Kért lelek.
Találom a kér szót
legszebben mondani,
kőelefántot és kősast bámulászni menjünk, 
kérem, amíg meg nem érkezik a doktor bácsi. 

Kérlelem anyámat, kőelefántot és kősast bámulásszunk 
a Lévay egyik kerítésoszlopán, 
nem arról beszélek, hogy mi legyünk az oszlopon,
kérlelem, miután azt mondja a nővérke, elnézést, 
a doktor úr a műtőben még, elhúzódik a beavatkozás, 
legkevesebb egy óráig, 
csak aztán tud magukkal beszélni az ellenanyagról. 
Foglaljanak helyet, fogok szólni, 
ha a doktor úr kijön a műtőből, vagy megléphetnek 
egy órára, de ne messzire, ajánlom a Lévayt, 
annak a végén bámulászni lehet a vasúti kocsikat, 
az biztos érdekli a gyereket, 
a Tiszaira mennek, a Tiszairól jönnek, 
tehervonatokat osztanak szét vagy raknak össze. 
Tudjuk, mondja anyám, érdekli a gyereket, mi itt szülünk, 
minket beengednek a Lévay végén, a nagy kapun.

A doktor úrra jó párszor várakozunk, nála születtünk, 
hozzá kell visszajárni ellenanyag ügyében is. 
A nővérke elküld meglépni, 
számolhatjuk közelről a vagonokat, olvashatjuk felirataikat, 
színből, szagból, alakból igyekszünk kispekulálni, 
mit szállíthatnak, harckocsi-alkatrészt, ágyúcsövet, 
ellenanyagot, haleleséget, preparált sast, elefántcsontot, 
iskolatáskát, takarékbélyeget, másodpercmutatót, 
és odafelé menet, meg visszafelé jövet is bámulászhatjuk 
a kőelefántot és a kősast a Lévay egyik kerítésoszlopán. 
Nem arról beszélek tehát, hogy mi ülünk ott. 

A Lévay utca kőelefántja és kősasa híven mutatja 
a bonyolult részleteket, megragadják a sajátos bőrt, 
ormányt, szárnyat, tollakat. Természetüknél fogva 
állnak ellent az időjárás viszontagságainak, 
ellenanyag híján nincsenek, ám egy-egy darabka 
idővel törik belőlük, egy kicsike innen-onnan, 
rövidül ormány, kissül szárny, kisül a forróságban belőlük 
kavicska, vagy hólé szivárog résmélyeikbe, 
szétfeszít ormányt, szárnyat, ahogy bent esz idő 
preparált sast, fakít elefántcsontot, takarékbélyeget, 
csattalanít iskolatáskát, felfal ellenanyagot, 
porlaszt másodpercmutatót, szárít haleleséget, 
rozsdít harckocsi-alkatrészt, ágyúcsövet. Anyám mondja, 

ezek itt lesznek, ha én már nem leszek, sőt lehet, akkor is, 
ha te már nem leszel, elfogy ellenanyagod. 
Nézd azt az orrszarvúbogarat, mondja anyám, 
ott a kősas alatt, milyen ép a teteme, hozd haza a bátyád 
gyűjteményébe, majd felírjuk, a Lévayról van, a kősas alól. 
Orrszavúnak értem, annak is írom.  Az első szó, 
amit le tudok írni a Lévay után. Magyarán a második. 

Orrszavúbogár a Lévay utcán, a kősas alól. 
Aztán jön a harckocsi-alkatrész, anyám imádja 
a kötőjele miatt, Hernádkakot is Hernád-kakkozza, 
s megtanít velem ágyúcsövet, ellenanyagot, haleleséget, 
preparált sast, elefántcsontot, iskolatáskát, 
takarékbélyeget, másodpercmutatót. És hol van még az iskola. 
Hagyja, hogy az orvvadász orrvadász legyen, 
ráérek megtudni az igazságot. 

A doktor bácsi végez a műtőben, a nővérke viccelődik velünk,  
nem kell menni újból a Lévay végére. Mutatom büszkén 
az orrszavút, elmondom, honnan, mire a doktor bácsi 
Lévayt kezd szavalni jó hangosan, bennem ettől fogva 
minden Lévay-szóra nőttön nő az ellenanyag.

Anyám kifigyeli ezt a mérhető, jótékony hatást. 
Reggel Petőfit, délben Aranyat, este Tompát olvas hangosan. 
Később milyen jól jön ez Dobos tanár úr óráin, megjegyzek 
pár sort, gombnyomásra idézek. A Lévay-fennhangot apámra 
bízza, véletlenszerű napszakokban érzékletesen szólaltat meg 
Shakespeare-fordításaiból. Igaz ugyan, hogy se kukkot, se 
Kakkot nem értek belőle, nem az értés, hanem az éltés, éltetés 
a lényeg, és ahogy taglejt közben, kézfején egyensúlyozza 
az orrszavúbogarat. Apám Lévayn és jóval később Stephen 
Hawkingon kívül mást nem olvas nekem hangosan. 

Vérvételre menet ma a szül.hely közvetlen közelében 
ott a doktor. De nem, az nem lehet, a bácsinak nem lehet 
annyi ellenanyaga, hogy az idáig kitartson, hasonlóságról 
lehet szó csupán, a szem.szám nem egyezhet. Vagy csodáról. 
Készülök a laborra. Orra et laborra. 

Ért lelek.
Találom az ér szót
legszebben mondani,
kőelefánt- és kősas-elmondást érlelek, 
hogy a Semlény a Lévaynban el tudjam szavalni érzékletesen,
az orrszavú itt orrul, itt szavul előttem, nagyjából épségben, 
egy-egy darabka törik idővel belőle, egy kicsike innen-onnan, 
de nem rövidül ormány, nem kissül szárny.
Lám, van, akit holtában is éltet ellenanyag. 

A Lévay végén a nagykapu egy szavamra megnyílik, 
az őr kedves, mehetek a sínekig. Miért is bámulászok ott, 
végighallgatja, érti Semlényt, a máig ép orrszavút, a kősast, 
a kőelefántot. Előadom, milyen vicces anyám, itt közel, 
ahol mi szülünk, a kórtermet klórteremnek hívja a szag miatt, 
és hogy milyen vicces apám, úgy egyensúlyoz kézfején 
az orrszavúval, mintha azon múlna életünk, 
hogy az alázuhan-e, vagy marad a taglejtések közben is 
épségben a helyén, mint egy szép Shakespeare-tag, 
pl. az orr, a szó vagy a szarv egy Lévay-fordításban.  

Az igazi együttérzés mindig szótlan.
Jurij Ritheu

Menni fog az, fiam, mondja anyám, útnak úgy meneszt: te legyél
csukcsok közt az első bencés, ha már bencések közt első csukcs
nem lehetsz. Értem én a tréfát, anyám, rének erdejében a tűnésed.
Apám, lehet, értem gyilkos, vad nyomod, a Szovjetből hozott,
útravaló mondatod: spóra et labora. Dacból fogom értelmét föl

a szónak. Amikor rájövök, melyik nap mikortájt bolond az órád,
imádkozom és dolgozom azon, hogy végezte előtt susmogjam
el: én istenem, jó istenem, lecsukcsódik már a szemem. Anyám,
fejeden bal szemem legyen autonóm terület, apám, gombafejű
nőm, nőtestű gombám, jobb fülemben zsírod legyen az. Hármónk

tarkószőreiről felkeltünkre higgye el az Úr, hogy szövedéke olyan,
mint amilyennek az élők és holtak rejtett gyökérhálózatát szedte,
vette, teremtette. Utolsó spórám, amíg alszom, vigyázz reám!
Vigyázz kedves szüleimre, meg az én Semlényeimre, tudjuk meg,
nő-e nagyobbra az inuit menny. Szüleim egyik menye orosz.

Ágomat egy lóért, legyen vége a háborúnak. Vadatűz-szünetet
kössön a termő és a test, hogy mikor állni újra fel kell, ne sír-, de
halomra csókolhassuk egymást reggel. Holnap sem lesz növény
a gomba, holnap sem lesz állat, legyen könnyű feldolgozni ezt.
Mondatot a jó szó, akár kés a fókazsírt, szeletelje. Csukcsföldijeim,

bencéseim, s Semlényeim ti mind, jó tudni tőletek, hogy a szelet
is az Úr elli. S hogy minden haló öröktől fogva szaporodni való.


*„Csukcsföld vagy a Csukcs Autonóm Körzet az Oroszországi Föderáció tagja. Oroszország északkeleti részét foglalja el, területe közel nyolcszor akkora, mint Magyarországé. Határos délnyugaton a Magadani területtel, délen a Kamcsatkai határterülettel, nyugaton és északnyugaton Jakutfölddel. Keleten a Bering-szoros választja el Alaszkától.” (Wikipédia)

Vass Tibor (1968, Miskolc) költő, képzőművész, a Spanyolnátha művészeti folyóirat alapító főszerkesztője. Hernádkakon és Berekfürdőn él. Legutóbbi kötete: Mondanom sem kell: húsz év Berekfürdő (versek, Spanyolnátha-Bereki Irodalmi Társaság, 2023).