamra az izzadt tarkómra a hajamra de tűröm nem akarom bántani őket túlcsordul bennem a bűntudat pusztulnak úgy is rendesen de ez nem zavar tetemeik minden reggel szanaszét hevernek úgy tűnik öngyilkos akciókat hajtanak végre vagy nagyon hirtelen éri őket a halál a mosogatógép forró tetejére olvadt a szárnyúak testéből hamar elpárolog a víz és ott mumifikálódnak őket spaklival szoktam lekaparni a többieket lefújom az asztalokról a tányérokról dobozokról polcokról ládákról egy-két levegővétel az egész majd felseprek és minden felületet letörlök alkohol alapú fertőtlenítőszerrel amire rászállnak és rögtön elpusztulnak de ez sem zavar mások a mosogatólében úsznak mielőtt beszívja őket az örvény telhetetlenségük néha felbolygat bennem valamit sértegetem őket személyesre veszem csiklandozásaikat külön-külön szidom az anyjukat egyébként nem tartanak tőlem egészen közelről nézhetem ahogy a lábaikat dörzsölik vagy ahogy egyik-másik szájszervén folyadék apró cseppje lóg rászállnak a lábamra az izzadt tarkómra a hajamra majd aláhullnak egy csapásra nem is tudom hányan a mosogatókagylóba rájuk engedem a vizet figyelem ahogy örvénylenek a lefolyó fölött és elfog a rémület hogy itt állok a kongó üres csövek között újra de a dolgok mélyén is állok a remegő belek között megint valami megváltozott de a legyek olyanok mint azelőtt
AnnaMaria Johannának ír levelet
magaddal hurcolod mondd mivégre szakad a ruha a fa törik kalapodnak azt a gerendát hogy vonszolod reccsen az alja mikor a fogat mellé teszik ne feküdj alá engedd el engedjétek ahogy a feleségeket a fehéreket akiket dobozban kaptatok gím lovakkal nyekkent meg a kocsi hajtotta a kocsis húzta a fogatot húzta Johannát is „karmos pikkelyes tollas csimbókos” lábakat oduból kémleli a hosszú csőrű madárdoktort aki elvette a férjet az udvarembermenet feszíti a csigát nagyra minél nagyobb a bánat annál vörösebbet énekel a fuvolistának aki a siratót játssza a kilométereken át hurcolt halottnak aki siratja Johannát is harang és lehullt az ember sírba fektetett gyermeked életre kel Johanna mint a dobozban elásott madár kívántál akkor kívánj most is egyet viaszmaszk az arcon bástyanő bőrzsákba varrva harapja a levegőt a kőben a kolostor bőrében a készülő MariaMachina kötetből, 2021
A KREATÚRA BOSSZÚJA
Minden nap ugyanazt látod, valahogy önmagad kiszolgáltatottja lettél, s ítéleted ellen nincs apelláta. Hagyod, hogy a fény hálót égessen arcodra, fogai között is növeled a hézagokat. Mikor imáidba merülsz az éjjeli csendben, hallod, hogy odabent a belek között motoszkál valaki, - egy jogcím nélküli bérlő, aki szabadon garázdálkodik tested üregeiben, s teljes lendülettel ide-oda tologat egy szerelvényt, melynek árukészletéről semmit sem tudsz. Próbálod a kreatúrát kicselezni, zárod a menekülési útvonalat, de az ellenmozgás újra visszasodor, hiába húzod össze kicsire magad, ott maradsz a horizont szélén, ott rekedsz a fájdalom udvarában, ahol már magaddal sem akarsz szóba elegyedni, s be kell látnod végre, te vagy minden jónak az elrontója. Szürkeállományodba belefulladt a távolban ragyogó kék, s most már nem tudsz szelektálni, s nem látod azt sem; kőmennyezet lett fölötted az Ég.
Csontos Márta (1951, Győr). Tanár, költő, közíró, irodalomtörténész. A Magyar Írószövetség, a Szegedi Írók Társasága, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Vörösmarty Társaság tagja.
Apám, a költő
A tanárnő szülési szabadságra ment, helyettesíteni idegen érkezett. Nem tudta, milyen az osztály, nem tudta, milyen apámnál egy iskolai feladat. Nem tudta, hogy apám ki akarja hozni mindenből, nem tudta, hogy apám épp lovagregényeket olvas. A tanárnő szülési szabadságra ment, helyette aki jött, nem tudta, hogy nem tudta, ami apám akkor volt, nem tudta, hogy apám akkor még nem tudta, amikor apám túl sokat tett azért, hogy akkor így alakuljon, de ezt se apám, se a tanárnő nem tudta. Apám fogalmazást írt, mert apám akkor lovagregényeket olvasott, a tanárnő tudta szerint házi feladat volt. Apám a fogalmazvánnyal nem akart kitűnni, apám mégis kitűnő fogalmazványt írt. Tűnt, tűnt annyira, hogy ki is emelkedett, olyan magasra, hogy a földszinti osztályteremből felszállt az emeletre, oda, hol a tanári szoba volt. Tűnt, tűnt, a folyosón olyan ügyesen kanyargott, ahogy apám keze a tollal a vastag spirálfüzet felett, persze a vonalakat tartva, de apám mindezt akkor még nem tudta. Az ajtórések alatt is átbújt, egészen az igazgatói irodáig. Ott landolt apám kitűnő írása, ami még csak nem is dolgozat volt, pusztán egy házi feladat, amiért perbe fogták, majdhogynem kicsapták, eljárás indult ellene, mert a tanárnő nem tudta, apám sem tudta, hogy a tanárnő nem tudta, hogy apám így szokta, mert csak a szülési szabadságon lévő tanárnő tudta, hogy apám így is tudja. Végül rosszabb lett, mint az intő, egy marék hitetlenség jutott, amiért a hétköznapi feladatot apám, a sosemvolt költő versben írta meg.
Horváth Florencia (2002, Celldömölk) verseket, slam poetry-szövegeket és prózát ír. Publicisztikai munkájáért Aranytoll-kitüntetésben részesült. Írásait számos folyóirat közölte.
Mikor
Mikor beléptem anyámhoz a sürgősségi osztályra, arra kért, menjek ki a fóliasátorba, hozzak be tizenöt darab paprikát, mert megígérte valakinek, persze már nem tudja, kinek, de ez úgyis lényegtelen, nem akarhatom, hogy hülyét csináljon magából. Mondtam neki, kórházban vagyunk, de nem hallotta meg, talán azért akart pont tizenötöt, mert az a bizonyos forradalom juthatott eszébe, meg mernék esküdni rá, erről is a kedvenc költője, Petőfi Sándor tehet. Tizenöt percre engedtek be hozzá, a tizenötöt minden látogatónak kihangsúlyozták, az orvos szerint válságos az állapota, tüdőembólia, nagy a vérrög, idős, gyenge a beteg, végül arra kértem, tartson ki, nekem most mennem kell, vége a látogatási időnek. Nem gond, lihegte, neki úgyis dolga van otthon, fel kell kelnie az ágyból, ki kell takarítania, négy év után végre meglátogatja a testvére a lányával, most talán elhiszik, hogy beteg, pont időben jött ez a tüdőembólia, legalább nem kell magyarázkodnia, mert azok bizony nagyon kritikusak, és mindenről tudni akarnak.
Fellinger Károly (1963, Pozsony) felvidéki magyar költő, helytörténész. Tagja a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (SZMÍT) és a Magyar Írószövetségnek. Simó Tibor-díjas.
Fényfoszlányok
Mindig mond valamit. Elhaló esti félhomályban ködlámpást gyújtanak gondolatai; majd hosszú fényre vált s megvakít. Hiába villogok. Nem veszi észre magát, csak dörmög tovább. Valami régi nőről. Hideg éjszakákról. Véresre tépett körömágyról. Papírfecnire írt szobaszámról. Hánynom kell. Elkap a rosszullét. Valahogy ez nem én vagyok. De nem is rólam beszél. Csak a múlt villog néha, ahogy estére kapcsol a táj s a csillagok útjelzőin valami furcsa emlékkép jelzi, hogy az élet nem volt ilyen egyszerű. Kiszámítható. De miért ül még mindig az a nő a képen az öledben? S mondd, miért ő jut minden áldott este eszedbe amikor lekapcsolom a villanyt? - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Elhúzza a függönyt. Beáramló fényben mossa tisztára arcát. A megült ráncok az égre néznek, mint akik hálát adnak a múltért. Mindnek külön meséje van. Az ajka mellettit hosszasan figyelem. Valahogy nem áll össze a kép. Mosolyog, de mégsem. Arról nem én tehetek. Csak érte. Csak miatta állok még mindig az ablak mögött és újságpapírral sikálom tisztára az üveget. Semmi sem ront a reggeli fürdőn, a napfény polkát jár a párkányon. Csak az az idétlen ránc ott. Idegesít. Valahogy rosszul varrta fel az idő. Annak a nőnek az iniciáléjára görbül, bár lehet, hogy csak beképzelem. Ahányszor nevetsz, veled sír. Ezért nem tudsz igazán boldog lenni. Miatta nem nézünk több vígjátékot. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Felkapcsolja az éjjeli lámpát. Az izzó sercegve jelzi, kiég. Zavaróan vibrál, majd halvány fényt áraszt. Pont mint ő. Vegetál. Pislákol. Fellapoz egy könyvet. Határozott mozdulattal nyitja ki a tizedik oldalon. Mintha megoldást keresne a tömött sorok között. Szeme REM fázis szerűen cikázik. Néz valamit. Netán valakit. A lámpa hideg fénye furcsán világítja meg az arcát. Nem látom tisztán. Valamit nem talál. Egy régi dohos könyvben szellőzteti a múlt redőit. És ahogy megnyálazod az ujjad hogy fordíts, kezed megáll a levegőben. Észreveszed, hogy nézlek és minden mozdulatodban őt látom. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Hunyorog, a déli napsütés, mint apró dárdák hada tör ki a fellegek közül. Becsukja a szemét és szomjasan issza fel a meleg napsugarakat. Szemhéja kifeszített dob. Peregnek rajta a múlt forró nyomai. Nyári emlékek, naptejtől foltos éjjelek. Tengerparti bárok koktéljai. Szabad ég alatti napfelkelték. És szerelmes naplementék. Most is megcsap az a sós szag. Lenyalod a szád szélét; talán a sarkokban megült egy falatka múlt. Egy morzsányi emlék. Lassan kinyitod szemed és szembe nézel a Nappal. Benne is őt látod. Arca beleivódott a retinádba. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - A szeme alatti krátereket megvilágítja a Hold. Mereven bambul az éjszakába, mint aki titkon csillaglesre indul. Távcsővel kémleli az évek alatt felgyűlt ki nem mondott kívánságait. Messzire lát, mégsem érez semmit. Csak néz. Néma hallgatás. Feszült figyelem; de egy hullócsillagnak sem esik meg a kőszíve rajta. Ez az este fájó reményekről szól. Ez az a kínos valóság, amit nappal tagad. Elmúltak felette is az évek s a holdfényben táncoló ősz hajszálak között cinkosan megsimul a múlt. Némán beletúrsz a hajadba és nagyot sóhajtasz. Egy régi kép villan fel a fehér bliccben. Tudom, valaki mindig hiányozni fog. Te sem erre az életre iratkoztál fel.