Vajon kinek, de főleg minek? Októberben van a reformáció emléknapja. Sok mindenben megújította a vallásgyakorlást, az egyházi élet szervezését e mozgalom. Ebben a hónapban arról értekezünk, vajon milyen ma egy református papnő helyzete szórványvidéken. A büntető falvakon való szolgálat mit is jelent a nagyváros árnyékában? Egyáltalán mit tehet egy lelkész ezen a vidéken, főleg, ha nő? Vajon van-e még a palástnak varázsa? És mindez hogyan viszonyul a nyelv és identitás megtartásához, a közösségszervezéshez?
(Magyari Sára)
Ma, amikor egyre több helyről halljuk az egyház-, vallás- és papellenes kirohanásokat, igaz vagy igaznak vélt vádaskodásokat, bevallom nehezen nyúltam a témához, pedig kell és érdemes róla beszélni. Nálunk, romániai magyar reformátusoknál még inkább. A reformáció kultúrtörténeti hagyatékában ott van az anyanyelvűség mellett a protestáns etika is két igen fontos pilléren: az oktatás, tanulás fontosságát hangsúlyozva, és a minőségi munkát, a hivatás gyakorlását előtérbe helyezve. A református papnak és az egész papcsaládnak kiemelt szerep jutott ennek függvényében.
A reformáció antropológiai megközelítésben attól is izgalmas, hogy a nőt kiemeli a kereszténységben általában alávetett szerepéből, a férfival egyforma feladatokkal látja el – az egyházi feladatokon belül. Prédikálhat, felmehet a szószékre, palástot hordhat, parókiát kaphat, gyülekezetet vezethet. S bár statisztikai adatokat nem tudok felsorakoztatni, de közvetlen környezetemben egyre több a papnő. Csodaszépen prédikálnak, és közben sugárzik belőlük a női kellem, a báj. Puhasággal, de mégis határozottan szervezik közösségeik életét. Sőt, azt látom, élet van körülöttük. A templomuk körül is. És ez nagy szó.
Hogy milyen egy papnő helyzete szórványban, azt majd tandemtársam leírja, mert amit én látok kívülről, az az éremnek csak egy sovány oldala. Tény, hogy élettel teli oldalnak látszik – az ahogy lehet magatartásában. A büntető falvakról viszont már saját tapasztalataim is vannak. Itt, a Bánságban régen is szegény volt az eklézsia. Hozzátartozott, hogy nem mindig tudott teljes fizetést felvenni a lelkész. Nem ment túl jól nekik – a bánsági református ember nem az az elkényeztetős fajta. Nem is az a behódolós. Nem egy településről elűzték a papot, ha az valami olyat tett, ami a falunak nem felelt meg, s igen gyakran éltek régebben annak lehetőségével, hogy ők maguk válasszák ki lelki vezetőiket. A központi egyházi vezetés is – főleg a kommunizmus ideje alatt – hallgatólagosan büntető szándékkal helyezte ide a papokat. Kimondva, hivatalosan ez nem volt, de azért suttogták az emberek. Részben talán ezért vagy talán nem, de a 80-as évekre egészen jó kis papcsapat gyűlt össze a Bega és Temes mentén. Tanult papoknak is nevezték őket ellentétben a parasztpapokkal, akik más vidékeken szolgáltak. Érdekes, hogy ez a két jelző nem az iskolázottságra utalt, hanem viselkedést, magatartást, megjelenést tükrözött. Emlékszem, a bodói, igazfalvi, lugosi parókiákon milyen szellemi élet folyt annak idején. Újságírók, színészek, írók, költők, tanárok gyülekezőhelye volt a parókia, főleg nyár idején. Mikor csak úgy beugrottak a többiek egy dinnyére, és felolvasóest lett belőle. Meg is lett a böjtje, hiszen családi-papi barátainkat mind meghurcolták. S aztán kicsit halkabban, de a dolgok mentek tovább.
A pap mellett a papnéknak is kiemelt szerepük volt ezen a vidéken. A falu nagyasszonyának lenni legalább annyi kötelezettséggel járt, mint papnak lenni. De ha az ember tette a dolgát, nem volt ez olyan rossz élet. Mert bár a bánságiak nem kényeztetős fajták, de ha kiérdemlik, akkor nagyon tisztelettudóak a vezetőikkel szemben. Én, papgyerekként leginkább a védelmező magatartásban tapasztaltam ezt meg. A mindenkié voltam. Nem lehetett elkóvályogni, mert megtaláltak. Nem rosszalkodhattam, mert valaki óvó tekintete megdorgált. És csak kicsit sem lehettem éhes, mert minden portán tudták, hogy a kedvencem a zsíros kenyér uborkával.
Ma, ha végigmegyek a Bega völgyén, szinte mindegyik parókia üres. Nemhogy papcsalád, falu nagyasszonya, de még csak egy cingár papocska sem lakik a gyönyörű parókiákon. Omladoznak a templomok is. A legtöbb településen magyar iskola sincs, vagy ha mégis, alig pár gyermek jár oda – összevont osztályokba. S így lesz ebből ördögi kör: ha a papcsalád nem él a faluközösségben, nem tud rájuk hatni, elvesznek, szétszélednek az emberek. Amúgy ez nem csak a református települések gondja. Ahol a tisztelendő úr csak kéthetente misézik, ott általában már óvodánk sincs. Sem pap, sem tanító. A magára hagyott ember pedig egyre elveszettebb.
Csak az emberi alapműködéseket nem ismerők képzelik azt, hogy az embert magára kell hagyni a nagy szabadságában. Az embernek és az embereknek vezetőkre van szükségük, akik ott élnek velük. Akik bemennek a házukba, leülnek az asztalukhoz, meghallgatják ügyes-bajos dolgaikat. Akinek a véleményére lehetne adni – ez lenne a palást varázsereje. Ahol van palást, ott még van egy kis varázslat. Sok lelkész ismerősöm van, a nagy részük lelkiismeretesen teszi a dolgát, vigyáz a gyülekezetre. Jó hangulat van körülöttük. Biztonságot, erőt árasztanak. Gyakran tapasztalom, olyan természetes rend van az ilyen lelkészek körül. Az emberek teszik a dolgukat, tudják, kihez-mihez tartoznak. Ha pedig a pap nem olyan, akkor felgyorsul körülötte a szétesés: megszűnik a magyar oktatás is, még kevesebben járnak templomba, s identitásában is könnyen ingadozó a gyülekezet.
A palást tartópillére lehetne egy-egy településnek. Mindegy, hogy férfi vagy asszony válláról hull is alá. Ha megvan hozzá a protestáns etika értékrendje és a büntető falvak ahogy lehetje, talán még egy kicsit van értelme ennek az egésznek. De nélkülük egészen biztosan és nagyon gyorsan eltűnünk…
(Kovács Pap Ibolya)
Régi előítéletek és megkövesedett beidegződések hatására véleményt formálunk, nyilatkozunk, hogy milyen egy férfi jó, esetleg követendő életútja és példája. Ugyanígy a nőkről, hogyan viselkedjenek és éljenek, sőt milyen foglalkozás, munkakör felelne meg nekik. És itt következik a megrökönyödés, amikor az általánosan elfogadottól különbözővel találkozunk. Óvó bácsival vagy/és lelkésznővel például.
Szórványban vállalt sorsunkban egymásra licitálunk, hogy hányszoros kisebbségben is éljük mindennapjainkat. Nemzeti és vallási, kezdjük a felsorolást magyar református vagy protestánsként a temesi Bánságban. Folytathatnám egy harmadikkal: lelkésznői státussal. De itt elakadok, és vitázom a valósággal. Mert az arányt nézve igaz a kijelentés, sokkal kevesebb nő lelkész van, mint férfi. Még az is sok, hallom egyes férfi kollégák véleményét. Pedig az elmúlt évtizedekben bebizonyították a nők, hogy alkalmasak és képesek eleget tenni ennek a gyönyörű elhívásnak, amit ők is szerető Istenüktől kaptak, akárcsak a férfiak. És a kontextusból kiragadott bibliai igék kevésnek bizonyultak sok áldott szolgálat megcáfolására. Meg lehet kérdezni azokat, akik vigasztaló, bátorító, életre szóló bizonyságtételt kaptak tőlük. Vagy esetleg a kíváncsi sírásókat, akik először láttak Temesváron lelkésznőt, így temetőnként legalább egyszer közelről hallgatták/követték, hogy mit csinál az a fura nő a temetésen (1994 őszéig nem is volt). Vagy tán azokat a kollégákat, akik szemében a szoknyás pap vörös posztó? Mindenkinek joga van a véleményéhez. Mégis azokban a gyülekezetekben kellene hiteles véleményeket meghallgatni arról, hogy milyen a lelkész, ha nő, ahol évtizedek óta szolgálnak és bizonyítanak. Több ez, mint az egyenlőségért folytatott vita vagy a jog a lelkipásztori hivatáshoz. Van a nőiségből származó többlet, amikor nőként, anyaként, gyermekről gondoskodó és családot féltő szeretet a gyülekezeti munkában is megnyilvánul. Emlékszem, amikor püspöki látogatáskor, az imaházban körülnéző egyházfő azt állapította meg, hogy látszik a női, mindenre kiterjedő figyelem.
A történészek egyedülállónak tartják a reformáció hatását Európa fejlődésére. Hozadékait lajstromba szedték, és ma is igyekszünk felhívni ezekre a figyelmet. Nekem kettő különösen kedves. Elsősorban annak a jelentősége, hogy Isten szava kerül az ember szava, gondolatai és szíve elé. Nemcsak a legenda, a hagyomány, hanem az Istennek tulajdonított teremtő szó. Az Isten akaratát kereső ember kapcsolatba kerülhetett az Élet és az Igazság kijelentéseivel. Amikor ennek a kapcsolatnak fontosságát felmérték, onnan egyenes út vezetett az anyanyelvre lefordított Bibliához, az anyanyelvű istentisztelethez és az anyanyelv szélesebb körben való használatához (pl. irodalom, tudományos munka terén). Ez a második legkedvesebb számomra. Megerősödött a nemzeti öntudat, és nemzetmegtartó erő származott belőle, különösen a reformáció utáni nehéz történelmi időkben.
Amikor reformátusként, magyarként, lelkésznőként közösségeink mindennapos harcát vagy a kihívásokkal való szembesülést látom, akkor mindig ugyanarra a következtetésre jutok.
Az a feladatunk, hogy befelé, a közösségeink felé minden lehetséges módon szolgáljunk. Évezredes történelmünkre, irodalmunkra, kultúránkra gondolva büszkeség tölt el, ugyanakkor megfogalmazódik a kérdés: ma mindezeket hogyan tegyük élővé, természetessé, hogy jóleső bizsergés töltsön el – ezek mind mi vagyunk –, ezekből az értékekből merítünk erőt és bátorságot, és nemcsak éljük, hanem tervezzük is a jövőt. Magyar közösségeinkben ne tartsuk a katedrát, a pulpitust, a szószéket a hivalkodás, lebeszélés vagy lenézés helyének, hanem sokkal inkább a szolgáló szeretet lehetőségének! A lelkészi hivatás, ha lényege szerint tényleg az, akár férfi, akár nő lelkészről legyen szó, nem karrier, hanem szolgálat. Ha van jövőnk a szórványban (de a tömbmagyarságban is), azt csak az egymásért elvégzett szolgálat erejéből és erejével látom megvalósíthatónak.
Ha ez valóság (lesz), akkor kifelé már alig van dolgunk, mert nyilvánvalóan látható lesz közösségeink összetartó szeretete, áldozatos szolgálata, egymásra figyelése és egyet akarása. Láthatóvá lesz az elmúlt évszázadok magyar és protestáns értékteremtése.
Hogy ma nem pont így van? A reformáció havában akarjunk megújulni! Állandóan és mindig, ahogy azt a nagy hitvallóink megfogalmazták. Akkor, nyílt látókörű emberekként, nem előítéletek nyomására csodálkozunk rá lelkésznőkre, hanem az elvégzett munka, a szolgálat és annak áldása lesz a fokmérő.
Hálás vagyok, hogy lelkész vagyok, és nő. Hálás vagyok Istennek, hogy ezzel a gyötrelmesen gyönyörű szolgálattal bízott meg. Hálás vagyok, hogy itt a temesi Bánságban szolgálhatom azt a kicsi közösséget, mely vágyik a megtartás szavára és a jövő reménységére.
Kovács, szül. Pap Ibolya (Temesvár, 1969) a Temesvár-Vöröscsárda-i református egyházközség lelkésze, három gyermek édesanyja és nagymama.
