MEGOSZTOM

Polgári hagyomány, avagy Kovács néni és a színház

Az eddigi beszélgetéseimből kirajzolódó kép szerint a romániai magyar színházi szakma egy része a nagyváradi, illetve a szatmárnémeti színházat tartja a polgári színjátszás letéteményesének, ezért a rovat negyedik részében Novák Eszter Jászai Mari-díjas színházrendezőt, a Szigligeti Társulat művészeti vezetőjét, valamint Bessenyei Gedő Istvánt, a Harag György Társulat igazgatóját kérdeztem: mit is jelent ez a rejtélyes fogalom. 

Válaszuk részben egybecseng, a definíciót mindketten a színház és közönség viszonyának minőségére vonatkoztatják: a közönség, az adott város polgára felelősséget érez a színházért, és ezért a felelősségért cserébe ízlésbeli elvárásokat is támaszt a színházzal szemben.

– A 19. század folyamán több erdélyi város jómódú magyar (zsidó) polgárságában, az erősödő nemzettudattal és polgári öntudattal összefüggésben megszületett az igény, hogy ne csak ideiglenes játszóhelyeken, meghívott társulatokkal nézhessenek színházat, hanem saját kőszínházat építsenek, ami a közösségi élet és az állandó kultúrafogyasztás fontos helyszíne lehet– kezdi a magyarázatot Novák Eszter. – A váradi és a szatmári ilyen szempontból mindenképpen polgári színház, ahol a műfaji paletta az elvárás szintjén is széles volt: a szórakoztatóbb zenés műfajok mellett (nem hiába nevezik Nagyváradot operettvárosnak) a nemzeti és komolyabb műfajok is helyet kértek az évadokban. Ez persze feltételezett egy olyan, rendszeresen kultúrálódásra és szórakozásra vágyó színházba járó közönséget, amely eltartja színházát, életmódja természetes részének tekinti a színházba járást. 

Mint Bessenyei Gedő Istvántól megtudom, Szatmárnémeti bizonyos szempontból jól illeszkedik a fent leírt képletbe, jóllehet a mostani társulat alapításakor egy másfajta hagyomány is, mára több évtizedes gyökeret eresztett: – Szatmáron a színházi gondolat évszázados múltra tekinthet vissza, Szegedi Lőrinc 1575-ben a szatmári gyülekezet komédiajátszó igénye miatt fordította le a Theophania-t németből, az első dokumentált színházi előadást 1790-ben játszották. A mai színházépület – fennállása 130. évfordulóját január 14-16. között ünnepeljük – már a harmadik teátrumunk, az első kőszínházat 1848-ban adták át, egy köztes időszakban a Kohn és Grünfeld fakereskedők által épített faépületben tartottak nyári évadokat. Ha megnézzük az archívumokat, 1948-ig 130 operaelőadást láthatott a közönség a városban, amiből nagyobb rész vígopera, azóta tizede sem született.
Amiről eddig beszéltem, az a város hagyománya, hisz a mostani társulat Harag György nevével fémjelzett eredetileg nagybányai megalakulásával és Szatmárnémetibe költözésével radikális művészszínház jön létre nyolc évadnyi szünet után. Harag a Szatmárra költözés évében, 1956-ban kezd távolodni a realizmustól, alapvetően a Liviu Ciulei-féle reteatralizare hatására, részben bizonyára a szatmári közönség nyomására, hiszen a nagy realista műveken 30-40 ember lézengett a nézőtéren, mígnem hajlandó volt műsorra tűzni a Nem élhetek muzsika szó nélkül-t, amivel újra megtöltötte a színházat. Ettől ez Harag György vezetése alatt is alapvetően realista színház volt, azzal együtt, hogy beemeltek olasz komédiát, varietét a műsorrendbe.
Harag 1960-as távozása után, a következő tíz évben, Csiky András és Kovács Ferenc vezetésével a nagybányai gyökerekhez visszatérve, egy merev, realista művészszínházi eszményt szolgál az intézmény, ahol szórakozásnak helye nincs. Fontos körülmény ehhez, hogy a polgárságot a kommunizmus felszámolja, a színház a kultúra letéteményeseként, tanító szerepben kap állami támogatást, a közönség részéről érkező nyomás megszűnik. Meg is van az eredmény, Bukarestből, Prágából ömlenek a díjak.
A Szatmárnémeti Északi Színház megalakulásával, Ács Alajos igazgató a vígszínházi modellt szeretné követni, bár tény, hogy a művészeti titkárból lett dramaturg-rendező Kovács Ferenc nyugdíjazásáig kitart a művészszínházi eszmény mellett. A két irányzat párhuzamosan működik, a polgári színházi hagyomány jegyében elkezdenek vígjátékot játszani, írnak proto-musical-t, ekkor születik minden idők legtöbbet játszott szatmári előadása, Szabó József Ódzsa legendás Rút kiskacsa (1973) című előadása, a Kisfalusi Bálint által írt betétdalokat játszották a vendéglőkben a zenekarok. Ács után jön egy leszállóág, amikor a politikai alapon kinevezett inkompetens igazgatók mellett a művészeti tanács alakítja a műsorpolitikát, és ez kitart Parászka Miklós érkezéséig, aki egy új, művészszínházi vonulatot visz hét évadon keresztül, közben remek társulatot épít. A rendszerváltással jön egy új helyzet, a színháznak nagy szüksége van ismét a mecenatúrára, ismét kompromisszumkényszerbe kerül a közönséggel, ennek fényében, jól átgondolt döntés eredményeként, a kísérleti színház lassan a stúdióba szorul, a nagyszínpadot visszaadja a polgári színháznak, habár 1997-ben még megszületik a nagyon jelentős Lear király. Ez így, lehet, ítélkezően hangzik, de e folyamat nélkül nem biztos, hogy lenne ma magyar színház Szatmárnémetiben. Nálunk szóba sem került, ami több fiatal színházzal rendelkező székelyföldi városban, hogy „kell-e nekünk színház”.  A polgári hagyományban a közönség a színház természetes szövetségese, a színház felelőssége, hogy ebben a viszonyban mennyire lesz egyenrangú, vagy vesz fel alsó státuszt.

Novák Eszternek felvetem, az éppen Harag Györggyel Nagybányán induló, később a realizmustól a költői színházeszményhez átpártolt Szabó József Ódzsa több mint tíz évadot tölt Nagyváradon 1970-től 1983-as Magyarországra költözéséig, de mintha az ő munkája nem hagyott volna olyan mély, a polgári színház címkét kettészelő nyomot, mint Harag György, Csíky András és Kovács Ferenc Szatmárnémetiben.

– Ahogy korábban is elmondtam, szerintem csak jó és rossz színház létezik, a polgári színház, illetve – gondolom ez a másik opció – a művész színház ma már nehezen értelmezhető fogalmak. A kérdésre válaszolva: nem hiszem, hogy Farkas István, a magyar tagozat főrendezője vagy Ódzsa nem hagyott nyomot a nagyváradi közönségben, érkeztek rajtuk kívül is alkotók, születtek értékes előadások, de ne feledjük, 2011-ig közös igazgatója volt a magyar és román színháznak, a magyar társulat vezetését évtizedeken keresztül színművészek vállalták, kivétel nélkül a társulatból, a legjobb szándék mellett is a közönségigény, a hangadó színészek igényei, a már meglévő ismeretségek, az egyre szűkösebb költségvetés és mindenféle szempont keveredett. A rendszerváltás utáni néhány reménytelibb év után nem igazán tudta a nagyváradi színház a szakmai élvonallal felvenni a versenyt. Ennek is a következménye a máig nehezen levakarható rossz hírünk. Amikor idekerültem, Marosvásárhelyen és Kolozsváron még azt mondták a diákoknak, menjenek bárhová, de Nagyváradra semmiképpen. Ma már azért ez nincs így, hiszen sok megkeresést kapunk pályakezdőktől, és több jelentős tehetség indította, indítja innen a pályáját. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy mostanra jó színház lettünk, de a társulat elfogadottsága sokat javult, ha az ilyen skatulyákból nehéz is kimászni. Ennek fényében kicsit tartok attól, hogy aki manapság Nagyváraddal kapcsolatban még mindig megkerülhetetlen polgári hagyományt emleget, alapvetően arra gondol, hogy korszerűtlen, rossz színházat játszunk, anélkül, hogy ismerné az előadásainkat.
Tény, hogy bizonyára a szoktatásnak is köszönhetően, a közönség egy jelentős részének színházzal szembeni igénye kimerül a szórakozásban, bár manapság ezt sem szabad lebecsülni. Átalakultak a színházbajárási szokások. Abban pedig, hogy hol milyen színházat lehet csinálni, komoly szerepet játszik a fenntartó, az általa meghatározott feladatkörök, és hogy azokat mennyire kell betartani a támogatásért cserébe. Tőlem nem áll távol a gondolat, hogy a helyiek adójából finanszírozott megyei fenntartású intézményként, próbáljak tekintettel lenni a közönségnek a polgári hagyomány iránti igényére, a lehető legmagasabb szakmai színvonalon kielégítve azt. Szerintem Kovács néninek is joga van színházba jönni, és nem feltétlenül az általam rendezett Az öreg hölgy látogatása (2021) vagy a Napnyugat expressz (2019, r: Zakariás Zalán) érdekli.

Ha lenne egy 8-10 fős saját társulatom valahol a világban, akkor erősebb arculattal bíró, társadalmi kérdéseket jobban feszegető színházat csinálnék. Viszont amikor én ezt a feladatot elvállaltam, akkor a társulattal szemben támasztott követelményekkel együtt tettem. Vannak a színháznak vállalásai, amiért a lecsökkentett létszámmal is elég sok ember kap fizetést az intézményben, és én természetesnek tartom, hogy a feladatainkat el kell végeznünk, műfajilag vegyes repertoárt létrehoznunk.

Miközben tény, teszem hozzá már én, hogy a zenés műfaj – ha komolyan veszik – mind szaktudásban, mind infrastruktúrában komoly követelményeket támaszt, hallottam olyan hangot, amely szerint Erdélyben ilyen vállalkozásnak nem is érdemes nekivágni, mert egy átlag magyarországi vidéki színház magasabb színvonalat hoz. Novák Eszter zenés színházi osztályok generációinak tanáraként jó rálátással bír a műfajra:

– Tény, kösse fel a gatyáját, aki egy operettet tisztességesen színpadra szeretne állítani, de az általad citált állítás a váradi társulattal kapcsolatban szerintem nem állja meg a helyét. Miskolcon mondjuk gazdagabb zenés előadásokat tudnak kiállítani, mint itt, de ott jobb az infrastruktúra, van a színháznak kórusa, tánckara, nagyobb a társulat, több az ilyen irányú képzettséggel bíró színész. Nagyobb költségvetéssel, vendégművészekkel a győriek is esetleg jobbakat csinálhatnak, de most más nem jut eszembe. Mind az általunk játszott Maya (2016, r: Novák Eszter), mind a Sybill (2019, r: Tárnoki Márk) komoly teljesítmény, főleg egy alapvetően prózai társulattól, úgy, hogy komoly anyagi áldozatokkal rengeteg meghívott kell mindehhez. Most Huszka Jenő Gül Babájára készülünk, zenekarral, kórussal, tánckarral kiegészítve. Ezeknek a zenés előadásoknak a színvonala messze több mint átlagos.

Komoly történettel bíró társulatok esetében az igazgatók lehetőségeit részben meghatározza a több évtizedes gyakorlat, kérdés, hogy az adottságokat teherként vagy lehetőségként kezelik. Bessenyei István a város kétféle hagyománya közti egyensúly helyreállítására törekszik.

– A rendszerváltástól a művészszínházi vonal egyre halványult Szatmárnémetiben, az ezredfordulóra teljesen felszívódott, csak 2009-ben, Keresztes Attila rövid igazgatásának kezdetén merült fel ismét az igény, hogy visszatérjünk a társulat gyökereihez. Én magam is erre törekszem. A közvélemény-kutatási adataink szerint a művészileg legjobb előadásunk nézőink 25-30 százalékának a kedvence az adott évadból, a maradék jelentős része tolerálja ezeket, zajos mikro-kisebbség dühösen ellenzi.
Van egy minimum program, amiben a polgári hagyománynak meg kell felelni, ez a szilveszteri produkció és az évadzáró gála. Aki ezt nem adja meg, az elveszett igazgató Szatmáron, jóllehet ezek rajongói sincsenek a közönségen belül abszolút többségben, mintegy 40 százalékot tesznek ki. 

Egy tanárom azt mondta, ha színházi megújulást szeretnél, akkor mérd le a távolságot a jelenlegi nézői elvárás és az általad ideálisnak tartott helyzet között, és az első célvonalat a féltávnál húzd meg. Ha odaértél, akkor kezd elölről, megint a maradék táv felét célozva, így haladj mindig előre, de soha célba nem érve.
A jelenlegi társulat jelentős részét még Parászka Miklós szerződtette, remek munkát végezve, egy korosztály alatt viszont a szerződtetések már hozzám köthetőek, hiszen édesapám igazgatása alatt (Bessenyei István 2012 és 2014 között volt a társulat vezetője – a szerk.), egyetemistaként jó rálátásom volt a fiatalokra. Nem sorolom végig, ki maradt, ki ment, mindenkire büszke vagyok, akit idehívtam. Nem leigazolni nehéz egy jó színészt, hanem hosszú távon megtartani, és ebben nem segít az a hihetetlenül igazságtalan bérezési rendszer, ami a legjobbakat az állami, illetve nemzeti színházak felé tereli, miközben nézettségi szempontból az első háromban önkormányzati fenntartású intézmények vannak. Ennek ellenére is jó a megtartó ereje a társulatnak, aki ide beágyazódott, nehezen megy el, ha a város nem is tudja azt a tempót és életszínvonalat adni, mint egy nagyváros.

Én azt érzem, a pandémia előtt értünk el az első célvonalhoz, akkor volt, hogy a miniévadra úgy tudtam betenni négy előadást a román társulat négy előadása mellé, hogy mindegyikre büszke voltam, ha más-más okokból is. Mindemellett, hogy a művészi színvonal emelkedett, a kommunikációban eszközölt változásoknak köszönhetően a nézőszámot is sikerült 42 ezerről 52 ezerre emelni. Most kezdünk közeledni a pandémia előtti szinthez művészileg, ha a járvány a bérletesek negyedét egyelőre távol tartja a színháztól.

Novák Esztert is arról kérdezem, milyen tervekkel fogott neki 2015-ben a társulat vezetésének, és ezek közül miket sikerült eddig megvalósítani:

– Valahogy úgy gondoltam a Szigligetire mint egy magyarországi vidéki város repertoárszínházára, szóval az sosem járt a fejemben, hogy erre valamiféle nagyon sajátos arculatot lehetne felépíteni. Az általános minőségjavulás már előttem elkezdődött részben a társulat igénye miatt, illetve az előttem megbízottak munkájának köszönhetően. Mind Dimény Levente, mind Szabó K. István igazgatása ebbe az irányba hatott. A társulat nem volt még igazán jó állapotban, amikor átvettem, de szakmailag elindult fölfelé.

Azt nagyjából láttam, hogy a társulattal és az egyes színészekkel mi kellene történjen. Tudtam, kellenek fiatalok, tudtam, hogy az általános leterheltséget növelni, a társulat kondícióját javítani kell, erősen meg kell mozgatni a bebetonozott belső hierarchiát. Ezen kívül az is egyértelmű volt, hogy a színházat fel kell tenni a szakma térképére, de a sok külső körülmény miatt azt nem határoztam meg pontosan, ezzel meddig lehet eljutni. Arra pedig nem számítottam, hogy jön a járvány, ami minden számítást keresztülhúz. Ehhez képest kétszer is meghívtak minket a FNT-re (Festivalul Național de Teatru), egyszer a POSZT-ra (Pécsi Országos Színházi Találkozó), ami elég nagy dolog. Számos vendégjátékot játszottunk. Díjakat nyertünk. A nézőszámot szívesen növeltem volna tömegesen, de új rétegeket nem sikerült látványosan bevonzani, olyanok viszont szép számmal akadnak, akik visszaszoktak a színházba. Szóval minden lehetne sokkal jobb, de összességében nem vagyok elégedetlen.

Mármint az eddigi eredményekkel, mert a jövő nem annyira rózsás. A stúdióban belátható ideig nem tudunk játszani, a műszaknak pedig – a leépítések hatására – kisebb lett a létszáma, mint amikor idejöttem, pedig akkor is abszurd volt a helyzet. A pandémia alatt el voltunk foglalva a folyamatos újratervezéssel, és ezt kevéssé érzékeltük, de ha újraindul az élet, a hiányok nagyon fájdalmasak lesznek. A korábbi, egyébként soknak nem mondható havi 14 előadást nehéz lesz produkálni, míg – ha már magyarországi vidéki színház – Miskolcon játszanak havi 60-at, Nyíregyházán 50-et, pedig utóbbi nem sokkal nagyobb intézmény, mint a miénk.
A társulat messze nem ideális korosztályi összetétele és a nemek aránya miatt a kevesebb előadással nehéz lesz mindenkit megfelelően munkával ellátni, alternatív játszóhely hiányában még nehezebb változatos évadokat tervezni. Ettől még lehet jó előadásokat létrehozni, fontos munkáknak nekiállni, tehát nem a világvége, de azért nem könnyít a helyzeten. Létkérdés volna a közönséget visszairányítani a színház felé: a kultúra nem olyan mint a cigaretta, újra rászokni nehezebb, mint leszokni róla. Azért is, mert a mai társadalmi berendezkedés, életmód és kultúrafogyasztási körülmények már csak nyomokban tartalmaznak bármit is a polgári hagyományból. Ha egyáltalán…