Vajon kinek, de főleg minek? Októberben van a reformáció emléknapja. Sok mindenben megújította a vallásgyakorlást, az egyházi élet szervezését e mozgalom. Ebben a hónapban arról értekezünk, vajon milyen ma egy református papnő helyzete szórványvidéken. A büntető falvakon való szolgálat mit is jelent a nagyváros árnyékában? Egyáltalán mit tehet egy lelkész ezen a vidéken, főleg, ha nő? Vajon van-e még a palástnak varázsa? És mindez hogyan viszonyul a nyelv és identitás megtartásához, a közösségszervezéshez?

(Magyari Sára)

Ma, amikor egyre több helyről halljuk az egyház-, vallás- és papellenes kirohanásokat, igaz vagy igaznak vélt vádaskodásokat, bevallom nehezen nyúltam a témához, pedig kell és érdemes róla beszélni. Nálunk, romániai magyar reformátusoknál még inkább. A reformáció kultúrtörténeti hagyatékában ott van az anyanyelvűség mellett a protestáns etika is két igen fontos pilléren: az oktatás, tanulás fontosságát hangsúlyozva, és a minőségi munkát, a hivatás gyakorlását előtérbe helyezve. A református papnak és az egész papcsaládnak kiemelt szerep jutott ennek függvényében.

A reformáció antropológiai megközelítésben attól is izgalmas, hogy a nőt kiemeli a kereszténységben általában alávetett szerepéből, a férfival egyforma feladatokkal látja el – az egyházi feladatokon belül. Prédikálhat, felmehet a szószékre, palástot hordhat, parókiát kaphat, gyülekezetet vezethet. S bár statisztikai adatokat nem tudok felsorakoztatni, de közvetlen környezetemben egyre több a papnő. Csodaszépen prédikálnak, és közben sugárzik belőlük a női kellem, a báj. Puhasággal, de mégis határozottan szervezik közösségeik életét. Sőt, azt látom, élet van körülöttük. A templomuk körül is. És ez nagy szó.

Hogy milyen egy papnő helyzete szórványban, azt majd tandemtársam leírja, mert amit én látok kívülről, az az éremnek csak egy sovány oldala. Tény, hogy élettel teli oldalnak látszik – az ahogy lehet magatartásában. A büntető falvakról viszont már saját tapasztalataim is vannak. Itt, a Bánságban régen is szegény volt az eklézsia. Hozzátartozott, hogy nem mindig tudott teljes fizetést felvenni a lelkész. Nem ment túl jól nekik – a bánsági református ember nem az az elkényeztetős fajta. Nem is az a behódolós. Nem egy településről elűzték a papot, ha az valami olyat tett, ami a falunak nem felelt meg, s igen gyakran éltek régebben annak lehetőségével, hogy ők maguk válasszák ki lelki vezetőiket. A központi egyházi vezetés is – főleg a kommunizmus ideje alatt – hallgatólagosan büntető szándékkal helyezte ide a papokat. Kimondva, hivatalosan ez nem volt, de azért suttogták az emberek. Részben talán ezért vagy talán nem, de a 80-as évekre egészen jó kis papcsapat gyűlt össze a Bega és Temes mentén. Tanult papoknak is nevezték őket ellentétben a parasztpapokkal, akik más vidékeken szolgáltak. Érdekes, hogy ez a két jelző nem az iskolázottságra utalt, hanem viselkedést, magatartást, megjelenést tükrözött. Emlékszem, a bodói, igazfalvi, lugosi parókiákon milyen szellemi élet folyt annak idején. Újságírók, színészek, írók, költők, tanárok gyülekezőhelye volt a parókia, főleg nyár idején. Mikor csak úgy beugrottak a többiek egy dinnyére, és felolvasóest lett belőle. Meg is lett a böjtje, hiszen családi-papi barátainkat mind meghurcolták. S aztán kicsit halkabban, de a dolgok mentek tovább.

A pap mellett a papnéknak is kiemelt szerepük volt ezen a vidéken. A falu nagyasszonyának lenni legalább annyi kötelezettséggel járt, mint papnak lenni. De ha az ember tette a dolgát, nem volt ez olyan rossz élet. Mert bár a bánságiak nem kényeztetős fajták, de ha kiérdemlik, akkor nagyon tisztelettudóak a vezetőikkel szemben. Én, papgyerekként leginkább a védelmező magatartásban tapasztaltam ezt meg. A mindenkié voltam. Nem lehetett elkóvályogni, mert megtaláltak. Nem rosszalkodhattam, mert valaki óvó tekintete megdorgált. És csak kicsit sem lehettem éhes, mert minden portán tudták, hogy a kedvencem a zsíros kenyér uborkával.

Ma, ha végigmegyek a Bega völgyén, szinte mindegyik parókia üres. Nemhogy papcsalád, falu nagyasszonya, de még csak egy cingár papocska sem lakik a gyönyörű parókiákon. Omladoznak a templomok is. A legtöbb településen magyar iskola sincs, vagy ha mégis, alig pár gyermek jár oda – összevont osztályokba. S így lesz ebből ördögi kör: ha a papcsalád nem él a faluközösségben, nem tud rájuk hatni, elvesznek, szétszélednek az emberek. Amúgy ez nem csak a református települések gondja. Ahol a tisztelendő úr csak kéthetente misézik, ott általában már óvodánk sincs. Sem pap, sem tanító. A magára hagyott ember pedig egyre elveszettebb.

Csak az emberi alapműködéseket nem ismerők képzelik azt, hogy az embert magára kell hagyni a nagy szabadságában. Az embernek és az embereknek vezetőkre van szükségük, akik ott élnek velük. Akik bemennek a házukba, leülnek az asztalukhoz, meghallgatják ügyes-bajos dolgaikat. Akinek a véleményére lehetne adni – ez lenne a palást varázsereje. Ahol van palást, ott még van egy kis varázslat. Sok lelkész ismerősöm van, a nagy részük lelkiismeretesen teszi a dolgát, vigyáz a gyülekezetre. Jó hangulat van körülöttük. Biztonságot, erőt árasztanak. Gyakran tapasztalom, olyan természetes rend van az ilyen lelkészek körül. Az emberek teszik a dolgukat, tudják, kihez-mihez tartoznak. Ha pedig a pap nem olyan, akkor felgyorsul körülötte a szétesés: megszűnik a magyar oktatás is, még kevesebben járnak templomba, s identitásában is könnyen ingadozó a gyülekezet.

A palást tartópillére lehetne egy-egy településnek. Mindegy, hogy férfi vagy asszony válláról hull is alá. Ha megvan hozzá a protestáns etika értékrendje és a büntető falvak ahogy lehetje, talán még egy kicsit van értelme ennek az egésznek. De nélkülük egészen biztosan és nagyon gyorsan eltűnünk…

(Kovács Pap Ibolya)

Régi előítéletek és megkövesedett beidegződések hatására véleményt formálunk, nyilatkozunk, hogy milyen egy férfi jó, esetleg követendő életútja és példája. Ugyanígy a nőkről, hogyan viselkedjenek és éljenek, sőt milyen foglalkozás, munkakör felelne meg nekik. És itt következik a megrökönyödés, amikor az általánosan elfogadottól különbözővel találkozunk. Óvó bácsival vagy/és lelkésznővel például.