Színházigazgatókat párosával kérdezgetni járvány idején – lapozok vissza a Trialóg rovat első írásához, hogy ellenőrizzem az eredeti célkitűzést. Egyértelműnek tűnik, pedig a kényelmes keretek közül kilépve van értelme feltenni a kérdést: no de mi az, hogy színház, és mit csinál egy igazgató?
Kolozsvári beszélgetőtársaim Imecs-Magdó Levente, a Váróterem Projekt társalapítója és Köllő Csongor, a Shoshin Színházi Egyesület társigazgatója. Az interjúkat, szokás szerint, külön-külön rögzítettem.
Imecs-Magdó Leventét először a 2010-es indulásról, az alapítók kezdeti motivációiról kérdeztem:
„Mivel nem akartuk valamivel szemben meghatározni magunkat, ezért megfogalmaztunk célkitűzéseket – a színház aktuális társadalmi problémákra kell reflektáljon kortárs, sőt improvizatív szövegeken keresztül, nem a megszokott hierarchiában – de ennyi év távlatából kimondható, pusztán nem akartunk olyan színházat csinálni, mint amilyet addig tapasztaltunk. Azt láttuk, hogy a kőszínházban a színésznek végrehajtó szerep jut, senki sem kíváncsi arra, hogy ki ő és mit akar ebben a folyamatban.
Természetesen az intézményrendszeren belül is születhetnek és születnek csodás előadások, és azt sem állítom, hogy nekünk bezzeg sikerült, de az igény, hogy alkotói legyünk az előadásnak, több szerepkörben kipróbáljuk magunkat, folyamatosan élt, él bennünk.
Mi a várótermet a névadáskor valamiféle cél és kötöttség nélküli, reflexióra alkalmas tranzitzónaként értelmeztük, eszünkbe sem jutott, hogy bárkinek is átmeneti, kellemetlen hely juthat eszébe. Nagyon megsértődtünk, amikor az elején egy újságíró megkérdezte, valamiféle kispadnak szánjuk-e a projektet. Nem annak szántuk, erre talán bizonyíték, hogy az alapító tagok közül senki sem lépett ki, pedig eltelt tizenkét év.”
A 2014-ben alapított Shoshin Színházi Egyesület esetében viszont a misszió, a határozott színházkép már a névválasztáson is meglátszik, mint Köllő Csongor magyarázatából kitűnik, igen komplex, átgondolt színházképet kódol:
„Shoshin – a zen buddhizmusból kölcsönzött fogalom, azt jelenti, a kezdő elméje. A névvel is jelezni akartuk a nyitottságot, amivel a szakmánkhoz próbálunk közelíteni.
Nem akartunk valamiféle magán repertoárszínházzá válni, a produkciók mellett legalább annyira fontos, hogy magunknak és másoknak is lehetőséget biztosítsunk a tanulásra. A workshopok esetében egyértelműen a pszichofizikai, pszichoszomatikus folyamatokra helyeződik a hangsúly, illetve helyet kapnak olyan technikák is, amik nem csak a szakma, hanem szélesebb rétegek számára is érdekesek lehetnek, mint például a Gurdjieff mozgások vagy a Feldenkrais-módszer.
A fent említett nyitottságnak van szociális vetülete is, hiszen szeretnénk olyan események, kezdeményezések cselekvő részesei lenni, amelyek kommunikálni próbálnak a színházi gondolattól jelenleg elszigetelt közösségekkel, rétegekkel. Talán ez utóbbi vetület az, ami az évek folyamán egyre fontosabbá vált számunkra.
Szemléletmódunkból az is következik, hogy a színházat nem csak a róla elnevezett épületben tudjuk elképzelni, szívesen kísérletezünk nyilvános terekkel, mint ahogy a játszók, illetve nézők szerepének újraértelmezésében is érdekeltek vagyunk.”
Mivel Köllő Csongor a BBTE Magyar Színházi Intézetének tanára, felesége Györgyjakab Enikő, a Shoshin társalapítója pedig a tanítás mellett a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, joggal merül fel, hogy szakmán belül milyen reakciókat vált ki ez a fősodortól – legalábbis Erdélyben – markánsan különböző színházkép.
„A szakma egy része számára az, amiről beszélni próbálunk, nem számít színháznak, tehát nem is érzik, hogy reagálniuk kéne. Pedig a világ egy részén azok az idők már lejártak, amikor a közpénzből fenntartott intézmény kizárólag előadásokat gyárt valamiféle esztétika mentén. Nagyon fontos szegmens ez is, egyértelműen szükség van rá, de a színház nem korlátozódhat ennyire.
A társadalom jelentős részének nincs igénye vagy lehetősége jegyet venni a Sirályra. A színházcsinálóknak felelőssége kéne legyen, hogy a társadalom minél szélesebb rétegeivel kezdeményezzenek párbeszédet, ez mégiscsak egy közösségi műfaj. Meg kell találni a módját, hogy kapcsolatot építsünk a leszakadó rétegekkel.
Van Európának olyan tája, ahol ez a gondolat az intézményrendszerben is megjelent, elég csak a Milo Rau-ék féle genti manifesztumra gondolni a jövő városi színházáról. Mi sajnos ettől még távol vagyunk.
Egy olyan, magát egyetemi központnak, kulturális fellegvárnak nevező városban, mint amilyen Kolozsvár, lehetetlen, hogy kizárólag egy román és egy magyar állami fenntartású intézmény képviselje a színházi kultúrát, ne legyen alternatíva. Szükség lenne arra, hogy legyen 10-12 másik hajtás. Sajnos a helyi politikum nem érzi érdekeltnek magát, hiszen nincs benne annyi pénz, mint a nagy intézményekben, nagy fesztiválokban.
A politikum felé sincs legitimitásunk, nem értik, hogy kik vagyunk, mit akarunk, miért kéne pénzt adniuk nekünk. Ennek is köszönhető, hogy az elmúlt két év országos szinten is megtizedelte a miénkhez hasonló kezdeményezéseket.”
A kőszínházak esetében az, hogy hol, jellemzően nem kérdés, hiszen az intézmény saját infrastruktúrával, játszó- és próbahelyekkel bír, a függetleneknek viszont mindezekért meg kell küzdeni. A Váróterem nemrégiben beköltözött a Shoshinosok és másik három kulturális egyesület mellé a ZIZ művészeti és közösségi térbe, miután évekig fejlesztett saját terükből, a ZUG-ból el kellett jönniük.
„Az Ecsetgyárban voltunk két évig, aztán mentünk a Tranzit Házba, majd behúzódtunk egy nagyon rossz állapotban lévő, kvázi foglalt házba. Szóval az évek alatt megfogalmazódott bennünk, hogy szükség van egy helyre, ahol otthon lehetünk. A ZUG-nak helyet adó épületre véletlenül bukkantunk, az utcán sétálva láttuk a telefonszámot, hogy kiadó. Régi indusztriális tér volt, számunkra megfelelő mérettel, adottságokkal. A tulajdonos befektetési céllal vette az ingatlant, csak ki akarta várni a megfelelő időpontot a fejlesztésre. Piaci ár alatt adta nekünk bérbe, bár azt is megterhelő volt előteremteni. Rettenetes állapotban volt, de akkor volt erőnk, elhívásunk felújítani. Azóta többünknek családja lett, már nem férne bele több havi társadalmi munkában végzett vakolás, csempézés. Aztán elérkezett a pillanat, amikor a tulajdonosnak megérte belevágni az ingatlanfejlesztésbe, szóval el kellett jönnünk, bár még áll az épület, az engedélyeket várják.”
A Shoshin Színházi Egyesületnél is kezdetektől fogva érezték a saját tér iránti igényt, de nem akartak vállalhatatlan kompromisszumot kötni. A ZIZ Kolozsvár legrégebbi zsinagógájának második világháború után kialakított emeletén található, néhány hónappal azután találtak rá, hogy az addig ott működő tévéstúdió kiköltözött.
„Úgy éreztük, itt a rendelkezésre álló eszközökkel és erőforrásokkal is ki tudunk alakítani egy elképzeléseinknek megfelelő teret, illetve a mögöttünk álló küzdelmes évek kiérleltek egyfajta most vagy soha érzést, ami szintén amellett szólt, hogy vágjunk bele.
Arra persze nem számítottunk, hogy tíz nappal a 2020. március 6-i megnyitó után jönnek a korlátozások, amik rengeteg tervünket elmosták és azóta is folyamatos bizonytalanságban tartanak.
Szerencse, hogy már az elején felismertük, az infrastruktúra fenntartásához és kihasználásához is kicsik vagyunk, így nem egyedül vágtunk bele, hanem hívtuk magunkkal az akkorra tér nélkül maradt Ecsetgyárasokat, a Made in Pata-Rât-öt, illetve a Colectiv A-t, majd csatlakozott a Váróterem Projekt, csak így együtt tudtuk átvészelni az elmúlt nehéz időszakot.”
Az összeköltözésnek Imecs-Magdó Levente is csak az előnyeit érzi, bár, mint mondja, a korlátozások miatt még nincsenek tapasztalataik, hogy milyen szűk keresztmetszetek mutatkozhatnak.
„Mindenképpen előny, hogy egy felújított térbe jöhettünk, civilizáltabb körülmények közé, mint amik a ZUG-ban voltak, illetve a költségek oszlanak. A co-working előnyeit is kezdjük érezni, hiszen abból, hogy több csapat, sok ember van egy helyen, születik egy csomó impulzus, például az egyik Ecsetgyáras ajánlott a most készülő Alkésztisz előadásunkhoz egy olyan lengyel feldolgozást, amiről nem tudtunk.”
A független szféra nem csak szellemi szabadságot jelent, de a forrásokért folytatott folyamatos küzdelmet is, ami a feladatkörök halmozódása okán könnyen felőrli az embert, még ha Imecs-Magdó Levente szerint, a pályázati rendszerben vannak pozitív változások is.
„A magyarországi és romániai forrásokat ismerjük, nagyjából le is tudjuk őket hívni, persze vannak kudarcok is. Az EU-s források lehívásába nem mertünk eddig belevágni, mert azt láttuk, hogy több hozzánk hasonló civil szervezet belefulladt a papírmunkába, illetve a kellő likviditást sem tudták biztosítani.
A román támogatási rendszerben látunk fejlődést az indulás óta, például abban, hogy a járvány alatt a szabadúszókat támogatták, az viszont probléma, hogy működési költségre nem lehet pályázni, csak projektre, ami nem teszi lehetővé, hogy fejlesszük az infrastruktúrát. Egy előadáshoz nem vehetünk videóprojektort, amit használhatnánk máskor is, csak bérelhetjük. A bérleti díjat is az egyes projektekből kell összehozni. Magyarországról lehet kérni működési támogatást, viszont kicsi pénzekhez tudunk csak hozzájutni.
Az AFCN-nek van egy üdvözlendő, több éves projektet lefedő pályázata is, de azt még sohasem sikerült elnyerni, a lehetőség mégis kecsegtető. Szóval lassan talán alakul, csak bírja az ember idegekkel. Ilyen szempontból is jó, hogy most több szervezettel osztozunk a ZIZ-en, mert Csongorral egymás mellett van az asztalunk, jó egymásnak panaszkodni, illetve tanácsot adni, kérni.”
Felmerül, hogy a folyamatos létbizonytalanság ellenére hogyan tud a Váróterem éveken keresztül maga mellett tartani alkotókat.
„Alkalmazni eddig csak rövid távra és kizárólag adminisztratív feladatokra tudtunk embereket, őket is abból a megfontolásból, hogy munkájukkal segítsenek új forrásokat bevonni.
Többen voltak, akik a mesteri két éve alatt csatlakoztak hozzánk, hiszen ez az egyetem szempontjából szabadabb időszak, a diákot viszont még Kolozsvárhoz köti. Akik hosszabban maradtak, azokban talán közös, hogy kipróbálták, de nem érezték jól magukat intézményi közegben.
Volt időszak, amikor többünknek volt civil állása, de mára a legtöbb ember ebből a szakmából próbálja biztosítani az egzisztenciáját, a Váróterem mellett bedolgozva más helyekre is.
Mondanám, hogy van bennünk egy közös hit, de rögtön el is mosolyodom. Mégiscsak tizenkét évről beszélünk, amiből az utóbbi néhány nagyon nehéz volt, elsősorban nem a Covid miatt, hiszen, egyszer csak óhatatlanul jön a kiégés. Több próbafolyamat is kudarcba fulladt, szóval nekünk a lezárások még kapóra is jöttek, alkalmat kínáltak az önreflexióra. Ezek a beszélgetések színes térképet rajzoltak ki, látszik, hogy az érdeklődésünk különböző irányokba mutat. Szóval most nem látszik egy határozott vonal, épp egy klasszikus szöveggel dolgozunk, ami pár éve még elképzelhetetlen volt, a legutóbbi bemutatónk, a Hatodik nap pedig egy non-verbális táncelőadás. Nem tudnám benne magam vagy Csepei Zsoltot elképzelni, viszont Huni és Orsi (Varga Hunor József és Veres Orsolya – a szerk.) nagyon szépen megcsinálta. A magyarországi Kerekasztal Társulással kötött partnerségnek köszönhető színházi nevelési programjaink közös pontot jelentenek a társulat életében, ahogy a régi tantermi előadásunk, a Bánk bán? Jelen! is.”
A fontos összegzésre, átértékelésre a Shoshinnál eddig nem jutott idő, pedig ennek Köllő Csongor is szükségét érezné, terveznek egy sabbatical-szerű hosszabb pihenőt, bár az ennek megkezdéséhez szükséges nulla pontot eddig nem sikerült megtalálni.
„Az idők folyamán egyre szerteágazóbb lett a tevékenységünk, egyre nagyobb dolgokba vágtuk a fejszénket. Minden tevékenység külön projekt, külön költségvetéssel, mindent nulláról kell kezdeni. Arról nem is beszélve, hogy egy pályázatból rendszerint nem jön össze a szükséges összeg, hanem három-négy helyre kell beadni dokumentációt, persze minden támogató szerv felé külön kell elszámolni, és miközben az egyik projekt kivitelezési szakaszban van, a másikat el kell számolni, közben agyalni kell a következőn. A szűkös források miatt mindent ugyanaz a pár ember csinál, szóval ez óhatatlanul egy mókuskerék, amiből nincs kiszállás. A járvány miatt az elmúlt másfél évben mindez tetéződött a folyamatos újratervezési kényszerrel, esélyünk sem volt, hogy egyet hátralépve értékeljük, elemezzük azt, amit csinálunk. Folyamatosan generálunk tevékenységeket, de nincs idő arra, hogy ezek hatása visszaérjen hozzánk, tapasztalatként lecsapódjon, aztán új tevékenységekre inspiráljon, átértékelésre késztessen.
Teljesen leállni nem tudunk, többek között a SPARSE (Supporting and Promoting Arts in Rural Settlements of Europe) projekt miatt, mely által színházi előadásokat juttattunk el falvakba a Creative Europe támogatásával. Jóllehet az eddigi finanszírozás decemberben lejárt, leadtunk pályázatot a folytatásra, várjuk az eredményt. Ha nem nyerünk, csökkentett formában akkor is fenn kéne tartani, hogy a kiépített hálózat ne vesszen el.”
Mint látszik, tervezni nehéz, főleg úgy, hogy a létbizonytalanság még az önreflexió luxusát, vagy legalább az erre való igényt is lehetővé teszi beszélgetőtársaimnak. Ezért óvatosan kérdezem, hogy látják a jövőt, hosszú távon.
„Ötletben nincs hiány” – kezdi Köllő Csongor – „hiszen a ZIZ-nek otthont adó zsinagógát, EU-s források bevonásával csodálatos kortárs, független kulturális központtá lehetne alakítani.
Az is adná magát, hogy a Shoshinnak a jövőben legyen saját állandó társulata, amelyben hosszútávon tudnának emberek együtt dolgozni, ami eddig egzisztenciális okokból nem jött össze.
Viszont a már említett, eredetileg egy évre tervezett, de egyre tolódó és rövidülő alkotói szabadság éppen arról szólna, hogy megvizsgáljuk, visszagyűlt-e az eddigi tevékenységekből annyi energia, hogy hosszú távra jövőt tervezzünk, elég erős-e bennünk a hit a folytatáshoz – vagy nem. Ha nem, ez is rendben van. Megpróbáltuk, eddig tudtuk vinni. A lemondásnak is lehet ideje, tudni kell adott esetben kiszállni is.”
A ZIZ bővítése, egyfajta inkubátorházzá alakítása Imecs-Magdó Levente álmaiban is szerepel, bár mint mondja, nem a hosszú távú tervek embere.
„Őszintén szólva nem vagyok nagy stratéga, már csak azért sem, mert az organikus fejlődésben hiszek. Azt persze szeretném, hogy a Váróterem egyben maradjon, és a jelenleg kicsit széttartó vágyainkhoz keretet biztosíthasson. Ebben a járványos, reflektálós időszakban mindnyájunkban megfogalmazódott, hogy dolgozni szeretnénk, konkrétan színházat akarunk csinálni. Ez talán elég is a folytatáshoz.”
