Közel egy hónapon át volt látogatható a Léda-ház kultúrtérben GAGYI JUDIT ESZTER helyspecifikus installációja. A megnyitón a művésszel Szűcs László folytatott párbeszédet, az alábbiakban ennek szerkesztett változatát olvashatják, míg keretes anyagukban Sall Lászlónak ugyancsak a vernisszázson elhangzott lírai reflexióját.
Mi született meg előbb benned, a kiállítás formai koncepciója vagy a téma, a tartalom, amit ebben a formában végül megvalósítottál?
Jelen esetben a téma volt hamarabb. 2022-ben kezdtem a DLA képzést a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában, ehhez képest a jelenlegi témám, a szöveg/környezet és lépték vizsgálata 2023-ban kezdett kirajzolódni komolyabban. Segítségemre voltak a témavezetőmmel, Rozmann Ágnessel való konzultációk, illetve az utóbbi egy évben a Collegium Talentum tutorommal, Horváth Gizellával folytatott megbeszélések.
A témánál szöveg alatt értem a betűt mint vizuális jelet, a kompozíciós egészt és a verbális tartalmat egyaránt. A környezet értelmezhető nemcsak fizikai térként, hanem egy mentális térként is. A lépték alatt pedig nem a földrajzi vagy a műszaki értelemben vett léptékre gondolok, hanem vizuális művészeti értelemben az emberhez viszonyított méretre.
A koncepció jóval a témaválasztás után született meg, 2026 elején, mert helyspecifikus installáció lévén előre tudnom kellett, hová, mekkora, milyen fizikai adottságú térre tervezem a kiállítást, és milyen mértékben használhatok metaforikus szövegeket. Három fő vonulatra építettem:
1.) A lábjegyzetek beágyazása a térbe: ugye azt várnád, hogy a lábjegyzet valamilyen félreeső helyen legyen. Ehhez képest itt egy felcseréléssel játszom, a lábjegyzet nem alulra kerül, a lábad alá a padlóra, hanem rögtön a szemed elé, a falra. A padlón egy semleges, monoton, meditatív, önreferenciális fő szöveg fut: „AZOK A TÖNKRETÉTELEK… EZEK A* TÖNKRE**MENETELEK***… MENETE4LEK!… MENETELEK…!! ME!!!NETELEK…?? ME???NE🙂TELEK:))… ME:)))NTELEK****… EZ A HELYREHOZATAL.” A beékelt lábjegyzetek megtörik, megállítják egy-egy pillanatra a munka bejárásának folyamatát, ahogy a padlóról a falra irányítják át a figyelmet. A falon a lábjegyzetek szövege egy metaforikusabb olvasatot hordoz, ezt erősítem formailag azzal, hogy itt a saját kézírásom használom.
2.) A lábjegyzet mint rövidítés: a térben a legelső lábjegyzet egyben a kiállítás címe is: *Shortcut. Amikor a néző a térben ehhez a *-hoz ér, eldöntheti: balra megy tovább és bejárja a „(tönkre)menetelést,” vagy egyenesen az ajtó felé, amin a *Shortcut szerepel. Ha ez utóbbit választja, lerövidítheti az egészet és egy új térbe lépve rögtön a „helyrehozatalhoz” kerül.
3.) A léptékváltás: a *Shortcutnál a léptéket úgy találtam ki, hogy adott betű a betűközzel együtt egy emberi lépés hossza legyen. Ez kültéren és beltéren változó, nyitott, illetve zárt térben különbözik a lépéshossz. Jelen esetben beltéren még inkább, mert a padlón futó fő szöveget tagolják a lábjegyzetek: meg is kell állni, ha ezeket el akarod olvasni. Másrészt, bent a padlón a fő szövegben kereszteződések vannak átlátszó vinylfóliából. Ezek még kisebbek, mert a mozgás lelassul amiatt, hogy csak akkor veszed őket észre, amikor közel érsz, illetve mert csak szögváltással olvashatóak ki, folyamatosan mozogni kell, hogy a fény pont a kiolvasni kívánt részen csillanjon meg.
A vizuális élmény és a tárlat üzenetének kettőssége mit jelent számodra? Képzőművészet és irodalom, műtárgy és szöveg határvidéke a Shortcut. Te írsz is, alkotsz is, mennyire fontos számodra ez az átjárás a műfajok között?
A megnyitón úgy fogalmaztam, hogy utálom a vegytiszta dolgokat. Fontos számomra az interdiszciplinaritás. 2018-ban kezdtem komolyabban keresni a képzőművészet és az irodalom közötti kapcsolódási pontokat, képverseken és művészkönyveken keresztül. Aztán egy idő után már nem elégített ki, hogy készítek egy munkát 2D-síkban, azt felrakom a falra, és akkor tudom, hogy most egy képet nézek. Emiatt kezdtem el a képversek térbe ágyazásával foglalkozni, az érdekelt, mi történik, amikor bekerülsz a munka terébe.
A művészi gyakorlathoz való hozáállásom úgy tudnám összegezni, hogy nem hiszek a végeredményben. Folyamat/orientált vagyok… és játék-orientált. Azt játszom, hogy a formát és a tartalmat igyekszem nem megismétlő, hanem kiegészítő viszonyba helyezni egymással. Ez egy oda-vissza mozgás: amit elmondasz verbálisan, arra rákontrázol vizuálisan, és fordítva. Ennél a kiállításnál ez még kiegészül a térbeliséggel és a mozgással. Így lesz ebből váltójáték, humor, irónia vagy épp önellentmondás (pl. „***az a baj, hogy 3-nál tovább nem számolja a csillagokat az ember,” aztán a végén, a folyosón, ami a helyrehozatalhoz vezet: „****ma nem viszek haza semmi olyat, ami tönkremehet”).
A tárlat kettős üzenete nem csak a váltójátékból fakad, hanem a munka megvalósulásának folyamatából is. Abból, hogy a *Shortcut a precizitás és a helyszíni véletlenek határán mozog. Mert az installálás során az alkotó mindig szembesül új problémákkal, annak ellenére, hogy tervezett, modellezett, tesztelt előre. Én szeretem ezeket a kihívásokat, különben nem tudnám csinálni. Gyors alkotói döntésekre ösztönöznek és inspirálnak: vagy találsz megoldást, hogy a problémát beépítsd szervesen a koncepcióba, vagy kiiktatod.
Erre jó példa jelen esetben a pódiumok beépítése, felhasználása a tér tagolására; vagy hogy az első udvarban az eredeti tervhez képest megváltoztattam a szöveg elrendezését. Amikor rájöttem, hogy amiatt, hogy az udvart nem tagolják falak, csak az épület, és így az ember a nagy betűket távolról simán leolvassa, akkor úgy döntöttem, a legjobb megoldás, ha testközelbe teszem a szöveget, a kaputól az ajtóig vezető útra. Illetve a hátsó udvarban az eredeti terv az volt, hogy az összes követ rajzoljuk tele kérdőjellel, akrilfestékkel, aztán út közben úgy döntöttem, hagyjunk helyet a látogatóknak is, krétával rajzolni. Ezt különben nagyon élvezték a gyerekek, míg a felnőttek főleg a 18-éves macskát, Picit szerették körberajzolni, amíg napozott. Ezt eredetileg Horváth-Kovács Panni kezdte el, aztán a macskarajzok láttán gyűltek a továbbiak.
Végül a legnagyobb helyszíni véletlen: tudtam, hogy a megnyitón sok ember fog állni a szövegen, és a látogatók számára egyfajta türelemjáték lesz várni, ha épp valaki kitakarja a megtekinteni kívánt részt. Ez is a munka része. Azt viszont nem tudtam kiszámítani előre, mennyire lesz zsúfolt. Nem rajtam múlott, de végül pont jó volt így, amennyien voltunk.
A tárlat egyfelől helyspecifikus, másfelől a befogadó részéről is aktív szerepet igényel, kiegészít. Milyen tapasztalatokkal jártak számodra a tárlatvezetések?
Igen, helyspecifikus installáció, mert ugyanezt más térben jelentésváltozás nélkül nem tudnám megismételni. Az aktív befogadói szerep egyrészt a látogatók mozgásában nyilvánul meg, illetve abban, hogy amikor belép a térbe, döntéseket kell hoznia: rálép-e a betűkre vagy sem; lerövidíti-e az utat a *Shortcut felé; követi-e a fő szöveg linearitását vagy tetszőlegesen járja be a munkát; mikor lép ki a fő szövegből, hogy elolvassa az átlátszó szövegeket; egyáltalán, mikor mondja azt, hogy a francba az egésszel és kisétál. Másrészt, itt a látogató folyamatosan aktív amiatt is, hogy fejben össze kell gyúrnia a vizuális tapasztalatot, a térbelit, a saját mozgását és a tartalmat, hogy egy adott jelentést ki tudjon hámozni a maga számára. Ezért is írtam a kiállításleírásban, hogy a kész mű mítosza itt szétesik. A kiállítás nem csak az én alkotói döntéseimből és kivitelezésemből áll. Teremtek egy térbeli és textuális ritmust, de a munka bejárásának koreográfiája a befogadók döntéseire van bízva.
Egyébként jellemző több munkámra, hogy próbálom nehezíteni a dekódolást, nem rágni szájba. Azt viszont nehéz kisakkozni, hogy koncepciótól függően mennyi hiányt építek be és mennyi kulcsot rejtek el a megfejtéshez. Nem állítom, hogy ennél a kiállításnál sikerült, bevallom, volt, ami jobban átment, és volt, ami nem ment át úgy, ahogy terveztem. De a kiállításokat csak így lehet tesztelni, akkor tudod meg, mi működik, miután megcsináltad. Amikor testet ölt a teljes munka a térben, a rész-egész viszonya másképp kezd működni, a látogatók interakciójában megint másképp. Ezt jelenti a művészi gyakorlaton keresztül kutatni.
Hogyan működik az anyag utóélete, a dokumentálás, a visszajelzések, a kommunikáció a látogatókkal?
Visszajelzéseket közvetlen a megnyitó utáni beszélgetéseken kaptam, majd utána a tárlatvezetéseken, illetve az ismerősökkel, a pályatársakkal, a PKE-s kollégákkal és hallgatókkal való beszélgetéseken. De arra is volt példa, amikor épp Sall Laci tartotta nyitva a kiállítást, és beszámolt arról, hogy egy 10-12 éves gyerekcsoport volt aznap, akik nagyon élvezték a mozgást, kilogikázták, hogy ezek lábjegyzetek, feladatokat adtak egymásnak.
A visszajelzésekben az átlátszó fóliás szövegeket említi elsőre majdnem mindenki, hogy az volt a kedvence, ahogy ott mozogni kell, szöget váltani, és így lehet kiolvasni. Illetve megjegyezték, hogy mire az átlátszó szöveg végére érnek, elfelejtik, mi volt az elején és vissza kell menjenek újra elolvasni. Olyan ez, mint egy loop. Ennek valószínűleg ahhoz van köze, hogy a fizikai térben nincs ahogy lásd az egész átlátszó szöveget egyszerre, és ennek a hiányzó total plannak a képét csak fejben ollózod össze a különböző szögek látványa alapján.
Egyéb visszajelzések alapján úgy látom, a figyelem átirányítása sikerült, a meditatív folyamat és a humor is átment, viszont a *Shortcut és a rövidítés döntése nem igazán. Emellett, volt, aki számára szorongást okozott, hogy eleinte nem tudta, ráléphet-e a betűre vagy sem, volt, aki a megnyitón türelmetlenül várta, hogy valaki álljon odébb, és megint volt, aki számára túl telített volt a kiállítás. Illetve ezt nem kalkuláltam bele, de a megfigyeléseim alapján az udvaron levő szöveg felkeltette a járókelők érdeklődését is, aki épp nem futólépésben sietett el a kapu előtt, benézett az udvarba.
Maga a kiállítás a doktori mestermunkám nyilvánosságra hozatala, a disszertációmhoz szükséges fotó- és videódokumentációt Torkos Márk Erik vállalta, ezúton is köszönöm neki. Készültek drónfelvételek, E/1, E/3, és 360-fokos felvételek, ezek közzététele is soron következik.
Végül szeretném megemlíteni az installálási folyamatot, ami egy masszív, egyhetes munka volt. Illetve lelőni az egyemberes munka mítoszát, és itt is megköszönni annak a 9 hallgatónak és volt hallgatónak a PKE Művészeti Tanszékéről, akik több napon át segítettek a kiállítást felrakni. Az installálás közben a hátsó udvarban egy közös munkát készítettünk: a siker felé vezető út/ kérdőjelekkel van kikövezve/ meg miegymással (2026) kollab.: Gagyi Judit-Eszter, János-Szatmári Boglárka, Hompot Andrea, Horváth-Kovács Panna, Kiss Orsolya, Lázár Ottilia, Sabău Viktória, Sógor Aranka, Valter Henrietta, Varga Timea.
Az anyag utóéletéről annyit, hogy újra fogom hasznosítani a felszedett vinylfóliákat, összegyúrom, beolvasztom, és vagy azt szobrom ki belőle, hogy „most már a fene egye meg,” vagy egy következő versem szövegét. Bármelyik lesz is, hozzáteszem a kiállítás katalógusát, mint a most még leendő munka előéletét.
Fotók: Torkos Márk Erik
Gagyi Judit Eszter (1996, Székelyudvarhely), vizuális művész, költő, szövegíró, tervezőgrafikus. Jelenleg nem aktív az alkalmazott területeken, az utóbbi két évben autonóm munkát folytatott. 2022 óta doktorandusz a Magyar Képzőművészeti Egyetemen és tanársegéd a Partiumi Keresztény Egyetem Művészeti Tanszékén. 2021–2023. között a Publicritic társszervezője és szövegírója, 2022–2024. között a noncommon.design stúdió társalapítója és szövegírója.
Felsőfokú tanulmányait a Partiumi Keresztény Egyetemen végezte, Képzőművészet – Grafika alapképzésen, majd Vizuális kommunikáció mesterképzésen. Interdiszciplináris kutatásai során 2018 óta foglalkozik vizuális költészettel és művészkönyvekkel. Ez egybeesett első verspublikációjával, szövegei a Látóban, Irodalmi Szemlében, Váradban, majd Újváradban jelentek meg. Szakmai érdeklődésének jelenlegi fókusza a szövegalapú installációk, a helyspecifikusság és a léptékváltás; valamint a vizuális gondolkodás formáinak kutatása pedagógiai vonatkozásban.
*
Sall László Betűbotlás betűre lépni tilos! mondá a tábla. de ezek az üzenetek nem szavakra figyelmeztetnek. most magukkal a betűkkel mondják mindezt – nem is expliciten, csak úgy, szokásból. miért is lépnénk egy betűre. és egyáltalán: hogyan kerülnek ide ezek a szavak, milyen hordozókból lépnek ki – könyvből, újságból, egy cédulából – hogy egyszer csak itt legyenek a lábunk előtt. mert nem a táblán állnak. hanem ott, ahol majdnem megbotlunk bennük. és talán épp ez a kérdés: megbotlani a betűkben – vagy átlépni rajtuk. mi tarthatna vissza minket attól, hogy részt vegyünk ebben a folyamatban – a tevésben vagy az elszenvedésben? megpróbálunk egyensúlyozni a szavakon? vagy meg sem próbálunk kezdeni velük semmit? vagy talán túljárunk a szavak eszén? és lehet, hogy épp ezek az elkerült botlások segítenek eligazodni abban a folyamatban, ami mi magunk vagyunk. mert amit itt látunk, ebben a térben, azt elfogadjuk művészetként. elfogadjuk, hogy beszél velünk a tér, a sík, a felület. és közben észrevétlenül mi magunk válunk jelentéssé. de mi van azután, amikor a betű már nem kötődik hordozóhoz? amikor nem papíron él, nem képernyőn, nem táblán – hanem a figyelemben. abban a rezdülésben, ami még a mozdulat előtt történik. ahol a jel már nem anyag, hanem lehetőség. ahol a botlás nem esés, hanem irányváltás. ahol a szó még nem szó, csak egyensúly. és talán ezekből a pillanatokból születnek majd azok az idézetek, amelyeket nem kimondunk, hanem élünk. és amelyeket mások olvasnak le rólunk – egy mozdulatból, egy döntésből, egy újabb ráncból az arcunkon. mert a betűk nem a lábunk alatt vannak. hanem a tekintetünk alatt. vagy a gondolatunk mögött. és ez a tér már nem fizikai, hanem észlelési. és talán itt van a legnagyobb kihívás: amikor egy pillanatra felemeljük a fejünket – mit mondanak azok a belső táblák, amelyeket mi magunk írunk. betű nélkül. mert a betűk mögött nem a szó van. hanem mi. a figyelem tere. mert bár a betűk egy része a földön, falakon vannak, azt mondom (mintha csak egy tábláról olvasván), Gagyi Judit Eszter kiállításán a mű a figyelemben születik meg.
