március 30, 2022|Tasnádi-Sáhy Péter|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
„Több dolgok vannak…”
Színházigazgatókat párosával kérdezgetni járvány idején – lapozok vissza a Trialóg rovat első írásához, hogy ellenőrizzem az eredeti célkitűzést. Egyértelműnek tűnik, pedig a kényelmes keretek közül kilépve van értelme feltenni a kérdést: no de mi az, hogy színház, és mit csinál egy igazgató? Kolozsvári beszélgetőtársaim Imecs-Magdó Levente, a Váróterem Projekt társalapítója és Köllő Csongor, a Shoshin Színházi Egyesület társigazgatója. Az interjúkat, szokás szerint, külön-külön rögzítettem.
Imecs-Magdó Leventét először a 2010-es indulásról, az alapítók kezdeti motivációiról kérdeztem: „Mivel nem akartuk valamivel szemben meghatározni magunkat, ezért megfogalmaztunk célkitűzéseket – a színház aktuális társadalmi problémákra kell reflektáljon kortárs, sőt improvizatív szövegeken keresztül, nem a megszokott hierarchiában – de ennyi év távlatából kimondható, pusztán nem akartunk olyan színházat csinálni, mint amilyet addig tapasztaltunk. Azt láttuk, hogy a kőszínházban a színésznek végrehajtó szerep jut, senki sem kíváncsi arra, hogy ki ő és mit akar ebben a folyamatban. Természetesen az intézményrendszeren belül is születhetnek és születnek csodás előadások, és azt sem állítom, hogy nekünk bezzeg sikerült, de az igény, hogy alkotói legyünk az előadásnak, több szerepkörben kipróbáljuk magunkat, folyamatosan élt, él bennünk. Mi a várótermet a névadáskor valamiféle cél és kötöttség nélküli, reflexióra alkalmas tranzitzónaként értelmeztük, eszünkbe sem jutott, hogy bárkinek is átmeneti, kellemetlen hely juthat eszébe. Nagyon megsértődtünk, amikor az elején egy újságíró megkérdezte, valamiféle kispadnak szánjuk-e a projektet. Nem annak szántuk, erre talán bizonyíték, hogy az alapító tagok közül senki sem lépett ki, pedig eltelt tizenkét év.”
A 2014-ben alapított Shoshin Színházi Egyesület esetében viszont a misszió, a határozott színházkép már a névválasztáson is meglátszik, mint Köllő Csongor magyarázatából kitűnik, igen komplex, átgondolt színházképet kódol:
„Shoshin – a zen buddhizmusból kölcsönzött fogalom, azt jelenti, a kezdő elméje. A névvel is jelezni akartuk a nyitottságot, amivel a szakmánkhoz próbálunk közelíteni. Nem akartunk valamiféle magán repertoárszínházzá válni, a produkciók mellett legalább annyira fontos, hogy magunknak és másoknak is lehetőséget biztosítsunk a tanulásra. A workshopok esetében egyértelműen a pszichofizikai, pszichoszomatikus folyamatokra helyeződik a hangsúly, illetve helyet kapnak olyan technikák is, amik nem csak a szakma, hanem szélesebb rétegek számára is érdekesek lehetnek, mint például a Gurdjieff mozgások vagy a Feldenkrais-módszer. A fent említett nyitottságnak van szociális vetülete is, hiszen szeretnénk olyan események, kezdeményezések cselekvő részesei lenni, amelyek kommunikálni próbálnak a színházi gondolattól jelenleg elszigetelt közösségekkel, rétegekkel. Talán ez utóbbi vetület az, ami az évek folyamán egyre fontosabbá vált számunkra. Szemléletmódunkból az is következik, hogy a színházat nem csak a róla elnevezett épületben tudjuk elképzelni, szívesen kísérletezünk nyilvános terekkel, mint ahogy a játszók, illetve nézők szerepének újraértelmezésében is érdekeltek vagyunk.”
Mivel Köllő Csongor a BBTE Magyar Színházi Intézetének tanára, felesége Györgyjakab Enikő, a Shoshin társalapítója pedig a tanítás mellett a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, joggal merül fel, hogy szakmán belül milyen reakciókat vált ki ez a fősodortól – legalábbis Erdélyben – markánsan különböző színházkép.
január 25, 2022|Tasnádi-Sáhy Péter|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Polgári hagyomány, avagy Kovács néni és a színház
Az eddigi beszélgetéseimből kirajzolódó kép szerint a romániai magyar színházi szakma egy része a nagyváradi, illetve a szatmárnémeti színházat tartja a polgári színjátszás letéteményesének, ezért a rovat negyedik részében Novák Eszter Jászai Mari-díjas színházrendezőt, a Szigligeti Társulat művészeti vezetőjét, valamint Bessenyei Gedő Istvánt, a Harag György Társulat igazgatóját kérdeztem: mit is jelent ez a rejtélyes fogalom.
Válaszuk részben egybecseng, a definíciót mindketten a színház és közönség viszonyának minőségére vonatkoztatják: a közönség, az adott város polgára felelősséget érez a színházért, és ezért a felelősségért cserébe ízlésbeli elvárásokat is támaszt a színházzal szemben.
– A 19. század folyamán több erdélyi város jómódú magyar (zsidó) polgárságában, az erősödő nemzettudattal és polgári öntudattal összefüggésben megszületett az igény, hogy ne csak ideiglenes játszóhelyeken, meghívott társulatokkal nézhessenek színházat, hanem saját kőszínházat építsenek, ami a közösségi élet és az állandó kultúrafogyasztás fontos helyszíne lehet– kezdi a magyarázatot Novák Eszter. – A váradi és a szatmári ilyen szempontból mindenképpen polgári színház, ahol a műfaji paletta az elvárás szintjén is széles volt: a szórakoztatóbb zenés műfajok mellett (nem hiába nevezik Nagyváradot operettvárosnak) a nemzeti és komolyabb műfajok is helyet kértek az évadokban. Ez persze feltételezett egy olyan, rendszeresen kultúrálódásra és szórakozásra vágyó színházba járó közönséget, amely eltartja színházát, életmódja természetes részének tekinti a színházba járást.
Mint Bessenyei Gedő Istvántól megtudom, Szatmárnémeti bizonyos szempontból jól illeszkedik a fent leírt képletbe, jóllehet a mostani társulat alapításakor egy másfajta hagyomány is, mára több évtizedes gyökeret eresztett: – Szatmáron a színházi gondolat évszázados múltra tekinthet vissza, Szegedi Lőrinc 1575-ben a szatmári gyülekezet komédiajátszó igénye miatt fordította le a Theophania-t németből, az első dokumentált színházi előadást 1790-ben játszották. A mai színházépület – fennállása 130. évfordulóját január 14-16. között ünnepeljük – már a harmadik teátrumunk, az első kőszínházat 1848-ban adták át, egy köztes időszakban a Kohn és Grünfeld fakereskedők által épített faépületben tartottak nyári évadokat. Ha megnézzük az archívumokat, 1948-ig 130 operaelőadást láthatott a közönség a városban, amiből nagyobb rész vígopera, azóta tizede sem született. Amiről eddig beszéltem, az a város hagyománya, hisz a mostani társulat Harag György nevével fémjelzett eredetileg nagybányai megalakulásával és Szatmárnémetibe költözésével radikális művészszínház jön létre nyolc évadnyi szünet után. Harag a Szatmárra költözés évében, 1956-ban kezd távolodni a realizmustól, alapvetően a Liviu Ciulei-féle reteatralizare hatására, részben bizonyára a szatmári közönség nyomására, hiszen a nagy realista műveken 30-40 ember lézengett a nézőtéren, mígnem hajlandó volt műsorra tűzni a Nem élhetek muzsika szó nélkül-t, amivel újra megtöltötte a színházat. Ettől ez Harag György vezetése alatt is alapvetően realista színház volt, azzal együtt, hogy beemeltek olasz komédiát, varietét a műsorrendbe. Harag 1960-as távozása után, a következő tíz évben, Csiky András és Kovács Ferenc vezetésével a nagybányai gyökerekhez visszatérve, egy merev, realista művészszínházi eszményt szolgál az intézmény, ahol szórakozásnak helye nincs. Fontos körülmény ehhez, hogy a polgárságot a kommunizmus felszámolja, a színház a kultúra letéteményeseként, tanító szerepben kap állami támogatást, a közönség részéről érkező nyomás megszűnik. Meg is van az eredmény, Bukarestből, Prágából ömlenek a díjak. A Szatmárnémeti Északi Színház megalakulásával, Ács Alajos igazgató a vígszínházi modellt szeretné követni, bár tény, hogy a művészeti titkárból lett dramaturg-rendező Kovács Ferenc nyugdíjazásáig kitart a művészszínházi eszmény mellett. A két irányzat párhuzamosan működik, a polgári színházi hagyomány jegyében elkezdenek vígjátékot játszani, írnak proto-musical-t, ekkor születik minden idők legtöbbet játszott szatmári előadása, Szabó József Ódzsa legendás Rút kiskacsa (1973) című előadása, a Kisfalusi Bálint által írt betétdalokat játszották a vendéglőkben a zenekarok. Ács után jön egy leszállóág, amikor a politikai alapon kinevezett inkompetens igazgatók mellett a művészeti tanács alakítja a műsorpolitikát, és ez kitart Parászka Miklós érkezéséig, aki egy új, művészszínházi vonulatot visz hét évadon keresztül, közben remek társulatot épít. A rendszerváltással jön egy új helyzet, a színháznak nagy szüksége van ismét a mecenatúrára, ismét kompromisszumkényszerbe kerül a közönséggel, ennek fényében, jól átgondolt döntés eredményeként, a kísérleti színház lassan a stúdióba szorul, a nagyszínpadot visszaadja a polgári színháznak, habár 1997-ben még megszületik a nagyon jelentős Lear király. Ez így, lehet, ítélkezően hangzik, de e folyamat nélkül nem biztos, hogy lenne ma magyar színház Szatmárnémetiben. Nálunk szóba sem került, ami több fiatal színházzal rendelkező székelyföldi városban, hogy „kell-e nekünk színház”. A polgári hagyományban a közönség a színház természetes szövetségese, a színház felelőssége, hogy ebben a viszonyban mennyire lesz egyenrangú, vagy vesz fel alsó státuszt.
december 1, 2021|Tasnádi-Sáhy Péter|Kultúra|Rovatok
MEGOSZTOM
Trialóg| Két lépéssel a közízlés előtt
A Trialóg rovat második párosát Balázs Attila, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, illetve Keresztes Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti vezetője alkotja, akikkel többek közt azt kutattuk, milyen esélyei vannak a művészszínházi törekvéseknek az erős repertoárszínházi hagyományaink szabta keretek közt. Tasnádi-Sáhy Péter írása.
Balázs Attila, Jászai Mari-díjas színész, 1994-es marosvásárhelyi diplomaszerzése óta a temesvári társulat tagja, olyan emblematikus – Victor Ioan Frunză neve által fémjelzett – előadások főszerepei után lett a színház vezetője 2008-ban, mint a Lorenzaccio (1998), a Gyermekszemmel (2000), A lecke (2001) vagy a Hamlet (2003). „Amikor igazgató lettem, egy alaposan ismert, remek társulat élére kerültem, ami számomra a legfontosabb körülmény. Bár a kollégák már unják, én még mindig lelkesen szajkózom: a csapat… én ebben hiszek.” – fogalmazza meg afféle hitvallásként.
Keresztes Attila, színházrendező, színészként szerzett diplomát 1996-ban a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, de már másodéven kiderült, a rendezés jobban foglalkoztatja. Diplomaszerzés után – 2011-ig – az egyetem tanára, a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendezője, 2002 és 2009 között művészeti aligazgatója. 2009 és 2012 között a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának, 2012 óta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti vezetője. „Kolozsváron beosztott rendezőként dolgoztam, és ez egy fiatal rendező számára nagyon jó gyakorlat. Az ott szerzett tapasztalatoknak köszönhető, hogy nagyobb nyitottsággal fordulok tőlem viszonylag idegen szerzőkhöz, címekhez, kihívásként élem meg ezeket a feladatokat. Szeretem megtalálni a tragédiában a humort, a vígjátékban az emelkedettséget, szeretem, ahogy a darab diktálta konvenciók megszületnek, aztán felbomlanak és átalakulnak valami mássá, legjobb esetben – manapság talán ez érdekel leginkább – puszta jelenlétté. Élvezem az effajta játékot a színházzal.” – vallja eddigi pályájáról.
A két társulat közös vonása a szakma által is elismert, egyenletesen magas művészi színvonal, de beszélgetőtársaim ezzel együtt sem állítják, hogy az általuk vezetett intézmények klasszikus értelemben vett művészszínházak lennének.
Művészi igényességet – telt házzal
Balázs Attila a színházcsinálás lényegét az igényesség oldaláról közelíti: „Van egy minimális elvárás magunkkal szemben, ami az egész működésünket áthatja. Az bármelyik társulatnál alapkövetelmény kell legyen egy színésszel szemben, hogy a hangja, a fizikuma jó karban legyen, széles spektrumon lehessen használni, nálunk ezen felül az is elvárás, hogy ebből az eszközkészletből mindenki, minden próbafolyamatban, előadáson valami újat hozzon ki, minden produkcióban ott hagyjon egy darabot magából. Persze – gondolom – ezzel sok színész így van más társulatoknál is, de hogy ez közösségi szinten összeálljon valamiféle egységgé, egységes repertoárrá, az már komolyabb feladat, lehet ez az, amit akár művészszínháznak is nevezhetünk. A fent említett előadások, amikben a kinevezésemet megelőző több mint egy évtizedes társulati tagságom alatt színészként részt vehettem, minőség szempontjából mindenképpen támpontot adtak, hogy igazgatóként milyen színházat szeretnék csinálni. Ennek a kezdettől fogva bennem élő igénynek az eddigi egyik csúcspontja a Silviu Purcărete rendezte Az ember tragédiája (2020).”
Temesvári előadáskép
Keresztes Attila konkrét definíciót is ad az általa vezetett társulatra: kortárs népszínház. „Figyelembe kell venni, kinek csinálunk színházat. Számomra elengedhetetlenül fontos, hogy minden korosztályt és közönségréteget megszólítsunk. Azt nem tartom jó iránynak, hogy megfeledkezem a közegről, amelyben működöm: minden fesztiválon kapunk egy szakmai díjat, de a saját városunk érdektelen a munkánkkal szemben. A művészi igényesség legyen alapvetés, de telt házzal! Persze, ahhoz, hogy ez a törékeny egyensúly kialakulhasson színház és közönsége között, mind alkotói, mind pedig befogadói részről sok türelemre és nyitottságra van szükség. Szatmáron, türelem szempontjából, kudarcot vallottam, hiszen azonnal meg akartam honosítani azt a szemléletet, amit Kolozsváron tapasztaltam, nem mértem föl a valós lehetőségeit a radikális változtatásoknak. Ha megfigyeljük a romániai magyar befogadói közeget, azt látjuk, a legnagyobb részüknél még mindig 50-70 éves beidegződések dominálnak, melyek átformálásához sok év kitartó, tudatos művészi munkára van szükség. Ilyenkor fontos fölmérni azt is, hogy az adott közeg mennyi provokációt bír el, ezt jól el kell találni és megfelelően adagolni. Talán az az ideális, ha a színház pont két lépéssel jár a közízlés előtt, mert egy idő után a néző a populáris megoldásoktól is megcsömörlik. Lengyelországban például, ahol volt szerencsém több ízben dolgozni, az az elvárás, hogy kísérletezz, menj el a falig. Ott a gyávasággal lehet megbukni, míg nálunk sokszor a legkisebb non-konformizmust is büntetik. Marosvásárhelyen ez a tizedik évadom, szerencsére ide már a tanulópénz megfizetése után érkeztem, bár az első itteni rendezésem, a 2013-as, konok, erős formába beszorított Mélyben (Éjjeli menedékhely) komoly provokáció volt, de szerencsémre mind a társulat, mind a város belátható közelségében volt annak a gondolkodásmódnak, amit képviselek.”
Mindenkinek örülünk, aki kíváncsi ránk
Mind a két intézmény mozgásterét meghatározzák bizonyos premisszák, de ezek repertoárra gyakorolt hatását beszélgetőtársaim igen árnyaltan látják.
Temesváron ilyen adottságnak gondolnám a város speciális elhelyezkedését, a magyar lakosság alacsony számarányát, illetve a bérletrendszer jelentette nyomás hiányát, bár utóbbinak Balázs Attila kevesebb jelentőséget tulajdonít: „Egy társulat repertoárjára a legnagyobb nyomást nem a nézők – adott esetben bérletházakban megtestesülő – ízlése jelenti, hanem a politikusok, akik a saját személyes ízlésüket a szavazókra hivatkozva szeretik ráerőltetni a kulturális intézményekre. Ez a probléma Temesváron szerencsére nem áll fenn. Olyan már volt, hogy én a személyes ízlésemet félretéve bólintottam projektre, de az nem a közönségcsalogatásról szólt, pont ellenkezőleg, olyan extremitásra mondtam igent, ami nekem nem feltétlenül tetszett, de úgy gondoltam, mind a színészek, mind a nézők tűréshatárát jótékonyan tágíthatja. Ha belegondolok, a László Sándor rendezte Mennyország (2009), ami a maga idejében polgárpukkasztónak számított, ma egy könnyed teadélután lenne.”
Balázs Attila a magyar lakosság alacsony számarányát sem tartja az egyéb szempontok fölé tornyosuló problémának: „Jelenleg a nézőink 30-40 százaléka román nemzetiségű, ami a demográfiai adatok fényében még csak soknak sem mondható. Magyar színház vagyunk, magyar nyelven játszunk, azért kapunk támogatást, hogy a romániai magyar kultúrát gazdagítsuk. Ez az alapvetés, de mindenkinek örülünk, aki kíváncsi ránk, sőt, azt gondolom, azzal is a magyar kultúrát szolgáljuk, ha megismertetjük a többségi társadalommal.
Része vagyunk a romániai színházi világnak, szinte három ország határán helyezkedünk el, ez is indokolja, hogy az évek alatt több szerbiai rendező is megfordult nálunk. Számomra a legfontosabb, hogy az adottságok figyelembevételével a társulat mindig az elérhető legjobb alkotókkal dolgozhasson. Ezekkel a világhírű rendezőkkel együtt dolgozni bizonyos szempontból luxus, viszont ők garanciát jelentenek, hogy a korábban említett, magunkkal szemben támasztott igényeknek megfeleljünk. Hiszen ők is az életük egy kis darabkáját nálunk hagyják. Az Európa Kulturális Fővárosa jelentette lehetőséget szeretném kihasználni, hogy az elmúlt évek legjobb előadásait, ahol azt a szereposztás és egyéb körülmények engedik, egyfajta best of válogatásként csokorba szedjük, amellett persze, hogy újabb izgalmas kihívásokat keresünk, adott esetben nemzetközi koprodukciókban.”
